Ásítva nyújtózom egyet, majd átfordulok az oldalamra, hogy tovább aludhassak. Valami puhán, és kényelmesen fekszem, olyan mint egy felhő, amiről a világért sem akarnék leszállni. Minden nyugodt, és csendes. Már majdnem visszamerülök az álmok világába, amikor zaj üti meg a fülem. Nyílik, majd csukódik egy ajtó. Léptek közelednek, aztán valaki megszólal:

- Drágám, megjöttem!- kiáltja egy férfi.

Anyag suhogása, az illető biztos leveszi a kabátját. A padló halkan reccsen, ahogy mozog rajta, majd megérzem a jelenlétét abban a szobában, ahol én is vagyok. A szemeim egyből kipattannak, azonban nem merek mozdulni. A higgadtság helyét rémület veszi át, és az agyam ezerrel pörgetni kezdi a kérdéseket: Hol vagyok? Hogy kerültem ide? És kinek a hangját hallottam?

- A konyhában vagyok- érkezik egy másik személy szájából. Ez egy nőhöz tartozik. Vajon hányan lehetnek?

A léptek rövidesen megszűnnek, ami azt jelenti, hogy megtalálták egymást.

- Finom illata van- jegyzi meg a férfi.

Erre én is szimatolni kezdek, és valóban valami ínycsiklandót érzékelek. Főtt étel. De rég éreztem már ezt.

- Gondoltam jól fog esni a kedvenced a dupla műszak után- mondja a nő. Lekapcsolja a sütőt, aztán tányérakat vesz elő. Együtt megterítenek egy asztalon.

- Szólok a gyerekeknek- a férfi elhagyja a szobát, azonban nem megy messze, mert hamarosan megint meghallom a hangját - Kész a vacsora!

Nem telik bele egy percbe és újabb ajtók nyílnak, a lépcsőről pedig lábdobogás hangzik fel. Eddig bírta a kíváncsiságom, és lassan megfordulok. Felmérem magam körül a terepet. Egy kanapén fekszem egy nappaliban. Minden elegáns, mégis modern hatású. A szürke, barna és bézs árnyalatai köszönnek rám. Erős deja vu kap el az egésztől.

Várjunk csak. Ez az az a ház. Az álmaimból. De miért vagyok megint itt? Azt hittem ezt már magam mögött hagytam. Ezek szerint tévedtem.

Felülök, és megpillantom a konyhát velem szemben. A pulton meleg étel gőzölög, míg az asztalon négy tányér, poharak, és evőeszközök sorakoznak. A lámpa ég mindkét helyiségben, vagyis este van.

- Apa!- rohan le az emeletről egy kisfiú, és a férfihez sietve megöleli őt. Nem lehet több tíznél. Kék szeme izgatottan csillog ahogyan az apjára néz.

- Szia kölyök- borzolja meg a fiú világosbarna haját nevetve - Hogy ment a fociedzés?

- Én voltam a legjobb- újságolja vidáman.

- Mindössze egy gólt rúgtál- harsan egy lány hangja.

Nemsokára megpillantom őt, amint leér a többiek közé. Ő annyi idős lehet, mint én. Hosszú, világosbarna haj, és kék szemek, valamint egy egyszerű, kényelmes melegítő. A kisfiú felé kapja a fejét, majd grimaszol egyet.

- Te annyit se tudnál- vágja neki vissza.

Az anya lép melléjük, és mosolyogva simítja el a kialakulóban lévő vitát.

- Büszkék vagyunk rád Evan- biztosítja a fiát - Most pedig gyertek, mert kihűl a csirke.

- Hallottátok anyát. Nyomás kezet mosni, aztán asztalhoz- terelgeti mindkettőjüket a férfi a konyha felé.

Rövidesen már mind az asztalnál ülnek és esznek. Olyanok, akár egy tökéletes magazin címlap család. Viszont továbbra sem értem miért álmodom már harmadjára róluk. Mi közöm van hozzájuk? Egyikőjüket sem ismerem.

- Majd fogod- szólal meg mögöttem valaki, mintha csak olvasna a gondolataimban. Ijedten megugrok, és elkerekedett szemekkel meredek az előttem álló Victoria-ra.

- Te meg hogy kerülsz ide? És mi ez az egész?- tudakolom.

Ő elfordítja a fejét, és a vacsorázó családot vizslatja, miközben válaszol:

- A köteléknek hála bejárásom van az álmaidba.

- Oké, meg kell tanítanod ezekre- jelentem ki.

- Majd eljön az is- bólint, és visszafordul felém - De ha jól sejtem, az erőid már maguktól is kezdenek megmutatkozni.

- Nem volt több pár lebegő tárgynál- rázom a fejem visszagondolva a történtekre.

- Sokkal többre is képes vagy, ha koncentrálsz és beleadsz mindent- közli, azután helyetfoglal mellettem.

- Mégis hogyan tudnék gyakorolni, ha fogalmam sincs hogyan hívjam elő őket kezdésként?- kérdezem tanácstalanul.

Erre ő csak annyit felel:

- A kulcs az egészhez igen egyszerű... Dean.

- Hogy mi?- ráncolom a homlokom értetlenül.

- Ő a hozzáférés a képességeidhez- ismétli el.

- Na jó, kifejtenéd, légyszíves?- kérem összezavarodva.

Ő azonban csak feláll, és elindul a bejárati ajtóhoz. Lesokkolva nézek utána, majd felpattanok, és követem őt, már nem is törődve a lejátszódó jelenettel a konyhában.

- Hé! Hová mész?- érem őt utol a verandán.

Csak megy egészen az előkert végéig, ahol aztán megfordul, és valamire rámutat a fejem mellett. Odafordulok, és megpillantom a házszámot.

- Birmingham, Alabama- teszi még hozzá.

Mindössze totál idiótán bámulok rá, mert nem értek semmit.

- Mi?

- Jegyezd meg.

- Oké, megjegyzem, de mégis...

- Nincs több időnk- szakít félbe - Mindjárt felébredsz.

- Várj már!- kérlelem elszántan - Legalább azt mondd meg hol vagy. Betegre aggódtam magam miattad. Hetekkel ezelőtt eltűntél.

- Nemsokára újra találkozunk, megígérem- hátrál az út felé - De most tényleg mennem kell. Vigyázz magadra, Kim.

- Ne! Victoria!- futok le a verandáról, és igyekszem felé, de mire odaérek, már nincs sehol. Felszívódott - Victoria!- kiabálom a nevét, bár tudom, hogy semmi értelme.

Beletúrok a hajamba, és lehunyom a szemem. Fel kell ébrednem. Nem akarok itt lenni többé. Gyerünk Kim, ébresztő! Nem működik semmi. Mintha valami itt akarna tartani.

Sóhajtva emelem tekintetem az égre, amikor a semmiből felbőg egy motor, a következő pillanatban pedig egy autó száguld felém nagy sebességgel. Lefagyok, és mondogatom magamnak, hogy ez csak egy álom. Nem eshet bajom. Mégis, amikor a jármű elér engem, és könnyűszerrel áthajt rajtam, kezemet az arcom elé emelve sikítok egy hatalmasat, azután pedig végre valahára felébredek.

Egyszerre kaptam levegőért, és ültem fel a matracon. Ismét a sötét motelszobánkban voltam a srácokkal. Kezembe hajtottam a fejem, és úgy próbáltam csendben megnyugodni. Beletelt egy kis időbe, de megoldottam.

Kiegyenesedtem, majd oldalra pillantottam, ahol a másik ágyban Sam aludt. Békésen szuszogott, semmi jele nem volt annak, hogy megébredt volna miattam. Ezután tekintetemet a kanapéra irányítottam, amit Dean foglalt be. Alig láttam valamit a homályban, viszont azt kiszúrtam, hogy nem fekszik ott. Csekkoltam a fürdőajtót, de nem szűrődött ki fény alatta. Mégis hol lehet? Elment volna? De ugyan hová?

- Minden rendben?- hallottam meg a hangját.

Olyan váratlanul ért, hogy egy kicsit meg is ugrottam. Próbáltam kivenni a forrást, ami az asztal környékén lehetett. Hunyorogva kezdtem meredni abba az irányba, így pedig végre képes voltam kivenni az alakját, amint az egyik széken ült. Egyáltalán nem volt ijesztő, ááá, nem.

- Aha, csak...- fogtam bele a válaszadásba, de megelőzött:

- Rossz álom?- érdeklődött.

Túl fáradt voltam ahhoz, hogy hazudjak, úgyhogy csak sóhajtva bólintottam.

- Olyasmi.

- Mi volt benne?- faggatott.

Hát, ha már belekezdtem, miért is ne fejezném be? Felsóhajtottam, és mesélni kezdtem neki:

- Nem is rémálom volt, inkább csak egy nagyon, nagyon furcsa álom- javítottam ki magam - Öhm... Láttam ezt a, ezt a házat. Külvárosi környéken lehetett, mert minden olyan nyugodt volt, és rendezett. A nappaliban ébredtem, és onnantól az egész olyan volt, mintha egy jelenetbe csöppentem volna. Megjelent a család, amelyik ott élt, és leültek vacsorázni a konyhában. Engem meg mintha észre sem vettek volna. Mintha...- kerestem a megfelelő szavakat rá - Mintha ott lettem volna, de közben mégsem, érted? - Bólintott, jelezve, hogy folytassam - Aztán megjelent Victoria. A képességeimről kezdett beszélni, aztán megadott egy városnevet, és eltűnt. Azt ígérte hamarosan újra találkozunk. De Dean, az egész annyira... valósnak tűnt. Egy pillanatra azt hittem, hogy valóban ott vagyok velük- fejeztem be felidézve az elejétől a végéig. Tökéletesen megmaradt bennem, az összes részlettel együtt - Nem lehetett csak egy álom- csóváltam a fejem - Mi-Mi van, ha...

- Ha?- várta a további mondandóm kíváncsian.

- Ha ez egy látomás volt- nyögtem ki - Mint amilyen Sam-nek is szokott lenni. Az elején ő is álmokként kezdte, és most talán én is...

- Nem- szakított félbe Dean határozottan - Nem, az kizárt. Lehetetlen, Kim. Az ő látomásai a démonhoz kötődnek, akihez neked semmi közöd sincs.

- De azt mondta tervei vannak számomra, és az olyanoknak, mint én- emlékeztettem arra a bizonyos beszélgetésre.

Most ő volt az, aki felsóhajtott, azt követően pedig felállt, és átsétált hozzám, hogy leüljön velem szemben az ágyra. Kinyújtotta az egyik kezét, ráhelyezte az enyémre, és gyengéden megszorította azt.

- Biztos vagyok benne, hogy nincs miért aggódnod- nyugtatott - Mivel ameddig engem látsz, nem lesz semmi baj, oké?

- Oké- bólintottam egy aprót.

Ezután közelebb hajolt, és puszit nyomott a homlokomra.

- Akkor rendben- eresztett meg egy halvány mosolyt - Most feküdj vissza, aludnod kell.

- Velem maradsz?- kérdeztem reménykedve.

Egy darabig némán nézett a szemembe, majd biccentett.

- Kérned sem kell- azzal felkelt, és bemászott mellém a takaró alá.

Lefeküdtünk egymással szemben, Dean egyik karját átdobta a derekamon, így húzva még közelebb magához. Én is ezt tettem, közben belefúrtam a fejem a mellkasába. Egyszerre elöntött a biztonságérzet, ami mindig előtör a közelében. Hallgattam a szívverését, miközben lassan simogatta a hátam, és nemsokkal azután, hogy lehunytam a szemem, már aludtam is.

Imádtam tanulmányozni Dean Winchester-t. Érdekesen hangozhat, tudom, de gyakran pillantottam rá, amikor nem figyelt, és percekig is képes voltam elmerengeni rajta egyetlen szó nélkül.

Az egész a kis részletekben rejlett. A mozgása, vagy ahogyan az álla alig láthatóan megfeszült gondolkodás közben. A legnagyobb dolog mégis az volt, ahogyan rám nézett. Valahányszor elvesztem a tekintetében olyan érzés volt, mintha a nyugalom, és biztonság tengerében úsztam volna. Képes volt elfeledtetni minden gondomat, néha még azt is, hogy ki vagyok. És ahogy megcsillantak az íriszei, mikor azt a tipikus Dean-es mosolyát vetette be... El tudtam volna olvadni tőle ott helyben.

- Miért bámulsz így rám?- zökkentett ki Dean hangja a merengésből.

Megráztam a fejem, hogy összeszedjem magam, és visszatérjek a valóságba.

Épp egy benzinkúton voltunk, Dean Baby-t tankolta, míg Sam elsietett mosdóba. Én letudtam egy gyors vásárlást, aztán kint maradtam a kocsinál. Szinte fel sem tűnt, hogy elbambultam.

- Csak élvezem a látványt- dőltem az autó oldalának karbatett kézzel.

Végzett a feltöltéssel, és visszarakott mindent a helyére, majd elém sétált, és két kézzel megtámaszkodott az Impala tetején, ezzel beszorítva engem közé és a jármű közé.

- Pont most? Egy benzinkúton?- vonta fel a szemöldökét egy félig megvillantott vigyorral.

- Miért, talán bűn?- kérdeztem vissza, elfojtva a nevetést.

Dean körülnézett a helyszínen az öccse jelenlétét kutatva, majd visszafordult hozzám, és közelebb hajolt.

- Ó, de még mennyire- válaszolta - Nem úszod meg szárazon.

- Valóban?- döntöttem kissé oldalra a fejem egy halvány mosollyal.

Ennyi kellett neki, és egyik kezével már meg is fogta az arcom, és magához húzva ajkait az enyémekre nyomta. Azonnal viszonoztam a csókot, és belemarkolva a dzsekijébe tartottam őt szorosan magamnál. Egyre inkább elmerültünk a szituációban, egyikünk sem húzódott el, helyette egyre csak többet és többet akartunk.

Még mindig alig fogtam fel, hogy összejöttünk, és élvezem minden egyes percét. Dean-ről süt, hogy boldogabb, mint valaha, és Sam is örül nekünk. Ha már Sam. Mégis hol marad ennyi ideig?

Nyugtalanná váltam, és nehezen ugyan, de elhúzódtam Dean-től, hogy szemügyre vehessem a terepet. A fiatalabb testvér nem volt sehol.

- Mi a baj?- kérdezte Dean értetlenül.

Én csak figyeltem tovább, úgy feleltem neki:

- Sam már egy ideje odabent van- méregettem a mosdó ajtaját. Dean szótlanul tanulmányozta az arcom hosszú másodpercekig, amíg meg nem elégeltem - Mi az?

- Éppen csókolózunk... mármint tényleg, úgy igazán csókolózunk, amiről fogalmad sincs, mióta vártam már, hogy megtörténjen, és te az öcsémre gondolsz?- döbbent meg.

Na igen. Ez valóban rosszul jött ki. De még így sem tudtam elmenni a tény mellett, miszerint már várta, hogy megcsókoljon. Legszívesebben csak mosolyogtam volna ezen, és visszahúztam volna magamhoz. Csakhogy ugyanakkor a testvéréért is egyre inkább aggódtam.

Úgyhogy megforgattam a szemem, kibújtam a karjai közül, és megindultam a mellékhelyiség felé. Dean hamarosan utolért, és együtt fékeztünk le az ajtó előtt. Én hátraléptem egyet és biccentettem neki, mire ő benyitott aztán be is ment, mindenféle kopogás nélkül.

- Gyerünk Sam, sliccet felhúzni. Ideje, hogy...- megakadt - ...elinduljunk. Mi a baj?

Ez már engem is riasztott, és befordultam a küszöb elé, hogy rálátást nyerhessek a helyzetre. Sam a csapnál támaszkodott, és lehajtott fejjel zihált, az arca pedig olyan sápadt volt, mintha épp a rosszullét határán lenne. Félretéve a gátlásaimat eltoltam Dean-t az útból, és bemasíroztam hozzá, rögtön ellenőrizve az állapotát.

- Sammy, minden oké? Mi történt?- simítottam meg a karját, mire lassan felém fordította a fejét.

Az arcán még mindig tükröződött a fájdalom, és néha-néha oda is kapta a kezét a halántékához. Meg is volt a probléma. Újabb látomás.

A hajamba túrva léptem hátrébb, és összenéztem Deannel, aki várta, hogy mondjak valamit. Ismét Sam-hez fordultam, és halkan megkérdeztem:

- Sammy? Mit láttál?

A rádió volt az egyetlen zajforrás, mialatt az Impala száguldott az éjszakai kihalt utakon. Mind feszültek voltunk Sam legújabb látomása miatt, ráadásul az említett nem volt hajlandó tágítani az ötletétől, miszerint menjünk a Roadhouse-ba. A helyre, ami ebben az időben biztosan hemzsegni fog a vadászoktól. Deannel egyetértettünk abban, hogy az egész kész őrültség. Ezután hosszas csendbe merültünk.

- Nem is tudom ember, miért nem nyugszunk meg, és gondoljuk ezt át?- szólalt meg Dean, véget vetve a némaságnak.

Kíváncsian pillantottam az anyósülésen ülő Sam-re, és vártam a reakcióját. Nem hittem, hogy meg lehetne őt győzni, de azért reménykedtem. A fiatalabb testvér kinyújtotta a kezét a műszerfal felé, majd lekapcsolta a rádiót, csak aztán válaszolt:

- Mégis mit kéne átgondolni?

- Nem hiszem, hogy elmenni a Roadhouse-ba a legjobb dolog most- csóválta a fejét bizonytalanul a bátyja.

- Dean, ez egy újabb megérzés. Tudom. Meg fog történni amit láttam, és Ash megmondhatja nekünk, hogy hol- makacsolta meg magát.

- Igen, de...

- Plusz, valahogyan kötődhet a démonhoz is- folytatta Sam - A látomásaimnak mindig köze van hozzá.

- Épp ez a lényeg- biccentett Dean - Vadászok is lesznek ott. Nem tudom, hogy bemenni, és közölni, hogy valamiféle természetfeletti szörnyszülött vagy egy démoni kapcsolattal a legokosabb lépés-e- húzta el a száját.

Erre az öccse lefagyott, és elkerekedett szemekkel meredt rá.

- Szóval most már szörnyszülött vagyok?- tudakolta.

Dean rájött, hogy mit is mondott, és a megbánás egyből ki is ült az arcára.

- Mindig is az voltál. Egy igazi csodabogár- próbálta viccelődéssel helyrehozni, de már késő volt.

Idegesen babráltam az ujjaimmal, miközben felnéztem rá a visszapillantóban, és hagytam, hogy a már egy ideje engem aggasztó kérdés kicsússzon a számon:

- Mi van velem? Én is szörnyszülött lennék? Láttad mire vagyok képes, meg ott van a múlt éjjeli beszélgetésünk is. Csak szeretném végre megtudni mi történik velem- tettem hozzá sóhajtva.

Dean hezitált a mondandójával, amibe csupán másodpercekkel később kezdett bele:

- Egy ideje semmi különös nem jelentkezett az álmokon kívül, nem igaz? Talán lassan kezd abbamaradni a dolog.

- Ezt te sem hiheted el- ingattam a fejem - Azért nem jelentkezett semmi, mert nem volt, ami beindíthatta volna. Valami kihozza belőlem ezeket a képességeket, csak rá kell jönnöm, hogy mi- mondogattam újra és újra.

Aztán leesett. Eszembe jutott az egész. Az álmom. A beszélgetés Victoria-val. Ő azt mondta, hogy Dean a kulcs. A hozzáférés mindahhoz, ami eddig rejtve volt előlem.

- Te vagy az- motyogtam magam elé.

- Mi vagyok én?- kapta felém a tekintetét ismét.

- Te vagy az, aki aktiválja bennem ezt az erőt- ismételtem el neki - Meg persze az, amikor dühös leszek- tettem hozzá biccentve - Ráadásul ott van az a furcsa érzés is, ami akkor fog el, mikor valami természetfeletti közelében vagyok. Ezeket a megérzéseket továbbra is észlelem, Dean. Csak mivel kapóra jönnek, nem igazán kérdőjeleztem meg őket.

- Együtt kitaláljuk, ígérem- fordult felém Sam egy biztató mosollyal.

Viszonoztam a gesztust, majd elfeküdtem az ülésen, hogy aludjak egy keveset. Mielőtt még lehunyhattam volna a szemem észrevettem Dean fürkésző pillantását a visszapillantóban. Megesküdtem volna rá, hogy egy leheletnyi aggodalom és félelem keveredett benne.

Ezután megint csend ereszkedett le ránk, így békésen tudtam álomba merülni amíg el nem értük az úticélunkat.

Az ismerős nyughatatlan érzés telepedett rám, mikor átléptük a Roadhouse ajtajának küszöbét. Ezt két dolog is okozhatta: 1, a jelenlegi szorult helyzet, amiben voltunk, vagy 2, az, hogy Jo is ott volt, akire a múltkor annyira féltékeny voltam, és talán még most is az vagyok. Nem is értettem miért. Nyilvánvaló volt, hogy Dean nem akar tőle többet. Akkor meg miért féltem, és tekintettem a lányra vetélytársamként?

- Nem tudtok távol maradni, jól mondom?- jött felénk az említett szőkeség egy hatalmas vigyorral az arcán.

- Úgy tűnik- húzta el a száját kínosan Dean - Hogy vagy Jo?

A kérdezett már kész volt választ adni, azonban Sam türelmetlenül és kíméletlenül félbeszakította őt:

- Hol van Ash?

- A szobájában, hátul- igazított el minket Jo összeráncolt szemöldökkel. Sam-nek több sem kellett, már el is viharzott mellette minden egyéb szó nélkül - És jól vagyok- szólt utána mint egy mellékesen, aztán visszafordult felénk, és zsebrevágta a kezét.

- Ne haragudj, ő, mi éppen...- hadakozott a szavakkal Dean - Eléggé sietünk- azzal megragadta a kezem, és az öccse után vezetett egészen a bár hátsó részéig.

A keresett ajtó zárva volt, rajta egy tábla díszelgett Mr. Nagymenő felirattal. Nem semmi dekoráció, az biztos.

- Ash? Hé, Ash?- kopogott be Sam, de reakció nem történt.

Dean hosszasan felsóhajtott, azután a testvére mellé lépett.

- Hé, Mr. Nagymenő?- használta a kiírt nevet, miközben kopogott.

Nem telhetett bele pár másodpercbe, és a zár kattant, majd az ajtó résnyire kinyílt, ezzel feltárva előttünk Ash meztelen alakját. A srácokban amint tudatosult a látvány azonnal el is néztek másfelé. Én sajnos nem kapcsoltam elég gyorsan, így ez egy darabig még élénken fog kísérteni.

Végül ami megmentett az Dean arcomhoz lendülő, és szememet eltakaró tenyere volt. Akkor is túl késő volt.

- Sam, Dean? Sam és Dean- köszöntött minket a srác.

- És Kim- intettem ügyetlenül, továbbra is lefedett szemekkel.

- És Kim- tette hozzá Ash, hangja telve vidámsággal.

- Hé Ash, uh, szükségünk lenne a segítségedre- kezdett bele Sam zavartan.

- Hát, akkor azt hiszem előbb fel kéne vennem a nadrágom- mondta, majd az ajtó ismét csukva volt előttünk.

Dean elvette a kezét, én pedig pislogtam egy darabig, hogy kitisztuljon a látásom, aztán sarkon fordultam, és megindultam a bárpult felé.

- Kell egy sör- magyaráztam ennyivel miközben leültem az egyik székre.

Mind ott vártunk egy kis ideig, amíg Ash újra ki nem jött rendesen felöltözve, és kezében a laptopjával, amit lerakott elénk a pultra. Ezek szerint jutott valamire a logóval, amit Sam rajzolt neki korábban egy buszmegállóról.

- Van egy találat- mesélte nekünk - Ez a Blue Ridge buszok logója, amik egy Guthrie nevű oklahoma-i városban működnek.

- Oké- bólintott Sam - Tégy meg nekem egy szívességet, és nézd meg, hogy volt-e ott bármiféle démoni ómen az elmúlt időben.

- Szerinted ott van a démon?- kérdezte összezavarodva Ash.

- Talán- felelte bizonytalanul.

- Miből gondolod ezt?- húzta össze a szemöldökét.

Láttam, hogy Dean megfeszült mellettem, aztán meg is törte a két fél beszélgetését:

- Csak nézd meg, oké?

Ash méregette őt néhány másodpercig, de végül tovább kutatott a gépén. Hamarosan ismét ránk nézett:

- Nem, semmi. Nincs démon- rázta a fejét.

- Jólvan- tartott szünetet a két mondat között a fiatalabb testvér - Próbáld ki ezt: Keress háztüzeket Guthrie-ban. Az évszám 1983, a tűz a gyerekszobában keletkezett, pontosan a baba 6. hónapos korában.

Na ezen nem kicsit hökkent meg a srác. Értetlenül és furcsállva vizslatta Sam-et, ám végül rábólintott:

- Oké- hátrált egy keveset tőlünk - Ez már nagyon is fura, ember. Mégis miért keresnék rá erre?

- Azért,- nyúlt előre Sam egy üveg sörért, amit aztán odacsúsztatott elé - mert neked is lesz belőle nyereséged.

- Adj 15 percet- vágta rá gondolkodás nélkül, mire halkan felnevettem.

Ez a fickó hihetetlen.

Sam elment mosdóba, Dean pedig szerzett magának egy asztalt, ahová átült az italával. Már épp készültem csatlakozni hozzá, amikor egy ötlet fogalmazódott meg a fejemben. Ash biztos ki tudná deríteni nekem amit meg szeretnék tudni. Egy próbát megért.

- Hé Ash- fordultam felé a székemen. Figyelme még mindig az előtte heverő gépre koncentrálódott, viszont biccentett egyet, jelezve, hogy folytassam - Tudom, hogy már így is sokat kértünk, de van itt még valami...

- Nem gond, mi kéne?- érdeklődött.

Oké. Innen nincs visszaút. Gyerünk Kim, végre válaszokat szerezhetsz, vágj bele! Nem ártasz vele senkinek.

- Öhm... Van nálam egy cím- fogtam bele - Szeretném megtudni kik laknak ott. És néhány apróbb infót róluk.

- Aha- motyogta görgetés közben - Ez minden?

- Igen- feleltem.

Ekkor abbahagyta amit csinált, és előhúzott egy papírt, meg tollat.

- Írd le a címet- nyújtotta felém a két tárgyat.

Hűha. Ez könnyen ment. Nem hittem volna, hogy ilyen egyszerűen megteszi. Gyorsan át is vettem tőle a cetlit, és lefirkantottam rá a hely nevét, meg a házszámot, amit az álomban láttam, aztán visszaadtam neki. Ő elolvasta, majd letette maga mellé a pultra.

- Oké. Ugorjatok még be később, addigra meglesz ez is.

- Köszi Ash. Jövök eggyel- pattantam fel a bárszékről, felkapva közben a sörömet is.

- Semmiség- legyintett hanyagul, és visszatért a munkához.

Nem zavartam őt tovább, hanem inkább átsétáltam Dean-hez, aki mosollyal fogadott, és leültem mellé. A hozzám közelebb eső keze egyből megtalálta az enyémet, és összekulcsolta az ujjainkat, míg lazán hátradőlt a támlának, és iszogatott tovább. Azonos arckifejezéssel tettem, amit ő is, amivel még nagyobb mosolyt váltottam ki belőle.

- Mit kértél Ash-től?- kérdezte kíváncsian.

Meglepődtem, amiért felhozta, de egy vállvonással válaszoltam:

- Én nem kértem tőle se...

- Kim- szakított félbe egy jelentőségteljes pillantással - Ismerlek. Ki vele. Az álmodról van szó, nem igaz?

Azta. Valóban ismer. Habár efelől nem is volt kétségem.

Lesütöttem a szemem, és a kettőnk összekulcsolt ujjait tanulmányoztam, miközben bólintottam:

- Igen. Én... Megkértem, hogy nézzen utána annak a családnak.

- Kim...- kezdte előre dőlve.

Felkaptam a fejem, és egyenesen a szemébe néztem.

- Dean, tudnom kell- jelentettem ki - Különben meg fogok őrülni.

Nem mondott semmit, csak figyelt engem elgondolkodva. Mikor már azt hittem valami komollyal folytatja a beszélgetést a következő szöveg hagyta el a száját:

- Nem is tudom- döntötte oldalra a fejét - Dögös vagy, mikor megőrülsz.

- H-Hogy mi?- pislogtam párszor zavartan.

Ezt most jól hallottam?

- Jól hallottad- erősítette meg, és közben közelebb hajolt.

Centiméternyire csökkentette a távolságot köztünk, szabad kezét pedig felvezette az arcomra, így biztosítva azt, hogy ne menjek sehova. Amúgy sem tettem volna. Ahhoz már túlságosan is a bűvkörében voltam. Nem volt megállás.

Egyre közelített felém, mire én lehunytam a szemem, és vártam. Csupán csak milliméterek. Már éreztem magamon a légzését. Szája kishíján összeért az enyémmel, ám ekkor a semmiből felzendült a zenegép, és hangosan kezdődött meg a kiválasztott szám.

- I tell myself that I can't hold out forever, I said there is no reason for my fear. Cause I feel so secure when we're together. You give my life direction, you make everything so clear...- énekelte az ismerős hang.

Deannel egyszerre húzódtunk el, és értetlenül meredtünk az épület másik felében álló Jo-ra, aki a gépet indította el.

- REO Speedwagon? Komolyan?- vonta fel a szemöldökét Dean undorodva.

Jo kihúzta magát, és határozottan bólintott:

- Bizony, hogy REO. Kevin Cronin szívből énekel- védekezett.

Ezen akaratlanul is elmosolyodtam, és csak néztem, ahogy Dean ellenkezve megrázza a fejét.

- Én ezzel nem értenék egyet.

- Nem olyan rossz- próbálkoztam, mire elkerekedett szemeket meresztett rám.

- Néha egyszerűen csak borzalmas a zenei ízlésed- közölte velem.

A szemem sarkából észrevettem, amint Jo továbbra is minket figyel, ezért inkább felé fordultam, és enyhén felvont szemöldökkel vártam, hogy még mit szeretne. Mert nyilván akart még valamit, csak nem volt bátorsága megkérdezni.

- A minta, ami alapján Ash keres... Az anyukátok ugyanúgy halt meg, nem igaz? Egy tűzben Sam gyerekszobájában- bökte ki végül.

Dean persze egyből terelni kezdett:

- Nézd, Jo, ez inkább amolyan családi dolog.

- Segíthetek- bólogatott hevesen.

Abban a pillanatban valahogy... Nem is tudom, mintha magamra emlékeztetett volna. Legalábbis a pár évvel ezelőtti énemre, amelyik mindig élt-halt azért, hogy vadászni mehessen. Az ifjú kezdők szellemét láttam benne. Egy kicsit fura volt. Külső szemlélőként jelen lenni.

- Biztosra veszem, hogy tudnál, de ezt nekünk kell elintéznünk- igyekezett udvariasan elutasítani őt Dean. Épp, mint ahogy anno velem is tette - Őszintén Jo,- folytatta komolyan - ne akarj részese lenni ennek az életnek. Maradj itt, ahol biztonságban vagy.

A lány némán bólintott, magára erőltetve egy mosolyt, aztán elsétált. Megbántódott. Éreztem rajta. Mondjuk ki ne reagálna így, amikor nem hagyják, hogy azt tedd, amit szeretnél?

- Van találat. Induljunk- jelent meg Sam a pultnál, és már sietett is ki a kocsihoz.

Mi is felkászálódtunk Deannel, mielőtt azonban egy lépést is tehettem volna ő megragadta a karom, és egy pillanat alatt magához húzva megcsókolt. Váratlanul ért a dolog, viszont ez nem állított meg abban, hogy átkaroljam a nyakát, és közelebb húzzam. Boldogan vesztünk el a pillanatban, és engedtük meg magunknak azt a hosszú egy percet, amíg tartott.

- Ezt az előbbi kihagyott alkalomért- suttogta mikor elváltunk.

- Te aztán értesz ahhoz, hogy hogyan zökkents ki- nevettem fel halkan.

Lépett egyet hátra, aztán mosolyogva megfogta a kezem.

- Mit mondjak? Ebben zseniális vagyok.

- És ezt nem is vitatom- értettem egyet azonnal.

Sam sürgető kiáltása vetett véget a helyzetnek, mi pedig rohanni kezdtünk, hogy nehogy elmenjen nélkülünk. Villámgyorsan bepattantunk a kocsiba, és már száguldottunk is.

Elmélyülve méregettem az Impala tetejét a hátsó ülésen fekve. Lábaimat felhúztam, egyik kezem pedig a fejem alatt pihent. A motor búgása kellemes háttérzaj volt, amihez nemsokára a rádió is csatlakozott. Nem különösebben figyeltem oda az egymást váltó dalokra, ám egyszercsak felhangzott az a szám, ami mellett nem tudtam csak úgy elmenni.

- And even as I wander, I'm keeping you in sight. You're a candle in the window on a cold dark winter night. And I'm getting closer than I ever thought I might...- szólt nem máshonnan, mint Dean szájából.

Seperc alatt ülőhelyzetbe vágtam magam, olyan gyorsan, hogy még a fejem is megfájdult egy pillanatra.

- Most csak hülyéskedsz, ugye?- néztem Dean-re egy hatalmas vigyorral az arcomon.

- Nem tudom kiverni a fejemből- vallotta be, majd Sam-hez fordult - Mit találtál?

- Andrew Gallagher. Született '83-ban, mint én. Pontosan 6 hónappal később elvesztette az édesanyját egy háztűzben, ami a gyerekszobából indult. Csakúgy, mint én- olvasta fel az ölében heverő papírokról.

- Szerinted a démon tette?- hajoltam közelebb, megtámasztva a könyököm az ülésük tetején.

- Úgy tűnik- bólintott.

- Honnan tudod, hogy őt kell keresnünk?- faggatta Dean.

- A megérzéseim eddig mindig a démonról szóltak, vagy a gyerekekről, akiket meglátogatott- magyarázta Sam - Mint Max Miller. Emlékeztek rá?

Ó, igen. Az egy érzelmileg nehéz ügy volt mindannyiunk számára.

- Igen, de Max Miller egy mocskos kis pszichopata volt- emelte ki a lényeget Dean.

- Embereket ölt, és nekem látomásaim voltak róla- folytatta az öccse - És most újra ez lehet a helyzet ezzel a Gallagher sráccal.

- Hogy találjuk meg őt?- kérdeztem felváltva nézve rájuk.

- Nem tudom- sóhajtott fel - Nincs jelenlegi lakcíme, sem állása. A számlái tele vannak tartozással. Nincs ötletem azt illetően, hol induljunk el.

- Hadd nézzem- vettem át tőle néhány iratot, és elkezdtem átfutni őket.

- Mi van a behajtási irodával?- kérdezte Dean.

- Nincs feljegyezve semmi arról- közöltem teljesen összezavarodva.

Az meg mégis hogy lehetséges?

- Csak úgy hagyták elsétálni?- döbbent le az idősebb testvér.

- Úgy tűnik- erősítette meg Sam - A legutolsó munkahelyének, ahol 1 éve dolgozott megvan a címe.

- Akkor kezdjük ott- jelentettem ki visszaadva neki a papírokat, aztán ismét elfeküdtem a helyemen, és pihentem, amíg lehetett.

Egészen reggelig úton voltunk, és mikor végre beértünk a városba az első dolgom volt, hogy megállítsam Dean-t a kávézónál. Mivel pedig amúgy is oda mentünk volna, egyáltalán nem is ellenkezett.

- Köszi a kávét- mosolyogtam hálásan Tracy-re, a pincérnőre, mikor elém tette az italt.

Egyből a kezembe is fogtam, és lassan kortyolgatni kezdtem, kiélvezve minden egyes cseppet. Vigyázva, nehogy a meleg folyadék a blézeremre kerüljön hátradőltem a széken, és hagytam, hogy a fiúk innentől átvegyék. Mind elegánsan voltunk felöltözve az álcánkhoz hűen, és készültünk kihallgatni a dolgozókat Andrew-ról.

- Szívesen- mosolygott vissza a lány.

- Szóval, most már tudnál nekünk mesélni erről az Andy-ről?- érdeklődött Dean hivatalosra váltva. A kikérdezés mindig is neki ment a legjobban hármunk közül.

- Nem tudtok kiszedni belőle semmit, sajnálom- ingatta a fejét Tracy - Sose tudnak.

- Kicsodák?- zavarodott össze Sam az utolsó mondatot hallva.

- Ti az adóbehajtóktól vagytok, nem igaz?- méregetett minket - Alkalmanként eljárnak ide Andy miatt, de eddig egyszer sem jártak sikerrel. Akik itt jártak sosem jöttek vissza.

- Igazából mi nem emiatt vagyunk itt- kezdett bele a hazugságba Dean - Ügyvédek vagyunk. A nagynénje, Leta nemrégiben elhunyt, Isten nyugosztalja szegényt. Viszont jelentős értéket hagyott Andy-re.

- Ezért szeretnénk beszélni vele- vettem át a szót - Te a barátja vagy?

- Az voltam, de mostanában nemigen szoktam látni őt- sóhajtott fel szomorúan.

Nem tehettem róla, de megfordult a fejemben, hogy vajon hazudik-e. Azonban sokáig nem tudtam leragadni ezen, ugyanis hirtelen kirázott a hideg, és mintha egy rossz érzés telepedett volna rám. Feszült lettem tőle, és nyugtalan. Észrevétlenül körülnéztem az étkezdében, de semmi furcsa nem tűnt fel. De volt itt valami. Valami természetfeletti, ebben biztos voltam. Az érzés egyre csak erősödött, mintha az a valami közeledett volna felém.

- Andy-ről van szó?- termett előttünk egy fiatal srác a semmiből.

Rápillantottam, és alig bírtam ki, hogy ne kapjam a kezem sokkosan a számhoz. Ő volt az. Az erő forrása.

Ösztönösen meglöktem Dean lábát az asztal alatt, hogy jelezzem neki valami nincs rendben, ő pedig először értetlenül nézett rám, de amint feltűnt neki a sápadt arcom azonnal leesett neki is. Rögvest felmérte a srácot, akinek névtáblája elárulta, hogy Webber-nek hívják. Ezután megbökte az öccsét, aki szintén felém kapta a fejét. Most már mindketten tudták, hogy valami nem stimmel. Csakhogy erről nem beszélhettünk nyilvános helyen. Ki kellett jutnunk onnan.

- A srác bármit meg tud szerezni, ami csak kell. Egyszer bejuttatott a színfalak mögé egy Aerosmith koncerten, és ember, az gyönyörű volt.

- Mi lenne, ha leszednél egy-két asztalt, Webber?- küldte el őt Tracy.

- Már csinálom is- azzal vigyorogva távozott, hogy tovább dolgozzon.

Tracy ekkor visszafordult hozzánk.

- Nézzétek, ha meg akarjátok találni őt, próbáljátok az Orchard Street-et. Csak keressetek egy furgont, barbár hercegnővel az oldalán- igazított útba minket, majd ő is elsétált.

Így a fiúk végre feltehették az őket nyomasztó kérdést:

- Kim, ez meg mi volt?- faggatott Dean.

Vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem a magyarázásba:

- Tudom, hogy most Andrew megtalálása a legfontosabb, de Webber rossz érzést keltett bennem, srácok. Valami nem oké vele. De én mégis miért érzem ezt?- túrtam a hajamba idegesen - Mi baj van velem? Mi a fene ez az egész?

Annyira az érzelmek kavargásában voltam, hogy azt hittem ott sírom el magam. Ez az egész rejtélyes képesség dolog egyre inkább kikészített, és bárhogy is igyekeztem, úgy tűnt, senkitől nem kaphatok rá megoldást.

- Hé, semmi baj, majd együtt kitaláljuk. Én is a sötétben tapogatózom, és engem is kiakaszt, ami velem történik, de megoldjuk, ígérem- helyezte megnyugtatón a vállamra a kezét Sam, és egy halvány mosolyt is megeresztett hozzá. Ettől nekem is mosolyognom kellett, pár másodperccel később pedig már higgadtan biccentettem, jelezve, hogy megleszek, ne aggódjanak.

- Ellenőriznünk kéne ezt az Andy gyereket- szólalt meg Dean néhány perc eltelte után.

- Én itt maradok- közöltem ránézve - Valakinek Webber-t is figyelnie kell. Viszont hívjatok, ha találtatok valamit.

- Biztos vagy ebben?- méregetett Dean aggódva. Nem tetszett neki az ötlet, hogy magamra hagyjon, pláne azután, amit a pultosról szóló megérzésem mondott.

- Dean, rendben lesz, hidd el- biztosította a bátyját Sam, miközben felkelt a székről, és megigazította az öltözékét.

Ez sem tudta meggyőzni őt, úgyhogy megfogtam a kezét, és szembefordítottam őt magammal, így könnyebb volt a szemembe néznie.

- Ahogy az öcséd mondja. Nem lesz baj, ígérem. Ha pedig mégis, akkor arról elsőként neked szólok- fogadtam meg neki.

Nem felelt semmit, mire előrébb hajoltam, és lassan megcsókoltam. Nem tartott sokáig, mégis elég volt ahhoz, hogy kizökkentse őt. Megadóan bólintott, aztán ő is felállt, és követte a testvérét az ajtóhoz, amin keresztül távoztak is a kávézóból. Ők tették a dolgukat, ideje volt, hogy én is tegyem az enyémet.

Óvatos pillantást vetettem Webber irányába, de rögtön el is kaptam a tekintetem, amikor észrevettem, hogy ő már figyelt engem egy ideje. Oké, kicsit sem ijesztő. Á, nem. Na jó Kim, nyugodj le. Azt mondtad a srácoknak, hogy képes vagy kezelni egyedül, hát akkor csináld is amit ígértél. Az már egyértelmű volt, hogy ez a Webber titkol valamit, ami talán az ügyhöz is köthető, szóval le kellett győznöm az érzelmeimet, és bele kellett vetnem magam a megfigyelésbe.

Hát, a tervem hamar csődbe ment, ugyanis Webber pillanatokkal később az asztalomnál termett, és beszédre nyitotta a száját:

- Itt hagytak téged?- érdeklődött, miközben önállósítva magát minden egyéb engedélykérés nélkül leült a székre velem szemben.

Hátamat a támlának préseltem, mintha ezzel elmenekülhetnék előle, és megőrizve a hidegvérem visszakérdeztem.

- Elnézést, de neked nem épp dolgoznod kéne?

- De, éppenséggel kéne- bólintott egyetértőn - Viszont megláttalak itt egyedül, és gondoltam beszélgethetnénk keveset. Mivel a társaid leléptek, úgy hiszem lenne rá időd.

- Ne aggódj, percek kérdése, és vissza fognak jönni- biztosítottam egy hamis mosollyal az arcomon - Én megleszek addig, úgyhogy nem kell, hogy lecövekelj.

- Vicces lány vagy, ez tetszik- nevetett fel, azt követően pedig előrébb csúszott, és könyökével az asztalra támaszkodott, ezalatt végig mélyen a szemembe nézve - Nekem csak a telefonszámod kell, szóval mi lenne, ha leírnád nekem, aztán békén hagynálak- azzal elém tolt egy szalvétát, meg egy tollat, és várt.

Értetlenül és kissé zavartan bámultam rá. Most komolyan így akart felszedni?

- Elnézést, hogy mondod? Nem láttad, amint megcsókoltam az egyik távozó férfit? Van barátom, és nem szándékozom elhagyni őt, szóval nem, nem fogom megadni neked a számom, hisz nem is ismerlek- ráztam a fejem.

Azonban ez őt egyáltalán nem érdekelte, nem hátrált meg a céljától.

- Add meg a telefonszámod- ismételte erélyesebben. Szinte már... utasított rá.

Ekkor érezni kezdtem valamit, egyfajta késztetést arra, hogy megtegyem amit akart tőlem. Az ujjaim megrándultak, a kezem már majdnem mozdult, hogy megfogja a tollat, ekkor azonban mintha valami átkapcsolt volna bennem, és megálltam. A késztetés egyszerre elmúlt, én pedig észhez tértem. Visszahúztam a kezem az ölembe, és megráztam a fejem, azután határozottan szólaltam meg, közben mindvégig Webber szemébe nézve:

- Azt mondtam nem. Szerintem inkább menj vissza dolgozni, mielőtt még baj lesz.

A srác valósággal lefagyott ettől. Arcáról üvöltött, hogy sokkban van, mint aki egyáltalán nem erre a végkimenetelre számított amikor leült hozzám. Nehézkesen ugyan, de rendezte magát, és miután felállt a székből már el is tűnt a szemem elől.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt mikor már nem volt a közelemben, és olyan volt, mintha egy nagy súly szakadt volna le rólam. Ezután kezdték az agyamat ellepni a kérdések. Mégis mi a fene történt? Hogy volt képes majdnem rávenni arra, hogy megtegyem neki, amit akart? Talán ő is valami médium féle lenne?

Azonnal fel kellett hívnom Dean-t. Sietve tárcsáztam a számát, és amíg vártam, hogy felvegye, ujjaimmal dobolni kezdtem az asztallap szélén, hogy addig is eltereljem a figyelmem erről az egészről.

- Hé, találtál valamit?- szólt bele érdeklődve a vonal túlsó végén lévő fél. Nem hangzott valami vidámnak, ezért egy pillanatra elbizonytalanodtam azt illetően, hogy elmondjam-e ezt neki.

- Igen, tudnád adni Sam-et kérlek?- kérdeztem az ajkamat harapdálva.

- Aha, tartsd kicsit- motyogta Dean, majd neszezés hallatszódott, végül pedig Sam hangja vált tisztán kivehetővé.

- Mit találtál?

- Nem tetszik nekem ez a srác egy kicsit sem. Nem bízom benne. Az előbb csak úgy idejött hozzám, és minden kertelés nélkül elkérte a számomat. De az egész dolog, ahogyan csinálta... Mintha hipnotizálni akart volna, Sam. És én majdnem meg is adtam neki- meséltem el ami történt - Biztos, hogy ez az Andy a mi emberünk? Mert Webber-től elég rossz érzés fog el.

- Épp most kutatjuk át a lakókocsiját. Eddig semmi nem történt- ismertette a helyzetüket Sam - Hogy érted azt, hogy mintha hipnotizálni akart volna?

- Nem is tudom- körbenéztem, hogy biztos nem-e figyel senki, aztán folytattam - A hangja olyan követelőző volt. Mély, és... kicsit talán ördögi is. Amint befejezte a beszédet megcsapott valami fura energiahullám, ami kishíján rávett arra, hogy engedelmeskedjek, de aztán mintha a semmiből abbamaradt volna. Mintha felülkerekedtem volna rajta. A lényeg az, hogy bizarr volt, és a frászt hozta rám.

- Oké, értem- mondta miután végeztem - Szerintem mi végeztünk itt, nincs mit látni ezen a helyen. Na ne. Várj. Látom őt. A férfit a látomásomból. Hé, most mennem kell. Később felveszünk téged- hadarta, aztán le is rakta.

Egy darabig megilletődve meredtem magam elé, majd egy sóhajjal eltettem a telefonom, és kényelmesen elhelyezkedtem a székben. Akkor hát csak várok.

- Szeretnéd, hogy újratöltsem neked?- jelent meg az asztalnál Tracy, kezében egy kávéskannával.

Mosolyogva bólintottam egyet, és közelebb csúsztattam hozzá a poharam, hogy könnyebben tudjon önteni bele.

- Köszönöm- fogtam a bögrét a kezeim közé miután az ismét tele lett, azután gyorsan feltettem neki a kérdésem, aminek egyre kíváncsibb voltam a válaszára - Furán hangozhat ez most, de kérlek felelj őszintén. Milyen típusú ember Webber? Mindig egyből egyenes és lényegre törő azokkal, akikkel találkozik?

- Webber nem olyan, mint a legtöbb ember- fogott bele a lány - Néha sok lehet a viselkedése, hidd el, ezt én nagyon jól tudom, de ő egy rendes srác.

- Értem. Köszi mindent még egyszer- köszöntem el tőle, amint továbbsétált.

Őszintén nem tudtam, hogy higgyek-e neki, vagy sem. Úgy tűnt az igazat mondja, viszont kissé aggasztott az a hatalmas mosoly, ami végig az arcán volt, amíg Webber-ről beszélt. Valahogy nem hatott természetesnek az egész.

Már a második adag kávé végét iszogattam, közben néha-néha kipillantva az ablakon. Az egyik ilyen alkalommal történt, hogy megláttam az úton felbukkanó éjsötét Impalát. Ösztönösen elmosolyodtam, megnyugodva, hogy a srácok visszatértek, ám ez hamar elmúlt, amikor kiszúrtam, hogy egyikük sincs a kocsiban, helyette egy vadidegen fickó vezetett. Egyenesen elhajtott a kávézó előtt, egy pillanatra sem vette le a szemét a szélvédőről.

Teljesen ledöbbenve kapartam elő a tárcámból némi pénzt, és hagytam az asztalon, majd felpattantam és kiviharzottam az épületből. Ismét kézbe vettem a mobilom, és habozás nélkül hívtam Dean-t.

- Kim- vette fel az első csengetésre.

- Dean, mi a franc történt? Valami pasasnál van a kocsid- vágtam bele egyből a közepébe még mindig kissé zavarodottan.

- Ja, öhm, hát ő Andy. Elkérte tőlem, én meg csak úgy odaadtam neki- mesélte zavartsággal a hangjában.

- Hogy mi?- ráncoltam a homlokom értetlenül. Tényleg kezdtem elveszíteni a fonalat.

- Tisztára átment Obi-Wan Kenobi-ba rajtam. Elmekontrollt használt- magyarázta.

Idegesen a hajamba túrtam, és próbáltam megőrizni a nyugalmam. Pár mély levegővétel után úgy éreztem nagyjából sikerült, akkor pedig újra megszólaltam:

- Oké, hol vagy most? Odamegyek.

- Várj, látom Sam-et. Tartsd kicsit édes- hallottam, hogy mászkálni kezd, majd az öccse pánikkal teli hangja is megütötte a fülemet. Nem értettem mit mond, de biztos semmi jóról nem lehetett szó - Gyere a fegyverbolthoz, itt várunk. Tudod hol van, igaz?- kérdezte.

Nem hangzott valami vidámnak ezúttal sem. Te jó ég, mégis mi történhetett?

- Aha, csak adj 10 percet és ott leszek- azzal letettem, és sebes tempóban megindultam a megadott hely felé.

10 perc alatt odaértem, pont ahogy azt megmondtam előre. Rögtön kiszúrtam a mentőautót, és a rendőröket, akik sárga kordonnal nekiláttak elkeríteni a területet. Figyeltem, ahogy egy testet zsákba raknak, ekkor pillantottam meg a két testvért az út túloldalán a járdaszegélyen üldögélve leszegett fejjel. Feléjük vettem az irányt, Dean pedig hamarosan észre is vett, majd felállt, és várta hogy odaérjek.

- Mi történt?

- Nem hagytam, hogy bemenjen a fegyverboltba. Azt hittem rendben lesz. Nem így volt... Vele kellett volna maradnom- sóhajtott fel gondterhelten Sam.

- Sam, nem tudhattad hogy ez lesz. Oké? Nem a te hibád volt- próbálta vigasztalni a bátyja.

A fiatalabb testvér elé léptem, és leguggolva előtte kezemet a vállára helyeztem.

- Nem hagyjuk hogy még egyszer megtörténjen, ígérem- mosolyogtam rá halványan. Viszonozta, majd mindketten felkeltünk, és némán összenéztünk Deannel.

- Na jó, most már vissza akarom kapni a kocsimat- puffogott feszülten.

Csak hitetlenül megcsóváltam a fejem. Ez biztos benne lesz a legfurább ügyeink között.

Az Impalát rövidesen sikerült megtalálnunk, és be kellett vallanom, rég láttam akkora megkönnyebbülést Dean arcán, mint akkor és ott. Mikor megpillantotta az út szélén leparkolt járművet futásba váltott és meg sem állt, amíg Baby-hez nem ért.

- Hála Istennek! Ó, úgy sajnálom Baby. Soha többé nem hagylak el- mondogatta folyamatosan, miközben a tetőt simogatta. Mi Sammel csendben álltunk mellette és vártuk, amíg végez. Magam sem hiszem el, de kezdtem féltékeny lenni arra az autóra - Nos, legalább a kulcsot benne hagyta- vette észre a lehúzott ablakon benézve. Innen tudtuk, hogy végzett.

- Micsoda szamaritánius a srác- jegyeztem meg szarkasztikusan, keresztbefonva a karom a mellkasom előtt.

- Úgy tűnik az ereje nem működik csupán egy pillantással, verbális eszközöket kell használnia hozzá- fordult felénk teljes testével az idősebb testvér.

- A doktor épp letette a telefonját, mikor a busz elé lépett. Andy biztosan felhívta őt, vagy hasonló- ötletelt Sam.

- Na jó, emlékszel mit mondtam nektek arról az ijesztő srácról?- kérdeztem tőle.

- Milyen ijesztő srác?- tudakolta Dean.

- Az a fickó, Webber, a kávézóból. Folyamatosan próbált felszedni, és a számomat kérte, de az egész olyan furcsa volt. A hangja mintha megváltozott volna, miközben beszélt. Tudom, hogy soha nem láttam ezt az Andy-t, de most már biztos vagyok benne, hogy nem ő az, akit keresünk. Ha elmekontrollról van itt szó, akkor az egyértelműen Webber lesz. Ott kellett volna lennetek- motyogtam a végét, nem törődve a pillantással, amit Dean küldött felém. Ezt hallva valószínűleg már meg is bánta, hogy otthagyott egyedül az étkezdében.

- Neked is ott kellett volna lenned, mikor Andy elvitte a kocsimat- kontrázott - Határozottan agykontrollt használt rajtam.

- Bárhogy is volt, hogy fogjuk lenyomozni őt?- tette fel az égető kérdést Sam, mire mindhárman elnémultunk. Csak álltunk a kocsi körül, és próbáltunk előhozakodni egy ötlettel. A magam részéről ez nem ment valami jól abban a pillanatban. Viszont Deannek sikerült:

- Van egy ötletem. Gyerünk- azzal bepattant a kormány mögé, és jelzett, hogy tegyük mi is ezt.

Nem is haboztunk, beszálltunk a helyünkre, a motor pedig már búgott is, és elhajtottunk onnan.

Amint a barbár királynős mintával ellátott furgon feltűnt a láthatáron már tudtam, hol vagyunk. Orchard Street, ahol Tracy elmondása szerint Andy lakott. Nos, igaza volt. Viszont egy valamit nem értettem.

- Miért vagyunk itt? Azt hittem ti már körülnéztetek itt és nem találtatok semmit- váltogattam a tekintetem a két testvér között, mikor az Impala megállt.

Dean és Sam szótlanul összenézett, majd előbbi hátrafordult hozzám és megszólalt.

- Arra gondoltam neked hátha feltűnik valami ami nekünk nem. Tudod, a...

- A rejtélyes természetfeletti megérzéseim miatt?- vontam fel a szemöldököm félbeszakítva őt.

Nem válaszolt azonnal, és innen tudtam, hogy rátapintottam.

- Nézd, nem muszáj megtenned ha nem akarod...- kezdett bele Sam, látva az arckifejezésem.

Nyeltem egy nagyot, majd megráztam a fejem.

- Megteszem- jelentettem ki - Ha szörnyeknél működik, talán gyanús helyeken is. Egy próbát megér, nem?

- De- bólintottak egyszerre, bár egyikük sem volt valami határozott. Kit áltatok, én sem voltam az. De kíváncsi voltam, tudnom kellett, hogy működik-e így. Tehát mindhárman kiszálltunk a kocsiból, és célbavettük a dekorált járművet.

- Nem viccelt, mikor azt mondta barbár királynő- jegyeztem meg halkan, ezzel próbálva oldani a feszültséget.

- Kicsit sem feltűnő- mondta szarkasztikusan Dean mikor lefékeztünk a hátuljánál.

Elővette a csomagtartóból felkapott feszítővasat, és felnyitotta vele az ajtót. Vetett rám egy utolsó pillantást, ami azt üzente "Készen állsz?". Csak bólintottam, ő pedig kitárta az ajtót előttem.

A látvány annyira meglepő volt, hogy még egy meglepett nevetés is feltört belőlem. Erre tényleg nem számítottam. Valami furcsa lassú szám hangzott fel a bent elhelyezett lejátszóból, olyasmi, amit biztos soha nem hallgatnék. A tetőről egy diszkógömb lógott, az autó belső oldalára pedig szőrös kis szőnyegek voltak felrakva. A földön takarók, párna, egy rakás vastag könyv, és végül egy bong. Utóbbin egy másodpercre meghökkentem, de inkább félresöpörtem ezt magamban, és nézelődtem tovább.

- Bármi különös érzés?- érdeklődött Sam egy idő után.

Nem feleltem, csak összehúzott szemmel fókuszáltam az előttem lévő holmikra. Minden koncentrációmat beleadtam, de mégsem éreztem semmit. Vagyis az erőm most vagy cserbenhagyott, vagy tényleg nem volt semmi baj ezzel a sráccal.

- Nem. Semmi- sóhajtottam fel, feladva a dolgot - Talán ezt nem lehet erőltetni. Majd jön magától, ha kell.

- Oké, semmi baj- nyugtatott meg a fiatalabb testvér - Megoldjuk. Viszont szerintem ideje menni, mégis csak a nyílt utcán túrunk fel egy idegen kocsit.

- Egyetértek. Tűnés innen- csukta be az ajtókat Dean, azután pedig visszaültünk az Impalába.

Egy üres telek mellett parkoltunk, Dean evett, mint mindig, Sam pedig olvasott, mint mindig. Én elvoltam hátul, bedugott fülekkel zenét hallgattam. Mint mindig.

- Uhh. Tudjátok, egy nap csak szeretnék leülni, és megenni valamit, amit nem kell egy kisboltban megmikróznom- hallottam meg tompán Dean nyammogását.

- Amit én nem értek, az a motiváció- hagyta őt figyelmen kívül Sam - Úgy értem a doktor teljesen tiszta volt, miért ölte volna meg Andy?

- Ha Andy ölte meg- szóltam közbe, kihangsúlyozva a "ha"-t - Én továbbra is Webber-re fogadok. Nem lenne bajunk abból, ha őt is lecsekkolnánk.

- Szóval van két emberünk agykontrollal, és az egyikük felelős ennek a fickónak a haláláért- foglalta össze hangosan gondolkodva Dean.

Mielőtt azonban folytathatta volna, két kéz csapott le Sam lehúzott ablakára, mire mind megugrottunk, és odakaptuk a fejünket, hogy megpillanthassuk... Webber-t? Nem, nem lehetett ő. Viszont pokolian hasonlított rá. Mégis ki ez a srác?

- Hé! Azt hiszitek nem láttalak titeket? Követtek engem?- szakított ki az elmélkedésből a hirtelen kérdészápor. Dühösnek tűnt, efelől nem volt kétségem.

- Nos, mi ügyvédek vagyunk, és egy nemrégiben elhunyt rokonod miatt vagyunk itt- hazudta Sam könnyedén. Nem igazán vette be.

- Az igazat!- kiáltott ránk.

Megint éreztem a késztetést, hogy engedelmeskedjek, de csakúgy, mint előző alkalommal, most is elmúlt szinte azonnal. Sam belekezdett, hogy elismételje a hazugságot, csakhogy Dean félbeszakította:

- Démonokra vadászunk.

Elkerekedett szemekkel bámultam rá az öccsével együtt. Mégis mit művel?

- Dean, mi ütött beléd?- sziszegtem idegesen. Nem is figyelt rám, szimplán mondta tovább.

- Démonokra és szellemekre. Olyan dolgokra, amik még a legrosszabb rémálmaidnál is rosszabbak. Én Dean vagyok, ő itt az öcsém Sam, ő pedig a barátnőm Kim- mutatott be minket.

És kimondta a szót. A barátnőjének hívott. Biztosan elolvadtam volna, ha nem épp abban a helyzetben voltunk amiben.

- Dean, fogd be!- próbáltam elnémítani, de semmi haszna nem volt. Mintha transzban lett volna.

- Igyekszem- nézett rám, de aztán újra hadarni kezdett - Nézd, Sam lényegében olyan, mint te. Egy médium, és Kim is képes pár dologra, például iszonyú gyors és erős, na meg durva dühkitörései vannak mikor valami vagy valaki felhúzza őt. De Sam azt hiszi, hogy egy gyilkos vagy, és attól fél, hogy ő is azzá válik majd. Fogalmad sincs róla, de valami borzalmas terv része vagy. Azt mondogatom neki, hogy nem lesz baj, de valójában félek, hogy igaza van- fejezte be kifulladva, és levegő után kapott.

Csak pörögtek a néma másodpercek, mialatt Sam és én tátott szájjal bámultunk rá, viszont az ablakban támaszkodó srác, aki minden bizonnyal csak Andy lehetett, sem tett másképp. Kellett pár pillanat, hogy összeszedje magát, akkor aztán határozottan, az erejét használva szólt hozzánk:

- Oké, tudjátok mit? Csak hagyjatok békén.

- Oké- ment bele azonnal Dean, majd kínjában szitkozódva a kormányra hajtotta a fejét.

Andy távolodni kezdett a kocsitól, mire Sam rögvest kipattant, és ment utána. Habozás nélkül követtem őt, tudván, hogy rám nem hat az, amit művel, szóval biztonságban vagyok.

Andy-nek feltűnhetett amit csináltunk, mert lefékezett, és szembefordult velünk.

- Mit műveltek? Azt mondtam hagyjatok békén- erőlködött az elküldésünkkel - Csak szálljatok vissza a kocsiba, hajtsatok el, és meg se álljatok!

- Rajtam ez nem válik be, Andy- tárta szét a karját Sam egyszerűen.

Ekkor a srác felém fordult.

- Tűnj el innen!

- Bocsi, nálam sincs semmi hatása- csóváltam a fejem karbatett kézzel.

- A-Az hogy lehet?- dadogott megdöbbenve Andy.

Sam lassan közeledni kezdett felé.

- Rá tudod venni az embereket, hogy megtegyenek dolgokat, nem igaz? Megmondhatod nekik mit gondoljanak- foglalta össze.

Közben Dean is kiszállt az Impalából, és felénk lépdelt, fél kézzel a fejét fogva. Nem akartam, hogy esetleg valami baja essen, ezért kitartottam felé a kezem a levegőben, azt üzenve vele, hogy maradjon, ahol van, ő pedig nem is ellenkezett, egyből megállt.

- Ti őrültek vagytok- nevetett fel feszülten Andy.

- Úgy 1 éve kezdődött az egész, jól mondom? Miután 22 lettél. Először csak kis dolgok voltak, de aztán megtanultad irányítani őket- folytatta tovább Sam nyugodt hangon, nehogy még jobban felzaklassa az így is épp eléggé kiakadt srácot.

- Ezt meg honnan tudod?- váltott át kíváncsiba.

- Mert ugyanez történt velem is, Andy. Az én anyám is egy tűzben halt meg. Nekem is vannak képességeim. Kapcsolatban állunk, te és én- magyarázta neki Sam.

- Andy, én is képes vagyok bizonyos dolgokra, és tudom mennyire ijesztőnek tűnhet ez most. De hagyd, hogy segítsünk- kértem őt.

A hangulata azonban ismét váltott, most már félt.

- Tudjátok mit? Csak tűnjetek el!- kiáltott ránk pánikolva. Nagyon igyekezett, hogy hasson ránk, csakhogy minduntalan kudarcba fulladt.

- Miért mondtad azt a doktornak, hogy sétáljon ki a busz elé?- tudakolta Sam, irányt váltva a beszélgetésben.

- Mi?- fagyott le Andy, értetlenül ráncolva a homlokát.

Itt már biztosan tudtam, hogy nem ő tette. Igazam volt. Megint. Ó, ezt úgy be fogom hajtani rajtuk.

A győztes mosoly akaratlanul is felkúszott az arcomra, ám amikor Sam-re pillantottam egyből el is tűnt. A fiatalabb testvér a halántékához kapta a kezét, és elfojtott egy fájdalmas nyögést. Közeledett egy újabb látomás.

- Miért ölted meg őt?- préselte ki összeszorított fogakkal, küzdve a látomás ellen.

- Sam, nem ő volt- mondogattam elszántan, látva milyen rémült volt Andy a vádakat hallva.

- Nem tettem semmit!- erősítette meg most már a vádlott is.

Sam még egyszer felnyögött, a tekintete a távolba révedt. A látomás átvette az elméjét. Mozdulatlan maradt egy rövid ideig, de aztán térdre esett a betonon. Dean szempillantás alatt mellette termett, és megtámasztotta, mielőtt még eldőlt volna, én pedig odaugrottam a másik oldalára, és leereszkedtem mellette.

- Sam, mit látsz?- kérdeztem óvatosan, és megérintettem a vállát.

Abban a pillanatban, ahogy hozzáértem, mintha elektromos sokk futott volna át rajtam, a levegő a tüdőmben rekedt, és a látásom elhomályosult. Pislogtam egyet, és mire kinyitottam a szemem, már teljesen máshol voltam.

Egészen pontosan egy benzinkúton. A hely kihalt volt, mindössze egy kocsi parkolt az egyik tankolóállomáson, aminek a sofőrje, egy nő, éppen... benzinnel locsolta le magát. Ösztönösen kiáltani akartam, megállítani őt, de aztán tudatosult bennem, hogy én valójában ott sem vagyok, ez csak egy látomás. Tehetetlenül néztem végig, amint a folyadék eláztatta a ruháját tetőtől talpig, majd azt is, amint ezt követően a nő előhúzott egy öngyújtót a zsebéből. A benzinkutas ekkor sietett ki a boltból, és kiabált, hogy álljon le, de semmi haszna nem volt. A nő mintha meg sem hallotta volna. Egyszerűen ledobta maga elé a földre az égő öngyújtót, a tűz pedig a villámcsapásnál is gyorsabban szaladt fel a testén. Pillanatok alatt ellepték őt a lángok, a sikolyai pedig rémesek, és szívszorítóak voltak.

Szinte éreztem a füst szagát, és azt, ahogy elkezdte megtölteni a tüdőmet az égő hús szagával együtt, és ez volt az a rész, ahol magamhoz tértem. Valósággal elrántottam a kezem Sam-től, miközben levegőért kapkodva hajoltam előre a tenyeremre támaszkodva a betonon. Lassan már köhögtem is, mintha fuldokoltam volna, és hallottam, hogy Sam is hasonlóképp reagált. Olyan volt, mintha mi is átéltük volna az egészet.

- Sam, Kim! Mi történt?- kérdezgetett minket kétségbeesetten Dean.

Ez volt az első alkalom, hogy én is láttam, amit Sam, és ráadásul az is ijesztő lehetett, ahogyan reagáltunk a látottakra. Dean helyében nekem is abszolút semmi fogalmam nem lett volna arról mégis mit csinálhatnék, hogy segítsek.

- Hé, minden rendben? Mit láttatok?

- E-egy nőt. Élve elégni- nyögte ki nagynehezen két köhögés között Sam, míg én továbbra sem voltam képes megszólalni.

Alig bírtam felfogni az egészet. Nem értettem ez hogy lehetséges. Hisz én nem lehetek médium. Az kizárt. Igaz?

- Mi más volt még?- faggatta sürgetőn a bátyja.

A szemem sarkából észrevettem, hogy egyre sűrűbben pillantott felém, meg akart győződni róla hogy nincs bajom. Csak bólintottam egyet megerősítésként, így nyugodtan foglalkozhatott tovább az öccsével, akinek most nagyobb szüksége volt rá, mint nekem.

- Egy benzinkút. Ott fogja egy nő megölni magát- egyenesedett fel Sam, visszanyerve az erejét.

- Mit jelent az, hogy "meg fogja"?- kérdezte Andy értetlenül és egy kicsit letaglózva.

Fel sem tűnt, hogy még mindig itt van. Azt hittem kihasználta az alkalmat, és elfutott, de ezek szerint mégsem.

- Fogd be!- kiáltott rá Dean, majd megbizonyosodva arról, hogy a testvére rendben van átsietett mellém, és a vállamra helyezve a kezét aggódva végigmért - Jól vagy?

- Aha. Kutya bajom- fejeztem be a zihálást, és kiegyenesedtem, így már csak a térdeim érték a talajt.

Nem úgy tűnt, mint aki hitt nekem, de ugyanakkor nem is kérdezte meg többször, inkább témát váltott.

- Mi volt ez? Te is azt láttad amit ő?

- Igen. Minden stimmel. A nő, a benzinkút, és az élve elégés is. Borzalmas volt- írtam le neki tömören.

Dean már nyitotta a száját, hogy még faggathasson, ám Sam közbeszólt:

- Azután teszi meg, hogy valaki felhívja telefonon.

- Mikor?- fordult felé a bátyja.

- Nem tudom. De amíg szemmel tartjuk ezt a rohadékot, nem árthat neki- küldött egy halálos pillantást Andy felé a fiatalabb Winchester.

- Én nem ártottam senkinek- védte magát a srác szakadatlan.

Nem tehettem róla, de hittem neki. Én már rég nem őt gyanúsítottam, viszont úgy tűnt, a fiúk nem hajlandóak meghallani az érveimet. Kezdett egy kissé bosszantani a dolog.

- Még nem- emelte ki az első szót Sam.

Ezután próbáltam meg hallatni a hangomat még egyszer.

- Srácok, már mondtam, hogy nem ő az, hanem Webber- sziszegtem elég hangosan ahhoz, hogy ők hallják, de Andy ne.

Sam-et megint csak nem győztem meg, Dean pedig inkább bizonytalan volt azt illetően, hogy kinek higgyen.

Némán figyeltük egymást a következő lépésen gondolkozva, amikor is egy tűzoltóautó süvített el az úton előttünk. A látomás. Megtörtént. Mindnyájan odakaptuk a fejünket, és azonnal fel is keltünk a földről.

- Menj!- intézte Sam Dean felé, mire utóbbi biccentve egyet már rohant is az Impala felé, aztán beszállt, és elhajtott a jármű után. Andy is készült, hogy lelépjen, csakhogy a másik testvér az útját állta - Te nem. Itt maradsz velem.

- Sam, hányszor mondjam még, hogy nem ő csinálja?- kérdeztem enyhén ingerülten.

Egyre idegesítőbb volt az, hogy nem is figyelt rám, és éreztem, ha ez tovább folytatódik fel fogok robbanni.

- Igen, hallgass rá- bökött felém Andy - Én nem bántottam senkit.

- Sajnos ezt nem tudom 100%-osan elhinni- ingatta a fejét Sam.

Ekkor csörrent meg a mobilja, amit rögtön elő is vett a zsebéből, és fogadva a hívást a füléhez emelte a készüléket. Hála a halálos csendnek, és annak, hogy közel álltam hozzá tisztán értettem minden egyes szót a másik oldalon.

- Hé, én vagyok az. Meghalt. Elégett, épp ahogyan azt mondtátok- sóhajtott fel Dean.

Vagyis tényleg nem tudtuk volna megállítani. Miért nem jöhetett előbb az a rohadt látomás?

- Mikor?- tudakolta Sam.

- Percekkel azelőtt, hogy ideértem- felelte - Még a szagokat is tisztán érezni lehetett. Mégis mi van a látomásaiddal ember? Ennél most esélyünk sem volt.

- Nem tudom, oké? Nem én irányítom őket. Fogalmam sincs mi a fene folyik itt- túrt a hajába fáradtan és rémülten.

Tudtam, hogy ez az eset ki fog készíteni minket, na de hogy ennyire?

- Sam, nem lehetett Andy- próbáltam meg érvelni ismét - Ő végig velünk volt. Már órák óta hajtogatom, hogy én tudom, ki áll az egész mögött, de senki nem hallgat meg!- kiáltottam dühösen, széttárt karral.

Egyre csak forrt bennem az indulat, és ha ez az egész tovább folytatódott volna, biztosan megütöttem volna valamelyiküket. Rövid némaság következett, majd Dean sóhaja hallatszott fel a túloldalon:

- Add neki a telefont, Sam- kérte a testvérét, aki habozás nélkül így is tett.

- Most már hiszel nekem?- szóltam bele a készülékbe miután átvettem. A szabad kezem ökölbe szorult, egy kísérlet arra, hogy fékezzem magam.

- Igen, hiszek- vágta rá nyomban - Úgyhogy most kérlek, mondd el még egyszer, mit gondolsz.

- Azt, hogy Webber csinálja az egészet. Megvan neki ugyanaz a képesség, mint ami Andy-nek is. Nem tudom, hogyan kötődnek egymáshoz, de utána tudnál nézni ennek?

- Meglátom, mit tehetek- válaszolta, ezután pedig a hívás véget ért.

Visszaadtam Sam-nek a mobilját, azt követően mindketten a csendben várakozó Andy felé fordultunk.

- Szóval, te megérzéseket kapsz emberekről, akik meg fognak halni?- kérdezte kissé bizonytalanul.

Ezek szerint kezdett hinni nekünk, ami jó.

- Igen- bólintott Sam.

- És te meg szupergyors vagy és szupererős?- pillantott rám.

- Többek között- biccentettem.

- Ez hihetetlen- szakadt fel belőle egy feszült kacaj.

Még mindig ki volt akadva, de legalább már nem akart elfutni előlünk. Haladás.

- Nos, sokan ezt mondanák arról is, amire te képes vagy- böktem felé.

- Igaz- ismerte el - De halál látomások... Az biztosan nagy szívás. Úgy értem, amikor én megkaptam az enyémet, ajándékként gondoltam rá.

- De ha bármit megkaphatsz, amit csak akarsz, miért élsz még mindig egy furgonban?- ráncoltam a homlokom értetlenül.

- Mert megvan mindenem, amire vágytam- adta meg az egyszerű választ egy vállvonás kíséretében.

- Szóval tényleg nem vagy gyilkos, huh?- nevetett fel kínosan Sam.

- Ezt próbáltam elmagyarázni- csatlakozott hozzá Andy.

- Akkor jó. Ez azt jelenti, hogy van remény mindannyiunknak- eresztettem meg egy megkönnyebbült mosolyt. Motorbúgás hangzott fel a távolban, mi pedig egyként perdültünk az elénk beguruló Impalához. Dean kiszállt a kormány mögül, és megindult felénk - Találtál valamit?

- Nos, az áldozat neve Holly Beckett. 41 éves volt, és szingli- ismertette az adatokat.

- Ismerted őt?- faggatta Sam Andy-t.

- Soha életemben nem hallottam róla- rázta a fejét.

- Idefelé jövet felhívtam Ash-t, aki jobban is utánanézett- folytatta Dean - Kiderült, hogy Holly Beckett 1983-ban, 18 évesen életet adott egy kisbabának. Ugyanazon a napon, amikor te is megszülettél, Andy.

- Téged adoptáltak?- vontam fel a szemöldököm kérdőn.

Ő csak bólintott.

- Igen.

- És nem gondoltad, hogy erről igazán szólhattál volna nekünk?

- Sosem került szóba- mentegetőzött - Egyáltalán nem ismertem a biológiai szüleimet, és ahogy azt ti is tudjátok, az örökbefogadó anyám még csecsemő koromban meghalt. Szerintetek ez a Holly tényleg az igazi anyám lehetett?

- Nem tudom. Próbáltam másolatot szerezni a születési anyakönyvről, de azok a városi levéltárban vannak szigorúan őrizve- magyarázta Dean.

Andy ismét felnevetett, majd a kocsihoz lépett.

- Ne aggódj. Majd én bejuttatom magunkat- vigyorgott.

Összenéztünk a srácokkal, aztán mi is követtük őt.

- Bárcsak velünk lehetnél a többi ügyünknél is- mondtam, beszállva mellé hátra - Sokkal könnyebb lenne minden.

A levéltárba megérkezve nyomban meg is kaptuk a kellő dobozokat, hála Andy közbenjárásának, így be is foglaltunk magunknak egy kis asztalt, amire kipakoltunk mindent, amit a karton tárolók tartalmaztak. A nehezebb rész csak ezután következett: megtalálni a nekünk kellő iratokat. Az biztosan el fog tartani egy darabig, gondoltam magamban, azzal pedig le is huppantam egy közeli székre, kényelembe helyezve magam feldobtam a lábam az asztalra, és felcsapva egy fájlt olvasni kezdtem. Nemsokára a testvérpár is követte a példámat, és némaságba burkolódzva kutattunk elszántan.

Na, ez az említett hatalmas elszántság úgy egy fél órával később elillanni látszott, ráadásul az őr is visszatért, hogy ránk nézzen, ami szintén nem segített a koncentráció visszaállításában.

- Valószínűleg nem kéne itt hagynom titeket egyedül, kölykök- mondta a tarkóját vakarva a férfi, hangjában a hezitálás tisztán csengett.

- Ne aggódjon, minden a legnagyobb rendben lesz. Csak menjen, és igyon meg egy kávét- utasította őt Andy, mire az őr beleegyezőn bólintott - Ezek itt nem a droidok, akiket keresel- tette még hozzá, amitől akaratlanul is elmosolyodtam. Volt humora, meg kell hagyni.

- Király- ámult Dean a jelenetet figyelve. Ő mellettem foglalt helyet, lábai ugyanúgy felpolcolva az asztalon, akár az enyémek. Rájöhetett, hogy mennyivel kényelmesebb így.

- Meg kéne tartanunk- jegyeztem meg, felemelve a tekintetem a lapokból. Nagyrészt csak vicceltem. Nagyrészt.

- Megtaláltam- jelentette ki Sam, ezzel szempillantás alatt magára vonva a figyelmünket. Velünk szemben állva futotta át a sorokat a dokumentumon, mutatóujja az olvasótempójával egyidőben mozgott a szavak fölött. Dean és én a lábainkat ledobva a padlóra, a székben előre csúszva vártuk, hogy a végére érjen, és velünk is megossza az eredményt. Amint pedig megvolt a kellő hatásszünet, az információ megosztásra került - Andy, igaz volt. Holly volt a szülőanyád. Dr. Jennings volt az orvosa. Vagyis tudott az adoptálásról. Van egyfajta kapcsolatod mindkettőjükkel.

- Hát, remek módja ez egy nap elkezdésének- fújta ki frusztráltan a levegőt Andy.

Kezdtem megsajnálni őt. Mindez, ami egyszerre a nyakába zúdult. Nem lehet egyszerű kezelni.

- Oké, szóval szerinted Webber ölte meg ezeket az embereket?- irányította a kérdést felém Dean. Egyvalamire azonban nem gondolt. Andy hallótávolságon belül volt.

- Várjunk, Webber? Ő is olyan, mint én?- ült ki az arcára a legdurvább méretű sokk, amit eddigi életemben láttam. Tényleg nem volt semmi.

- Volt ez a kis, öhm, incidensem vele- kerestem a megfelelő szavakat - Rossz érzés fogott el a közelében, és tudtam, hogy valami nincs rendben vele. Amikor pedig megjelentél a kocsinál, hogy kérdőre vonj minket, én először azt hittem, hogy te vagy ő. Annyira hasonlítotok egymásra.

- Hé, hé, ezt hallgassátok!- kiáltott fel Sam, kezében továbbra is a nemrég olvasott papírokkal - Itt azt írja, hogy Holly ikreket szült.

- Ó, tehát nemcsak, hogy a szülőanyám meghalt, mielőtt találkozhattam volna vele, még van egy gonosz ikrem is. Ez aztán remek- tárta szét a karját Andy, hangjából csakúgy sütött a szarkazmus.

Mikor már azt hinnénk, hogy a helyzet nem lehet rosszabb. Valahogy mindig az lesz.

- Andy, őszintén sajnálom- álltam fel, és mellé lépve a vállára helyeztem a kezem - Elképzelni sem tudom, min mehetsz most keresztül.

- Holly feladott téged és a bátyádat adoptálásra, te a Gallagher családhoz kerültél, míg őt a Weems-ek fogadták örökbe- olvasott tovább Sam.

A kép pedig immár teljes volt. Weems Webber vezetékneve volt. Tényleg ő volt a gonosz iker. Igazam volt. De ez most nem is számít.

- Andy, hogy érzed magad? Még velünk vagy?- szólongatta Dean, mikor látta, hogy a srác mennyire elbambult.

A kérdezett gyengén biccentett.

- Igen, de meg kell találnunk Webber-t- mondta határozottan - Nem hiszem el, hogy ő tette az egészet. Hiszen már mióta ismerem őt? Talán 8 hónapja, akkor kezdett el úgy viselkedni, mintha a legeslegjobb barátja lennék a világon. Fura volt, de sose gondoltam volna róla, hogy a testvérem lehet, nemhogy képes lenne ilyesmire. Miért csinálja ezt velem?- fogta a fejét tanácstalanul.

Az egésztől összeszorult a szívem. Rövid ideje ismertem, de tudtam, hogy nem ezt érdemelte.

- Andy, megtaláljuk őt, rendben? Ezt nem ússza meg- ígértem, majd a tekintetem Sam-re vándorolt - Megvan Webber lakcíme?

- Aha, itt van benne- bólintott. Elővett egy darab papírt és ceruzát, azután ki is írta magának. Innentől már kész is volt a terv.

- Akkor látogassuk meg őt, mit szóltok?- villantott egy elégedett mosolyt Dean.

- Benne vagyok- vágtam rá. Összeszedelődzködtünk, és indulhattunk is.

Épp a kapun léptünk ki az esti hűvös levegőre, mikor lendítettem mindkét kezem, és akkorát sóztam a testvérpár fejére, hogy az csak úgy csattant. Andy összezavarodva bámult minket, míg Sam és Dean feljajdulva kapott az érintett területhez, hogy aztán értetlenül rám pillantsanak. Pusztán ennyit feleltem a fel nem tett kérdésükre.

- Ezt azért, mert nem hallgattatok rám. Legközelebb bízzatok a megérzéseimben.

- Jólvan Andy. Mondj el mindent, amit erről a srácról tudsz- kérte Sam, mikor már az Impalában ülve úton voltunk. Ő és Dean elől, mint mindig, Andy és én pedig hátul.

- Mint ahogy korábban mondtam 8 hónapja bukkant fel a semmiből, és túlzottan is nyomulós volt az én tetszésemnek- felelte a kérdezett.

- Bizonyára akkor már tudta, hogy testvérek vagytok. De akkor miért változtatta meg a nevét? Miért nem mondta el neked egyből az igazat?- értetlenkedett Dean vezetés közben.

- Fogalmam sincs- vont vállat Andy.

A beszélgetés itt véget is ért, úgyhogy engedtem, hogy az ablakon kibámulva elterelődjön a figyelmem a tájat kémlelve. Nem láttam sokat, mivel sötét volt, szóval az sem igazán kötött le. Talán ezért is lehetett, hogy azonnal meghallottam, amint Sam felszisszent, és mire odakaptam a fejem ő már a halántékát dörzsölte előregörnyedve.

- Sam?- hajoltam előbbre aggódva.

Megint látomása volt. Dean-nek is feltűnt a dolog, és nyomban lassítani is kezdett, míg végül a kocsi teljesen megállt az aszfalton. Sam ekkor kinyitotta az oldala felőli ajtót, és kifordult a friss levegő felé, lábait kilógatva a járműből. Viszont továbbra is fájdalmai voltak, ami a bátyját is és engem is arra késztetett, hogy kiszálljunk, és megkerülve az autót hozzálépve leguggoljunk előtte.

- Sam! Sam!- Dean rázni kezdte az öccse vállát, ám ez nem segített semmin sem - Sam, nézz rám!

- Mi történik?- kérdezgette Andy a hátsó ülésről teljes tudatlanságban.

- A látomásai. Minél több van neki, annál fájdalmasabbak- magyaráztam rá sem pillantva. Csak az járt a fejemben, vajon hogyan segíthetnék neki. Csakhogy semmi nem jutott eszembe.

- Sam, mit látsz?- faggatta Dean, minden eltelt másodperccel egyre idegesebbé válva a testvére épsége miatt.

A fiatalabb Winchester nem szólalt meg, csak a nyögéseit elfojtva próbálta legyőzni a fájdalmat. Ekkor villant be halványan valami. Enyhíteni nem tudom a szenvedését, de talán láthatom azt, amit ő is. Kockázatos volt, sejtettem mi vár rám, ha megteszem, de akkor és ott nem érdekelt. Cselekednem kellett. Ezért hát hezitálva előrenyújtottam az egyik kezem, és közelítettem az arcához.

- Kim, te meg mit...? Ne! Kim, ne csináld!- kiáltotta Dean amint rájött, mire készülök. Ellenben addigra már késő volt.

Abban a pillanatban, hogy az ujjaim Sam-hez értek, megint megtörtént, ami az előző látomásnál is. Áramütés szerű erő futott át rajtam, a levegő pedig egy éles lélegzettel bennem rekedt, miközben enyhén elnyílt szájjal meredtem a semmibe.

Először egy híd tűnt fel előttem. Majd a rajta parkoló autó. Benne egy srác ült, egész pontosan... Webber. Az anyósülés ajtaja nyitva volt, az iker pedig valamit figyelt a korlát irányában. Egy lány állt rajta. Lassan fel tudtam ismerni. Tracy. Remegett a félelemtől, és zokogott, képtelen volt mozogni, ugyanis nem ő irányította a testét. Kisvártatva Webber száját az "ugorj" szó hagyta el, mire a lány engedelmeskedett, és előredőlt, egyenesen bele a sötét, és mély vizű folyóba. A placcsanás hangjára tértem magamhoz.

Úgy kaptam el a kezem Sam-ről, mintha tűzbe nyúltam volna, és a guggoló pozícióból a fenekemre esve fogtam szapora levegővételbe. Ez most annyival intenzívebbnek érződött, mint a legutóbbi. Jobban is fájt. Egy rövid ideig még a fejem is sajgott tőle. A világ mintha forgott volna velem, és úgy éreztem muszáj lehunynom a szemem, hogy enyhítsek ezen. Felhúztam mindkét térdem a mellkasomhoz, és átkarolva a kezemmel ráhajtottam a fejem. Mindhiába, ugyanis így sem lett jobb.

- Tracy, a pincérlány- lihegte Sam összeszedve magát - Le fog ugrani egy hídról, vagy szikláról. Webber őt fogja megölni következőként.

- Tracy?- döbbent meg Andy - Nem, meg kell állítanunk.

- Oké, először is. Sam, jól vagy?- csekkolta Dean az öccsét.

- Semmi bajom- biztosította.

Nemsokkal ezután megéreztem egy kezet az enyémen.

- Kim? Minden oké?- kérdezte Dean aggodalommal telve. Mikor nem feleltem csak még rémültebb lett - Kim, mondj valamit, kérlek!

- Nem kah-pok leve-levegőt- ziháltam nagynehezen. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Nem értettem mi, vagy hogy miért történik.

- Oké, semmi baj. Nem lesz semmi baj- mondogatta nyugtatóan, miközben kezeivel benyúlt az állam alá, és kiemelte a fejem a karjaim takarásából. Az arcára ekkor ült ki a sokk. Nekem pedig gőzöm sem volt, miért.

- M-Mi az?- nőtt a rémület a hangomban. Nem volt szükségem válaszra, ugyanis az érzés, hogy valami szivárgott az orromból mindent elárult. Mégis odaemeltem két ujjamat, hogy megnézzem, és mikor elhúztam őket az ujjbegyeim véresek voltak. Ne, már megint ez. Annyira lefagytam, hogy egyből meg is feledkeztem a fájdalomról és minden másról is. Csak meredtem a karmazsin foltokra szüntelen.

- Ne, ne, ne. Ne nézz oda- fogta meg a kezem Dean, eltakarva előlem, ami addig annyira lekötötte a figyelmem. Ezután csak némán közelebb húzott, és a szabad kezét használva a vállára hajtotta a fejem.

Még mindig sokkban voltam, és az, hogy se ő, se Sam-ék nem mondtak semmit egyáltalán nem könnyített a helyzeten. Talán azt sem tudták mit kéne szólniuk. Őszintén szólva én sem tudtam. Pár másodpercig még így maradtunk, Dean szorosan tartott, miközben simogatta a hajam, én pedig lehunyt szemmel, lassan vettem a levegőt. Amint kész volt elengedni engem ismét a kezei közé fogta az arcom, hogy letörölhesse róla a maradék vért. A mozdulatai alatt sem szűnt meg a tekintetéből áradó aggodalom, pedig volt egy sejtésem, miszerint igyekezett elrejteni azt. Sikertelenül.

- Jobban vagy?

- Túlélem- bólintottam egy halvány mosollyal. Nem hittem, hogy meg fogom győzni vele, és igazam is volt.

- Mégis miért csináltad ezt? Nagyobb bajod is lehetett volna.

- De nem lett.

- Jó, de ez akkor sem...

- Tényleg nem akarom megzavarni a pillanatot, de a gonosz ikrem épp készül megölni valakit. Megint- szólt közbe Andy türelmetlenül.

Mindketten kizökkenve kaptuk felé a fejünket, mire az autó irányába kezdett legyezni a kezével. Sam meghökkenve ingatta a fejét, majd a pillantása találkozott az enyémmel. Némán érdeklődött afelől, hogy vagyok, mire aprót bólintottam, jelezve, hogy ne aggódjon miattam. Dean felsegített a földről, és beültetett hátra, azután ő is bepattant a kormány mögé, és beindítva a motort ismét úton voltunk. Senki nem hozta fel, ami pár perce történt, viszont éreztem, hogy később már nem úszom meg.

A kocsit végül a híd közelében rejtettük el. Nem akartuk, hogy Webber-nek feltűnjön a
jelenlétünk, ezért még a fényszórókat is lekapcsoltuk. Csak ezután léptünk a csomagtartóhoz, hogy fegyvert vegyünk magunkhoz.

- Dean, te most inkább maradj ki ebből- javasolta neki higgadtan Sam, miközben a tárat ellenőrizte a pisztolyában.

- Eszemben sem volt a közelébe menni. Mára már eleget babráltak az elmémmel- értett egyet könnyedén. Figyelemmel követte, ahogy kivettem a berettámat, csekkoltam a benne lévő golyókat és a nadrágom derekába dugtam - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Úgy értem...

- Dean, jól vagyok. Nincs több vérző orr, és ígérem, nem nyúlok Sam-hez, ha nem muszáj-
ígértem meg neki. Továbbra is hezitáló volt a kifejezése, úgyhogy folytattam - Engem nem
tud manipulálni, azt pedig nem bírnám ki, ha neked bajod esne, tehát én megyek Sammel,
mivel rá is vigyáznia kell valakinek. Nem lesz baj.

- Tudom, én csak...

- Hé- léptem elé, kezeim megpihentek a vállán - Bízol bennem?

- Tudod, hogy igen- vágta rá szünet nélkül.

- Akkor nincs mitől tartanod. Sam és én rendben leszünk. Ígérem- eresztettem meg egy nyugtató mosolyt felé, azután közelebb hajoltam, és puszit nyomtam az arcára. Gyengén ugyan, de viszonozta a mosolyt, ezzel tudatva, hogy hisz bennünk, és abban, hogy sikerülni fog.

- Én is veletek megyek- jelentette ki Andy mögülünk.

Mindhárman azonnal reagáltunk a szavaira:

- Nem, nem jössz.

- Tracy-ről van szó, szóval én is megyek- makacsolta meg magát. Hiába is próbáltuk volna lebeszélni, azzal csak az időnket vesztegettük volna, úgyhogy nem volt más választásunk, mint belemenni.

Utoljára összenéztünk Deannel, majd megerősítésként biccentettem egyet, és azzal indulhattunk is. Sam ment elől, utána Andy, a sort pedig én zártam. Kisvártatva odaértünk Webber kocsijához, a Winchester fiú pedig előkapta a pisztolyát, annak segítségével betörte a vezető ülés felőli ablakot, végül a srác arcába nyomta a csövet.

- Szállj ki a kocsiból! Most!- kiáltott rá keményen.

- Hidd el nekem, te nem akarod ezt tenni- ingatta a fejét Webber, hangja ördögire váltott, ahogy az ereje használásához folyamodott.

Mondanom sem kell, a dolog egyikünkön sem működött. Sam fogta magát, és orrbavágta az ikret a fegyverrel, ami csak fokozta az említett dühét. Ezalatt Andy az anyósüléshez sietett, és biztonságban kiszedte Tracy-t a kocsiból. Megint Sam-en volt a sor. Kinyitotta az ajtót, kirángatta Webber-t a járműből, aztán arccal előre a földre lökte. Ennél a résznél már az én pisztolyom is lövésre készen állt, csupán a fiatalabb testvér utasítására kellett várnom.

- Ne mozdulj! Meg ne moccanj!- parancsolta neki a Winchester.

Andy tűnt fel mellettünk, aki valahonnan szerzett ragszalagot, amivel gyorsan el is némította az ikertestvérét. Bevallom, nem is volt rossz ötlet részéről. Viszont azt már nem kellett volna, amit ezután tett. Elkezdte rugdalni Webber-t egészen addig, amíg Sam erélyesen el nem húzta tőle.

- Ne! Ne Andy, hagyd, hogy ezt mi intézzük, oké?

- Meg foglak ölni!- üvöltötte a srác magából kikelve. Mégsem lett volna szabad magunkkal hozni.

- Andy, hallgass ide! Figyelj rám!- igyekeztem magamra vonni a figyelmét, ám hiába. Túlságosan elvakította a harag.

Mivel ezzel voltam lekötve, nem vettem észre, hogy Webber milyen pillantásokat küldött Tracy felé. Mire észbekaptam, a lány egy felkapott nagyobb fadarabbal tarkónvágta Sam-et, az ájulásba taszítva őt. A lendület miatt a "fegyver" engem is elért, de csak súrolt, és pont halántékon talált. Felszisszentem, és eldobva a pisztolyom odakaptam a kezem a területhez, azonban képes voltam állva maradni. Ellenben ahhoz nem volt elég koncentráció bennem, hogy sebesen Webber-hez lépjek, aki így gond nélkül felkelt a betonról, és lehúzta a ragszalagot a szájáról.

- Ezt meg hogy csináltad?- képedt el Andy az események láttán.

Én közben tovább masszíroztam a fejem, ami minden egyes eltelt pillanattal egyre jobban fájt.

- Gyakorlás, tesó. Ha te is ezt tennéd, akkor tudnád, miről beszélek. Ugyanis nem mindig kell szavakat használnod az irányításhoz. Elég, ha csak arra gondolsz, amit szeretnél. Komoly fejfájás jár vele, de hidd el, megéri- vigyorgott a halántékára bökve Webber.

- Te őrült rohadék!- rontott neki Andy, és megragadta őt a gallérjánál. A helyzet kezdett elfajulni.

- Kopj le, Andy! Különben Tracy megtanul repülni- nézett ördögi mosollyal a lány felé, aki már ott állt a híd előtt, egész testében rázkódva a sírástól.

- Jólvan, jólvan- engedte el a ruháját az iker, és felemelt kézzel hátrálni kezdett - Rendben. Csak... ne bántsd őt, kérlek.

- Ne legyél rám mérges, jó? Tudom, hogy ez nem helyes. Nem akartam, hogy ez történjen, az egész csak... Tracy? Próbál közénk férkőzni- magyarázta a tettei okát Webber, méghozzá elég silányul.

Elértem, hogy a fájdalom a fejemben alábbhagyjon, és óvatosan egy lépéssel közelebb mentem a két félhez. Nem volt jó ötlet. Webber kiszúrt, és haragos pillantást vetett felém.

- Próbálj még közelebb jönni, és a lány lezuhan- biccentett Tracy alakja felé.

Összeszorult állkapoccsal és ökölbezárt kezekkel ugyan, de megálltam. Nem akartam, hogy Tracy-nek baja essen, ezért nem is mozdultam, hiába akartam mindennél jobban. Csupán tehetetlenül figyeltem az eseményeket, mint egy külső szemlélő.

- Őrült vagy- hajtogatta tovább Andy a fejét rázva.

- Ő csak emberi hulladék! Mind azok! Mi viszont azt tehetünk velük, amit csak akarunk!- emelte meg a hangját Webber.

A szavai csak megnehezítették az egyhelyben maradást. Olyan szívesen behúztam volna neki. A hatalomvágy teljesen elvette az eszét.

Feltűnésmentesen körbenéztem, a szemem megakadt Sam-en, aki kezdett magához térni. Ezután a tekintetem arra a pontra vándorolt, ahol a kocsit hagytuk. Megtaláltam a járművet, azonban annak a közelében nem volt senki. Hová tűnt Dean?

- El akartam mondani neked az igazat Andy, már nagyon régóta el akartam. De ő nem hagyta. Azt mondta várjak, amíg eljön a megfelelő idő.

- Kicsoda? Kiről beszélsz?- faggatta értetlenül a testvére.

- A férfi a sárga szemekkel- közölte rezzenéstelenül.

A döbbenet egy pillanat alatt elnyomott bennem minden mást, és elkerekedett szemekkel meredtem Webber-re. Itt járt a démon? Mégis mikor? Miért?

- Miről beszélsz?- zavarodott össze Andy. Neki érthetően fogalma sem volt erről az egészről.

- Megjelent az egyik álmomban. Azt mondta különleges vagyok. Hogy nagy tervei vannak számomra. Várj csak, amíg te is meglátod őket Andy! Ő volt az, aki elmondta nekem, hogy van egy testvérem. Egy ikrem.

- Miért ölted meg az anyánkat? Miért ölted meg Dr. Jennings-et?- tudakolta a másik srác.

- Mert szétválasztottak minket! Tönkretették az életünket! Végig együtt lehettünk volna ez alatt a sok év alatt. Nem hagyhattam, hogy megússzák.

Webber már egyenesen remegett a dühtől. Sejtettem, hogy ha most nem állítjuk le, valami helyrehozhatatlan, és borzalmas dolgot fog tenni. Ki kellett találnom valamit, hogy ez ne történhessen meg. Azonban mielőtt bármire is tudtam volna gondolni, a közeli fákkal borított domb felől zaj hallatszott.

Odafordultam, hogy megnézzem mi csinálta, ekkor vettem észre a szőkésbarna tincseket. Dean. Mire pedig észbekaptam, már Webber is kiszúrta.

- Látlak ám. Viszlát- intett egyet a srác, arcán az ördögi vigyorával.

A szavait hallva bennemrekedt a levegő, és rögtön leesett, mit akar. Amekkora pedig az ereje volt, az alapján nem is volt gond neki, hogy elérje.

Hirtelen az idő mintha lelassult volna. Az elmémet rémképek tömkelege töltötte meg Dean-ről, amint a földön feküdt holtan, a szememet pedig könnyek lepték el. Úgy éreztem szédülök, a mellkasomra pedig nyomás nehezedett. Mintha valami ki akart volna törni belőlem. Egy hang, egy szó... Egy sikoly.

- Ne!- üvöltöttem fel abban a pillanatban, amikor eldördült egy lövés.

Ahogy kinyitottam a szám, a testemből távozott egy löketnyi energia. Köralakban szinte kirobbant belőlem, a földre taszított mindenkit a közelemben, és továbbterjedve meglobogtatta a fák ágait. Olyan volt, akár egy erőhullám. Mindvégig sikítottam, ami mintha csak növelte volna a hatást. Szinte már felszabadító volt, ahogy az a sok felgyülemlett erő távozott belőlem. Aztán amint minden elcsendesedett rájöttem, hogy megszűnt a nyomás. Kissé szédültem, de még talpon voltam.

Nem is hagytam időt arra, hogy egyáltalán felfogjam azt, amit tettem, hanem a domb irányába fordultam, és valósággal kilőttem magam a helyemről, úgy sprinteltem felfelé. Tisztában voltam vele, hogy a képességeimet használom, de mintha nem is érdekelt volna. Egy dolog lebegett a szemem előtt: Dean.

Pillanatokon belül a dombtetőn voltam, pár lépés után pedig megpillantottam őt. A földön feküdt mozdulatlanul, mellette a puskája. Elkéstem. Meghalt. És az én hibám. Nem voltam elég gyors.

- Nem. Ne, ne, ne. Dean!- rohantam oda mellé, ahol aztán térdreestem, és mint egy őrült fogtam bele a bemeneti seb megkeresésébe. Viszont nem találtam egyet sem. Nem is sérült meg. Ezt persze csak akkor fogtam fel ténylegesen is, mikor egy halk nyögés távozott belőle, a szája oldalas mosolyra húzódott, a kezei pedig megtalálták az enyémeket, amik épp a mellkasán pihentek.

- Ha tudtam volna, hogy így le fogsz tapizni, már rég megjátszottam volna, hogy bekaptam egy lövést- nevetett fel halkan.

Eltátottam a szám azon, hogy még ilyenkor is képes viccelődni, majd közepes erősséggel megcsaptam a mellkasát az egyik kezemmel. Felnyögött az ütéstől, ám tovább folytatta a nevetést.

- Ez nem vicces!- rántottam el tőle mindkét karomat, és engedtem, hogy a vállaim ellazuljanak míg hátraültem a sarkamra - Azt hittem meghaltál- szipogtam párat utoljára. Alig tűnt fel, hogy sírtam.

Dean-t úgy látszik egyből riasztotta a hang, amit kiadtam, mert ezután minden vidámság eltűnt belőle, és az alkarjára feltámaszkodva mért végig. A holdfényben bizonyára a könnyek nyoma csillogott az arcomon, ráadásul a hajam is zilált volt a fák között való eszelős rohanástól. Összefoglalva, nem festhettem túl jól.

- Hé- ült fel immár teljesen az idősebb Winchester testvér, karjait pedig invitálón széttárta felém - Gyere ide- biccentett egy aprót mellé.

Nem kellett kétszer mondania. Úgy vetettem magam az ölelésébe, mintha legalább 1000 éve nem lett volna már lehetőségem arra, hogy megtegyem. Kishíján el is dőlt attól a nagy hévtől, amivel majdhogynem nekicsapódtam, ám végül szerencsésen megtartotta az egyensúlyát, és karjait a derekam köré fonva szorított magához, mialatt én úgy csüngtem a nyakában, mintha az életemért kapaszkodnék a magasban. Nem bírtam elhinni, hogy egy hajszálon múlt az, hogy elveszítsem őt. Mi lett volna, ha valóban megsérült volna? Ha Webber terve beválik?

- Hé, semmi baj. Én jól vagyok. Sehol egy karcolás. Ne sírj- suttogta, miközben a hajamat simogatta. Egészen odáig fel sem tűnt, hogy ismét megeredtek a könnyeim.

- Azt hittem elveszítettelek- motyogtam a vállába, mikor nagynehezen megnyugodtam.

Kezei megpihentek az oldalamon, majd szép lassan kissé eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Egyik tenyerét megemelte, aztán az arcomra simítva törölgetni kezdte a könnyeimet.

- Az nem fog megtörténni. Soha- ígérte meg színtiszta komolysággal - Hisz még mindig itt vagyok, nem igaz?

- Igen- bólintottam - Látom, hogy itt vagy. De ennél több bizonyítékra lesz szükségem- azzal meg sem várva, hogy mondjon valamit közelebb hajoltam, és ajkamat az övére tapasztottam.

Egy pillanatig sem hezitált a viszonzással, és a derekamnál fogva nyomban vissza is húzott magához. Ezt követően a külvilág megszűnt, az időről és helyzetről totálisan megfeledkezve csókolóztunk az erdő kellős közepén, éjnek évadján. Akár egy eltúlzott szerelmesfilm két főhőse. Percekbe telt, mire elszakadtunk egymástól, ám még ekkor sem keltünk fel a földről. Olyan békés volt minden, egyikünk sem akarta elrontani azzal, hogy lemenjünk a többiek a közé, és felmérjük az okozott kárt. Mert mindketten éreztük, hogy valaki nem úszta meg az éjszakát. És talán már azt is tudtuk, ki.

Másnap reggelre kiérkeztek a rendőrök, és a mentősök is. Utóbbiak azért, hogy elszállítsanak egy holttestet. Webber-ét. Mint kiderült az éjjel eldördült még egy lövés, ami az ő halálát okozta. Andy tette. Azonban egyikünk sem ítélte el miatta. Ő beszélt a rendőrökkel az erejét használva, míg Sam-et és engem lecsekkoltak a nővérek a mentőkocsiban. Én könnyen megúsztam, ő már annyira nem. A lényeg az, hogy mindketten helyrejövünk. Mikor végeztek velünk csatlakoztunk Dean-hez, aki a híd korlátjánál állva figyelte az életben maradt iker ügyködését.

- Kezd belejönni- jegyeztem meg egy halvány mosollyal, és hagytam, hogy Dean maga elé húzva átöleljen hátulról, az állát pedig megtámassza a vállamon. Rögtön melegség, és nyugalom öntött el a közelségétől, és újfent elcsodálkoztam azon, mekkora hatással van rám. Mindig is ilyen lett volna, csak én nem vettem észre?

- Aha- értettek egyet velem kórusban.

Andy befejezte a rendőrökkel, és útját Tracy felé vette. A lány még mindig sokkos volt az események miatt, amikor pedig a srác odalépett hozzá még csak rá sem nézett. Az iker értette a célzást, és magára hagyta őt, a mi irányunkba fordulva sétált tovább.

- Még csak rám sem bír nézni- sóhajtott fel szomorúan, mikor megállt előttünk.

- Eléggé megrázták a történtek- védte őt együttérzőn Sam.

- Nem, ez most más- rázta a fejét egyből Andy - Múlt éjjelt leszámítva még sosem használtam rajta az erőmet. Egyszer sem. Most pedig fél tőlem, és ezt szerettem volna a legkevésbé elérni vele.

- Andy, helyre fogod hozni, hidd el- biztosítottam - Ha valóban annyira törődsz vele, mint amennyire mondod, akkor menni fog.

- Azt hiszem- bólintott bizonytalanul - Köszönök mindent, srácok.

- Igazán nincs mit- legyintett Sam - Utálom, hogy ezt kell tennünk, de nekünk ideje továbbállni. De tessék,- húzott elő egy papírt, rajta az egyik mobilunk számával, és átadta neki - ha bármi történik, nyugodtan hívj minket.

- Mégis mihez kéne most kezdenem?- kérdezte Andy tanácstalanul.

- Csak légy jó. Különben visszajövünk, és az nem fog tetszeni- tette hozzá Dean, majdhogynem megfenyegetve a srácot. Ez volt a mi végszavunk, egy utolsó intés, és már igyekeztünk is az Impalához.

- Úgy tűnik igazam volt- szólalt meg Sam, mikor már a jármű mellett voltunk.

- Mivel kapcsolatban?- vonta fel a szemöldökét Dean.

- Andy-vel. Mégiscsak egy gyilkos mindezek után- felelte egyszerűen, mire én a háttérben nagyot nyeltem. Nem számítottam volna arra, hogy ez lesz a véleménye.

- Sam, emberek életét mentette meg azzal, amit tett- találtam meg a hangom, majd vettem egyből védelembe a szóbanforgó illetőt - Köztük Dean-ét is.

- De a lényeg akkor is ugyanaz- erősködött - Tegnap este megölt valakit.

- Igen, de nem tehetett róla. Kényszerítették- csatlakozott az álláspontomhoz Dean, amiért nem is lehettem volna elég hálás neki.

- Webber is kényszerítve lett a maga módján. Ahogy Max Miller is. A fenébe, még én is, pont hogy Jessica halála miatt- érvelt Sam, beszállva a kocsiba.

- Mire célzol ezzel?- tudakolta Dean, beülve a kormány mögé, míg én behuppantam hátra.

- Arra, hogy a megfelelő körülményekkel mindenki képes gyilkolni. Mindenki- hangsúlyozta ki a szót. Minél többet beszélt erről, annál inkább nőtt a gombóc a torkomban. Nem akartam hallani többet. Ő viszont még nem végzett - Talán épp ez a démon terve. Talán így helyez nyomást ránk, utakat talál arra, hogy megtörjön minket.

- Sam, nem tudjuk mit akar a démon- csóválta a fejét Dean. Tekintete egy röpke másodpercre rám vándorolt, és az arckifejezésem láttán enyhén frusztrálttá vált. Ő szintén le akarta állítani az öccsét, de még neki sem sikerült elérnie, hogy elnémuljon.

- Hallottalak, amikor Andy arra utasított, hogy mondj igazat, Dean. Te is épp annyira félsz ettől az egésztől, mint én- bökött felé a testvére.

- Az agykontroll volt, ember! Olyan volt, mintha be lettem volna állva, és ostobaságokat beszéltem. Az nem számít- hadarta Dean, kétségbeesetten igyekezve, hogy lezárja a témát.

- Hogy mi?

- Nem vagyok hajlandó elfogadni, amit mondtál- jelentette ki makacsul a bátyja.

- Hány éves vagy, 7?- ráncolta a homlokát Sam.

- Most nem ez számít- rázta le a kérdést - Ami viszont számít az az, hogy tovább csináljuk, amit csinálunk, megtaláljuk a gonosz rohadékot, és megöljük. Érted?

- Igen, értem- adta meg magát a másik fél fáradtan.

Csend szállt ránk, amint haladtunk az úton, ám ez sem tartott sokáig, ugyanis a telefonom csörgésbe kezdett a zsebemben. Elővettem, és kissé értetlenül, de fogadtam a hívást.

- Hallo?

- Kim?- szólt bele az ismerős hang.

- Ash?- húztam ki magam az ülésben csodálkozva - Honnan van meg a számom?

- Megadtad, nem rémlik?- kérdezett vissza. Hát persze. Valóban így volt. Hogy felejthettem el? Tényleg pihennem kéne végre egy keveset.

- Igen, már rémlik, bocs- túrtam a hajamba, a mozdulat közben elkaptam Dean kíváncsi pillantását a visszapillantóban - Mi a helyzet a bárban?

- Találtam valamit- közölte - Mindkettőtöknek. Úgyhogy ide kéne jönnötök, amilyen hamar csak lehet.

- R-Rendben, sietünk, ahogy tudunk- köszöntem el tőle, azután letettem.

Alig hittem el. Talált információkat. És nem csak a démonról. De arról a bizonyos családról is. Végre megtudhatom, miért álmodom újabban róluk. Kaphatok egy darabot az igazságból. Ez fantasztikus.

- Kim?- szólongatott egyszerre Sam és Dean, már ki tudja mióta.

Megráztam magam, hogy ismét koncentrálhassak, és egy hatalmas mosollyal kimondtam:

- Ash talált valamit.

Dél körül lehetett, mire a Roadhouse-hoz értünk. A hely vendégmentes volt, tehát nem kellett aggódnunk az esetleges hallgatózó vadászfülek miatt sem.

- Jo, drágám- fordult a lánya felé a pult mögött álló Ellen, miután leültünk - Hozz be még egy karton sört.

- Anya...- kezdett bele a szőke lány sóhajtva, azonban elhalkult, mikor az anyja szigorú pillantásával találkozott. Ezután egy szó nélkül, engedelmesen távozott.

- Ellen, merre van Ash? Azt mondta talált nekünk valamit- forgolódtam a srácot keresve.

- El kellett mennie egy kis időre- válaszolta - De ezt itt hagyta, azt mondta kizárólag csak a tiéd- azzal előhúzott a pult alól egy mappát, amit aztán felém csúsztatott a fa felületen.

Izgatottan kaptam utána, viszont amikor arra került a sor, hogy kinyissam, megtorpantam. Egyszerűen lefagytam. Egy részem mintha félt volna az igazságtól. Végül az a felem győzött, így a mappa kinyitás nélkül végezte az ölemben. Majd a kocsiban, vagy a következő motelben megnézem. Igen, úgy lesz.

- Szóval, nem akartok mesélni nekem egy kicsit a legutóbbi vadászatotokról?

- Nem- vágta rá Dean rögtön - Nem igazán. Nem sértésből, de ez inkább afféle családi dolog.

- Többé már nem- dobott le egy újabb mappát Ellen Dean előtt - Ezt szintén Ash adta. Beleolvastam kicsit. Andrew Gallagher-ék háza leégett a srác 6. hónapos korában, épp, mint a tiétek is. Szerintetek a démon volt mindkét alkalommal, nem igaz? Szerintetek Gallagher családja után ment?

- Igen, mi így gondoljuk- bólintott aprót megadóan Sam.

- Sam...- sóhajtott fel Dean.

- Miért?- faggatózott Ellen.

- Semmi köze hozzá- jelentette ki Dean, hangjában idegességgel.

- Dean, ő csak segíteni akar- suttogtam, miközben egyik kezem az övére helyeztem, hogy lenyugtassam kicsit. Alig észrevehetően, de azt hiszem bevált, mert kifújta a levegőt, és ellazította a vállait.

- Vigyázz, hogy beszélsz velem, fiam. Ez nem csak a ti háborútok, ez maga a háború. Valami nagy, és gonosz közeledik, mégpedig gyorsan, és az ő oldalukon van az összes ütőkártya. A legjobb amink van, az az összetartás. Nincsenek titkok, vagy féligazságok- mondta határozottan Ellen.

Némaság állt be köztünk, mind mérlegeltük a hallottakat, végezetül pedig Sam szóra nyitotta a száját:

- Vannak odakint emberek, mint Andy Gallagher, mint én. Öhm... Mindannyiunknak vannak bizonyos képességei...

- Miféle képességek?- vonta fel a szemöldökét kérdőn.

- Médium képességek- felelte Sam - Nekem, uh, nekem látomásaim vannak. Megérzések. Nem is tudom, mindenkinek más. A démon azt mondta tervei vannak az olyanok számára, mint mi.

- Én, öhm...- nyeltem egy nagyot, egyáltalán nem érezve késznek magam arra, hogy erről beszéljek, de mégis meg akartam tenni - Bizonyos dolgokra én is képes vagyok. Például gyorsabb, és erősebb vagyok az átlagembernél, és hamarabb is gyógyulok, mint ők. Újabban mást is felfedeztem, de azok eléggé random dolgok, még nem igazán volt időm felismerni őket, de a tárgyak mozgatása az elmémmel köztük lehet- ismertem be halkan a végét. Megéreztem magamon a három fél kíváncsi tekintetét, ezért jobbnak tartottam gyorsan befejezni - A démon szerint én különbözöm Sam-éktől. Viszont belőlem is vannak még odakint. Az egész csak iszonyú zűrös.

- Hé- fogta meg a kezem Dean ugyanúgy, mint ahogy én tettem vele nemrég. Finoman megszorította, és hozzácsapott egy halvány mosolyt is, amit azonnal viszonoztam. Elöntött tőle a biztonságérzet és nyugalom. Mintha csak tudtuk volna, mikor van rá szüksége a másiknak.

- Pontosan miféle nagy tervről beszélünk?- tért vissza a témához Ellen, kizökkentve minket a pillanatból.

- Fogalmunk sincs- rázta a fejét sóhajtva Sam.

- Ezek az emberek, médiumok. Ők veszélyesek?

- Mi nem vagyunk azok- biztosítottam őt, Sam-re és magamra célozva.

- De néhányan azok. Nagyon veszélyesek- hangsúlyozta ki a "nagyon" szót a fiatalabb testvér.

- Hányan lehetnek?

- Találtunk egy mintát- magyarázta vontatottan Dean - Mindüknek tűz ütött ki a házában, mikor 6 hónaposak voltak.

- Ez nem teljesen igaz- ellenkezett hirtelen Sam.

- Ezt hogy érted?- néztem rá értetlenül.

- Utánanéztem Webber-nek... Semmi tűz. Semmi szokatlan az ő részéről- közölte.

- Ami megtöri a mintát- értette meg Ellen - Vagyis ha vannak még olyanok, mint ők, akkor azt nem tudhatjuk biztosra. Nem tudjuk mindet lenyomozni.

- Vajon hányan lehetnek odakint ténylegesen?- tettem fel aggódva az égető kérdést, amitől mindenki félt valamennyire.

Ebbe a hervasztó hangulatba tért vissza nemsokára Jo. Az anyja egyből hozzáfordult, és biccentett a raktár felé:

- Jo. Jobb, ha a whiskey-t hozod ki inkább.

Hamarosan már mind együtt ittunk a pultnál, elmélyülve az új, közös gondunkban. Mégis mi a fene folyik itt? Hogy lehetek én különlegesebb a többieknél? Tényleg vannak még olyanok, mint én? Ha igen, hol? És mégis hogy, és miért keveredtem ebbe az egészbe? Annyi kérdés, és még csak a felére sincs meg a válasz. Viszont minden erőmmel azon leszek, hogy szerezzek rájuk. Ezt megígérem.