Nem ismertem Mary Winchester-t. Ugyanis meghalt, mielőtt én megszülettem. De azt tudtam, hogy John és Dean mindennél jobban szerették őt. Utóbbinál még most is érzékeny ez a téma. Csupán 4 éves volt, amikor elveszítette őt, és a fájdalom azóta sem múlt el.

A család anno nem tudta eltemetni őt, mivel elégett a teste a házban akkor éjjel, viszont a bácsikája később állíttatott egy fejfát a számára, és azoknak, akik meg szerették volna látogatni holtában, esetleg virágot vinni neki. A fiúk erről mit sem tudtak, egészen addig, amíg Sam ki nem derítette, hol helyezték el. Azonnal oda akart menni. Dean ellenezte, nem bírta megtenni, de az öccse addig erőltette, míg végül belement. Így kötöttünk ki a temetőhöz vezető úton.

   - Gyerünk már Sam, ez hülyeség. Vissza kéne fordulnunk- hajtogatta már nem is tudom hányadjára a bátyja a kormány mögött ülve.

   - Már miért lenne hülyeség?- kérdezte Sam, hangjából halvány sértettség volt kivehető. Ő mindössze 6 hónapos volt, mikor az eset történt, így neki nem volt semmi emléke az édesanyjukról, tehát ez volt az egyetlen módja, hogy közelebb érezze magához.

   - Anyának még csak nincs is sírja. Nem maradt eltemethető test a tűz után- emlékeztette Dean, miközben látszott rajta milyen feszült pusztán attól, hogy beszélnie kell erről.

   - Van egy fejfája- mondta Sam az utat figyelve.

   - Igen, amit a nagybátyja állított fel, akit soha nem is ismertünk. Szóval tiszteletedet akarod tenni egy tömbnyi gránit előtt, ami egy vadidegen műve?

   - Nem ez a lényeg- csóválta a fejét.

   - Hanem akkor mégis mi?- várta a választ Dean.

   - Ez nem egy testről szól, vagy egy koporsóról- közölte - Hanem az emlékéről, oké?

   - Mhhmmh- hümmögött összeszorított szájjal.

   - Neked nem is kell jönnöd- vont vállat egyszerűen - Kimmel beugorhattok helyette a Roadhouse-ba, megnézni, hogy Ash talált-e valamit a démonnal kapcsolatban. Én majd fogok egy fuvart, és holnapra ott is leszek.

   - Persze, egyedül hagynál velük, hogy cseverésszek mindenféle apróságról? Nem, kösz- rázta a fejét makacsul előre meredve.

Az utunk ezután csendben telt, amíg meg nem érkeztünk a végcélhoz. Mind kiszálltunk a kocsiból, viszont csak Sam ment oda a sírhoz pár szál virággal, Dean és én távol maradtunk. Gondoltam rá, hogy csatlakozom a fiatalabb testvérhez, azonban úgy éreztem, nem kéne elhagynom az idősebb oldalát. Szóval maradtam mellette, és mindketten zsebretett kézzel támaszkodtunk az Impalának, miközben a terepet figyeltük előttünk.

   - Büszke lenne rád, Dean - szólaltam meg halkan, ám nem néztem az irányába.

   - Ne- kérte ugyanakkora hangerővel. Én ellenben folytattam.

   - Csak hallgass meg- kezdtem - Attól függetlenül, hogy nevelt fel John, remek ember lettél, és azt kívánom bárcsak Mary itt lenne, hogy láthassa. Tudod, szívesen megismertem volna. Megköszöntem volna neki, hogy általa vagytok nekem ti ketten- mosolyodtam el halványan a végére. Mialatt beszéltem kihúztam az egyik kezem a zsebemből, és megfogtam vele az övét, összefűzve az ujjainkat. Nem mondott semmit rá, de nem is kellett. Szimplán volt egy olyan sejtésem, hogy ezt most hallania kellett, ennyi.

   - Azt nézd- váltott témát pár perc némaság után.

Abba az irányba kaptam a fejem, amerre ő is nézett, és egy elszáradt fát pillantottam meg, nem messze egy sírtól a közelünkben.

   - Aha. Egy fa- bólogattam, nem igazán értve mit akar ezzel.

   - Egy halott fa- emelte ki a "halott" szót - A temetőkben mindig azért dolgoznak, hogy szép rendben tartsák a növényeiket, a látvány kedvéért- magyarázta, azután megindult abba az irányba. Mikor egy ponton megállt, és lenézett, én is követtem. Akkor tárult elém az igazi furcsaság. Az érintett sírkövet bizonyos nagyságú ívben egy tökéletes környi kipusztult fű övezte. Na ezen már én is gyanakodni kezdtem.

   - Szerinted valami történt itt?- kérdeztem elgondolkodva.

   - Az ilyen nem keletkezik magától- pillantott rám - Utána kéne néznünk, csakhogy biztosra menjünk- javasolta.

Úgyhogy amikor Sam végzett a sírnál mind visszaültünk a kocsiba, és Dean elhajtott, hogy információt szerezzen magának.

Egy épület előtt parkoltunk a városban, Sam és én maradtunk az autóban, míg Dean bement, hogy beszéljen az illetékessel. Felhúzott lábakkal helyezkedtem el hátul, és a cipőfűzőmmel babráltam, amíg vártunk. A fiatalabb testvér megunhatta a csendet, mert hátrafordult hozzám, és kíváncsian kérdezett rá:

   - Miért jöttünk ide?

   - Hogy többet tudjunk meg egy sírról. A temetőben láttuk, és halott növények vették körbe, Dean pedig úgy gondolja van valami a háttérben- magyaráztam a részleteket.

Sam bólintott, bár látszott rajta, hogy még mindig zavarodott kicsit, viszont ezután nem szólt többet.

Percek múlva Dean jelent meg az ajtóban, és sietett felénk, majd beszállt a kormány mögé, egyik kezében egy kis kártyát fogva.

   - A neve Angela Mason. Tanuló volt a helyi egyetemen. 3 napja temették el- ismertette amit megtudott.

   - És?- értetlenkedett Sam - Szerintem ez normális. Tragikus, de normális.

   - Sam, a sírja körül egy tökéletes körben haltak el a növények. Szerinted ez kicsit sem furcsa?- vonta fel a szemöldökét.

   - Talán csak a kertész túlzásba vitte a rovarirtót- vont vállat.

   - Nem, mert megkérdeztem. Semmi rovarirtó, sem egyéb vegyszerek. Senki nem tudja megmagyarázni.

   - Oké, te mit gondolsz?- érdeklődtem rá pillantva.

   - Szenteletlen föld, talán?- találgatott. Az öccse csak sokkolva bámulta őt.

   - Gondolj bele Sam, ha valami rossz történt ott, igazán gonosz, akkor könnyen azzá válhatott- fejtettem ki neki jobban.

   - Démoni jelenlétet is jelezhet- tette hozzá Dean - Vagy lehet Angela szelleme is, ha eléggé erős.

Elmondtunk mindent, ami az eszünkbe jutott, és vártuk a másik testvér reakcióját. Ő azonban úgy tűnt, nem kívánkozik beszélni, amit nem tudtam hova tenni. Miért viselkedett így?

   - Nos, vegyél vissza az izgalomból öcskös, a végén még meghúzol valamit- forgatta a szemét szarkasztikusan a bátyja.

   - Csak...- akadt meg a szavakkal - Belevetni magad egy ügybe? Pont itt?

   - Mire célzol ezzel?- ráncolta a homlokát.

   - Semmire, felejtsd el, hogy bármit is mondtam- legyintett Sam.

Dean vizslatta egy darabig, aztán megcsóválta a fejét, és beindította a motort.

   - Higgy amit akarsz, Sam, de hagytam, hogy iderángass, a legkevesebb amit tehetünk az az, hogy lecsekkoljuk- azzal kikanyarodott az útra.

   - Oké, legyen- ment bele - Mit derítettél még ki?

   - A lány apja a városban dolgozik- mesélte - Professzor az egyetemen.

   - El ne felejtsétek, hogy a fickó lánya 3 napja halt meg- jegyeztem meg halkan - Figyelembe kell vennünk az érzéseit, óvatosnak kell lennünk vele. Kedvesnek. Talán hagynotok kéne engem beszélni- tanácsoltam.

   - Mi az, szerinted mi nem tudunk kedvesek lenni?- játszotta a sértettet Dean.

Elmosolyodtam, és előrehajoltam, hogy megtámaszkodhassak az ülésük tetején.

   - Tudom, hogy te képes vagy rá, de csakis azért, mert annyi időt voltál velem- válaszoltam - Sam még nálad is jobb benne, de a gyászoló férfiak könnyebben megnyílnak egy nőnek- közöltem az egyértelmű tényt.

Deannel összenéztünk, és tartottuk a szemkontaktust, talán túl sokáig is, míg végül felsóhajtott, és ismét előre fordult.

   - Igazad van- ismerte el.

Megveregettem a vállát, és visszadőltem az üléstámlának. Akkor hát irány az egyetem.

Az iskola épületét elérve besiettünk az ajtón, és a megfelelő irodát kezdtük keresni a folyosókon. Nem telt bele több, mint pár perc, és már az ajtó előtt is álltunk. Felemeltem a kezem, hogy kopogjak, majd amikor nem jött válasz megérintettem a kilincset.

   - Mr. Mason?- kérdeztem, közben benyitottam a helyiségbe.

Egy férfi tartózkodott bent, az asztalnál ülve futott át néhány papírt, de érkezésünkre felkapta a tekintetét:

   - Igen?

   - Hello, Kim vagyok, ők pedig itt Sam és Dean- mutattam be magunkat - Angela barátai voltunk. Szerettük volna részvétünket nyilvánítani.

   - Kérlek, gyertek nyugodtan beljebb- intett nekünk a kezével, mire úgy is tettünk.

Sam és én helyetfoglaltunk a kihelyezett két széken, míg Dean úgy döntött inkább szemügyre veszi a könyvespolcot. Dr. Mason ekkor elővett egy fotóalbumot, és elkezdte mutogatni a képeket a lányáról.

   - Gyönyörű volt- jegyezte meg Sam egy halvány mosollyal.

   - Igen, az volt- suttogta. A hangja tele volt érzelemmel, főként szomorúsággal, és félő volt, hogy sírva fakad.

   - Sajnálom, hogy keresztül kell mennie ezen- néztem együttérzőn a szemébe - Elveszíteni valakit nem könnyű.

   - Ez szokatlan- szólalt meg hirtelen Dean, kezében egy könyvet tartva.

Odakaptam a fejem, és megnéztem a borítót, de semmit nem értettem belőle, mert tele volt mindenféle görög betűkkel, meg szimbólumokkal.

   - Az azért lehet, mert az ott ősi görög- pillantott oda a professzor is - Van róla egy tanfolyamom az egyetemen.

A hangneme megváltozott, szerintem örült, hogy más lett a téma. Viszont nem maradt így sokáig, ugyanis Dean nem szándékozott több szót fecsérelni erre.

   - Szóval, autóbaleset. Borzalmas- tette le a könyvet.

   - Angie mindössze egy mérföldnyire volt otthonról, mikor...- némult el a mondat közepén. Képtelen volt befejezni.

   - Nehéz lehet így elveszíteni valakit- folytatta Dean - Néha olyan, mintha még mindig köztünk lennének. Mintha már majdnem érezhető lenne a jelenlétük. - A tekintetem ismét megtalálta az övét. Tudtam, hogy ezalatt egy konkrét személyre gondolt. Már nem Angela-ról beszélt. Hanem az édesanyjáról - Érzett már valaha hasonlót?

   - Igen. Folyamatosan- sóhajtott fel a férfi.

   - Ez teljesen normális, Dr. Mason- nyugtattam - Főleg azzal, amin maga megy most keresztül.

   - Tudjátok, továbbra is hívom őt a mobilján- mesélte - Minden alkalommal csak csörög, és csörög, aztán eszembe jut, hogy...- hajtotta le a fejét bánatosan - Nekem a család a mindenem, és nélküle elveszett vagyok.

   - Na igen, tudom hogyan érez- motyogta Dean. Valószínűleg nem akarta, hogy halljuk, de mégis így lett.

   - Őszintén sajnáljuk. Köszönjük az idejét, de most már jobb lesz, ha megyünk- kelt fel a székből Sam.

Dr. Mason megértően biccentett, és kikísért minket. Csendben voltunk egészen addig, amíg el nem értük a kocsit.

   - Hát, ha továbbra is úgy gondolod, hogy van itt valami, akkor jobb, ha szerzünk egy motelszobát- intéztem a mondandóm Dean-nek.

Ő azonban nem szólt semmit, csak beszállt velünk együtt a járműbe, aztán elhajtott.

Az említett szobát végül meg is szereztük, és bevackoltuk magunkat, hogy minél hamarabb kutatni kezdhessünk. Sam az egyik ágyon dőlt végig, és a telefonját babrálta, míg Dean és én az asztalnál vertünk tábort, mindkettőnk előtt egy-egy laptop hevert. Megállás nélkül görgettünk rajta, ám nem jutottunk előrébb semmivel.

   - Dean, amid eddig van, az mindössze egy rakás halott fű, semmi más- dünnyögte Sam unottan.

   - Sam, tudom, hogy van itt valami- erősködött a bátyja - Nem kell az okoskodásod.

   - Nézd, én hittem neked az elején, de beszéltünk az apával, aztán még te is kikérdeztél pár embert. Nem tűnik a mi esetünknek- adtam fel a kutatást, és hátradőltem a széken, miközben nyújtóztam egyet. A szavaim semmit sem használtak, ugyanúgy le sem vette a szemét a képernyőről.

   - Nos, talán apuci nem tudott mindent az ő kis angyalkájáról- mondta makacsul.

Sam-nek ekkor lett elege:

   - Tudod mit?- ült fel, és a testvérére pillantott - Nem kellett volna zaklatnunk azt a szegény fickót. Nem is kéne itt lennünk.

   - Akkor mi legyen Sam? Lépjünk le? Mielőtt egyáltalán kiderítenénk mi folyik itt?- nézett rá Dean széttárt karokkal.

   - Azt hiszem én tudom, mi folyik itt- közölte a fiatalabb testvér - És ez az egyetlen oka annak, hogy ilyen messze eljöttem veled.

   - Miről beszélsz?- értetlenkedett Dean.

   - Ez anya sírjáról szól- vágta rá Sam halálos komolysággal.

   - Annak ehhez semmi köze- állította magabiztosan a másik fél.

   - Biztos vagy benne?- kételkedtem - Dean, még csak a közelébe sem mentél.

Nem akartam ezzel azt üzenni, hogy az öccse oldalán állok, mert ez nem volt igaz, de a tényt sem tudtam elkerülni, miszerint távolságtartó volt az édesanyja fejfájával a temetőben. Én pusztán csak megemlítettem ezt.

   - Talán beképzelsz egy vadászatot ott, ahol nincs is, hogy lekösd magad, és ne kelljen anyáékra gondolnod- mondta ki Sam, amire valóban gondolt.

   - Nincs szükségem erre a szarságra- rázta meg a fejét Dean, és felállt, hogy eltegye a kulcsait, majd felvegye a dzsekijét.

Összevont szemöldökkel figyeltem, amint az ajtóhoz lépett.

   - Hová mész?- kérdeztem, ezzel megállítva őt.

   - Megyek és iszom egyet. Egyedül- tette hozzá, azzal távozott is a szobából.

Felsóhajtottam, és az ablakon át követtem a mozdulatait, amíg beszállt a kocsiba, aztán kitolatott a parkolóból, és elhajtott.

   - Nem értem miért olyan nehéz neki bevallani az érzéseit- ingattam a fejem tehetetlenül - Értem, hogy fáj neki, de azt akkor sem értem, miért teszi.

   - Ismered őt, épp annyira mint én, ha nem jobban- mondta Sam - Ha van valaki, aki elérheti, hogy jobban érezze magát, az te vagy.

   - Mi lesz, ha egy idő után engem is kizár majd?- kérdeztem halkan.

Ebbe bele sem akartam gondolni. De ott lebegett a levegőben, és mikor eszembe jutott, összeszorult a torkom. Annyira megszoktam, hogy támaszkodhattunk egymásra, hogy őszintén fogalmam sem volt arról, hogy tudnánk másként cselekedni.

   - Az nem fog megtörténni- rántott ki a bambulásból Sam - Téged sosem tudna kizárni, ha akarna sem.

   - Mitől vagy benne olyan biztos?- vontam fel a szemöldököm.

   - Egyszerűen csak tudom- mosolyodott el halványan - Fontos vagy neki. Minden nappal egyre jobban. És az alapján, amit láttam...- váltott át vigyorgásba.

Értetlenül méregettem őt, miközben csak nem hagyta abba.

   - Mit láttál?- tudakoltam, megunva a szótlanságát.

   - Őt és téged- tápászkodott fel, hogy eltegye a gépét - Bobby-nál. A bohócos ügy után.

   - Ó- jöttem rá, és éreztem, hogy rögvest el is pirultam az emlékre. Arról azóta sem beszélt egyikünk sem. Én nem mertem felhozni, Dean meg talán nem is akarta. Úgyhogy csak félretettem a többi dolog közé.

   - Csodálom, hogy nem jöttetek össze rögtön azután- boncolgatta tovább a témát, mialatt pakolászott.

Remek. Nem terveztem ezt megtárgyalni vele, mert én magam sem tudom, mit gondoljak arról, ami akkor történt, de most kénytelen leszek kinyögni pár szót, mielőtt lezárhatom.

   - Hát öhm...- Briliáns kezdés zsenikém. Jobban nem megy? - Nem hoztuk fel a témát azóta, így nem igazán tudom az ő álláspontját ezt illetően.

   - Miért nem kérdezel rá?- hagyta abba, amit csinált, hogy rám koncentrálhasson.

   - Nem akarom kínossá tenni köztünk a dolgokat- húztam el a szám.

   - Nem is tennéd azzá- csóválta a fejét - Csak tisztáznád a helyzetet. Megszüntetnéd a bizonytalanságot.

   - Mi van, ha nem fog tetszeni amit hallok?- kérdeztem félve.

   - Kim...- kezdte lassan.

   - El akarom neki mondani, tényleg- szakítottam félbe - Nem egyszer próbáltam már. De az idő soha nem jó. Mivel vagy épp mi haldoklunk, vagy mások halnak meg körülöttünk.

   - Apára gondolsz- értette meg.

   - Igen- bólintottam - Dean teljesen maga alatt van miatta. Nem zúdíthatom még ezt is a nyakába. Ki kell várnom a sorom.

   - De hát így meg szenvedsz. Élve felemészt a féltékenység, valahányszor más lánnyal flörtöl.

   - Ez mindenkinél így van. Kibírom- legyintettem.

   - Kim- lépett elém, és leguggolt, hogy egy magasságban legyünk - Én nem fogok erőltetni semmit, de el kell mondanod neki hogy érzel. Mert látom, hogy így nem vagy teljesen vidám, és ez nekem is rossz érzés. Nézd... A legjobb barátom vagy, mióta az eszemet tudom, és mindig is azt akartam, hogy boldog légy. És Dean mellett az vagy. Mindenki látja. Ne félj fellépni, és megosztani vele mi jár a fejedben. Rendben?

   - Rendben- bólintottam.

   - Tehát?- várta a döntésem.

Átgondoltam még egyszer az egészet, majd nagyot sóhajtottam:

   - Elmondom neki... De, csak akkor, ha alkalmas az idő- kötöttem ki a feltételem - Akkor viszont tényleg megteszem.

   - Ez a beszéd- mosolyodott el.

Viszonoztam a gesztust, majd egyszerűen előre vetettem magam, és szorosan megöleltem. Meglepődött, és kishíján hátraesett a lendülettől, de végül megtartotta magát, és átölelte a derekam.

   - Köszönöm Sam- suttogtam, mielőtt elengedtem volna - Fantasztikus barát vagy.

   - Rám mindig számíthatsz- biztosított.

   - Ugyanez igaz fordítva is- mosolyogtam szüntelen.

Valóban szerencsés voltam, hogy ő itt volt. Nélküle biztosan szétestem volna addigra. Mindig tudta, hogy segítsen, milyen tanácsot adjon, vagy csak mit mondjon, hogy jobban érezzem magam. Mint most is. Minden rossz kedvem elszállt, helyette csak iszonyatos méretű álmosságot éreztem, ami így késő este érthető is volt.

   - Azt hiszem lefekszem. Rám férne egy alvás- tápászkodtam fel.

   - Én is mindjárt megyek- sétált vissza a táskájához - Van egy olyan érzésem, hogy Dean nem jön vissza egyhamar.

   - Na igen- vettem elő az alvós pólóm, és melegítőnadrágom - Ezzel a megérzéssel nem vagy egyedül- mondtam, majd bevonultam a fürdőbe, hogy átöltözzek, és fogat mossak. Mikor azzal végeztem visszamentem a szobába, és egyenesen bedőltem az ágyba. Sam indult a megüresedett helyiségbe, azonban még épp elcsípte egy kósza gondolatom, ami hangosan is kicsúszott a számon - Bárcsak ismertem volna Mary-t.

   - Én is sokszor gondolok erre- jegyezte meg szomorúsággal teli hangon, azután eltűnt az ajtó mögött.

Nem vártam meg, míg kijött, hanem egyből az államig húztam a takarót, és az oldalamra fordulva pillanatokkal később már álomba is merültem.

Igazunk volt. Dean valóban nem jött vissza múlt éjjel. Ahogy még reggel sem volt sehol, mikor felébredtünk. Ezek alapján alaposan kiüthette magát. Csak képes legyen visszatámolyogni.

Nélküle nem akartunk haladni ezzel az állítólagos üggyel, szóval mindössze annyit tettünk, hogy ültünk, és vártuk őt. Sam a tévécsatornákat váltogatta, mikor kezdtem elunni magam, és úgy döntöttem, inkább veszek egy forró zuhanyt. Felvettem a táskám a földről, és tiszta ruhákat kerestem benne, mikor Sam egyszercsak megszólalt:

   - Nem volt bajod éjjel az alvással. Elmúltak a rémálmok?- érdeklődött kíváncsian.

Visszatettem a táskám a helyére, és a kiválasztott darabokkal a kezemben fordultam felé, hogy válaszoljak:

   - Úgy tűnik lassan, de biztosan csökken a számuk- bólintottam egy halvány mosollyal.

Valóban igazat mondtam. Újabban egyre több nyugodt éjszakám volt. A vámpíros esetünk alatt volt néhány álmom, vagy olyasmim, de azóta egyre ritkább a dolog. És nem tudom, hogy ennek örüljek, vagy gyanakodjak, amiért kezdenek eltűnni. Még csak rá sem jöttem mit jelentettek. Valami oka nyilván volt annak, hogy láttam őket. Na de mégis mi?

   - Az remek- szakított ki a gondolataimból Sam - Tapasztalatból mondom, hogy felszabadító érzés, mikor végleg véget érnek.

   - De mindig jelentenek valamit, nem igaz?- tanakodtam hangosan.

   - Igen, megesik, hogy így van- erősítette meg - Miért, te mit láttál bennük?

   - Öhm...- nyeltem egy nagyot, miközben lesütöttem a tekintetem - Az egész nagyon... fura.

   - Hogy fura?- ráncolta a homlokát értetlenül.

   - Fura, mint... Valami olyasmi, amit nem látsz gyakran, és fogalmad sincs az eredetéről vagy a miértjéről- magyaráztam.

   - De mi van konkrétan az álmaidban?- faggatott.

Hezitáltam egy darabig, hogy vajon megosszam-e vele, de aztán rájöttem, hogy neki is voltak hasonló álmai, vagy látomásai korábban, úgyhogy megértheti a helyzetem. Szóval elkezdtem neki mesélni:

   - A Gordon ügyön dolgoztunk, mikor ezek történtek- kezdtem - Először csak egy házat láttam, egy ismeretlen környéken. Aztán a következőben már bent voltam abban a házban, és körül tudtam nézni. Mintha tényleg ott lettem volna. Képeket láttam. Egy családról. Csakhogy ők sem rémlenek nekem sehonnan. Soha nem találkoztam velük azelőtt.

   - Ez tényleg fura- ismerte el - Viszont nekem nem hangzik rémálomnak.

   - Mert nem is az- mondtam.

Összehúzott szemmel méregetett, és éreztem, hogy még nem végzett a kérdezősködéssel. Még mélyebbre akart ásni a témában, viszont arra a részre még nem álltam készen, ezért visszavonulót kellett fújnom, mielőtt késő lesz.

   - Én most megyek, és befoglalom a fürdőt, ha nem gond- azzal felpattantam, és megindultam az ajtó felé.

Már majdnem ott voltam, egy hajszálon múlt, aztán meghallottam Sam-et.

   - Még nem végeztünk.

Figyelmen kívül hagytam, és bezárkóztam a kis helyiségbe. Egy darabig csak megkönnyebbülten dőltem az ajtónak, majd összeszedtem magam, és lerakva a holmim, elkezdtem levenni azt, ami rajtam volt. Ezt követően beálltam a zuhany alá, és megnyitottam a vizet. Mozdulatlanul, lehunyt szemmel hagytam, hogy a forró cseppek végigfolyjanak rajtam, közben igyekeztem kikapcsolni a zakatoló agyam, ami meglepően könnyen sikerült is. Annyira ki tudtam zárni mindent, és csak arra koncentrálni, amit csináltam, hogy meg sem hallottam sem a hirtelen elhallgató TV-t, sem a nyitódó fürdő ajtót.

Utoljára beálltam a víz alá, hogy a maradék habot is lemossam magamról, majd elzártam a csapot, és felvettem a törölközőm, hogy magam köré tekerjem. Kicsavartam a hajamból a vizet, ezután pedig kész voltam kiszállni a zuhanyzóból.

Békésen húztam el a függönyt, viszont amint ezt megtettem lefagytam, és az ijedtségtől, ami rámtört, kishíján sikítva estem vissza. Rögtön a törölközőhöz kaptam a kezem, és úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta, eközben hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal igyekeztem halálos pillantásokat vetni az előttem állóra.

   - Jó reggelt napsugár!- vigyorgott Dean, aki a zuhannyal szemközti falnak támaszkodva állt karbatett kézzel - Mondták már, hogy jól áll neked mikor dühös vagy?

   - A szívbajt hoztad rám!- mondtam egy kicsit nagyobb hangerővel, mint kellett volna - Hogy jutottál be? Hiszen bezártam az ajtót.

   - Szar volt a zár- vont vállat továbbra is vidáman.

Puffogva forgattam meg a szemem, majd beletúrtam a nedves tincsekbe, amik a nyakamra tapadtak.

   - És nem szólhattál volna, hogy itt vagy?

   - Abban mi lett volna a móka?- vonta fel a szemöldökét.

   - Hihetetlen vagy- ingattam a fejem.

   - Most dühös vagy rám?- kérdezte ártatlanul.

   - Nem látszik?- tártam szét a karom, amit azonnal meg is bántam. A törölköző csúszni kezdett, de szerencsére időben megfogtam, és rögzítettem, ezúttal szorosabban. Remélem így már jó lesz.

Dean csak nevetett a bénázásomon, majd azt felelte:

   - Nem igazán tudom megmondani, jelenleg leköt a látvány- mért végig leplezetlenül.

Éreztem, hogy azonnal elönt a pír, ezért lehajtottam a fejem, hogy legalább neki ne tűnjön fel. A francnak kellett beleszeretnem! Régebben egyáltalán nem tudott zavarba hozni semmivel, most meg elég egy megjegyzés, és a fejem vörös, mintha leégtem volna a napon. Fantasztikus.

   - Megtennéd, hogy kimész?- kértem továbbra is a csempézett padlót bámulva.

   - Félsz hogy olyat látok, amit nem kéne? Emlékeztetnélek, hogy az már megvolt- tette hozzá.

Én pedig pontosan tudtam, mire gondol. Az eset pár évvel ezelőtt, mikor Sammel szívatás csatát tartottak, és az egyik csíny rosszul sült el. Annak hála elestem a zuhany alatt, és Dean-nek kellett bevinnie a sürgősségire, mert eltört a karom. Ő segített felöltözni, úgyhogy igen, látott már meztelenül, de azt már szinte el is felejtettem, olyan rég volt.

Már készültem visszaszólni valamit, amikor folytatta.

   - Plusz vagy itt vagyok veled, vagy nézem, amint Sam pornóra csorgatja a nyálát.

   - Hogy mi?- kaptam fel a fejem azon nyomban. Azt hittem rosszul hallottam.

   - Bizony- bólintott megerősítésképp - Arra értem vissza, hogy ment a Casa Erotica a TV-ben.

   - Te jó ég- tátottam el a szám döbbenten - Ő odakint tényleg... Uhhh- rándultam össze, amint akaratlanul is elképzeltem a jelenetet - Na jó, ez egy életre bennem marad.

   - Most leromboltam az öcsémről felállított ártatlan képet?- váltott pozíciót, immár kezei a zsebében pihentek.

Megcsóváltam a fejem, azután elléptem mellette, és megálltam a tükrös csap előtt, csupán fél méternyire tőle. A tekintete végig követett, szinte lyukat égetett belém, de próbáltam nem figyelni rá, mialatt beszéltem.

   - Mindig is tudtam, hogy csak idő kérdése, és olyanná válik, mint te- motyogtam, miközben fogkrémet nyomtam a fogkefémre.

   - Á, kétlem, hogy olyanná válna, mint én- legyintett - Ahhoz túlságosan is... ártatlan. Mint egy kölyökkutya. Nem tudsz rosszat elképzelni róla, mert olyan édes feje van.

   - Ez meglepően pontos hasonlat volt- mondtam fogkrémmel teli szájjal - De hogy témát váltsak- köptem egyet, majd gyorsan öblítettem, és felé fordultam - Hol voltál tegnap éjjel? Már kezdtem aggódni.

   - Kellett egy kis idő egyedül- felelte komolyra váltva - Tudod mennyire utálok ilyenekről beszélni.

   - De miért?- fontam össze a karom a mellkasom előtt. Addigra szinte meg is feledkeztem, hogy egy szál törölközőben állok előtte. Hisz, mint már mondtam látott kevesebben is, úgyhogy ez nem lehet akkora baj - Velem megteszed, mikor egyedül vagyunk, miért nem tudod Sam előtt? Vagy, ha már itt tartunk bárki más előtt?

   - Te nem olyan vagy, mint bárki más- vágta rá gondolkodás nélkül.

Na jó, ettől megdobbant a szívem, beismerem. Ezt hallani a szájából... Különlegesnek éreztem magam.

   - Miben vagyok én más?- tudakoltam, mert komolyan érdekelt.

   - Nem tudom- ingatta a fejét - Mikor veled vagyok, úgy érzem sokkal könnyebb, mert önmagam lehetek, őszinte. De Sammel... Őt meg kell védenem. Nem láthat gyengének.

   - Rám is épp ugyanúgy vigyázol, mint rá- emlékeztettem. Nem szólt semmit, ezért csak sóhajtottam, és kinyújtva az egyik kezem megsimítottam a vállát - Nézd Dean, ezt csak azért mondom, mert törődöm veled, és rossz látni mikor szomorú vagy. Néha már olyan, mintha egyenesen fájna nekem is.

   - Ezt eddig egyszer sem mondtad- fordult felém, most már csak vállal dőlve a falnak.

   - Mert nem is számít- ráztam a fejem - Viszont ami számít az az, hogy itt vagyok. Ha csak nekem tudsz megnyílni, akkor azt tedd bátran. Mindössze egy szó, és már figyelek is. Számíthatsz rám. Ezt ne felejtsd el soha, rendben?- kértem.

Némán bólintott, én pedig nem törődve azzal, hogy vizes vagyok, odaléptem hozzá, és megöleltem. Egyből viszonozta, a karjai körülfonták a derekam, és szorosan tartott magánál, míg fejét ráhajtotta a vállamra. Így maradtunk hosszú perceken át, csak akkor húzódtam el, mikor éreztem ellazulni a karjait.

   - Jobban vagy?- érdeklődtem halkan, fürkészve az arcát.

   - Egy kicsit- válaszolta suttogva.

   - Akkor már megérte- mosolyodtam el.

Csendben voltunk, csak néztünk mélyen egymás szemébe. Elmerültünk a másik tekintetében, és nem úgy tűnt, hogy ezt egyhamar bármelyikünk is meg akarja szakítani. Rajtunk kívül minden más is elhalkult, a légzésünk volt az egyetlen, amit hallani lehetett, azt is csak halkan.

Gyanúsan emlékeztetett egy korábbi helyzetre. Vajon most az fog megismétlődni? Vajon megint mindketten elmegyünk odáig?

A fejem tele volt zavarodott kérdésekkel, és mozdulni sem mertem. Csakhogy nem is kellett. Ugyanis Dean megtette helyettem is. Határozottan hajolt felém, az arcomtól pár centire azonban mégis megállt. Habozott. Vagy arra várt, hogy én folytassam.

Ámde nekem az most nem ment. Meg akartam tenni, minden egyes porcikám könyörgött érte, de képtelen voltam. Féltem átlépni a határt. Ezért kihátráltam. Utáltam magam miatta, hiszen csak erre vágytam, de egyszerűen nem éreztem jónak a pillanatot. És tudtam, hogy lehet nem lesz több ilyen alkalom, mégis így tartottam helyesnek.

Kezemet a mellkasára csúsztattam, és finoman eltoltam, ezalatt a szemkontaktust végig kerülve, mert tudtam, ha most belenézek a szemébe elvesztem az eszem, és ténylegesen rávetem magam. Az pedig nem történhetett meg.

   - Fel kéne öltöznöm.

   - Öhm, aha, persze, én ki is megyek- hadarta kissé rekedten. Ezután megfordult, és már ott sem volt.

Megkönnyebbülten fújtam ki a bent tartott levegőt, aztán felráztam magam, és siettem, hogy elkészüljek. Megszárítkoztam, felvettem a behozott tiszta ruhát, majd gyorsan megszárítottam a hajam, és már meg is voltam.

Kis hezitálás után sikerült lenyomnom a kilincset, és elhagyni a szobát. Kiérve megláttam a testvérpárt, aminek mindkét tagja némán elvolt azzal, amit épp csinált. Dean az egyik ágyon feküdt, a plafont bámulva, míg Sam az asztalnál ült, és érkezésemkor éppen a laptopja fedelét csukta le.

   - Akkor el fogod mondani, mégis hol a fenében voltál múlt éjjel?- intézte a kérdést a bátyjához.

   - Dolgoztam az állítólagos képzeletbeli ügyemen- felelte, tekintete közben megtalált engem az ajtóban. A pillantásától majdnem a földbe gyökerezett a lábam, mert olyan intenzíven vizslatott. Nyeltem egy nagyot, és megindultam a táskámhoz, hogy elpakoljak, közben hallgattam őket, amint folytatták amit elkezdtek.

   - Találtál valamit?- faggatta az öccse.

   - Nem, igazad volt, alig szedtem össze pár apróságot- válaszolta.

Sam együttérzőn biccentett, ám Dean még nem végzett ezzel.

   - Képzeld, Angela barátja múlt éjjel öngyilkos lett. Bizony. Elvágta a saját torkát. Mert ez olyan normális dolog manapság. Uh, még mi is volt... Ó! Megvan. Mindenhol a lányt látta, mielőtt meghalt. De ez biztos csak az érzelmeim átirányítása, semmi több- fejezte be gúnyosan.

Megint itt vagyunk. Oké, jobb is, ha kiadja magából. Hagyom is neki.

Leültem az ágyra, amin ő is volt, és csak vártam, mi lesz ebből.

   - Oké, értem- sóhajtott fel Sam - Sajnálom, talán tényleg van itt valami.

   - Talán?- hökkent meg Dean - Sam, én tudom, hogy végezzem a munkám, függetlenül attól, hogy te mit gondolsz.

   - Remek munkát végeztél- biztosítottam, megfordulva az ágyon, így már vele szemben voltam, a lábaim felhúzva törökülésbe. Halványan elmosolyodott, és csak figyelt tovább. Kezd zavarba hozni ezzel. Talán pont ez a terve.

   - Akkor meg kéne néznünk a srác lakását- kelt fel Sam, indulásra készen.

   - Onnan jövök- állította meg Dean, elszakítva a tekintetét rólam - Egy rakás halott növény, még az aranyhal is meghalt.

   - Szóval szenteletlen föld?- tanakodott a testvére.

   - Talán. Viszont valahogy nem nézem ki Angela-ból ezt az agresszivitást- benyúlt a dzsekije belsejébe, és előhúzott valamit, egy pink könyvet - Beleolvastam kicsit.

   - Az a naplója?- tátottam el a szám döbbenten.

Most örülök, hogy nekem nincs sajátom. És hála ennek nem is lesz, az biztos.

Előrenyújtottam a kezem, ő pedig átadta nekem a füzetet, amibe azonnal bele is lapoztam. Nem is volt olyan rossz érzés megtenni, mint amire számítottam. Reméltem, hogy ebből kiderül majd valami, ami előrelendíti a nyomozást.

   - Aha, fusd csak át- ült fel Dean, és közelebb hajolt, hogy lássa, amint épp azt teszem, amit mondott - Az a lány már szinte túl rendes, ha érted mire gondolok.

   - Mit akarsz tenni?- kérdezte Sam.

   - Beszélni még több barátjával, hátha ki tudunk még deríteni róla valamit.

   - Ez a srác, Neil, úgy tűnik nagyon kedvelte őt- mondtam, fel sem nézve a lapokból.

   - Tényleg így volt, és ezért is megyünk most hozzá- szedte elő a kulcsait Dean, és mindketten felálltunk, hogy kövessük Sam-et a kocsihoz. Le sem tettem mindezek alatt a könyvet, így pedig amilyen szerencsétlen vagyok neki is ütköztem az ajtófélfának, mire egy káromkodás hagyta el a számat, Dean pedig nevetésben tört ki - Óvatosan édes.

   - Fogd be- sziszegtem bosszúsan, kikerülve az akadályt, és távozva az ajtón.

Még a kocsiban is olvastam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen érdekes lehet mások naplóját átkutatni. Még csak bűntudatom sem volt. Végül is a lány már meghalt. Akkor meg nem olyan nagy baj, nem igaz?

Nem tartott sokáig az út, mégis mire Neil házához értünk, már majdnem a napló végére értem. Megérte annyit olvasni, olyan gyors vagyok benne, hogy az már hihetetlen.

   - Nem semmi a kézírása- ismertem el a gyönyörűen kialakított betűket szemlélve, majd összecsuktam a könyvet, és a kocsiban hagytam. Nem kellett, hogy a srác meglássa, és kérdezősködni kezdjen.

   - Reméljük, hogy ez a nyom elvisz minket valahová- mondta Sam az ajtóhoz sietve. Bekopogott, egy perccel később pedig már kattant is a zár, és megjelent előttünk Neil. A gyanakvás irányunkba egyből látható volt az arcán.

   - Szia Neil, mi az egyetem kirendelt pszichiáterei vagyunk- köszöntöttem őt egy kedves mosollyal - Hallottunk Angela haláláról, és most körbejárunk, beszélgetünk az ismerőseivel, meggyőződünk róla, hogy jól vannak, és átsegítjük őket ezen a nehéz időszakon.

   - Nem is tudtam, hogy a suli bérel gyásztanácsadókat- méregetett minket a srác.

   - Ó, pedig igen- biccentett megerősítésként Dean - Te beszélsz, mi hallgatunk. Ami csak kell, hogy segítse a gyógyulást.

   - Nos, azt hiszem én jól vagyok. Kösz- próbált minket lerázni.

   - Hallottad, mi történt Matt Harrisonnal, igaz?- kérdezte meg sebesen Sam, mielőtt ránk csukhatta volna az ajtót.

   - Igen, hallottam- bólintott.

   - Hát, mi csak meg akartunk bizonyosodni arról, hogy te jól vagy. A gyász őrült dolgokra veheti rá az embert- magyarázta a fiatalabb testvér.

   - Nézzék, ami Matt-el történt borzalmas, de nem a gyász miatt ölte meg magát- rázta a fejét Neil. Úgy hangzott, mintha tudott volna valamit, amit mi nem.

   - Ezt hogy érted?- húztam össze a szemöldököm.

   - Azért ölte meg magát, mert bűnös volt- közölte - Angela halála az ő hibája volt, és ezt ő is tudta. Ne értsenek félre, Angie szerette őt. De a baleset éjszakáján rajtakapta egy másik lánnyal. Teljesen összetört, és ezért karambolozott. Nézzék, nekem most dolgoznom kell, de kösz, hogy benéztek. Komolyan, én megleszek- biztosított, majd egyenesen ránk csapta az ajtót.

Mindhárman megfordultunk és elkezdtünk visszasétálni a kocsihoz.

   - Hát, most már tudjuk Matt miért halt meg, viszont van egy olyan érzésem, hogy ennek még nincs vége- szólaltam meg félúton.

   - Csak egyféleképpen mehetünk biztosra- szedte elő a kulcsait Dean.

   - És mi lenne az?- tudakolta Sam.

   - El kell égetnünk a csontokat- felelte beszállva előre.

   - Várjunk, elégetni a csontokat?- döbbent le Sam - Megőrültél? A temetése 4 napja volt, ott nem csontokat fogunk találni. Egy rothadó test lesz a koporsóban.

   - Mióta félsz te attól, hogy bemocskold magad, huh?- vigyorodott el a bátyja, és ráfordult a temetőhöz vezető útra.

Hát, ez érdekes lesz. És durva.

Vártunk míg lement a nap, aztán bevetettük magunkat a sírok közé. Sam és Dean nekifogtak az ásásnak, míg én a zseblámpámmal világítottam segítségként.

Azonban én sem maradtam ki a mókából. Nekem kellett felnyitnom a koporsót. Amit először hevesen elleneztem, de aztán rájöttem, hogy ha én teszem meg, ők sem fogják, mivel furamód hármunk közül én bírom jobban az ilyesféle cuccokat. Nyilván van, amivel engem is ki lehet akasztani, amivel a frászt lehet hozni rám, de az esetek többségében megvagyok.

Így hát, amikor az ásás végeztével Sam kimászott a sírból, Dean pedig félrehúzódott, de továbbra is lent maradt, minden hezitálás és gond nélkül ugrottam le a gödörbe.

   - Hölgyeké az elsőbbség- intett Dean a koporsó felé zavartan.

Én csak elmosolyodtam, és hitetlenül megcsóváltam a fejem.

   - Mindketten olyanok vagytok, mint két rémült bébi- néztem végig rajtuk - Én vagyok a lány, mégis jobb gyomrom van ehhez, mint nektek együtt.

   - Kértelek, hogy ne hencegj vele- sütötte le a tekintetét kínosan az idősebb testvér.

Megfordultam, és láttam, hogy Sam is ugyanezt teszi. Ettől a mosolyom csak még nagyobb lett.

   - Ó, ezt soha nem mossátok le magatokról- nevettem fel halkan - Egy életre piszkálni foglak vele. Erre mérget vehettek.

   - Csak nyisd ki a koporsót- könyörgött Sam kissé szégyenkezve.

Még egy utolsó pillantást vetettem rájuk, aztán lehajoltam, és megragadtam a fedél oldalát. Vettem egy nagy levegőt, felkészülve az arcomba csapó rothadó hullaszagra, majd minden egyéb gond nélkül felrántottam a tetőt. Nos, nem éreztem semmi undorítót, mikor pedig lenéztem, nem láttam testet sem. A láda üres volt.

   - Hol a fenében van?- kérdeztem értetlenül bámulva magam elé.

A fiúk csak döbbenten szemlélték az egészet. Szinte az álluk is leesett tőle.

   - A rohadt életbe- motyogta Dean elképedve.

   - És most?- emeltem fel a tekintetem a testvérpárra.

   - Nem, ennek semmi értelme- túrt a hajába frusztráltan Dean - 4 napja temették el.

   - Kizárt, hogy csak úgy felszívódott- guggoltam le, hogy jobban körülnézhessek a koporsó belsejében. Reméltem, hogy magyarázatot találok erre az egészre. Hamarosan pedig meg is akadt valamin a szemem - Hé, ezt nézzétek- világítottam a tető belső felére a lámpámmal. A fehér anyag, amivel a doboz bélelve volt, csíkokban felszakadt, alatta pedig ismerősnek tűnő szimbólumok voltak karcolva a fába.

   - Mi az?- hunyorgott Sam, mivel túl messze volt tőle.

   - Emlékszel arra a könyvre Dr. Mason irodájából?- fordultam Dean-hez - Ezek szerepeltek a borítón.

   - A rohadék- sziszegte megfeszült izmokkal.

Valami ekkor megváltozott benne, és hirtelen kimászott a gödörből, majd hevesen megindult az autó felé.

   - Dean!- kiáltottam utána, lecsukva a fedelet, és elfogadva Sam segítő kezét, amivel kihúzott maga mellé. Ezután nem haboztam, rohanni kezdtem a távozó testvér után - Állj már meg!

   - Nem, ez a fickó visszahozta az életbe a lányát. Ez elfogadhatatlan- mondogatta megállás nélkül.

   - Dean! Idehallgass!- ragadtam meg a karját, de ő elrántotta tőlem, és csak ment tovább. Megálltam a futásban, és tehetetlenül néztem hátra, ahol Sam rohant már utánunk - Mégis mi ütött belé?

   - Nem tudom- vonta meg a vállát őszintén.

Mindenesetre a látogatásnak a professzorhoz várnia kellett reggelig, mivel kizárt volt, hogy ebben az időben az egyetemen találjuk őt. Viszont volt egy olyan érzésem, hogy a holnap kicsit sem lesz egyszerű számunkra.

Remek. Már csak ez hiányzott.

Másnap alig bírtunk lépést tartani Deannel, mikor az egyetem előtt leparkolva kipattant a kocsiból, és valósággal beviharzott az épületbe. Pillanatok alatt Dr. Mason irodája előtt termett, és dühödten püfölni kezdte az ajtót az öklével. Ekkor értük be őt, és próbáltuk visszahúzni, csakhogy hajthatatlan volt.

   - Dean, nyugodj le- kérleltem megállás nélkül, azonban nem is hallgatott rám.

A zár kattant, és a professzor dugta ki a fejét a helyiségből. Összehúzott szemöldökkel vizslatott minket, igyekezett beazonosítani az arcunkat.

   - Ti Angela barátai vagytok, igaz?- kérdezte végül.

Ennél a résznél felszólaltam, azzal a szándékkal, hogy késleltessem a robbanást:

   - Mr. Mason...

   - Beszélnünk kell- szakított félbe Dean határozottan.

Na ennyit erről.

   - Rendben, gyertek csak be- invitált minket, majd ő visszament az asztalához.

Ismét nyitottam a szám, de úgy tűnt, Dean nem szándékozott hangot adni nekünk.

   - Maga ősi görögöt tanít- kezdte - Mondja csak, mik ezek?- húzott elő egy papírt a zsebéből, és széthajtotta azt, ezzel felfedve a koporsón lévő szimbólumok lerajzolt változatát. Ezt még reggel intézte el, jóval azelőtt, hogy felkeltünk volna. Amint visszajött felébresztett minket, és már jöttünk is ide. Még időpontot is kért.

   - Nem értem- ráncolta a homlokát a férfi - Azt mondtad ennek köze van Angela-hoz.

   - Mert így is van, de kérem, világosítson fel- adta át neki a papírt Dean.

   - Egy ősi görög rituálé részei, amit nekromanciára használtak- magyarázta.

   - Képzelje, mi is kutattunk kicsit- folytatta az idősebb testvér - Állítólag ezeket a szimbólumokat arra használták, hogy kapcsolatba lépjenek a holtakkal. Akár még arra is, hogy visszahozzák őket, mint zombik.

   - Igen. Úgy értem, a legendák ezt mondják- bólogatott Dr. Mason. Zavarodott volt, de nem tűnt bűnösnek. Nem hittem, hogy ő hozta volna vissza a lányát. De akkor meg mégis ki tette? - Mire megy ki ez az egész?

   - Szerintem tudja- vágta rá Dean.

   - Dean- tettem egy lépést felé, de tudomásul sem vett.

   - Nézze, értem én, oké? Vannak emberek, akikért bármit megadnék, csak hogy újra láthassam őket. De magát mégis mi jogosítja fel arra, hogy ezt tegye?- emelte meg a hangját, mire bevallom kirázott a hideg. Remekül tudott kiabálni másokkal, és ezzel néha megrémisztett. Viszont meg kellett állítanom, mielőtt még túllépne egy határt. Habár talán már meg is tette.

   - Dean! Elég volt!- szóltam rá erélyesebben.

Szintén semmi reakció. Mintha a falnak beszélnék.

   - Ti mégis miről beszéltek?- értetlenkedett a professzor.

   - Ami halott, annak úgy is kell maradnia!- kiáltotta indulattal telve.

   - Hogy mi?- kérdezte döbbenten Dr. Mason.

   - Dean, állj le!- ragadtam meg a karját, és megrántottam, de ezzel továbbra sem értem el semmit.

   - Amit visszahozott többé már nem a lánya. Ezek a lények gonoszak, erőszakosak, olyan mocskosak, hogy elrohasztják a növényeket maguk körül- hadarta szünet nélkül.

Sam-re néztem segítségért, azonban ő sem tudta, hogy vethetnénk véget ennek.

   - Őrültek vagytok. Távozzatok az irodámból- vette kézbe a férfi a telefont, valószínűleg azért, hogy hívja a rendőröket, ám Dean villámgyorsan kiverte azt a kezéből.

   - Hol van? Tudom, hogy itt rejtegeti őt!- üvöltött az arcába teljesen megveszve.

Már nem is emlékszem, mikor láttam utoljára ilyen dühösnek. Mintha minden alkalommal egyre durvábban jelenne meg ez az oldala.

   - Dean! Hagyd ezt abba!- kiáltottam el magam. Még egyszer Sam-re pillantottam, tekintetem parancsoló volt, ő pedig azonnal közbelépett.

   - Dean! Állj! Ezt nézd- fordította a bátyját az ablak felé, aminek párkányán gyönyörű, és egészséges virágok sorakoztak - Látod, élő növények.

   - Sajnáljuk ezt az egészet- szabadkoztam, míg a testvérek távoztak - Nagyon sajnálom- azután én is utánuk rohantam. Nem szóltunk egy szót sem amíg a parkolóba nem értünk. Ott aztán kirobbant belőlem - Dean, mi a fene bajod van?

   - Hagyj békén- igyekezett lerázni.

   - Az a férfi ártatlan! Nem érdemelte ezt- értett egyet velem Sam.

   - Oké, a lány nincs itt, talán máshol tartja őt- vont vállat Dean, mintha meg sem hallott volna minket.

   - Ezt be kell fejezned!- fékeztem le előtte makacsul - A frászt hozod rám! Általában én vagyok a forrófejű, emlékszel? - Csak figyelt engem némán, szóval folytattam tovább - Csak azért, mert Angela visszajött, nem kell mindenkivel üvöltöznöd. Tudom, hogy mennyire szeretnéd visszakapni a szüleidet, de amit csinálsz, az nem segít semmin, nem változtat semmin. Keménynek és erősnek mutatod magad, aztán mikor egyedül maradsz velem összeomlasz. Ezzel az egésszel kezdesz fejfájást okozni nekem! Úgyhogy szedd össze magad, vagy tényleg megőrülök!- adtam ki magamból, majd megfordultam, és a kocsihoz lépve beszálltam hátra.

Hamarosan ők is csatlakoztak hozzám, Dean pedig felém fordulva megszólalt:

   - Egy seggfej vagyok, tudom, és sajnálom Kim, tényleg. De ezt muszáj elintéznünk- jelentette ki, azután beindította a motort, és kitolatott a többi jármű közül.

Ezután csendben voltunk a motelig, viszont a feszültség szüntelen jelen volt köztünk.

Az a feszültség pedig a motelbe érve sem szűnt meg. Habár Dean nem szólt egy szót sem, pusztán a jelenléte fokozta bennem az idegességet. Ide-oda járkált a négy fal között, egy másodpercre sem torpanva meg. Sam az egyik ágyon ült, és John naplóját futotta át, míg én az asztalnál foglaltam helyet, és frusztráltan topogtam a padlón a lábammal miközben vártam. Túl régóta voltunk csendben.

   - Miért nem ölhetjük meg simán egy fejlövéssel? Mint a The Walking Dead-ben- ötletelt Dean, megtörve a némaságot. Mintha csak tudta volna mit akarok. Látszott rajta, hogy elszántan végezni akart Angela-val.

Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán azért reagált ilyen hevesen a helyzetre, mert nem tartotta igazságosnak ami történt. Úgy értem, a férfi visszakapta a lányát, még ha nem is ő a felelős ezért. Dean is bármit megadott volna, hogy ez megtörténhessen a szüleivel is. Vissza akarta őket kapni. Ez volt minden vágya.

Ekkor jöttem rá, hogy hiába mondja Sam mennyire boldog mellettem a bátyja, mindig lesz két dolog, amit soha nem fogok tudni megadni neki. John és Mary. Képtelen vagyok életre kelteni őket. És ez elszomorít.

   - Dean, ez nem így működik- csóválta a fejét Sam olvasás közben.

   - Szóval azt mondod nem lehet megölni őket?- tárta szét a karját, és végre lefékezett.

Itt lett elegem a légkörből, ami körülvett minket, és felpattantam, hogy elhagyjam a szobát. Kiérve az ajtón összehúztam magamon a dzsekimet, és csak mentem, amíg a kocsihoz nem értem. Ott megálltam, és zsebretett kézzel nekitámaszkodtam a csomagtartónak. Lehunytam a szemem, és azon voltam, hogy megnyugodjak, és kitisztítsam a fejem.

Amennyi minden kavargott benne, az alapján sejtettem, hogy nem lesz egyszerű. Viszont attól még elszántan próbálkoztam.

Percek múlva észleltem, hogy egy ajtó csukódott valahol, majd léptek közeledtek felém egyre hangosabban. Anélkül is éreztem az illető jelenlétét magam előtt, hogy kinyitottam volna a szemem.

   - Édes- szólított meg gyengéden Dean.

Felsóhajtottam, és egy pillanatra lehorgasztottam a fejem, azután felnéztem rá. Aggodalom és értetlenség ült ki az arcára. Tekintete rögtön elkapta az enyémet, és némán kérlelt, hogy mondjam el mi a baj. Ezért hát kimondtam:

   - Sajnálom, Dean.

   - Mégis micsodát?- kérdezte összezavarodva.

   - Igyekszem bevetni mindent, hogy téged és Sam-et boldoggá tegyelek, hogy ne folyton a múlton járjon az eszetek. De tudom, hogy nálad képtelen vagyok ezt maximálisan végezni, mivel te John-t akarod visszakapni. Őt pedig nem tudom megadni- adtam ki magamból az egészet, a végén pedig ismét szomorúan lehajtottam a fejem.

Nem vártam tőle különösebben semmi választ, vagy vigasztalást, amikor azonban mégis megtette, az nagyon jólesett.

   - Hé- simította egyik tenyerét az arcomra, és megemelte a fejem, hogy ránézzek - Ne gondolj ilyeneket. Igenis boldoggá teszel, ahogy Sam-et is. Én évek óta nem voltam olyan boldog, mint most veled. Igen, hiányzik apa, és azt kívánom bár anya is velünk lehetne, de itt vagy nekem te. És ez számomra több, mint elég- mondata végeztével magához húzott, és szorosan átölelt. Állát a vállamon pihentette, míg én a mellkasába fúrtam a fejem. Mélyen beszívtam az illatát, és éreztem, amint minden zűrös gondolat elpárolog az elmémből. Mindössze ennyi kellett hozzá. Dean közelsége. Hihetetlen mikre képes.

   - Sajnálom, hogy seggfejként viselkedtem. Csak az érzelmek kimutatása nem egyszerű nekem- fejezte be halkan.

Vettem egy nagy levegőt, majd hátrébb húzódtam. Még mindig ölelt a karjaival, viszont így bele tudtam nézni a szemébe.

   - Amit ma tettél...- fogtam bele lassan - Megijesztettél. Olyan voltál, mintha... mintha a düh egy teljesen másik emberré változtatott volna.

   - Sajnálom- szabadkozott bűntudatosan - Amikor a szüleimről van szó kissé érzékenyen kezelem a dolgokat.

   - Vagyis teljesen átmész védekezőbe- javítottam ki - Én is ezt tenném. De te pluszban még úgy is viselkedsz, mintha a te hibád lenne, hogy ők meghaltak.

Figyeltem az arcát, várva, hogy mondjon erre valamit, hogy megcáfoljon, de nem tette. Ezúttal én voltam az, aki megemelte a kezét, és ráhelyeztem az arcára a tenyerem, hüvelykujjammal finoman simogatva a halvány borosta mentén.

   - Dean, anyukád halála egyáltalán nem a te hibád volt. Hisz mindössze 4 éves voltál.

   - Nem rá gondoltam- közölte.

Így már csak egy opció maradt:

   - John? Dean, arról sem tehettél- ingattam a fejem.

   - Kim, meg kellett volna halnom abban a kórházban. Ami halott, annak úgy is kell maradnia. Nem kellett volna felébrednem- mondta könnyekkel a szemében.

Az, hogy ilyennek láttam őt, engem is elszomorított. Fogalmam sem volt róla, hogy így gondolkodik.

   - Ne mondd ezt- kértem, visszafojtva a saját könnyeim - Nem haltál meg, Dean. Nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha az megtörtént volna. Azzal végleg összetörtem volna.

   - De látod, még mindig itt vagyok- eresztett meg egy halvány mosolyt.

Én is ugyanezt tettem, majd megráztam a fejem, hogy összeszedjem magam.

   - És remélem nem is tervezel menni sehová, mert ha igen, akkor pokoli dühös leszek. Ugyanis borzasztóan fontos vagy nekem- vallottam be.

Ezután pedig gőzöm sincs miért, de zavarba jöttem. De miért, hiszen ezt már számtalanszor tudattam vele. Ez miért érződött mégis másként?

Félve néztem fel rá, és valamiféle reakció után kutattam az arcán. Nem tudtam leolvasni róla semmit. Szerintem sokkoltam őt. Ötletem sem volt mit mondjak, vagy hogy szálljak ki ebből a helyzetből, csak álltam ott a karjai közt, és mozdulatlanul vártam.

Éreztem, hogy felgyorsult a szívverésem az idegességtől, és azt hittem el fogok ájulni. Az agyam elködösült, amint már sokadjára merültem el smaragdzöld íriszeiben.

Az idő mintha lelassult volna. Azt még észrevettem, hogy lassan a számra vezeti a tekintetét, majd vissza a szememhez, azután pedig minden felgyorsult, és már csak azt fogtam fel, hogy ajka az enyémet érinti. Megcsókolt. Alig hittem el.

Először ráérős és óvatos volt, mintha attól félne, hogy megint el fogok húzódni. Ezúttal azonban ez meg sem fordult a fejemben. Helyette mámorban úszva kaptam utána, és húztam még közelebb, tovább folytatva, amit elkezdett. Amint rájött, hogy eszemben sincs visszautasítani őt felhagyott a finomkodással, és elmélyítette a csókot. Kezei a derekamon, egy pillanatra sem engedett el, míg én a hajába túrtam az ujjaimmal. Az egész egyszerűen tökéletes volt. Úgy megteltem boldogsággal, hogy fennállt annak a veszélye, hogy fel fogok robbanni.

Aztán amikor elváltunk csak a homlokomnak döntötte az övét, és lehunyt szemmel hallgattuk a másik szapora légzését. Tényleg megtettük. Csókolóztunk. Nem úgy, mint a roncstelepen, hanem igazából.

Ezt már tényleg meg kell beszélnünk. Van mit beszélni ezen egyáltalán? Vagy most már egyértelmű, merre tartunk? Ezer meg ezer kérdésem volt, de a válaszokkal sajnos várnom kellett, ugyanis nyílt a szobánk ajtaja, és Sam szólt rajta ki nekünk:

   - Srácok, azt hiszem találtam valamit!

Egyszerre szétrebbentünk, és felé kaptuk a fejünket. Lerítt róla, hogy látott mindent, miért is ne tette volna? Újabban szeret leselkedni.

   - Mindjárt megyünk- intett neki Dean, mire ő visszament a szobába. Az idősebb testvér ezt követően felém fordult, és elnevette magát - Nem lehet őt lerázni. Sosem lehetünk miatta kettesben.

   - Majd találunk neki egy barátnőt- mosolyodtam el - Vagy lelépünk pár napra, csak te meg én.

Amint kimondtam egyből vissza is akartam szívni. Mi van, ha ezt most túl gyorsnak fogja tartani? Basszus, figyelnem kell arra miket beszélek.

Vöröslő arccal vizslattam Dean-t, aki elcsendesedve fürkészett engem. Elő akartam állni valamivel, hogy kimentsem magam, ekkor azonban visszatért rá a vigyor, és azt mondta:

   - Az remek lenne.

Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, ő pedig még egyszer magához ölelt. Percek telhettek el így, aztán végre visszaindultunk Sam-hez.

   - Mit találtál?- kérdeztem belépve a helyiségbe.

Igyekeztem nem mosolyogni minden egyes másodpercben, és a fiatalabb testvér tekintetét is kerülni, ami kíváncsisággal és izgatottsággal volt tele. Már láttam magam előtt, ahogy arról faggat, mi történt, én pedig akkor mindent el fogok mondani neki, mert ezt képtelen leszek magamban tartani, már most tudom.

   - Az ezüst működik- felelte - Nos, nem tudom, hogy meg is öli-e, de ártani tudunk vele neki. Amíg ti odakint voltatok beleolvastam a naplójába. Úgy tűnik, hogy ő és Neil eléggé közel álltak. Szerintem ő idézte meg Angela-t, nem pedig az apja. Dr. Mason tanársegédje, ami magyarázza a szimbólumokat.

   - Oké, akkor ideje megint meglátogatni őt- jelentettem ki, és már indultunk is.

Az éjszaka közepén értünk Neil házához, ezért extra csendesnek kellett lennünk, amikor betörtünk. Amint átléptük az ajtót elővettük az ezüstgolyóval töltött pisztolyainkat, és elkezdtünk körülnézni.

   - Hello? Neil? Itt a gyásztanácsadóid. Jöttünk ölelkezni!- kiáltotta el magát Dean.

Ennyit a csendességről. Válasz mindenesetre nem érkezett sehonnan.

   - Biztos vagy benne, hogy a golyók működni fognak?- kérdeztem Sam-et kételkedve.

   - Igen, 100%-osan biztos- bólintott magabiztosan.

Tovább kutattunk a házban, mígnem rá nem leltünk pár elhervadt növényre. Ezek szerint jó helyen jártunk. Ez a srác volt az emberünk. Lassan, és megfontoltan haladtunk végig a folyosókon, a művelet végére pedig csak a pince maradt. Mert miért is ne lett volna az? Az ajtaja csukva volt, viszont szerencsére nem volt zárva.

   - Nyisd ki- biccentettem Sam-nek, ő pedig lépett egyet előre, és vontatottan lenyomta a kilincset. Egymás után sorra mentünk le a lépcsőn, ám hamar megállapítottuk, hogy ez a helyiség is üres. Mégis hol van mindenki? - Hol lehetnek, ha nem itt?- adtam hangot a kérdésemnek.

Dean meglátott valamit, és megindult felé, hogy jobban szemügyre vehesse. Egy nagyobb deszka volt az, amit elemelve feltárult egy méretes lyuk a falban. Így tudott Angela ki-be mászkálni a házból. Egész okos.

   - Oké, a csaj megölte Matt-et, mert megcsalta őt, igaz?- gondolkodott hangosan Dean.

   - Igen- válaszolta vállat vonva Sam.

   - Hát, a szexhez ketten kellenek ugyebár- folytatta a bátyja - És mikor elmentem Angela lakására a lakótársa eléggé összetört volt a srác halála miatt.

   - Szerinted vele csalta meg Angela-t?- értelmeztem az elméletét.

   - Határozottan- bólintott.

   - Akkor azt hiszem sejtem, hol lesz a zombink- közöltem, majd mind rohanni kezdtünk felfelé, és sietve elhagytuk az épületet.

A lakáshoz érve, ahol Angela és a barátnője Lindsey éltek ismét bevetettük zárfeltörő képességünket, és gyakorlatilag berontottunk az ajtón. A fülünket nyomban csörömpölés és sikítozás zaja ütötte meg. A testvérpár fegyvert rántva igyekezett előre, én pedig szorosan a nyomukban voltam.

A konyhába betérve a következő látvány tárult elénk: Lindsey a földön feküdt, felette Angela dühös alakja magasodott, és épp készült leszúrni a lányt egy ollóval. Dean lőtt, és több golyót is beleeresztett a testébe, amitől felkiáltva hátratántorodott. Csakhogy ezt követően rögtön rendbe is jött, mire pedig feleszméltünk már távozott is az ablakon át.

   - Menjetek utána!- szólt nekünk Sam, miközben letérdelt a ziháló Lindsey-hez.

Deannel seperc alatt kiugrottunk az ablakon, és sprintben törtünk ki a zombilány után. Gyorsabb voltam az idősebb testvérnél, azonban ahhoz már nem eléggé, hogy utol is érjem az üldözöttet. Egy idő után lihegve álltam meg, és a térdemre támaszkodva azon voltam, hogy rendezzem a légzésem. Dean beért engem, majd ő is azt tette, amit én.

   - Francba, zombi létére iszonyú gyors- nyögte ki egyben a mondatot. Igazat kellett, hogy adjak neki ebben.

   - Meg kell találnunk Neil-t. Beszélnünk kell vele- egyenesedtem ki, ő pedig csak némán bólintott.

Elláttuk pár tanáccsal Lindsey-t arról, hogy mit tegyen amíg ezt meg nem oldjuk, azután kocsiba ültünk, és száguldottunk ismét oda, ahonnan jöttünk. Vagyis Neil-hez.

   - Oké, tehát az ezüst valóban használt valamit- mondta Sam, megint átfutva John naplóját.

   - De nem eleget- emelte ki a lényeget Dean - Mit találtál még?

   - A másik ajánlott módszer az, hogy szögezzük le a halottat a koporsójában- olvasta fel a leírtakat.

   - Most viccelsz velem?- meredt rá elképedve a testvére.

   - Hé, ne rám legyél dühös- védte magát - Nem én találtam ezt ki.

   - Mégis hogy visszük őt vissza a sírjába?- tettem fel az égető, és legfontosabb kérdést.

Egy darabig mindenki néma volt. Aztán Dean hirtelen megszólalt:

   - Van egy ötletem. Előre is bocs, Sammy.

   - Mi jár a fejedben?- tudakolta, félve a választól.

   - Kim és én szépen elbeszélgetünk Neil-el, te pedig elmész a temetőbe. Te leszel a csali- ismertette a tervét röviden.

   - Hogy? Miért én? Miért nem Kim?- mutatott rám értetlenül.

   - Sam, nem hiszem, hogy bejönnének neki a lányok, Dean pedig nem az ő esete- mondtam, bizonyításként feltartva a kis pink naplót, aminek már minden szavát olvastuk.

   - Ugye ez csak valami vicc?- motyogta Sam a hajába túrva.

Tudtuk, hogy meg fogja tenni, viszont azzal is tisztában voltunk, hogy nincs ínyére a dolog. Ámde nem volt más választásunk.

Felszaladtunk a ház verandájára és egyáltalán nem törődtünk a kopogással, csak beengedtük magunkat. Rögtön meg is leltük Neil-t, aki egy elsötétített szobában kuporgott idegesen. Kirázott a hideg, és volt egy fura megérzésem, miszerint Angela is itt van valahol, pusztán nem tudtam hol.

Neil nemsokára kiszúrt minket, és nekünk szegezte a kérdést:

   - Ti meg mit kerestek itt?

   - Tudod, elég sok sztorit hallottam már srácokról, akik szánalmas dolgokra vetemedtek csak azért, hogy megfektethessenek egy csajt, de a tiéd van az élen- nevetett fel keserűen Dean.

   - Oké, mégis kik vagytok?- tudakolta ingerülten.

   - Kérdezd Angela-t- vágtam rá.

   - Miről beszéltek?- próbálta adni az értetlent, de túl átlátszó volt a játéka.

   - Tudjuk mit tettél Neil- jelentette ki Dean - Tudunk a feltámasztó rituáléról.

   - Őrültek vagytok- rázta a fejét tagadólag.

   - A barátnőd átlépte a szavatosságát, és mi vagyunk őrültek?- horkant fel az idősebb Winchester - Aki egyszer meghal, annak nem szabadna visszatérnie. Nem szórakozhatsz ezzel!- kezdett megint ingerült lenni.

A vállára helyeztem a kezem, hogy kizökkentsem, mire valóban visszavett a dühből.

   - Angela megölte Matt-et. Megpróbálta megölni Lindsey-t- vette át a szót Sam.

   - Fogalmam sincs miről beszéltek- tagadott tovább.

Dean robbant, mielőtt megállíthattam volna, és megragadta a srácot a felsője nyakánál fogva.

   - Hé! Nincs több szarság Neil! Matt vére a te kezeden szárad. Mi elintézhetjük ezt az egészet. Csak mondd el hol van!

   - Az irodámban. Az irodámban van- árulta el rémülten.

Dean eleresztette őt, de mind tudtuk, hogy hazudik. Az irodában nem voltak halott növények.

   - Biztos vagy ebben?- pillantottam az elszáradt virágokra az ajtónál.

   - Nézd, nem is igazán számít hol van. Egy mód van, hogy leállítsuk a rituálét, azt pedig a sírjánál kell elvégezni. Visszafordítja azt, amit te tettél- magyarázta neki Dean. Ő is sejtette, hogy a lány itt van valahol és hall minket. Ezzel akarta csapdába csalni őt - Rengeteg dolog kell hozzá, de beszereztünk mindent. Bonyolult, de működni fog. Pár óra múlva ismét halott lesz. Velünk kéne jönnöd- fejezte be. Neil nem szólt semmit, csak bámult minket mozdulatlanul - Komolyan mondom, Neil. Gyere velünk, most- emelte ki az utolsó szót.

   - Nem, nem- tiltakozott a srác verejtékező homlokkal, ahogy az idegessége egyre nőtt.

Ekkor Dean lehalkította a hangját, hogy Angela ne hallhassa:

   - Idehallgass. Tűnj el innen, amilyen hamar csak tudsz. De mindenek előtt, légy laza. Semmi hirtelen mozdulat. Ne dühítsd fel- tanácsolta búcsúzásként.

   - Induljunk- fordultam meg, és távoztam, a két testvér rövidesen jött utánam.

Elhajtottunk a temetőhöz, felszerelkezve pár gyertyával, hogy hiteles legyen a sztorink. Egyenesen Angela sírjához sétáltunk.

   - Szerintetek ez tényleg be fog válni?- vettem elő az öngyújtóm, hogy meggyújtsak vele pár gyertyát.

   - Nem tudom- ismerte be Dean, nekiállva ugyanannak, mint én - De ez volt az egyetlen, amit ki tudtam találni.

   - Hát, én bízom az eszedben- biztosítottam - Ha szerinted működni fog, akkor úgy is lesz.

   - Nézd, ez a lány veszélyes- fogott bele - Tudom, hogy utálod amikor ezt kérem, de megtennéd, hogy a háttérben maradsz?

   - Hogy mi?- döbbentem meg azon, amit hallottam - Nem, Dean, kell valaki aki fedez. Ahogy Sam-nek is.

   - Tisztában vagyok vele, de nem tudok koncentrálni, ha közben miattad aggódom- érvelt.

   - Ezt már egy jóideje nem hoztad fel, most miért teszed?- értetlenkedtem.

Aztán leesett. A csók miatt. Amiatt, ami elkezdődött köztünk. Emiatt megint félteni kezdett.

   - Kérlek- könyörgött kétségbeesetten - Csak maradj távol, amíg újra halott nem lesz, rendben?

A tekintete komoly volt, és pánikkal teli. Nem tudtam nemet mondani neki.

   - Rendben- egyeztem bele sóhajtva.

Láttam rajta, hogy megkönnyebbült, ezután pedig folytattuk a munkát. Eltelt valamennyi idő, mikor egyszercsak gallyak reccsenésére lettem figyelmes. Felkaptam a fejem és körülnéztem. Nem vettem észre senkit.

Sam felkelt, és készítette a fegyverét. Én is feltápászkodtam, és elbújtam az egyik közeli sírkő mögött. Nem tetszett, hogy ki kell maradnom, de fel kellett szívnom magam, félretenni a büszkeségem, és most az egyszer csinálni, amit kértek tőlem.

A testvérek szétváltak, két külön irányba mentek. Feszülten várakoztam a fűben guggolva. Minden porcikám azt kiabálta, hogy keljek fel, és menjek utánuk, de lent kellett maradnom. Muszáj volt.

Percek teltek el így, amikor a semmiből egy lövés hasított a levegőbe. Összerezzentem, és megmarkoltam a berettámat, arra az esetre, ha közbe kéne lépnem. Innentől már nem tartott sokáig, és Sam feltűnt a fák között rohanva, csupán pár méternyire tőle Angela-val. Piszok gyors a csaj. Megállás nélkül üldözte a fiatalabb tesót, mígnem sikerült letepernie, és kiverni a pisztolyt a kezéből. Kézbe fogta a fejét, és készen állt eltörni a nyakát, mikor Dean előlépett a rejtekhelyéről, és hátba lőtte a lányt. Ő fájdalmasan felkiáltott, és hátrafelé tántorgott, miközben folyamatosan érték az újabb lövések. A végső is betalált hamarosan, Angela pedig bezuhant az addigra számára kiásott gödörbe.

Dean nekiiramodott, és beugrott mellé, markában szorongatva egy ezüstpengét. Többet nem láttam ezután, de mivel a zombi a helyén volt, már előjöhettem. A sírhoz siettem, és lenéztem. Dean zihálva vette el a kezét a markolatról, Angela pedig újfent a holtak közé tartozott.

   - Ami meghalt, az maradjon is úgy- ezek voltak az utolsó szavai.

Beletelt az egész esténkbe, de mire felkelt a nap már vissza is lapátoltuk az összes földet a helyére. Az ásó lerakása után fáradtan poroltam le magam, és minden vágyam az volt, hogy eljussak egy ágyhoz, amibe bedőlhetek és napokig aludhatok. Borzasztóan kimerültem.

   - Nyugodj békében- vetett egy utolsó pillantást Sam a befedett sírra.

   - De ezúttal tényleg- tettem hozzá.

Fogtuk a holminkat, és komótosan az Impala felé vettük az irányt.

   - Szerintem az a lány eltörte a kezem- szisszent fel Sam a csuklóját masszírozva.

   - Csak túl törékeny vagy- nevetett rajta Dean - Megnézetjük később.

Menet közben az agyam ezerrel járt. A kérdéseim kezdtek felemészteni belülről, és magamhoz képest szokatlan módon úgy döntöttem elég volt belőlük. Ideje beszélni.

   - Dean- fékeztem le, majd megállítottam őt is.

   - Igen?- fordult felém kíváncsian.

Kínosan beharaptam az ajkam, majd kinyögtem:

   - Beszélhetnénk? Arról, ami...- céloztam a motel előtt történtekre.

Egyből megértette, és biccentett az öccsének, jelezve, hogy menjen előre. Így is tett, mi pedig ketten maradtunk.

   - Mit szeretnél mondani?- várakozott érdeklődve Dean.

Te jó ég. Nem hittem volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Gyerünk Kim, menni fog. Csak mondd ki.

   - Ami történt köztünk a parkolóban, én...- akadtam meg.

Na jó, ez lehetetlen. Képtelen vagyok rá. Hol van ilyenkor a magabiztos énem, a fenébe is.

   - Aha. Folytasd- bólogatott figyelmesen.

Tekintetével szüntelen fürkészett, amitől a zavartságom csak még inkább az egekbe szökött. Nem szabad a szemébe néznem. Úgyhogy lehunytam a sajátom, és nagy levegőt vettem, azután pedig eleresztettem magam, és hagytam, hogy dőljenek belőlem a szavak.

   - Fogalmad sincs mióta vártam már rá, és csodálatos volt, tényleg. Viszont azóta kérdések ezrei kavarognak bennem, és muszáj elmondanom, mert különben megőrülök. Gőzöm sincs, hogy kéne ezt kezdeni, mert a legutóbbi alkalmat sem beszéltük meg, és egy darabig nem is bántam. De most, hogy újra megtörtént, úgy érzem tisztáznunk kéne mégis mi van kettőnk között, mert ez az egész...- nem jutottam el a befejezésig, mivel a semmiből Dean ajka az enyémre tapadt, belém fojtva a szót.

Nem számítottam rá, egyáltalán nem, úgyhogy rendesen meglepődtem. Viszont amint ráeszméltem mit is tett, azon nyomban elszállt minden frusztrációm. Kezeim megpihentek a vállán, míg ő a sajátjait a derekamra helyezve húzott közelebb magához. Az érzés, ami elfogott közben egyszerűen fantasztikus volt. Felemelő. Szinte lélegzetelállító. Mikor pedig elváltunk szembetaláltam magam a boldog mosolyával. Imádom ezt a mosolyt.

   - Ez válasz a kérdésedre?- vonta fel a szemöldökét.

   - Szóval mi most tényleg...

   - Úgy néz ki- bólintott megerősítésként, mire az én arcomon is hatalmas mosoly terült el.

El sem hiszem. Ez a valóság lenne? Biztos nem csak álmodom?

   - Ideje volt!- hallottuk meg Sam-et az útról. Mindketten felnevettünk, majd pedig egyetértettünk abban, hogy nem váratjuk őt tovább, és elindulunk.

Kéz a kézben hagytuk el a temetőt, és léptünk az autóhoz. Nyitottam az ajtómat, és kész voltam beülni, mikor feltűnt, hogy Dean lefagyva meredt a távolba. Követtem az irányt, amerre nézett, és megpillantottam Mary sírját, ami az ismerős szemek számára kitűnt a többi közül. Visszafordultam Dean felé, és halkan megkérdeztem:

   - Akarsz maradni még egy kicsit?

   - Nem- válaszolta némi csend után, és beszállt a kormány mögé.

Felsóhajtottam, majd összenéztem Sammel, és mi is követtük a példáját. Rövidesen már az úton voltunk. Teljes szótlanságban. Egy apró zaj sem volt az Impala motorjának zúgásán kívül.

De aztán néhány méter után lassulni kezdtünk.

Felkaptam a fejem, és figyeltem, amint Dean lehúzódott, és leállította a kocsit. Minden szó nélkül kiszállt, és rátámaszkodott a tetőre, Sam pedig pillanatokon belül tette ugyanezt. Én maradtam, mondván már előre tudtam miről szól ez. Ez most Sam és Dean beszélgetése volt. Csakhogy a lehúzott ablakok miatt én is fültanúja lehettem:

   - Te, Kim és apa vagytok a legfontosabb emberek az életemben. És most... Nem kellett volna visszatérnem Sam, nem volt természetes. Nézd, mi lett belőle. Halott voltam. És annak is kellett volna maradnom. Tudni akartad, hogy érzek. Hát tessék. Szóval mégis mi olyat tudnál mondani, ami ezt jobbá tehetné?- ért a végére Dean.

Mindezalatt hangtalanul folytak a könnyeim a hátsó ülésen. Szörnyű volt hallani ezt. Hogy mennyire megtört volt a történtek miatt. Azt kívántam bárcsak ne kéne így éreznie. Bár el tudtam volna venni a fájdalmát. De sajnos arra nem vagyok képes. És ezt utálom.