Újabb álmatlan éjszaka. Fantasztikus. Tehetetlenül feküdtem a sötétben, rég feladva az esélyét annak, hogy képes leszek elaludni. Túl sok minden járt a fejemben. Victoria, a képességeim, a démon, és persze Dean. Ahogy felültem az ágyamban megpillantottam őt a szemközti falnál elhelyezett kanapén kidőlve. Békésen szuszogott, csakúgy, mint a mellettem lévő ágyban Sam.

Csendesen kimásztam a takaró alól, és feltápászkodva célbavettem a szobához tartozó mosdót. Már majdnem kezdtek hiányozni a motelek.

Benyitottam a helyiségbe, azután gondosan becsuktam magam mögött az ajtót, és felkapcsoltam a villanyt. A fény eleinte olyan erős volt, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemem, de miután sikerült megszoknom már nem is volt olyan vészes. Odaléptem a mosdókagylóhoz, és a vizet megengedve felfrissítettem vele az arcom, azután ittam is egy keveset.

Egy darabig csak hallgattam a csobogást, majd elzártam, és felnéztem a tükörképemre. Sam-nek igaza volt. Nyúzottnak tűntem, mint aki egy ideje nagyon keveset alszik. Sápadt arcbőr, halványan karikás szemek, a mosolyomat pedig bárhogy próbáltam természetesnek mutatni, nem ment. Az egésznek olyan erőltetett hatása volt. Elegem lett a látványból, és nagyot sóhajtva határoztam el, hogy most igenis vissza fogok feküdni, és alszom egészen reggelig. Tényleg ezt akartam. Azonban nem jött össze.

Ugyanis amint elhagytam a fürdőt, és bedőltem az ágyba piszok erős fejfájás tört rám. A gyógyszerekből kifogytam, úgyhogy kénytelen voltam elviselni. De onnantól fogva a nyugodt éjszaka tervének lőttek.

Másnap úton voltunk, hogy utána nézzünk egy ügynek. Én fáradtan dőltem ki hátul, Sam elöl volt az anyósülésen, Dean pedig vezetett, miközben a rádióból AC/DC üvöltött. Az Impalában voltunk. Beletelt jópár napba, de sikerült megszerelnünk. Dean pedig nem is lehetett volna boldogabb emiatt.

   - Isteni munkát végeztünk édes- nevetett fel Dean, miközben a visszapillantóban elkapta a tekintetem.

Az új becenév nem igazán lepett meg, a kórház óta hívott már így párszor. Viszont még most is mosolyt tudott csalni vele az arcomra.

   - A nagyrésze te voltál- fordultam az oldalamra, hogy jobban láthassam őt.

   - Húúú! Hallgasd milyen gyönyörűen szól. Hallottál már valaha ehhez foghatót?- pillantott az öccsére vidáman.

   - Ha szükséged lenne egy szobára vele, csak nyugodtan, de előbb szólj nekem, kérlek- viccelődött a kocsira utalva.

   - Ó, ne is hallgass rá Baby. Ő nem ért meg minket- duruzsolta Dean, megsimítva a műszerfalat.

   - Szóval nem kell az a szoba? Egész biztos?- vontam fel a szemöldököm.

   - Az egyetlen szoba, amit két személyre akarok, az veled lesz- kacsintott rám.

Éreztem, hogy elvörösödöm, és Sam is visszafojtott mosollyal vizslatott minket. A békülés óta Dean flörtölős kommentjeinek száma is megszaporodott az irányomba, én pedig igyekeztem nem szívrohamot kapni tőlük. Nehezen ment.

   - Nagyon jó kedved van- jegyezte meg a fiatalabb testvér.

   - Még szép- bólintott magabiztosan - Újra velem van a kocsim, találtunk egy ügyet is, minden remekül alakul.

   - Örülök, hogy boldog vagy- mondtam, majd rögtön ásítottam is egy nagyot.

Erre mindkét testvér hátrafordult hozzám, és összehúzott szemekkel kezdtek méregetni.

   - Veled minden rendben?- kérdezte Dean, hangjában érezhetően csengett az aggodalom.

   - Persze, csak keveset aludtam- legyintettem - Hé, milyen messze van még Red Lodge?- váltottam gyorsan témát.

A fiúk összenéztek, majd Sam válaszolt:

   - Még 300 mérföld.

   - Klassz- hümmögtem.

   - Addig bőven tudsz aludni egyet- tette hozzá Dean az utat figyelve.

   - Á, inkább passzolom- csóváltam a fejem. Még csak az kellett volna, hogy előttük legyen egy rémálmom. Kösz, nem.

   - Ez nem egy kedves ajánlat volt, Kim- közölte az idősebb testvér - Aludj. Majd felkeltünk, ha ott vagyunk.

   - Oké- adtam be a derekam sóhajtva.

Ilyen esetekben nem volt értelme hadakozni vele. Mindig ő nyert. Ezért hát lehunytam a szemem, kényelembe helyeztem magam, és a motor halk búgását hallgatva lassan el is nyomott az álom.

Az utcán vagyok. Minden csendes, nem járnak autók. Első ránézésre kertvárosnak mondanám. Rendezett házak egymás mellett, és gyönyörű előkertek mindenhol. Fák magaslanak a járda szélén, és egy-két helyen kocsik parkolnak.

Nem ismerős a környék. Mégis, a tekintetem minduntalan egy bizonyos épületre vándorol. Fehér falak, szürke cseréptető, nagy ablakok, és tágas tornác egy hintaággyal. Földszint, plusz 1 emelet. A felhajtón egy szürke Sedan parkol. Biztosan egy többgyerekes családé.

A lábam magától visz előre, át az úttesten, egészen az előkertig. Valami azt hajtogatja a fejemben, hogy menjek be. Be kell mennem.

Ám mire még egyet léphetnék elsüvít mögöttem egy autó, megtörve a békés hangulatot, egyúttal felébresztve az álmomból.

A szemeim kipattantak, és levegőért kaptam. Kellett pár másodperc, mire felfogtam, hol vagyok. Még mindig az Impalában. Azonban a motor már nem ment.

Elfordítottam a fejem, és megpillantottam Sam-et és Dean-t, amint összehúzott szemöldökkel méregettek az első ülésről. Mióta nézhettek már?

   - Minden rendben?- kérdezte elsőként Dean.

   - A-Aha- nyögtem ki még mindig kissé zavarodottan - Mi-Miért álltunk meg?

   - Megjöttünk- biccentett az idősebb testvér kifelé, ahol a seriffhivatal épülete állt - Épp most akartunk felkelteni.

   - Ó- bólintottam - Oké. Szuper. Akkor menjünk be- tápászkodtam fel, majd azután szálltam is ki a járműből. Megigazítottam a ruhám és a hajam, és már indultam is a bejárathoz.

Hallottam a siető lépteket mögöttem, hamarosan pedig Sam termett mellettem.

   - Újabb rémálom?- érdeklődött, kinyitva előttem az ajtót.

Megtorpantam egy pillanatra, majd ránéztem, és hezitálva válaszoltam:

   - Nem egészen.

Azzal bementem.

Ezt követően egyikük sem faggatott tovább, hanem átlényegültünk a szerepünkbe, és a seriff irodáját céloztuk meg.

   - A gyilkossági nyomozás még folyamatban van, és ez minden, amit jelenleg megoszthatok a sajtóval- közölte a seriff.

Azért választottuk pont ezt a várost, mert az utóbbi időben megcsonkított teheneket, és lefejezett hullákat találtak a helyiek. Mi ez, ha nem vészjel egy vadásznak?

   - Persze, persze, megértjük, de még annyit, hogy maga találta meg az, öhm, első fejet múlt héten, igaz?- kérdezte Sam.

   - Igen- válaszolt a férfi egy bólintással.

   - És a másik, uh, Christina Flangian- folytatta.

   - Az két napja volt. Van egyéb...- kezdte, de ekkor betoppant egy nő, és többszörösen megkocogtatta az óráját a csuklóján - Ó, sajnálom, lejárt az idő.

   - Még egy kérdés- próbáltam tovább beszéltetni.

   - Mi van a marhákkal?- szakított félbe türelmetlenül Dean.

   - Hogy micsoda?- vonta fel meglepetten a szemöldökét a seriff.

   - Tudja, a halott tehenek, felnyitva, kivéreztetve... nem egyszer történt meg- ecsetelte az idősebb testvér.

   - Mi van velük?- értetlenkedett a fickó.

   - Szóval nem gondolja, hogy van kapcsolat?- faggattam.

   - Kapcsolat... a...- várta, hogy befejezzük.

   - Először a megcsonkított tehenek, most két gyilkosság? Eléggé rituálisnak hangzik- fejtette ki Sam.

   - Tudja, mint a sátánista rituáléknál- tette hozzá a testvére.

A seriff elnevette magát rajtunk, de amikor észrevette a komoly arcunkat rögtön abbahagyta.

   - Ti- Ti nem vicceltek- állapította meg.

   - Nem- ráztam meg a fejem.

   - Azok a tehenek nem lettek megcsonkítva. Akarjátok tudni, honnan tudom?- hajolt közelebb, mintha egy nagy titkot készülne megosztani.

   - Honnan?- kérdezte Sam.

   - Mert nem létezik olyan, hogy tehén csonkítás. Az állat meghal, kint van a napon, és 48 órán belül a gyomra megduzzad, majd szétreped, méghozzá olyan úton, mintha csak egy orvos csinálta volna- magyarázta. Na jó, ennél undorítóbbat tényleg ritkán hallani - A testnedvek kifolynak, és felszívja őket a föld, ezt teszi a gravitáció. De hé, attól még lehetett a Sátán- vont vállat, majd megcsóválta a fejét - Mit is mondtatok, melyik újságnak dolgoztok?

   - Világi Heti Hírek- mondta Dean, mire lehajtottam a fejem. Tudtam, hogy el fogja szúrni.

   - Heti Világ Hírek- javította ki Sam.

   - Heti... Még új vagyok- nevetett fel a bátyja kínosan.

   - Kifelé az irodámból- mutatott az ajtóra a seriff.

   - Értettük- biccentettem, felállva a helyemről - Kösz, seriff.

Utunk egyből a halottasházhoz vezetett, és odafele sikeresen szereztünk pár laborköpenyt, úgyhogy meg is volt az álca. Azonban ezzel még nem jutottunk túl az éppen ügyelő gyakornokon. Túl könnyű is lett volna.

   - John- köszöntötte őt Dean.

   - Jeff- helyesbített a srác.

   - Jeff, tudtam- biztosította nevetve - Dr. Dworkin látni akar az irodájában. Most.

   - De...- furcsállta a dolgot - Dr. Dworkin nyaral.

   - Nos, visszajött. És dühös, érted kiáltozik ember, szóval ha a te helyedben lennék, én...- fütyült egyet.

A srác végignézett rajtunk, majd gyorsabban tűnt el, mint a villámcsapás.

   - Komolyan?- néztem az irányba, amerre lelépett - Lehet, hogy szívrohamot kapott miattad.

   - Túléli, különösen, mikor rájön, hogy Dworkin nincs is itt- vigyorgott, majd az öccsére pillantott - Azok a sátánisták Florida-ban megjelölték az áldozataikat, nem igaz?

   - Igen, fordított ötágú csillag a homlokon- értett egyet.

   - Aha. Túl sok elcseszett szar van Florida-ban- motyogta Dean.

Megtaláltam a kesztyűket, és miután kivettem egy párt magamnak átnyújtottam a fiúknak is, akik ugyanígy tettek. Sam kinyitotta az egyik tárolót, és kihúzta belőle a hullát, aminek egy doboz hevert a lábai között.

   - Oké. Nyisd ki.

   - Te nyisd ki- ellenkezett.

   - Beszarik- forgattam meg a szemem, és felkaptam a dobozt, hogy átvigyem a szobában elhelyezett asztalhoz.

Körülálltak, miközben leszedtem a tetőt, és egyszerre húztuk el a szánkat a sápadt fej láttán. Gyönyörű lány volt, amíg élt. Még olyan fiatal, sehol egy ránc. Ártatlannak tűnt.

   - Hát, nincs pentagram- sóhajtott fel Dean.

   - Szegény lány- húztam el a számat.

   - Talán meg kéne, uh, tudjátok, néznünk a torkát, hogy nem-e tuszkoltak le rajta valamit- tanácsolta az idősebb testvér, mire elkerekedett szemekkel fordultunk felé - Tudjátok, mint A bárányok hallgatnak-ban.

   - Igen, csakhogy ez nem egy film- emlékeztettem rá.

   - Csak tessék- csúsztatta testvére elé a dobozt Sam.

   - Nem, neked tessék- utasította vissza.

   - Mi?

   - Nyúlj a szájába.

   - Megcsinálom én- adtam be a derekam, és nagy levegőt vettem, majd odahelyeztem a kezem a szájhoz, és szétnyitottam. Kezdtem megbánni a nagy bátorság rohamot - Dean, adnál nekem egy vödröt?

   - Találtál valamit?- vonta fel a szemöldökét.

   - Nem, viszont azt hiszem hányni fogok- böktem ki összepréselt ajkakkal. Viszont azt meg tudtam állapítani, hogy semmit nem dugtak le a lány torkán.

   - Várj, emeld meg a felső ajkat megint- kérte egyszercsak Dean.

   - Mi? Tényleg azt akarod, hogy hányjak?- néztem rá döbbenten.

   - Nem, nem, nem, azt hiszem láttam valamit- hadarta.

Erőt vettem magamon, és felhúztam a lány ajkát. Akkor már én is észrevettem.

   - Mi ez? Egy lyuk?- hajoltam közelebb.

Dean odanyomta az egyik ujját a fogínyre, mire abból egy hegyes agyar bukkant elő. Basszus.

   - Egy agyar- húzta vissza a kezét - Visszahúzható vámpír fogak.

   - Ugye most csak vicceltek velem- nyögtem fel.

Ki nem állhattam a mocskokat. Hiába volt a legjobb barátnőm is egy közülük. Akkor is.

   - Ez megváltoztatja a dolgokat- jegyezte meg Sam.

Dean ránézett, és felvonta a szemöldökét:

   - Úgy gondolod?

Nem igazán volt ötletünk arra, hogy hogyan találjuk meg a vadászt, aki a lefejezett vámpírokért felelős, viszont eljött az este, Dean pedig alkoholt akart, szóval betértünk a helyi bárba.

 Mindhárman helyetfoglaltunk a pultnál. A csapos szeme szinte egyből megakadt rajtam, és már igyekezett is oda hozzánk. Hatalmas csábos mosolyt varázsolt az arcára, és kedvesen kérdezte meg:

   - Mit adhatok neked, drága?

   - Csak három sör lesz, köszi- feleltem, viszonozva a mosolyt.

Pár másodpercig még tartottuk a szemkontaktust, azután ő bólintott, és ment az italokért. Követtem őt a tekintetemmel, így láthattam meg a szemem sarkából azt, ahogyan Dean szúrós pillantásokat küld felé. Kifordultam oldalra a székemmel, és visszafojtott vigyorral vizslattam őt.

   - Mi az?- kérdezte, mikor feltűnt neki.

   - Féltékeny vagy?- érdeklődtem.

Válaszolnia sem kellett, az arca mindent elárult.

   - Én? Pfff, ugyan- tagadta, azonban látszott rajta, hogy megjátssza.

A szívem nagyot dobbant arra a gondolatra, hogy nem örül, ha más srácokkal lát, és ez felidézte bennem azt is, ami anno Bobby-nál történt közte és köztem. Továbbra sem hozta fel egyikünk sem a témát, de valami láthatóan megváltozott azóta, és egyértelműen a jó irányba.

   - Tessék, a három ital- tért vissza a pultos, és letette elénk az üvegeket. Nem nézett egyik testvérre sem közben, mintha csak engem vett volna észre. Hát, akkor már ezt kihasználandó ideje volt faggatni őt egy kicsit.

   - Hé, keresek valakit. Te sok emberrel találkozol itt. Gondolod tudsz nekem segíteni?- vontam fel a szemöldököm, miközben egyik kezemmel az üveget babráltam.

   - Persze édes, de én épp itt vagyok előtted- kacsintott rám, folytatva a flörtölést.

Felnevettem ezen, azt mutatva, hogy jól szórakozom vele. Aztán azonnal megakadt a hang a torkomon, mikor megéreztem Dean tenyerét felcsúszni a combomon. A pult mögött álló nem láthatta ezt, de rajtam nyomban végigfutott a bizsergés az érintésétől, és meg is értettem a célzást. Rátértem a tárgyra.

   - Oké. Akit én keresek, úgy 6 hónapja költözhetett ide, eléggé lármás, szeret inni, és éjjelibagoly fajta. Tudod, alvás egész nap, buli esténként- írtam körül.

   - A Barker farmot pár hónapja adták bérbe. Igazi győztesek. Sokat vannak itt. Főként isznak. Zajosak. Párszor ki is kellett raknom őket emiatt- mesélte.

   - Köszi- kortyoltam egy jó nagyot a sörből, majd arrébb toltam az üveget - Ez hasznos volt, tényleg- biccentettem a testvérpárnak, hogy induljunk, de úgy látszik a csapos még nem végzett velem.

   - Van már programod későbbre?- tudakolta - Hamarosan végzek itt.

   - Bocsi haver, de ő velem van- húzott fel a székről Dean, és megfogva a kezem összekulcsolta az ujjainkat. A srác nem kicsit elképedt, én pedig csak küldtem neki egy "sajnálom" mosolyt, és kisétáltam a bárból, oldalamon az idősebb testvér, mögöttünk a fiatalabb. Előbbi még akkor sem engedte el a kezem, mikor kiértünk az utcára, amivel azt tudatta, hogy nem csak azért csinálta, hogy lerázza a srácot. Oké Kim, töröld már le a vigyort az arcodról! Azt fogják hinni, hogy megőrültél. Ami talán igaz is.

Az Impalához igyekeztünk, ami nem messze parkolt az épülettől, csakhogy hirtelen rossz érzés fogott el. Mintha figyeltek volna. Nem csak figyeltek. Valaki egyértelműen követett minket. Tudatnom kellett a srácokkal, de csak óvatosan, hogy ne keltsek gyanút a kukkolóban.

   - Hé, azt hiszem valami ráragadt a cipőmre, nem állunk meg valahol, hogy megnézhessem?- pillantottam rájuk felváltva.

És sikerült. Azonnal leesett nekik. Mégis jó ötlet volt megtanulni a kódszavaikat.

   - Persze, mindjárt. Bírd még ki egy kicsit- mondta Dean, majd rászorított a kezemre, és mind gyorsabban kezdtünk haladni, de nem annyira, hogy az feltűnjön bárkinek is. A kocsi helyett irányt váltottunk a sarok felé, és betértünk egy sikátorba, ahol vártuk, mi fog történni.

 Pillanatokon belül meg is jelent a férfi, és összezavarodva nézett körül, mikor nem látott minket sehol. Sam és Dean eközben lopakodva kijöttek a rejtekhelyről, és mögé kerültek, így mikor a fickó megfordult, szembetalálta magát velük. A testvérek nem haboztak, a fiatalabb megragadta őt, és a téglafalnak taszította, leszorítva a vállánál, míg az idősebb eléállt, és kést nyomott a torkának. Ekkor bújtam elő én is, és így már hárman kerítettük be őt a sikátorban.

   - Mosolyogj, hadd lássam azokat a fogakat- utasította Dean, közelebb nyomva a pengét a bőréhez.

   - Ó, te szentséges... Nem akarnád máshova dugni azt?- célzott a késre - Nem vagyok vámpír- forgatta meg a szemét.

Oldalra döntött fejjel méregettem őt, nem tudtam eldönteni, hogy hihetünk-e neki vagy sem.

   - Mit tudsz a vámpírokról?- tudakolta Sam összeszűkült szemekkel vizslatva a pasi arcát.

   - Hogy hogyan kell megölni őket- válaszolta - Most komolyan, tesó. Az a kés nagyon kezd zavarni- mozogni próbált, de Sam egyből visszanyomta őt.

   - Én a helyedben tenném, amit mondanak- fontam össze a karom a mellkasom előtt.

A férfi felsóhajtott, majd vigyort villantott, Dean pedig jól szemügyre vette a fogait.

   - Látjátok? Nincs agyar. Boldogok vagytok?- váltott gúnyosba. Dean lassan ugyan, de elengedte, viszont még mindig készenlétben tartotta a kését - Ti mégis kik vagytok?

   - Nem, te ki vagy?- követeltem tőle a nevét türelmetlenül.

Erre csak megingatta a fejét, és sétálni kezdett az utcán. Egy idő után visszafordult felénk, és széttárta a karját:

   - Jöttök vagy sem?

Összenéztünk, majd végül követtük őt. Ő csak egy ember, és egyedül van, mi meg hárman. Elintézzük, ha próbálkozna bármivel is.

Egy vörös, ócskának tűnő furgonhoz vezetett minket, és miután kihúzott egy fém tároló részt belőle elénk tárult a fegyver készlete. Tényleg ő volt a vadász, akit kerestünk.

   - Vadász vagy- kémleltem a felszerelést enyhe elképedéssel. Szép számmal volt ott minden, ami csak kellhet. Pisztolyok, kősó puskák, machete, szentelt víz, és hasonlók.

   - Igen, most pedig ti jöttök- tette vissza a helyére a holmikat.

   - Sam és Dean Winchester. Ő pedig Kimberly Carter- mutatott be minket a fiatalabb testvér.

 Eközben én tovább fürkésztem az idegent, a tudatalattim azt kiabálta, ne bízzak benne. Ezért hát nem is tettem. Valami egyértelműen nem stimmelt vele. Nem tudom honnan tudtam, csak tudtam és kész.

   - Gordon Walker- árulta el végre a nevét - Wow, Sam és Dean Winchester. Te pedig Greg lánya vagy, nem igaz? Ezt nem hiszem el. A te apáddal még nem találkoztam, ellenben sokat hallottam róla. Népszerű a vadászok körében- biccentett elismerően. Na jó. Most már muszáj lesz beszélnem apával erről az egészről. Mindenki ajnározza őt, tényleg nagynak számíthatott, míg dolgozott - Viszont a tiétekkel- fordult a srácokhoz - Összefutottam egyszer. Remek vadász. Hallottam, hogy meghalt, részvétem. Nagy cipőkről van szó, de azok alapján, amit hallottam rólatok, ki tudjátok tölteni őket. Kiváló nyomolvasók, jók a szorult helyzetekben...- hadarta egyre csak a mondandóját. Ettől csak még kevésbé volt szimpatikus. Ijesztően sokat tudott.

   - Úgy tűnik nagyon jól ismered a családjainkat- állapítottam meg.

   - A szó gyorsan terjed- vont vállat - Tudjátok, hogy beszélnek a vadászok.

   - Nem, igazából nem tudjuk- közölte vele Dean.

   - Azt hiszem sok dolog van, amit az apáitok nem mondtak el nektek, nem igaz?

   - Ó, arról fogalmad sincs- motyogtam, és szerencsére nem hallotta meg.

   - Szóval, öhm, az a két vámpír a te műved, jól mondom?- váltott témát Sam.

   - Bizony, már két hete itt vagyok- bólintott Gordon egyetértőn.

   - Megnézted már a Barker farmot?- faggatta Dean.

   - Igen, de időpocsékolás volt- legyintett - Azok csak egy rakás hippie. Viszont a pacsuli szagukkal ki tudnának nyírni, az fix.

   - Akkor hol van a fészek?- ráncoltam a homlokom.

   - Nézzétek, én elintézem ezt. Ne értsetek félre, igazi megtiszteltetés volt találkozni veletek- szabadkozott - De több, mint 1 éve dolgozom ezen az ügyön. Már megöltem egyet Austin-ban, követtem a fészket egészen idáig. Be is fogom fejezni- jelentette ki.

Őszintén szólva, nekem aztán olyan mindegy volt. Azt sem bántam volna, ha meghal. Hűha, ez azért durva volt, még tőlem is.

   - Segíthetünk- ajánlotta Dean.

Most komolyan beszél? Neki nem sántít a pasas? Az hogy lehet?

   - Kösz, de én inkább amolyan magányos farkas típus vagyok- utasította el Gordon.

   - Gyerünk ember, már nagyon vadásznék egyet- győzködte tovább.

   - Dean, csak menjünk- kértem őt felsóhajtva - Láthatóan mindent kézben tart. Keresünk majd valami mást.

   - Hallgass a lányra. De hé, hallottam egy chupacabra-ról két állammal odébb. Menjetek, és szolgáljátok ki magatokat- szállt be a kocsijába, aztán kinézett ránk az ablakon át - Jó volt találkozni ettől függetlenül. Jövök egy itallal- azzal el is hajtott.

Olyan érzésem volt, hogy Dean ezt nem fogja annyiban hagyni, és igazam is lett, mikor az idősebb testvér a kocsija felé kezdett sétálni.

   - Kérlek mondd, hogy nem tervezed követni őt- siettem utána Sammel együtt.

   - Nem vadászhat egyedül vámpírokra. Meg fogják ölni- menetelt tovább.

   - Nem is ismered őt!- tártam szét a karom kissé hisztérikusan.

Sam nem szólt semmit, úgyhogy egyedül kellett győzködnöm a bátyját, aki ellenben hajthatatlan volt, tehát az egyetlen, amit tehettem, hogy morcosan belenyugodtam.

Követtük Gordon kocsiját egészen a malomig, majd ott kiszálltunk, és fegyverekkel felszerelkezve lopakodtunk tovább.

Még épp időben értünk oda arra, hogy lássuk, amint az egyik mocsok a férfire támad. A közelben egy másik bekapcsolt egy elektromos fűrészt. Nemsokára már leszorították Gordon-t a szalagra, és készültek lemetszeni a fejét vele.

Dean kilőtt a helyéről, mint egy puska golyó, és lefejezte az egyiket a pengéjével, míg a másikat a fűrész alá lökte, és azzal vágta ketté, így megmentve Gordon életét.

Ledermedve néztem, amint Dean megemelte a fejét, az arcáról cseppekben folyt le a ráfröccsent vér, és a kifejezése érzelemmentes volt. Már-már rideg. De rémisztően. Mintha nem is ő lett volna. Sam futott el mellettem, ezzel kizökkentve a bambulásból.

Leszedte az újonnan megismert vadászról a vámpír tetemet, azután lekapcsolta a fűrészt. A megmentett személy felkelt, és halványan felnevetve megszólalt:

   - Akkor azt hiszem tartozom nektek egy itallal.

Mind együtt ültünk körbe egy asztalt a bárban, és iszogattunk. Dean és Gordon úgy tűnt, nagyon jól mulatnak, míg Sam és én inkább csak némán vártunk, hogy mehessünk végre. Már nem is számoltam, hányadik kört hozta ki a pincérlány, csak reflexből nyúltam a tárcámért, hogy kifizessem.

   - Hagyd csak édes, majd én állom- intett le engem Gordon, majd kacsintott egyet, és előkapva pár bankjegyet átadta azokat a lánynak. Kényelmetlenül fészkelődtem a székemen, végül védekezően összefontam a karom a mellkasom előtt, és megszólaltam:

   - Bocs, de csakis Dean hívhat így- biccentettem az említett felé.

A fickó pedig láthatóan vette a lapot, mert témát váltott:

   - Még egy harapott ma fűbe- emelte koccintásra az üvegét, Dean pedig szintén így cselekedett.

   - Így igaz- értett egyet.

Nem fogok hazudni, meglepett, hogy nem vette észre, mennyire kellemetlenül érzem magam a pasas közelében. Sam-hez fordultam, aki együttérzőn megveregette a vállam, azután mindketten újra elmerültünk abban, amit eddig csináltunk: babráltuk az üvegünket, és néha-néha beleittunk. Fogalmam sem volt, meddig bírom még ezt. Pusztán a pasas közelében lenni nyugtalanító volt.

   - Dean, rendesen megmetszetted azt a két vámpírt- nevetett Gordon jókedvűen.

   - Kösz- mosolyodott el büszkén.

   - Gyönyörű volt. Egyszerűen gyönyörű- fokozta tovább.

Dean biccentett, majd a tekintete az öccsére vándorolt, aki vele ellentétben nem volt valami boldog.

   - Minden oké veled, Sammy?- érdeklődött.

   - Jól vagyok- felelte egyhangúan a kérdezett.

   - Vidulj fel egy kicsit, Sammy- szórakozott vele Gordon.

Erre mindketten összehúzott szemmel pillantottunk rá. Kezdett túlságosan idegesítő lenni, és nem igazán tisztelte a határokat sem.

   - Ők az egyetlenek, akik így hívhatnak- vágott vissza azzal a mondattal, mint én korábban, közben Dean-re és rám mutatott.

   - Oké- tette fel a kezét védekezőn a vadász - Nem akartalak megsérteni. Csak ünnepelj kicsit. Remek munkát végeztetek.

   - Na jó, nézzétek, én csak lehangolnálak titeket, srácok. Az lesz a legjobb, ha visszamegyek a motelbe- állt fel a székéről Sam.

   - Biztos vagy benne?- kérdezte Dean.

   - Igen.

   - Vele megyek- keltem fel én is. Végre. Esély a szabadulásra. Ideje volt.

   - Ne már édes- tárta szét a karját Dean.

   - Mulassatok jól, Dean- köszöntem el felvéve a dzsekim, és Sam után indultam.

   - Emlékeztessetek, hogy verjem ki belőletek ezt a buligyilkosságot később, rendben?- halászta elő a kulcsát, és dobta oda nekem. Csak megforgattam a szemem, és távoztam a másik testvérrel.

Egymás mellett lépkedtünk a parkolóban álló Impala felé, én pedig képtelen voltam a gondolataimat magamban tartani többé.

   - Alig ismerek a bátyádra- tört ki belőlem, miközben zsebrevágtam a kezem.

   - Kérlek mondd, hogy te is épp annyira kedveled a fickót, mint én- nézett rám szinte könyörgőn, miközben beszálltunk a kocsiba.

Kihasználva, hogy Dean nem volt velünk, és nálam voltak a kulcsok, én ültem a volán mögé, Sam pedig az anyósülésre. Először fura volt, jó rég vezettem már, de hamar ismét belejöttem. Szerencse, hogy ezt az autót nem először vittem már ki az útra, különben féltettem volna az életem Dean-től.

   - Egyáltalán nem kedvelem- jelentettem ki, bevéve egy kanyart az utca sarkán - Túl sokat tud az életünkről, valami nem oké vele. Csak azt nem értem, Dean miért nem látja ezt- motyogtam a végét magamnak, majd felsóhajtottam - Ráadásul az egész ügy. Vámpírok. Erős deja vu-m van tőle.

   - Mire gondolsz?- pillantott rám.

   - Emlékszel mi volt a legutóbbi ilyen esetünknél?

   - Felbukkant Allison- emlékezett vissza bólintva.

   - Pontosan- böktem felé, jelezve, hogy ott a pont - Mi van, ha most is itt van? Úgy értem, lehetséges lenne. A sors fintora, vagy tudom is én.

   - Próbáltad hívni őt?- kérdezte érdeklődve.

   - Igen- válaszoltam - De nem veszi fel. Rossz előérzetem van, Sam. És túl sok van ezekből mostanában.

   - Nyugodj meg, nem lesz semmi baj- biztosított - Én felhívom Ellen-t, és megkérdezem őt erről a pasasról, te pedig szépen lefekszel, és alszol egyet. Utána az összes rossz érzésed el fog múlni, hidd el.

   - Ez nem ilyen egyszerű- ingattam a fejem.

   - A rémálmok miatt? Még mindig kísértenek?- ráncolta a homlokát - Azt hittem most, hogy megint jók a dolgok Deannel, abbamaradtak.

   - Mondtam, hogy ez bonyolult- igyekeztem lezárni a témát.

   - Miért?- faggatózott - Hé, nekem elmondhatod. Kim, bármi is aggaszt...

   - Jelenleg az egyetlen, ami aggaszt, az ez a Gordon fickó- szakítottam félbe indulatosan - Úgyhogy kérlek szépen hívd fel Ellen-t, és szedd ki belőle, amit tud, hogy aztán leléphessünk innen, oké? Mert az biztos, hogy nem tudom őt elviselni tovább. A falra mászom tőle.

   - Oké, oké, elintézem, csak nyugodj meg, jó?- kérte kedvesen, mikor látta, milyen szorosan markolom a kormányt. Enyhítettem a fogáson, és vettem egy nagy levegőt, hogy lenyugodjak.

   - Köszönöm- biccentettem mereven előre figyelve.

És eddig bírtam. Eddig tudtam elnyomni a gondolatokat a korábbi álmomról, most, hogy Sam felhozta, minden kérdés egyszerre rohant meg, és úgy éreztem, szétrobban tőlük a fejem. Csendre volt szükségem. És válaszokra. Utóbbit azonban kész főnyeremény megszerezni.

   - Hé, Ellen- hallottam meg Sam-et a telefonján beszélni - Várj, itt van Kim is, kihangosítalak.

   - Szia Kim- köszönt a túloldalról a nő.

   - Hello Ellen- viszonoztam mosolyt erőltetve magamra.

   - Lenne hozzád egy kérdésünk- mondta neki Sam.

   - Akkor hát hadd halljam- noszogatott minket, hogy folytassuk.

   - Hallottál valaha egy Gordon Walker nevű fickóról?- tudakoltam a lényegre térve.

   - Igen, ismerem őt- felelte - Nagyon jó vadász. Miért kérdezitek?

   - Nos, a srácok és én belefutottunk egy ügy során, és most mondhatni együtt dolgozunk vele, vagy olyasmi- magyaráztam.

   - Ne tegyétek, Kim!- vágta rá azon nyomban, a hangszíne érezhetően megváltozott közben - Tűnjetek el a közeléből, minél hamarabb!

   - Mi? Miért?- értetlenkedett Sam, és összenézett velem - Azt hittem jó vadász?

   - Igen, és Hannibal Lecter meg kiváló pszichiáter- mondta gúnyosan - Nézzétek, ő veszélyes mindenkire és mindenre a közelében. Ha egy ügyön dolgozik, csak hagyjátok neki, és menjetek tovább.

   - Ezt próbáltam megértetni Deannel is, de mintha meg sem hallott volna- ingattam a fejem. Úgy tudtam, hogy igazam volt. Viszont még nem mehetünk el. Ha Allie mégis itt van, akkor Gordon veszélyt jelenthet rá. Nem hagyhatom, hogy megölje. Azt már nem - Megpróbálhatom megint, de nem tudom működni fog-e. Nagyon elszántan segíteni akar Gordonnak megölni pár vámpírt.

   - Kérlek, menjetek el onnan, amíg lehet- csengett hangjában az aggodalom. Alig ismert minket, mégis törődött velünk. Kezdtem egyre jobban megkedvelni.

   - Rendben, elhozzuk a közeléből Dean-t- ígérte meg Sam - Köszönjük, Ellen.

   - Igazán nincs mit- tette le.

Megérkeztünk a motelbe, és leállítottam a kocsit a parkolóban. Ellenben nem szálltam ki, hanem csak maradtam az ülésbe süppedve. Sam már nyitotta az ajtót az ő oldalán, mikor észrevette.

   - Jól vagy?- fordult felém.

Sóhajtottam egy nagyot, majd rápillantottam.

   - Jól leszek, amint ezzel végzünk- azzal összekaptam magam, és elhagytam az autó kényelmes ölelését - Veszek valamit enni az automatából. Te kérsz valamit?

   - Csak egy vizet- indult a szobánk felé, előkeresve a kulcsot hozzá.

   - Oké- zártam be a kocsit, azután végigmentem a sötét, és kihalt parkolón, amíg el nem értem az automatához.

Épp a kínálatot vettem szemügyre elmerengve, azon morfondírozva, hogy mit is kéne vennem, amikor egy fura megérzés öntött el. Hasonló, mint korábban Gordonnal. Éreztem, hogy valaki figyel.

Jólvan Kim, kell egy ötlet, gyorsan. Sam-et nem tudom figyelmeztetni, úgyhogy egyedül kell megküzdenem az illetővel, bárki is legyen az.

Ütésre készítettem a kezem az oldalam mellett, azután vettem egy nagy levegőt, és pontosan akkor, amikor a személy jelenlétét már közvetlen magam mögött érzékeltem megfordultam, és lendítettem az öklöm. A kukkoló kitért előle, és megragadva a kezem kilökte alólam a lábam, így térdreestem a betonon. Rögtön talpra akartam állni, azonban a pasas mintha szupergyors lett volna visszalökött, a következő pillanatban pedig valami csattant a tarkómon, előre küldve az arcomat egyenesen neki a hideg földnek, és egyből kiütve az öntudatlanságba.

Mikor kinyitom a szemem, ismét ott vagyok. Azon az utcán. A csendes környékkel, a fehér házzal, és a szürke Sedannal. Ugyanúgy átvágok az úttesten, és belépek az előkertbe. Halvány lila gőzöm sincs, mi ez, miért látom, és hogy vajon lesz-e még alkalmam rá, de egy biztos. Mégpedig az, hogy ezúttal válaszokat akarok szerezni.

Úgyhogy tovább megyek, egészen fel a tornácra. Hezitálva nyúlok a kilincsért, majd mikor a kezeim közé fogom, lenyomom, és... az ajtó kinyílik. Óvatosan meglököm a lábammal, ezzel pedig szabaddá válik a bejárás. Tétovázva lépek egyet előre, majd még egyet, és így folytatom, egészen addig, amíg nem végzek az előszobával.

Balra egy lépcső fogad, ami az emeletre vezet, míg jobbra a konyha az összevont nappalival. Rögtön az utóbbi lehetőséget választom. Mindkét helyiség modern, mégis elegáns is egyben. Mindenhonnan a szürke, barna, és bézs árnyalatai köszönnek vissza. Meglepő módon a bútorok mellett személyes kiegészítő tárgyak is feltűnnek. Még az előszobában a különféle méretű és színű kabátok meg cipők, a nappaliban pedig fényképek a polcokon, és a falon, amik mind egyetlen családot ábrázolnak.

Felveszek egyet, majd jobban szemügyre veszem. Két szülő, és két gyerek. Egy fiú és egy lány. Előbbi 9-10 év körül lehet, míg utóbbi annyi lehet, mint én. Mindkettőjüknek világosbarna haja, és kék szeme van. Mind mosolyognak, és a háttér, meg a ruhák alapján karácsonykor készülhetett a kép. Visszateszem a helyére, és megnézek egy másikat. Azon a lány szerepel, feltehetően egy barátnőjével. Neki hosszú, vörös haja van barna szemekkel. Ebből is gondolom, hogy nem lehetnek rokonok, mert egyik szülőre sem hasonlít.

És csak ekkor ötlik fel bennem a kérdés: Ők valódi, élő emberek? Nem csak valami képzelgés az egész, és valóban léteznek? De akkor mégis mit keresek a házukban? Hogy kerülök ide? És miért? Ez most már biztos, hogy nem normális. Nem lehet az.

Zaklatottan viharzok ki a helyiségből, azzal a szándékkal, hogy eltűnjek innen, ám ebben a pillanatban valami zajt hallok az emeletről. Lassan a lépcsőhöz indulok, hogy ellenőrizzem, de mielőtt felléphetnék az első fokra a látásom zavarossá válik, mintha az álom fakulni kezdene. Kezdek felébredni. Nem. Azt még nem lehet. Még kell egy kis idő.

Küzdve a látási viszonyokkal haladok felfelé a lépcsőn, egyik kezemmel erősen fogva a korlátot, hogy le ne essek. Majdnem elérek a tetejére, mikor egyetlen szó söpör végig a házon. Inkább egy név. Valaki engem szólongat.

   - Kim! Kim, ébredj fel!

Ez Sam. De hogy kerül ő ide? Miatta a figyelmem sikeresen elterelődik, és megbotlom. Várom a találkozást a szőnyeggel, azonban az már nem jön el.

Olyan hirtelen, és összerándulva tértem vissza a valóságba, hogy kishíján hátraestem a székkel együtt, amin ültem. Várjunk, miért ültem egy széken? És miért fájt ennyire a tarkóm? Oda akartam nyúlni, hogy megnézzem nem sérültem-e meg, azonban nem tudtam mozdítani a kezem. A hátam mögé volt kötve, ahogy a bokám is rögzítve volt egy vastag kötéllel.

Értetlenül pillantottam fel, és néztem körül. Nem ismertem fel a helyet. Viszont az előttünk álló két személy közül egyet igen.

   - Te voltál a pultos abban a bárban- szedtem össze kissé nehézkesen a szavakat. A motelnál történtek lassan szivárogtak vissza az emlékezetembe, de másodperceken belül összeállt minden - De gondolom az csak álca volt, nem igaz? Valójában egyike vagy a keresett vámpírjainknak.

   - Talált süllyedt- biccentett elismerően.

   - Ez aztán remek- nyögtem fel, és hagytam a fejemet előrebukni.

Még mindig enyhén zavarodott voltam az álmom miatt, ráadásul fáradt is, és ötletem sem volt, hogy fogom ebből kivágni magam. Egyedül vagyok kettejük ellen, sőt kitudja hányan vannak még rajtuk kívül. Semmi esélyem. Hacsak...

Hé. Álljunk meg egy másodpercre. Hol van Sam?

   - Kim?- hallottam meg őt közvetlen mellőlem. Oldalra pillantottam, és valóban ott volt. Kikötözve, épp ugyanúgy, mint én. Oké. A helyzet javult, de még mindig hátrányban vagyunk.

   - Sam- mosolyodtam el megkönnyebbülten - Téged meg hogy kaphattak el? Kb kétszer akkora vagy, mint ők.

   - Örülök, hogy a humorod még ilyenkor is működik- forgatta meg a szemét unottan.

   - Hé, segít túllendülni a nehézségeken- védtem magam sértetten - Neked is ki kéne próbálnod. Sosem tudhatod mikor...

   - Te jó ég, csak hallgassatok el!- szólt közbe türelmetlenül a férfi. Mindketten felé kaptuk a fejünket, és úgy döntöttünk szót fogadunk. Tényleg nem kéne kihúzni náluk a gyufát.

A szobában lévő másik vámpír, egy nő megindult felénk, és mikor elég közel ért hozzánk, megszólalt:

   - Az én nevem Lenore, ő pedig Eli- mutatott maga mögé a társára - Nem fogunk bántani titeket. Csak beszélgetni szeretnénk.

   - Beszélgetni?- vontam fel a szemöldököm meghökkenve - Ezt nehezen hiszem el. Azok után, hogy elraboltatok minket, és kikötöztetek, meg minden.

   - Sajnálom. Őszintén- szabadkozott - Szükséges lépés volt.

   - Hah!- nevettem fel hitetlenül, majd előre hajoltam, és fenyegetőre váltottam - Ha nem engedtek el, mutatok majd nektek szükséges lépéseket, de azt nem fogjátok értékelni, garantálom.

   - Túl sokat jártatja a száját- dünnyögte Eli, a következő pillanatban pedig már előttem is termett, és az agyarait megjelenítve közelített az arcomhoz - Azt javaslom hagyjuk a tervet, tankoljunk fel belőlük és tűnjünk el- szinte éreztem a leheletét a nyakamon, lehunyt szemekkel igyekeztem elhúzódni tőle, miközben vártam, hogy megteszi-e vagy sem. Nos, ez végül nem rajta múlt.

   - Eli! Őt hagyd békén!

A kiáltás keresztülszelte a szoba levegőjét, és az ereimben egyből megfagyott tőle a vér. A hang erőteljes volt, parancsoló, mégis... ismerős. Már azelőtt tudtam kihez tartozik, hogy felnéztem volna rá.

   - Allison?- kerekedtek el a szemeim. Annyira tudtam. A megérzésem nem csalt. Ő is itt van. Viszont akkor őt is fenyegeti a veszély. Istenem, miért kell mindig ilyen helyzetekben összefutnom vele?

   - Szia Kim- eresztett meg felém egy mosolyt, majd szúrós pillantásával arrébb küldte tőlem a vámpírt, aki puffogva ugyan, de engedelmeskedett - Jó újra látni téged.

   - Ez rád is vonatkozik- viszonoztam - Viszont... Mit keresel itt?

   - Emlékszel a legutóbbi beszélgetésünkre?- érdeklődött - Amiben azt mondtam, hogy találtam pár vámpírt, akikhez csatlakoztam?

   - Aha.

   - Na, ők azok- intett feléjük - Plusz, akiket nemrégiben megölt egy vadász. Ti is vele vagytok, ha jól sejtem.

   - Hidd el, a legkevésbé sincs ínyemre a dolog, de igen- húztam el a számat.

   - Ez viszont probléma- sóhajtott fel.

   - De még mennyire- értettem egyet.

Figyeltük egymást egy darabig, a tekintetünkkel próbáltunk üzenni a másiknak, hogy mennyire sajnáljuk, hogy ez így jött össze. Olyan volt, mintha még mindig az egyetemen lettünk volna egy röpke másodpercre, ahol szintén használtuk ezt a módszert. Elkapott tőle a nosztalgia.

   - Nézzétek, tudom, hogy ez az egész rémesen jött ki, de abban a szavamat adhatom, hogy nem fogunk bántani titeket. Se én, se ők- ígérte meg Allie - Nehéz lehet elhinni, de mi nem vagyunk olyanok, mint a többi vámpír.

Úgy tűnt, főként csak Sam-hez beszélt, amit meg is értettem, hisz engem nem kellett győzködnie. Bíztam benne, és ezt ő mindennél jobban tudta.

   - Ezt hogy kell érteni?- kérdezte szemöldökráncolva az említett.

   - Nem ölünk embereket, és a vérüket sem isszuk meg. Már egy jó ideje nem- magyarázta Lenore. Vagyis olyanok, mint Allie. Azért én még nem ugranék bele semmibe velük. Nem is ismerem őket.

   - Ez valami vicc?- hitetlenkedett Sam.

   - Bizonyíték rá, hogy ti ketten még mindig éltek- biccentett a lány.

   - Részemről inkább csak azért, mert Allie azt mondta, hogy barátok vagytok, és letépi a fejem, ha egy ujjal is hozzátok nyúlok- dünnyögte Eli a falnak dőlve. Huh. Tőle mondjuk mást sem vártam.

   - Javítsatok ki, ha tévedek, de nincs szükségetek vérre ahhoz, hogy ne száradjatok ki?- tudakolta Sam.

   - Találtunk más megoldást- közölte Allison - Marha vér.

   - Szóval ti vagytok a felelősek az egész...

   - Nem nagy ügy, sőt sokkal inkább undorító- grimaszolt Lenore - De életben tart minket.

   - Miért választottátok ezt?- faggattam őket kíváncsisággal telve. Furamód valóban érdekelt.

   - Túlélés- felelte Allie - Nincsenek halálok, sem eltűnt emberek, vagyis ok sincs arra, hogy az olyanok, mint ti, keresni kezdjék az olyanokat, mint mi.

   - Beolvadtunk- vette át a szót Lenore - A mi fajtánk gyakorlatilag kihalt. Kiderült, hogy mégsem vagyunk olyan magasan a táplálékláncban, mint azt hittük.

   - Miért is magyarázzuk magunkat ezeknek a gyilkosoknak?- tudakolta Eli láthatóan feszülten.

   - Eli!- figyelmeztette Lenore. A vámpír férfi visszalépett hozzám, és lehajolt, hogy a szemünk egy magasságban legyen.

   - Marha véren fulladozunk, szóval nekik nem kell szenvedniük- morogta - Ma este megölték Conrad-ot, és ünnepeltek.

   - Eli, elég volt!- emelte meg ismét a hangját Allison.

A leteremtett fél kelletlenül visszahátrált a helyére. Valóban félhetett a lánytól. Elgondolkodtam, hogy azért-e, mert ő különbözik tőlük. Lehetséges.

   - Ami történt, megtörtént- vont vállat Lenore - Elhagyjuk ezt a várost, még ma éjjel.

   - Akkor miért hoztatok ide? Miért beszélgettek most velünk?- értetlenkedett Sam.

Ez volt az a téma, amiben én is a sötétben tapogatóztam. Addig, amíg Allie-vel újra össze nem néztünk. Akkor mintha minden a helyére ugrott volna.

   - Azért, hogy megkérjenek, ne kövessük őket- mondtam ki halkan.

Allie csak bólintott.

   - Higgyétek el, nem szívesen csinálom ezt- fonta össze a karját a mellkasa előtt Lenore - Ismerem a fajtátokat. Ha egyszer szagot fogtok, nem álltok le, amíg el nem kaptok. Bárhová is megyünk, a vadászok megtalálnak. Viszont Allison szerint bennetek bízhatunk, mert ti barátok vagytok, és nem ártanátok neki.

   - Neki nem- értett egyet Sam - De ami titeket illet ellenben...

   - Bízol bennük?- tettem fel a kérdést a legjobb barátnőmnek. Megint bólintás volt a válasz.

   - Az együtt töltött hetek alatt jól összeszoktunk. Ők nem ártanak senkinek, Kim.

   - Te hiszel bennük, én benned, ilyen egyszerű- egyeztem bele. Nem kellett többet mondania.

   - Kim- szisszent fel nemtetszőn Sam - Nem dőlhetsz be nekik ilyen könnyen.

   - Sam, bízz bennem, ha már bennük nem is- kértem. Könyörögtem neki a tekintetemmel, ő pedig láthatóan gondolkodott rajta, hogy miként döntsön. Végül megadóan felsóhajtott, és annyit kérdezett:

   - Fogtok adni valami kézzelfogható okot is arra, hogy miért bízzak bennetek?

   - Persze- vágta rá Lenore, közelebb lépve hozzá - Tudjátok, mit fogunk tenni?- hosszú szünetet tartott, és csak azután fejezte be - El fogunk engedni titeket.

   - Hogy?- lepődött meg a fiatalabb testvér.

A lány mögénk lépett, és eloldozott minket a széktől. Ösztönösen dörzsölgetni kezdtem a kötél által eddig irritált területet a csuklómon. Jó érzés volt újra mozogni.

   - Vigyétek vissza őket. Egy karcolás se legyen rajtuk- adta ki nekik parancsba Allison, majd búcsúzóul felém fordult, és elmosolyodott - Később még beszélünk.

   - Vigyázz magadra- köszöntem el, a következő pillanatban pedig egy fekete anyag takarta el a látásom. Okos húzás.

Felállítottak, majd kivezettek minket a házból, és beültettek egy autóba. Csendben vártuk végig a visszavezető utat, és csak akkor szólaltunk meg, amikor kitettek minket a motelnál, és elhajtottak.

Még mindig kicsit az események hatása alatt voltunk, mikor körülnéztünk a parkolóban. Meglepő módon a szobából fény szűrődött ki, vagyis valaki volt odabent.

   - Menjünk be- fordult arrafelé Sam is - Dean már biztos keres minket.

   - Azt kétlem- ingattam a fejem - Ahhoz túlságosan is jól mulat az új legjobb barátjával- gúnyolódtam, ettől függetlenül viszont odacaplattam az ajtóhoz, kinyitottam, és beléptem a helyiségbe.

Egyből Dean és Gordon látványa fogadott, akik az asztalnál ülve nevettek valamin. Mintha mi el sem tűntünk volna. Vajon észrevette egyáltalán, hogy mi nem voltunk sehol?

   - Hé, ti meg hol voltatok?- tűnt fel az idősebb testvérnek a jelenlétem. Akkor mégis csak tisztában volt azzal, hogy egyik pillanatról a másikra köddé váltunk az öccsével. Ez is valami.

   - Beszélhetnék veled odakint? Csak veled- kértem zavartan.

Dean csak biccentett, felállt, és kisétált velem a parkolóba, ahol Sam várt minket.

   - Mi a helyzet?- nézett felváltva mindkettőnkre.

   - Dean, talán hagynunk kéne ezt az ügyet- kezdtem bele finoman.

   - Miről beszélsz? Hol voltatok?- tudakolta értetlenül.

   - A fészekben- válaszolta Sam.

   - Mi? Megtaláltátok?- lepődött meg. Aggodalomnak viszont egy csepp jele sem volt rajta. Ez meg engem lepett meg.

   - Inkább fordítva- javítottam ki.

   - Hogy jutottatok ki? Hányat öltetek meg közben?- faggatott minket Dean.

   - Egyet sem- ráztam a fejem - Elengedtek minket.

   - Oké, akkor hol van a fészek?- kérdezte izgatottan. Már kész volt indulni.

   - Bekötötték a szemünket, nem tudjuk- feleltem egyszerűen.

   - Valamit csak megjegyeztetek- forgatta meg a szemét unottan.

   - Ezt most fejezd be- szóltam rá figyelmeztetőn, azután hozzátettem - Nem kéne utánuk mennünk.

   - Már miért ne kéne?- tárta szét a karját összezavarodva.

   - Dean, nem ölnek embereket. Ők felelősek a marhák haláláért. Az ő vérükön élnek. Csak normálisak akarnak lenni, szerintem esélyt kéne adnunk nekik erre- mondtam el a véleményem.

   - És ti hittetek nekik?- vonta fel a szemöldökét csodálkozva.

   - Velük van Allison- közöltem - És én neki hiszek. Ha embert akarnának ölni, mi most nem lennénk itt. Még csak egy karcolást sem ejtettek rajtunk.

   - Nézd, értem, hogy a legjobb barátnődet akarod védeni, ha ez megnyugtat, neki nem esik majd semmi baja- biztosított - De a többiek? Velük végeznünk kell. Mert ez a munkánk. Ők vámpírok, Kim. Ha pedig természetfeletti, mi megöljük- jelentette ki határozottan.

   - Victoria-t sem ölted meg- emlékeztettem.

   - Mert fontos volt neked- vágta rá - És mert nem egyszer segített nekünk. Viszont nem ismerjük ezeket a vámpírokat, nincs okunk védeni őket. Mégis mi ütött beléd, hogy mégis ezt teszed?

   - Nem, beléd mi ütött Dean?- léptem felé egyet idegesen - Mi nem ölünk meg mindenkit, aki természetfeletti, erre több példánk is van. Mi csak a rosszakat öljük meg, de ők nem azok. Nem ölnek embert. Szerintem te túl sokáig voltál együtt Gordonnal. Megváltoztatott, és nekem ez nem tetszik!

   - Nem tetszik? Hát képzeld édes, híreim vannak, mégpedig az, hogy nem vagy az anyám, ennél fogva pedig nem mondhatod meg, hogy kivel lóghatok együtt, és kivel nem- emelte meg ő is a hangját.

Szuper. Megint veszekedtünk. Mikor már azt hiszem, túl vagyunk a nehezén, jön a bumm, és minden megint szar.

   - Ellen szerint a fickó bajt jelent- szólalt meg végre Sam is, aki eddig némán állt a háttérben.

   - Te felhívtad Ellen-t?- fordult felé a bátyja - És hallgatnom kéne arra, amit ő mond? Alig ismerjük őt, Sam. Én inkább megyek Gordonnal.

   - Mert őt olyan jól ismerjük- bólogatott gúnyosan Sam - Igazi seggfejként viselkedsz most, tudod? Azt hiszed nem látom, miről szól ez az egész?

   - Miről beszélsz?- tudakolta, láthatóan egyre jobban kifogyva a türelméből.

   - Csak egy helyettesítője apának, jól mondom? Méghozzá egy elég rossz.

Ezzel betalált. Nem tudom, jó ötlet volt-e felhozni az apa témát, de már belevágott, nem volt visszaút.

   - Fogd be Sam- morgott Dean.

   - Közel sincs hozzá, Dean. Még a legjobb napjain se- folytatta a testvére.

   - Tudod mit? Nem fogok erről beszélni veled- csóválta a fejét, visszafojtva az indulatait.

   - Felcsapod azt a hatalmas vigyort az arcodra, és azt hiszed nem látunk át rajta- mondta tovább Sam, belehergelve magát - De én tudom, hogy érzel Dean. Apa meghalt. És hagyott egy lyukat maga után, ami úgy fáj, hogy nem bírod elviselni, de nem töltheted fel akárkivel, akivel csak akarod! Ezzel megsérted az emlékét!

Ez viszont már erős volt. Az egyik legdurvább dolog, amit valaha mondott neki.

Visszafojtott lélegzettel álltam kettejük mellett, és vártam mi fog történni. Az elhangzottak alapján úgy sejtettem, hogy semmi jó. Figyeltem Dean-t, akinek az arca érzelemmentes volt, és nem tudtam eldönteni, hogy nyugodt, vagy ideges. Piszok jól leplezte, bármelyik is volt az.

Pillanatokkal később vett egy nagy levegőt, és egyszerűen csak bólintott:

   - Oké.

Hogy mi? Nem erre számítottam, egyáltalán nem. Simán ennyiben hagyja? Nem mintha nem örülnék neki, csak tőle ez szokatlan. De legyen.

Magamban már elkönyveltem, hogy ezzel a vita le is zárult, amikor a semmiből Dean mozdult, lendítette az öklét, az pedig végül Sam állán csattant. Az erőtől, amit a bátyja belevitt, a fiatalabb testvér majdnem a földre zuhant, de szerencsére képes volt megtartani az egyensúlyát, és állva maradni. Fájdalmasan felszisszenve kapta egyik kezét a területhez, én pedig rögtön mellette termettem, és óvatosan odanyúlva megvizsgáltam a sérült részt. Már akkor látni lehetett a pirosodást.

A pumpa azonnal felment bennem ettől, és dühösen nekirontottam Dean-nek, megragadtam a dzsekije gallérjánál, és közel húzva magamhoz az arcába ordítottam:

   - Mi a fene bajod van!?

Nem válaszolt, még csak rám sem nézett. A tekintete az öccsén nyugodott, az arca pedig rezzenéstelen volt.

Ingerülten taszítottam rajta egyet, mire sikerült elérnem, hogy észrevegyen. A szeme hidegséget, és haragot tükrözött, míg az izmai megfeszültek, a kezét pedig ökölbe szorította az oldala mellett. Szinte már remegett az indulattól. Egy pillanatra pedig mintha nem is ő lett volna. Hanem egy bomba, tele erőszakkal, az időzítő pedig rohamosan ketyegett. Nem sejtetett semmi jót.

Látva milyen állapotban van inkább tettem egy lépést hátra tőle, biztos ami biztos. Minél tovább néztem őt, annál jobban lett deja vu érzésem. Ugyanis jelen pillanatban magamra emlékeztetett, amikor egy-egy roham szélén voltam. Ő is küzdött, hogy visszafogja magát, de tudtam, hogy ez csak akkor működhet, ha kizökkentem őt a dühéből. Mégpedig úgy, hogy ráébresztem arra, mit tett.

   - Mi az Dean?- tártam szét a karom, majd vetettem egy pillantást Sam-re - Engem is meg fogsz ütni, mint ahogy őt?

Ez úgy tűnik bevált. Lassan ugyan, de az izmai elernyedtek, és nagy levegőt véve megrázta a fejét.

   - Nem- felelte higgadtan - De elmegyek abba a fészekbe. Ha nem akarjátok elmondani hol van, ám legyen. Megtalálom egyedül is.

Azzal elsétált tőlünk, egyenesen vissza a motelszobánkba. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt, és visszaléptem Sam-hez.

   - Jól vagy?- vettem finoman a kezeim közé az arcát, és kissé elfordítottam a fejét, hogy jobban rálássak a vöröslő ütésnyomra.

   - Megleszek- biztosított - Csak kell egy kis jég.

   - Hozok a gépből- indultam el, de megálltam, amikor láttam Dean-t kirontani az ajtón. A dühe visszatért, de volt egy olyan sejtésem, hogy ezúttal nem felénk irányult - Mi a baj?- kérdeztem, mikor elviharzott mellettem, és tovább az Impalához. Sammel követtük őt, és vártuk, hogy magyarázatot adjon.

   - Gordon elvitte a kulcsokat- puffogott a hajába túrva.

A rohadék. Nagyon érik nála az az ütés. Esküszöm, be is viszem neki, amint megtaláljuk. Várjunk... Ha ő elment, és vitte a kocsikulcsunkat is, az azért volt, hogy ne követhessük, mivelhogy épp... a fészek felé tart. Meg fogja ölni Allison-t. Na nem. Azt még egyszer nem fogom hagyni egyetlen rohadt mocsoknak sem. Kizárt. Megállítom, kerül bármibe.

   - Nem hiszem el- morgolódott Dean, miközben megpróbálta a kulcs nélkül beindítani Baby-t - Most hoztuk helyre őt.

A kísérlet sikeres volt, a motor nemsokára felbúgott, jelezve, hogy indulásra kész.

   - Hogy jutunk el a fészekbe, ha semmi nyomunk sincs?

   - Azért van valami- szólaltam meg halkan, felhívva mindkettőjük figyelmét.

   - Hallgatlak- noszogatott Dean.

   - Volt egy híd, amin átmentünk út közben- mondtam.

   - Ez minden?- vonta fel a szemöldökét.

   - 4 és fél percnyire volt a farmtól- tette hozzá Sam. Ezután elővett egy térképet, és kiterítette a motorháztetőre, hogy azon megnézhesse.

   - Honnan tudod?- ráncolta a homlokát Dean.

   - Számoltam- válaszolta vállat vonva. Na ez nem semmi - Balra fordultak kiérve a farmról, utána jobbra mentek egy földúton, 2 perccel később elérték az úttestet, majd megint vettek egy jobb kanyart, és akkor értük el a hídat- magyarázta, végig az ujjával követve a rajzon.

   - Te aztán jó vagy ebben- ismerte el Dean - Egy idegesítő kis féreg vagy a hátsómban, de jó vagy.

   - Oké, megvan az út, szóval nyomás. Egy másodpercet sem késhetünk- sürgettem őket, és már be is pattantam hátulra.

Kis idő múlva a kocsi szelte is a métereket, és Dean tövig nyomva a gázt, igyekezett a lenyomozott helyszín felé. Idegesen dobolva a térdemen vártam, hogy megérkezzünk, közben igyekeztem kizárni a fejemből a rémképeket arról, amint Gordon Allie-t kínozza, és azokat is, amiken letépem a pasas fejét. Fókuszálnom kellett, és félre kellett tennem a személyeskedést. Bármilyen nehéz is volt ez számomra abban a pillanatban.

A szépen felépített önuralmam egy röpke másodperc alatt elszállt, amikor a fészekhez érve megpillantottam Gordon kocsiját a közelben parkolni. A méreg ismét elöntött, és nem törődve a fiúk szólongatásával kivágtam az ajtót, és kiszállva a járműből nekivágtam a házhoz felvezető kis útnak. Úgy elvesztem a düh zavaros ködében, hogy meg sem hallottam, amint Dean utolért engem, majd megragadta a kezem, és maga felé fordított.

   - Kim, meg kell nyugodnod- kérte teljes komolysággal.

   - Nyugodt vagyok- állítottam, kitépve a karom az övéből, de azonnal újra elkapta a másikkal. Fenébe, túl gyors!

   - Egy fenéket vagy az!- vágta rá - Nem látsz tisztán a haragtól, és ez akár meg is ölhet, ha nem vigyázol.

   - Engem inkább épp a harag hajt tovább, és ad erőt ahhoz, hogy küzdjek- ellenkeztem.

   - Oké, azt is megértem- bólintott, próbálva higgadt maradni - De nekünk most az kell, hogy lenyugodj kicsit, érted? Szükségünk van a tiszta fejedre.

   - Az most nem fog menni- ingattam a fejem.

   - Nézd, tudom, hogy nehéz...

   - Nála van Allison, Dean- szakítottam félbe - Nem fogom megbocsájtani magamnak, ha megint meghal miattam.

   - Nem esik baja, ígérem- mondta halkan - Csak higgadj le. Oké?

Elérte, hogy a tekintete rabul ejtse az enyémet, mert pontosan tudta, hogy az működni fog nálam. És tényleg így volt. Ahogy elmerültem a zöld íriszekben, éreztem, hogy ellazulok, és az indulat elszállt a testemből. Nyugodt voltam. Halvány lila gőzöm sincs, hogy csinálta, de elérte nálam, hogy lenyugodjak. Megint. Vettem egy utolsó nagy levegőt, azután bólintottam, ő pedig elengedte a kezem.

   - Oké. Visszafogom magam- ígértem.

Ekkor némán biccentett a farmház felé, jelezve, hogy mehetünk, és újra felvettük a sietős tempónkat. Én voltam az első az ajtónál, viszont amikor bejutottam, alig hittem a szememnek. Lemerevedtem a döbbenettől, és a borzalomtól.

A legjobb barátnőm a konyhaasztal végében volt kikötözve egy székben, karján, mellkasán, és arcán vágások, melyekből szivárgott a vér, a feje erőtlenül lógott előre, és eléggé olyan látványt nyújtott, mint aki egy cseppet sincs jól. És nem csak a sérülések miatt. Olyan volt, mint akit... megmérgeztek. Halott ember vére. Francba!

   - Mi a fene, Gordon?- képedt el Dean a látványtól. Ő és Sam szorosan mellettem álltak, készen arra, hogy megállítsanak, ha esetleg elszakadna nálam a cérna. Ami nem is tűnt valószínűtlennek.

A vadász ott sétálgatott a lány körül, kezében egy hatalmas késsel, és további vágásokat ejtett rajta, amitől Allie csak fájdalmasan felnyögött. Semmi ereje nem volt ellenkezni. Úgy éreztem rosszul leszek, ha tovább kell ezt néznem, de muszáj volt tartanom magam. Érte. Ki kellett mentenem onnan. Gyorsan.

   - Sam, Dean, Kim- köszöntött minket sorra - Gyertek beljebb.

   - Gordon, mi folyik itt?- tudakolta Dean, mivel úgy tűnt, egyedül neki maradt hangja ahhoz, hogy beszéljen.

   - Csak mérgezem Allison-t egy kis halott ember vérével- válaszolta csevegős stílusban, mintha ez mindennapos dolog lenne nála. Jó, valószínűleg az is - Nem gondoltam volna, hogy rá is hat majd, mivel ő más mint a többi, de lám, mégis bevált. És szépen el fogja mondani nekünk, hol van a többi kis barátja, nem igaz?- pillantott le rá, majd vissza ránk, a tekintetében pedig esküszöm, hogy színtiszta őrület csillogott - Akartok segíteni?

   - Nézd, ember...- kezdte Dean lassan.

   - Fogj egy kést- biccentett a mellette heverő készlet felé Gordon - Pont most akartam elkezdeni levágni az ujjait.

Megint végighúzta a pengét Allie karján, mire a sebből vér serkent ki, körülötte pedig sötét erek képződtek a méregtől.

Nem bírtam tovább. Tettem egy lépést előre, de Dean elkapta a karom, és megállított.

   - Hé, hé, hé, higgadjunk le mind, rendben?- erőltetett magára egy feszült mosolyt, azután visszahúzott a helyemre.

   - Én teljesen higgadt vagyok- vont vállat a férfi.

   - Gordon, tedd le a kést- mondta Sam mély hangon, és ő is megkísérelte azt, amit én, de ugyanaz lett a vége: Dean nem hagyta.

   - Én úgy hallom Sam itt az egyetlen, akinek le kell higgadnia- kommentelte a vadász.

   - Csak lépj el tőle, oké?- találtam meg a hangom, és igyekeztem kedves lenni, mint Dean, bár rengeteg erőfeszítésembe került a dolog.

   - Igazad van- sóhajtott fel - Az időmet vesztegetem itt. Ez a ribanc nem fog beszélni. Talán meg kéne szabadítanom a szenvedéseitől. - Felvett egy nagyobb kést, és mosolyogva méregette, mintha csak a legbecsesebb kincse lenne - Most éleztem meg. Könnyű lesz vele a munka.

Megfeszült az állam, ahogy összeszorítottam a fogaimat, és nem törődve a figyelmeztetéssel kiléptem a fiúk gyűrűjéből. Ezúttal nem hagyom, hogy Dean megállítson.

   - Gordon, el fogom engedni őt- közöltem vele, közte és Allison között teremve. Már nekiláttam volna, hogy eloldozzam a barátnőm, de ekkor a hatalmas kés a mellkasom felé irányult, vészesen közel ahhoz, hogy meg is szúrjon. Ledermedtem. Nagyot nyeltem, és bevallom, kissé meg is rémültem.

   - Hé, hé, hé!- kiáltott fel Dean azonnal - Gordon, beszéljük ezt meg.

   - Mégis miről kéne beszélni?- kérdezte - Úgy van, ahogy mondtam, Dean. Csak a fekete-fehér létezik. Nincsenek a szürke árnyalatai.

   - Igen, emlékszem- bólintott - És tudom, hogy érzel.

   - Tényleg?- döntötte oldalra a fejét Gordon vigyorogva.

   - A vámpír, amelyik megölte a nővéredet megérdemelte a halált. - Akkor ezért utálja őket annyira. Így már világosabb - De ő...- pillantott Allison-ra.

   - Megölte a nővéremet?- nevetett fel a fickó, mint valami elmebeteg - Az a vérszívó rohadék nem ölte meg őt... Hanem átváltoztatta. Olyanná tette, mint a többi. Szóval levadásztam, és magam öltem meg- mesélte könnyedén.

A hallottaktól döbbenten kerekedett el a szemem. Ez a pasas valóban nem normális.

   - Te beteg állat- sziszegtem felé, közben a kezében lévő kés felcsúszott a nyakamra. Kezdett szorulni a hurok. Ki kellett találnom valamit, méghozzá sürgősen.

   - H-Hogy mit tettél?- hökkent meg Dean annyira, hogy még a szava is elakadt. Nem csodálom. Az én reakcióm is hasonló volt.

   - Nem volt többé a nővérem, nem volt többé ember- érvelt, saját magát védve - Nem is hezitáltam, és szerintem te sem tetted volna a helyemben.

   - Tehát végig tudtad?- faggatta Sam - Tudtál a vámpírokról, tudtad, hogy nem ölnek embereket. Tudtál a marhákról is, egyszerűen csak nem érdekelt.

   - Miért kellett volna?- értetlenkedett Gordon - Egy fészeknyi vámpír hirtelen rendesen viselkedik? Szünetet tartanak az emberek vérének szívásában? És nekünk ezt be kéne vennünk? Hidd el. Nem változtat azon, mik ők, és ezt bizonyítani is tudom.

Mire észbekaptam már maga előtt tartott, szembefordítva a testvérpárral, azután megvágta a pengével az alkarom, és Allison mögé tuszkolt, a kést ezalatt mindvégig a torkomhoz nyomva. Na ennél a résznél már kétségbe voltam esve.

   - Engedd el őt! Most!- húzta elő a pisztolyát Dean, és ráfogta az engem sakkban tartó férfira. Akit úgy tűnt, ez nemigen érdekelt.

   - Nyugalom- mosolygott szüntelen - Ha meg akartam volna ölni őt, már rég a földön feküdne.

   - Azt kötve hiszem- morogtam, küzdve a fogása alatt. Nem sokat értem el vele.

   - Csak megmutatom nektek a lényeget- beszélt tovább Gordon, azután a kezemet Allie arca fölé irányította, és rászorított, amitől vér kezdett csöpögni a vágásból, egyenesen a lányra. Ő próbálta visszafogni magát, láttam rajta, hogy küzdött, de a fogak, és az erek a szeme alatt így is megjelentek az arcára cseppenő vörös folyadék hatására.

   - Hé!- emelte meg a hangját Dean azzal a céllal, hogy Allie rá fókuszáljon, de a lány képtelen volt arra. A vér teljesen lekötötte a figyelmét.

   - Továbbra is azt gondoljátok, hogy ő annyira más? Továbbra is meg akarjátok menteni?- kérdezgette Gordon a srácokat - Nézzetek rá. Mind ugyanolyanok. Gonosz, és vérszomjas.

Allison-ban ekkor, mintha csak az állítás ellenkezőjét akarná bizonyítani győzött az önuralom, és elgyengülve ugyan, de visszahúzta az agyarait, majd ezután még el is fordította a fejét.

   - Nem. Nem- ismételgette suttogva, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Büszke voltam rá. Képes volt uralkodni a természetén. Minden bizonnyal rengeteg erejébe kerülhetett.

   - Hallottad őt, Gordon?- fordítottam enyhén felé a fejem, vigyázva arra, nehogy a kés megvágjon.

   - Nem! Nem!- tiltakozott most már határozottabban Allison.

A férfi pedig csak méregette őt. Ötletem sem volt, mire gondolhatott, de kihasználtam, hogy nem figyelt, és eltoltam őt magamtól a késsel együtt. Nem ellenkezett.

   - Itt végeztünk- jelentettem ki magabiztosan - Sam, Dean, vigyétek ki őt innen- utaltam az előttem ülőre. Nekem még volt egy kis dolgom. Volt egy vadász, akiből ki kellett vernem a szart.

   - Máris- sietett hozzánk Sam, és elkezdte eloldozni a köteleket, amik lefogták a vámpírt. Ezután óvatosan felvette őt a karjaiba, mielőtt pedig kivihette volna, melléléptem, és kisimítottam egy hajtincset barátnőm arcából.

   - Most már nem lesz semmi baj- nyugtattam halkan.

Gordon magához tért a bambulásból, és közbe akart lépni, de Dean még mindig ráfogta a pisztolyát, így hát maradt, ahol volt.

   - A-a!- figyelmeztette szigorúan az idősebb testvér.

Sam kisietett Allisonnal a karjában, én pedig átsétáltam Dean-hez, és egyik kezemet a vállára helyezve biccentettem az ajtó felé:

   - Menj utánuk. Ezt intézem.

   - Kizárt. Nem hagylak egyedül vele- rázta a fejét végig Gordon-ra meredve.

Ekkor vettem csak észre, hogy a haragtól való halvány remegés visszatért belé, amit magamban is éreztem abban a pillanatban. Tudtam, hogy mindketten ugyanazt akarjuk. Kiadni magunkból. Hát, akkor már csináljuk együtt.

   - Rendben- egyeztem bele, és elvettem róla a kezem - Azt hiszem, ez most ugyanannyira rád fér, mint rám.

Azzal lecövekeltem csupán két lépésnyire tőle, és fejben igyekeztem felkészülni arra, amit ezután terveztünk tenni. Bevallom, egy részem örült, hogy velem maradt, mert amilyen őrült Gordon, a végén még megölt volna egy óvatlan pillanatomban. Így viszont ketten vagyunk ellene, nagyobbak az esélyeink, mint neki.

   - Gordon, szerintem neked és nekem van miről beszélnünk- indított Dean könnyedén.

   - Álljatok el az utamból- morrant ránk fenyegetően a vadász.

   - Bocsi, ilyen opció nincs- vontam vállat egy mosollyal.

   - Ezt nem gondolhatjátok komolyan- hitetlenkedett.

   - Magam is nehezen hiszem el, de tudom, mit láttam- mondta Dean - Ha azokat a vámpírokat akarod, rajtunk kell túljutnod.

Gordonnal farkasszemeztek egy darabig, majd a fickó biccentett. Vetett egy utolsó pillantást a késére, aztán belevágta a mellette lévő asztalba.

   - Rendben- mindössze ennyit mondott.

Ránéztem Dean-re, aki kivette a tárat a pisztolyából, és lehelyezte maga mellé, így semmi nem volt már a kezében. A levegő feszültté vált, mind mozdulatlanul álltunk. Annyira koncentráltam, hogy az már majdnem zavaró volt. Éreztem, ahogy minden érzékem egymás után kiélesedett, és azt is, amint az energia ezerrel száguldozott bennem.

Tekintetem Gordon-ra tapadt, és amikor észrevettem, hogy mozdítja a lábát, azzal a szándékkal, hogy nekünk rontson, megindultam felé. Blokkoltam az első ütését, a második azonban már betalált, viszont nem küldött a földre. Ennél többre lesz szüksége, ha azt el akarja érni. Felrántottam a térdem, egyenesen a gyomrába, amitől összegörnyedt, így ki tudtam kerülni őt, és el tudtam távolodni tőle. Kisvártatva utánam jött, és próbált újra megütni, de az ökle egyszer sem érintett engem.

Hirtelen megláttam valamit megcsillanni a kezében, és realizáltam, hogy ismét nála van a kés. Felém suhintott vele, mire hátraugrottam. Többször is megismételte a mozdulatot, én pedig azon voltam, hogy elkerüljem az éles pengét. Vártam a megfelelő pillanatra, akkor elkaptam a csuklóját, és kicsavartam belőle a fegyvert, azt követően taszítottam a férfin egyet, mire a szoba másik végében landolt.

Onnan pedig Dean vette át. Felhúzta őt a padlóról, aztán a gallérjánál fogva a falhoz nyomta.

   - Mit művelsz, ember?- értetlenkedett Gordon - Egy szörnyeteg miatt teszed ezt? Gyerünk már, Dean, mi egy oldalon állunk.

   - Azt nagyon kétlem, te szadista rohadék- sziszegte Dean az arcába.

A fickó erőt vett magán, és megfejelte az idősebb testvért, amitől ő hátratántorodott, ezzel szabaddá téve előtte az utat.

Célbavette az ajtót, hogy kimenjen, ekkor támadtam rá én megint. Visszarántottam a dzsekijénél, és behúztam neki egyet, azután meg is rúgtam. Beleadtam mindent, mintha csak egy boxzsákot püföltem volna. Hihetetlenül jó érzés volt. Az viszont már nem, amikor lehúzta a fejem a térdéhez, és képen talált vele. Ösztönösen az orromhoz kaptam a kezem, ő ezt használta ki arra, hogy bevigyen egy balhorgot, majd gyomorszájon vágjon, végül pedig lendületből nekilökjön a falnak. Fájdalmasan felnyögve csúsztam le a padlóra, és próbáltam elfojtani magamban, amit éreztem, közben néztem ahogy Dean átvette a helyem.

Ütötte Gordon-t, ahol érte, csakhogy a vadász végül fölé kerekedett. Kirúgta alóla a lábát, és rávetette őt az asztalra. Az idősebb testvér egy másodpercre megbénult a fájdalomtól, és a fejét rázva igyekezett összeszedni magát.

   - Te nem olyan vagy, mint az öcséd- állt meg fölötte Gordon - Egy gyilkos vagy. Mint én. És te...- fordult felém - Te sem vagy messze tőle.

   - Semmit sem tudsz rólam- vágtam vissza, miközben a mellettem lévő szekrénybe kapaszkodva lassan felkeltem.

Amíg a pasas rám figyelt, Dean lábra tudott állni, megrúgva a térdét a földre küldte a férfit, azután sorozatosan ütlegelni kezdte az arcát. Végezetül újból felkapta a padlóról, és belelökte a mellettem lévő üveges szekrénybe.

Előtte termettem, és lefogtam, mielőtt még visszatámadhatott volna. Megkísérelt egy utolsó gyenge ütést, de elég volt orrbakönyökölnöm, és már el is ájult.

Kifáradva léptem el tőle, egészen addig, amíg Dean mellkasának nem ütköztem. Éreztem, hogy hevesebben vette a levegőt a küzdelem hevétől, ahogy én is. De megcsináltuk. Kiálltunk ellene, és győztünk is.

   - A rohadék aztán bírta szuflával- szólaltam meg percekkel később.

   - Na ja. Nem volt semmi- értett egyet Dean. Kezei megtalálták a derekamat, és lassan maga felé fordított - Szépen elintézett - óvatosan kisimított egy hajtincset az arcomból, azután tenyerét ott tartotta egy darabig. Halvány mosolyt erőltettem magamra, és végignéztem rajta.

   - Azért te sem maradtál ki.

Halkan felnevettünk a másik leharcolt kinézetén, de nem szakítottuk meg a pozíciót, amiben voltunk. Maradtunk egymással szemben, az ő egyik keze az arcomon, másik a derekamon, közöttünk csupán pár centiméternyi távolsággal.

Szerintem egyikünk sem tervezte, hogy ezen egyhamar változtasson, viszont nem volt más választásunk. Ugyanis Gordon kezdett magához térni, mire mindketten odafordítottuk a fejünket.

   - A féreg ébredezik- állapítottam meg.

   - Gyere, segíts lekötözni- kérte Dean, majd kisvártatva ellépett tőlem, hogy felnyalábolja a fickót. Átvitte őt egy másik szobába, útközben "véletlenül" beverve a fejét az ajtófélfába - Ó, bocsi- szabadkozott, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Leültette őt egy székbe, én pedig fogtam a köteleket, amiket Allie-n használ, és rögzítettem velük. Ebből nem jut ki egyhamar - Tudod, talán tényleg olyanok vagyunk, mint te, talán nem- mondta neki Dean végszóként - De te vagy az, aki most meg van kötözve, nem mi.

Eljött a reggel, mi pedig Deannel még mindig a házban voltunk. Pontosabban kint ültünk a tornácon, és vártuk Sam-et, hogy visszatérjen.

   - Köszönöm- szólalt meg Dean a semmiből.

Felé fordítottam a fejem, és felvontam a szemöldököm.

   - Mit is?

   - Hogy kitartottál mellettem- nézett rám - Annak ellenére is, hogy mekkora seggfej voltam Gordon miatt.

   - Ez csak természetes- biccentettem mosolyogva - Megmondtam, hogy nem hagylak magadra, nem?

   - De- bólintott, viszonozva a mosolyt, azután megfogta a térdemen pihenő kezem - És emiatt nem tudok elég hálás lenni.

   - Megteszi, ha szerzel nekem egy kávét- hajtottam a vállára a fejem kimerülten - Plusz egy sajtburgert.

   - Abban én is benne vagyok.

Ezután már nem kellett sokat várnunk, míg az Impala felbukkant a láthatáron, és bekanyarodott elénk. Sam szállt ki a vezető ülésről, és felénk sietett.

   - Mit hagytam ki?- érdeklődött, mikor meglátta az összevert arcunkat.

   - Nem sokat- legyintettem, és hagytam, hogy felhúzzon a lépcsőről, miközben Dean is felkelt - Allie és a többi vámpír kijutott?

   - Igen. Mindannyian- bólintott.

   - Remek- sóhajtottam fel, aztán mind utoljára beléptünk az épületbe. Gordon addigra ébren volt, és megvető pillantásokkal bombázott minket - Akkor azt hiszem, a munkánknak itt vége.

   - Hogy érzed magad Gordy?- guggolt le előtte Dean vigyorogva - Zsibbadsz már? - Nem felelt semmit, csak meredt maga elé - Hát jó- egyenesedett fel - Helyezkedj el kényelmesen. 2-3 nap múlva idehívunk valakit, hogy elengedjen, de addig itt maradsz.

   - Készek vagytok indulni?- kérdezte Sam.

   - Még nem- csóváltam meg a fejem, majd a kikötözött elé léptem - Ez most a búcsú. És végleges. Úgyhogy viszlát Gordon- azzal, mint egy utolsó ajándékként, hátrahúztam a kezem, és még egyszer behúztam neki egyet, de olyan erővel, hogy a székével együtt hátraborult. Megráztam az öklöm, hogy ellazítsam, majd a két testvérre néztem - Most már jól vagyok. Mehetünk.

   - Csak utánad- engedett előre Dean.

Kiérve a reggeli friss levegőre zsebrevágtam a kezem, és úgy sétáltam tovább a kocsihoz, nyomomban a srácokkal. Egyszercsak hallottam, amint Dean lefékezett, és megfordultam, hogy megnézzem, mi a baj. Az öccséhez fordult, és komolyan azt mondta neki:

   - Sam? Üss meg.

   - Hogy mi?- nevetett fel zavartan az említett.

   - Gyerünk. Nem ütök vissza. Rajta- erősködött.

   - Nem- válaszolta egyszerűen Sam.

   - Komolyan mondom, na, gyerünk- noszogatta - Kijárt nekem.

   - Úgy nézel ki, mint aki több menetet lenyomott egy tömbnyi cementtel- ingatta a fejét - Nem foglak megütni.

   - Fiúk, nem beszélhetnénk ezt meg később?- kértem őket - Iszonyú éhes vagyok, és jó lenne már aludni is.

   - Persze, szerzünk valami kaját, meg egy motelt az úton- biztosított Sam, és megindult velem együtt az Impalához, Dean mögöttünk lépdelt halkan.

Valami azt súgta, hogy nyomasztja valami, és muszáj volt rákérdeznem.

   - Mi jár a fejedben?- maradtam le, hogy mellé kerülhessek.

   - Az, hogy bárcsak ne ástuk volna bele magunkat ebbe az ügybe- mondta, nekidőlve a járműnek - Csak összezavart mindent.

   - Mire gondolsz?- faggatta Sam.

   - A vadászatokra, amiken eddig voltunk- magyarázta - Mi van, ha megöltünk olyanokat is, amik nem érdemelték meg? Értitek? Mármint, ahogy apa nevelt minket...

   - Dean, azok után, ami anyukátokkal történt, John megtette, amit csak tudott- próbáltam vigasztalni őt.

   - Tudom- bólogatott egyetértőn - De ő sem volt tökéletes, és ahogy nevelt minket arra, hogy utáljuk ezeket a lényeket... én utálom is őket, higgyétek el, tényleg. Mikor megöltem azt a vámpírt a malomnál, nem is gondolkodtam. A pokolba, még élveztem is.

   - De nem ölted meg Allison-t- emlékeztettem.

   - Meg akartam- vallotta be - Minden egyes porcikám azt súgta tegyem meg. Öljem meg mindet.

   - Viszont nem tetted, és ez az, ami számít- emeltem ki a lényeget.

   - Igen, mivel mindketten idegesítő kis férgek vagytok a hátsómban- viccelődött Sam-nek és nekem intézve a szavakat.

   - És továbbra is azok leszünk, erre mérget vehetsz- mosolyodtam el, majd beszálltam a hátsó ülésre. Rövidesen ők is ezt tették, a motor pedig felbúgott, és már indulhattunk is.

Kimerülve dőltem el a helyemen, és lehunytam a szemem, hogy aludhassak. Nem érdekeltek sem az álmok, se semmi. Rám fért már ez.