Írói szemszög

A testvérek és Kim némán nézték, ahogy John testét felemésztették a lángok. Az éjszaka hideg volt, kissé szeles, azonban a tűz meleget adott nekik, és szorgosan szárította könnytől nedves arcukat.

A két srácnak jóval inkább fájt az apjuk hiánya, mint Kim-nek. A lány is szerette őt, még szép, de neki soha nem volt olyan erős köteléke vele, mint nekik. Dean nem szólt egy szót sem, mióta elhagyták a kórházat, Sam-et pedig mardosta a bűntudat, amiért az apjával való utolsó szóváltása veszekedés volt.

Kim mindent megtett, hogy vigasztalja őket, segítsen nekik feldolgozni a történteket. Azonban ez nem tűnt egy könnyű útnak. Ugyanis öccsével ellentétben, Dean még csak el sem kezdte a gyászolást. Magában elnyomott mindent, és nem volt hajlandó feldolgozni, hogy az apja nincs többé. Csak ivott, és ivott, megállás nélkül, és távolságot tartott a másik két féltől. Kim szíve ettől majd' megszakadt. Ő mindössze segíteni szeretett volna az idősebb testvérnek, az érzelmi támasza akart lenni, mint azelőtt is, ám úgy tűnt, Dean ezúttal nem kért ebből. A lány igyekezett nem tolakodó lenni vele, nem akart erőltetni semmit, viszont örült volna legalább egy normális beszélgetésnek kettejük között. Akkor és ott, John Winchester vadásztemetésén rá kellett jönnie, hogy nem lesz egyszerű dolga az idősebb testvérrel, és arra is, hogy talán a nagyvallomásnak részéről várnia kell. Legalábbis addig, amíg lenyugszik a helyzet.

   - Mielőtt ő...- küszködött a szavakkal Sam - Mielőtt apa meghalt, nem mondott neked valamit? Bármiről?

Kim tekintete Dean-re vándorolt, aki mereven bámult előre a semmibe, kezei a zsebébe süllyesztve, arca komor és szomorú egyszerre.

   - Nem. Semmit- válaszolta.

Hazudott. Az apja igenis mondott neki valamit. Viszont az olyan szörnyű volt, hogy képtelen lett volna kimondani. Elég, ha neki kell együtt élnie vele.

Kim

1 héttel később

A dolgok azóta sem változtak. Dean továbbra is távolságtartó volt, Sam és én gyászoltunk. Nemsokkal a történtek után felhívtam anyáékat, és értesítettem őket mindenről. Részvétüket fejezték ki John miatt, és kijelentették, ha bármire szükségünk lenne, nyugodtan menjünk haza és forduljunk hozzájuk. Megköszöntem nekik, azután letettem.

Míg Sam-nek én, addig nekem Elle nyújtott érzelmi támogatást. Legjobb barátnőm minden nap felhívott, és megkérdezte, hogy vagyunk, hagyta, hogy hosszasan regéljek neki bármiről, ami a szívemet nyomta. Közben azért én is kérdeztem felőle, mire azt válaszolta, hogy nála minden remek. Az egyetemen jól teljesített, Peter-el pedig egyre erősödött a kapcsolata. Örültem, hogy legalább neki összejöttek a dolgok.

Ezen kívül kaptam egy SMS-t Allie-től, amiben leírta, hogy kiválóan boldogul, nagyban utazgat, és talált magának pár vámpírt, akik befogadták. Megkönnyebbülten írtam vissza neki, hogy boldog vagyok, amiért ezt elérte.

Victoria-ról azonban azóta sem volt semmi hír. Kezdtem aggódni. Hívtam őt, üzentem neki, de semmi. Pedig jópár dolog lett volna, amiben kellett volna a segítsége. Ugyanis szüntelen gyötört az az álom még a kórházból, amiben a gonosz énem kísértett, és ehhez még jött egy-két furcsaság.

Egyik alkalommal, mikor felriadtam az éjszaka kellős közepén azt vettem észre, hogy az éjjeliszekrényen lévő lámpa, egy szék a sarokban, valamint néhány könyv a polcokról lebegett. Nemsokkal azután estek le, hogy felébredtem. A fiúknak nem szóltam, így is volt elég bajuk, plusz, valószínűleg, ahogy én, úgy ők sem tudtak volna választ adni rá. Ezért csak hallgattam róla.

Mint az eddigi elmúlt 1 hét minden napját, úgy a mostanit is azzal kezdtem, hogy megcsináltam a reggelim, amit aztán a nappaliban megettem, majd újrakötöttem a fáslit a bokámon. Ami gyógyult, de nem elég gyorsan. A járás még mindig kicsit fájdalmas volt rajta, de hozzá kellett szoknom. Hiszen, ha jött egy ügy, nem mehettem oda mankókkal. Azokat el kellett hagynom, hiába tudtam, hogy nem valami okos döntés.

   - Tudod, a legjobb dolog neki a pihenés lenne- ült le mellém Sam Bobby házának kanapéján. Nála laktunk egy ideje, úgymond.

   - Fájdalom nélkül nincs nyereség- vontam vállat, és tovább ettem a gabonapelyhem. A szupergyógyulás miatt nem aggódtam annyira azon, hogy esetleg gondok adódnának a folyamat során. Csak a fájdalmat kellett kizárnom, ez volt minden.

   - Aha- motyogta Sam, egyértelműen nem figyelve többé. Mikor felé fordítottam a fejem azt láttam, hogy az ablakon néz kifelé a roncstelepre.

   - Még mindig a kocsin dolgozik?- érdeklődtem rágás közben.

   - Ez az egyetlen dolog, amit csinál- sóhajtott fel.

   - Szerinted fog valaha is mást csinálni?- gondolkodtam hangosan, majd letettem a kiürült tálat, és nekiálltam a kötéscserének.

Az elmúlt pár napban feladtam Dean-t illetően. Nem kért a segítségemből, bármilyen kedvesen is ajánlottam fel, így hát hagytam. Hadd fojtson el mindent. Majd előbb-utóbb úgyis ki kell adnia, és akkor ott leszek mellette. Addig meg pukkadjon meg, szép szóval.

   - Azt hittem, nem leszel ilyen engedékeny vele- pillantott vissza rám - Hogy majd értelmet versz belé, ha kell erőszakkal is, de ráveszed, hogy dolgozza fel.

   - Sam, a bátyád egy hete nem beszélt hozzám, szinte rám se néz- nevettem fel kínosan - Eddig nem tudtam hatni rá, hát most adok neki időt, amíg majd ő fordul hozzám. Meguntam. Azt, hogy magasról tegyen rám.

   - Nos, én épp akartam beszélni vele valamiről- közölte - Valami nő nemrég hívta apa mobilját.

   - Egy nő?- vontam fel a szemöldököm.

   - Aha- bólintott - Te is ki akarsz jönni? Vagy csak ülsz itt tovább, és dumálsz?

   - Dumálni?- vontam fel a szemöldököm sértetten - Én nem dumálok.

   - Persze- bólogatott rejtett mosollyal az arcán - Persze, hogy nem.

   - Segíts fel- nyújtottam felé a kezem, amit ő megfogott, és felhúzott a kanapéról. A jobb lábamat lassan, és óvatosan helyeztem le, ami egy berögzült szokássá vált, és félek, egy jó darabig nem szabadulok majd meg tőle.

   - Szeretnéd a mankókat?- bökött a sarokba, ahova az említett tárgyak voltak támasztva. Elhoztuk őket, de nem nagyon vettem használatba.

   - Nem, nem- ráztam a fejem - Meg kell tanulnom így.

Az ajtó felé vettük az irányt, viszont a biztonság kedvéért Sam-be karoltam támogatásként, aki ezt egyáltalán nem bánta, készségesen segített. Mikor kiléptünk a házból a testvér ment volna tovább, én azonban megállítottam, mire kérdőn pillantott rám.

   - Hadd menjek először én.

   - Azt hittem nem...- kezdte értetlenül.

   - Adok egy utolsó esélyt- szakítottam félbe - Hadd menjek először én, oké?

   - Oké- adta meg magát - De vigyázz a lábadra.

   - Úgy lesz- azzal elengedtem őt, nagy levegőt vettem, és megindultam. Kissé bicegtem, de viszonylag jól haladtam. Tényleg egyre jobb lesz.

A kocsi kezdett alakulni, a keret kicsit rozsdás volt, de mikor legutóbb láttam, még sokkal rosszabb volt. Dean alatta feküdt, mindössze a lába látszódott ki. Nem tudtam, hogy meghallott e, mivel nem szólt semmit.

Beharaptam a szám, hogy lenyugodjak, és nehogy ráüvöltsek, majd nyugodtan megkérdeztem.

   - Hogy halad a dolog?

Kikászálódott a jármű alól, és hosszú ideig csak figyelt engem. A tekintete szinte élettelen volt, az egykori gyönyörű ragyogásnak, amit úgy imádtam, nyoma sem volt.

   - Lassan- felelte végül.

Már ez az egy szó is elég volt ahhoz, hogy bizseregni kezdjek. Először hallottam a hangját olyan régóta. Ez már haladás volt.

   - Aha- bólintottam megértően, majd halvány mosolyt eresztettem meg felé - Kell segítség?

   - Te? A kocsi alatt?- kérdezett vissza - Passzolom.

Lehajtottam a fejem, és ökölbe szorítottam a kezem, ahogy éreztem az indulatot felgyűlni magamban. Kifújtam a levegőt, majd visszanéztem rá.

   - Régebben sokat segítettem szerelni- emlékeztettem - Megmutattál nekem mindent, amit te tudsz.

Dean ignorált engem, és szó nélkül felkelt a földről. Az állkapcsom megfeszült, a kezem ismét ökölbe szorult, és mikor Sam mögém érve megérintette a vállam kishíján lendületből orrbavágtam őt.

   - Kell esetleg bármi más?- kérdezte az öccse kedvesen.

Dean végignézett kettőnkön, nálam megakadt egy töredék másodpercre, és mintha valami érzelem csillant volna a szemében, de amilyen hirtelen jött, úgy tűnt is el.

   - Hagyd abba, Sam- csóválta a fejét.

   - Micsodát?- ráncolta a homlokát.

   - Ne kérdezgesd kell e valami, ne kérdezgesd, hogy jól vagyok e. Jól vagyok. Tényleg. Esküszöm- hadarta idegesen.

   - Rendben Dean, csak... Itt vagyunk Bobby-nál már egy hete, és eddig egyszer sem hoztad fel apát- mondta Sam, miközben próbált higgadt maradni. Nem értettem, hogy csinálja. Én a helyében már behúztam volna neki egyet. Talán többször is, mint egyszer.

   - Tudod mit?- tárta szét a karját a bátyja - Igazad van. Gyere ide. Gyengéden a válladra fogom hajtani a fejem. Talán sírhatunk, ölelkezhetünk, talán még lassúzhatunk is.

   - Ezt be kell fejezned Dean. Apa meghalt. A Colt eltűnt, és nagyon úgy tűnik, hogy a démon áll az egész mögött, te pedig úgy viselkedsz, mintha mi sem történt volna!- emelte meg a hangját Sam.

   - Mit akarsz mit mondjak?- vont vállat Dean érzelemmentesen.

   - Bármit!- kiáltottam rá feltörő haraggal - Mondj bármit! Valamit! Nem vagy dühös? Nem akarsz bosszút állni? Annyit csinálsz csak, hogy ülsz idekint egész nap, és abba a rohadt kocsiba temetkezel!

Úgy kiborultam, hogy Sam-nek meg kellett fognia a könyökömnél elővigyázatosságból, ha netán nekirontanék az idősebb testvérnek. Ami nagyon is esélyes volt.

   - Bosszú, mi?- horkantott fel gúnyosan.

   - Igen- vágtam rá valamivel visszafogottabban.

   - Jól hangzik. Van bármi nyomotok arról, hogy hol van a démon?- tudakolta kíváncsian - Ki tudtátok bogarászni már apa kutatását? Mert én biztos nem. De tudjátok, ha végre mégis megtaláljuk...- megállt, majd mint akinek eszébe jutott valami folytatta - Ó. Nem várj, ahogy te mondtad- bökött Sam-re - A Colt eltűnt. De biztos vagyok benne, hogy kitaláltatok egy másik megoldást a megölésére- várt bármiféle válaszra, azután rám nézett - Nincs semmink, Kim. Semmink, oké? Szóval tudod mi az egyetlen, amit tehetek? Az, hogy dolgozom a kocsin. 

Végignézett rajtam, a tekintete megakadt a jobb lábamon, amit kissé behajlítottam, hogy kevésbé érje a talajt.

   - Mit csinálsz?

Összeszorítottam a fogam, és egy hajszál választott el attól, hogy felkapjak egy feszítővasat, és addig üssem vele, amíg mozog. Rég éreztem ekkora haragot iránta, és nem kicsit volt nehéz kezelni.

Nagy levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam, és felnéztem Sam-re, jelezve, hogy átadom a terepet.

   - Nos, van valamink, oké?- vette elő az apjuk egyik régi mobilját - Azért jöttem ki, hogy elmondjam. Ez apa egyik régi mobiltelefonja. Eltartott egy ideig, de feltörtem a hangpostáját- megnyomott rajta pár gombot, majd kinyújtotta közénk a készüléket - Ezt hallgassátok.

   - John, itt Ellen. Megint. Nézd, ne legyél olyan makacs, tudod, hogy segíthetek neked. Hívj fel.

   - Milyen régi ez?- húztam össze a szemöldököm.

   - Kb 4 hónapos- felelte Sam.

   - Apa megtartotta ennek a csajnak az üzenetét 4 hónapon át?- döbbent meg Dean.

   - Igen.

   - Nos, ki az az Ellen? Bármi említés róla apa naplójában?- faggatta.

   - Nincs- ingatta a fejét Sam - De lekövettem a telefonszámát, és találtam egy címet.

   - Kérdezzétek meg Bobby-t, hogy elvihetjük e valamelyik kocsiját- küldött el minket Dean.

Sam biccentett, és már fordult is meg, én azonban még ott maradtam, és vizslattam Dean-t, aki viszont kerülte a pillantásom. Hitetlenül megcsóváltam a fejem, majd követtem a másik testvért, miközben azt motyogtam:

   - Röhejes.

Az egyetlen "kocsi", amit Bobby fel tudott ajánlani nekünk, az egy lerobbant, ősrégi minifurgon volt, ami ráadásul hajlamos volt befulladni az út közepén. Mondanom sem kell, egyikünk sem volt oda érte, de nem volt más választásunk. Mire egy örökkévalóságnak tűnő idő után odaértünk a kiderített címre, már mindenkinek elege volt belőle.

   - Ez megalázó. Úgy érzem magam, mint egy foci anyu!- mérgelődött Dean, kiszállva a járműből.

   - Ez Bobby egyetlen működőképes kocsija- vont vállat Sam, ahogy velem együtt követte őt az ajtóhoz.

Az épület tetején, egy táblán hatalmas betűkkel az állt: "Roadhouse Saloon". Vagyis lényegében egy kocsma/fogadó a hely. Szuper. Megtettem mindent, amit lehetett, hogy a járásom normálisnak nézzen ki. Nem volt egyszerű, fájt rendesen, de Dean megjegyzése után erősnek akartam látszani, harcra késznek. Szóval tűrtem a fájdalmat.

   - Hello? Van itt valaki?- kopogtam be, de válasz nem jött, úgyhogy Sam-hez fordultam - Hé, elhoztad a...

   - Még szép- vágta rá, majd átadta nekem a zárfeltörőt. Pillanatok alatt ki is nyitottam vele az ajtót magunknak, és elsőként léptem be rajta.

A hely csendes, és üres volt, az egyetlen zajforrás egy a levegőben cikázó légy volt. Dean nyúlt a villanykapcsolóért, csakhogy mikor felnyomta, a villanykörte egyből ki is égett.

   - Remek- dünnyögtem, és beljebb mentem, ahol megláttam egy férfit kifeküdve a biliárdasztalok egyikén.

   - Hé haver?- szólította meg Sam, de nem is reagált rá - Tippre ő nem Ellen.

   - Aha- értett egyet Dean.

Ezután szétváltunk, mindhárman más irányba mentünk körülnézni. Én egészen hátra mentem, a mosdókhoz, csak hogy biztos legyek abban, hogy nincs ott senki. Mikor egy árva lelket sem találtam ott, elindultam vissza előre.

A látvány, ami odakint fogadott, egyszerre nevettető, és meglepő volt. Dean a földön térdelt, és az orrát fogta, míg előtte egy fiatal, szőke hajú lány állt, és puskát fogott rá.

   - Kim! Sam! Kéne egy kis segítség!- kiáltotta el magát - Nem látok. Te jó ég, nem látok- nyöszörgött.

Megforgattam a szemem, és karbatett kézzel néztem tovább a jelenetet.

   - Bocsi Dean, sajnos az most nem fog menni. Egy kissé... le vagyok kötve- jött a válasz Sam-től, majd besétált oldalról, kezek a tarkóján, mögötte pedig egy nő, pisztollyal a kezében.

   - Komolyan, srácok?- léptem egyet előre felvont szemöldökkel.

   - Nem lehetünk mind olyan ügyesek, mint te, Kim- vágott vissza Dean.

   - Várjunk, Kim? Sam? Dean? Winchester?- kérdezte a nő.

   - Igen- felelte egyszerre a két testvér.

   - A rohadt életbe- motyogta elképedve.

   - Anya, te ismered őket?- faggatta a szöszi.

   - Igen, ők itt John Winchester gyerekei- mutatott a fiúkra - Ő pedig itt Greg Carter lánya- nézett rám.

A szemem elkerekedett a döbbenettől. Honnan ismeri az apámat?

   - Honnan ismeri az apámat?- adtam hangot a kérdésemnek.

   - Gyakran betért ide egy-egy vadászat után- magyarázta. Persze. Gondolhattam volna - Én Ellen vagyok. Ő a lányom Jo.

Az említett ekkor leeresztette a fegyverét, mire Dean rámosolygott. Basszus. Ismertem azt a mosolyt. A csábos féle volt. Kicsit sem tetszett.

   - Hello- köszönt a lány.

   - Nem fogsz megint megütni, ugye?- kérdezte tőle Dean.

   - Itt is van- mondta Ellen, miközben Dean felé nyújtott egy kis törölközőt, tele jéggel.

   - Kösz- vette el tőle, és az orrához nyomta - Felhívtad az apánkat, azzal, hogy tudsz neki segíteni. Mégis mivel?

   - Nos, a démonnal, természetesen. Hallottam, hogy közel van hozzá- magyarázta.

Némán bólogattam, mint aki teljesen csak rá fókuszál, de közben végig azt néztem, hogy Dean milyen pillantásokat küldött Jo felé. A szívem belesajdult minden egyes alkalommal, amikor a tekintetük találkozott. Dean rám soha nem nézett még így. Féltékeny lennék? Meglehet.

   - Mi az, volt egy cikk a Démonvadászok negyedéves számában, amit én elszalasztottam?- ráncolta a homlokát Dean - Úgy értem ki, ki vagy te? Honnan tudsz minderről?

Ez már engem is érdekelt, úgyhogy nagyot kortyoltam az üveg sörből, amit korábban rakott le elém, és vizslatni kezdtem az arcát.

   - Hé, én csak egy bárt vezetek- tette fel a kezét védekezőn - De mindig is jártak erre vadászok szép számmal. Így találkoztam apáddal is, mint mondtam- biccentett felém - Még mindig a szakmában van?

   - Nem- ingattam a fejem - Kiszállt, már vagy 20 éve. Mikor megszülettem.

   - Ezt jó hallani- eresztett meg egy halvány mosolyt, majd visszafordult a fiúkhoz - John egykor családnak számított.

A testtartása, és az alig észrevehető változás a hangjában azt sugallta, hogy valami történt, ami miatt a múlt időt használta. Valami borzalmas.

   - Tényleg? Hogy-hogy soha nem említett meg nekünk?- tudakolta Dean.

   - Arról őt kérdezzétek.

Ennyi kellett Dean-nek, hogy elcsendesedve lesüsse a pillantását.

   - Szóval miért is lenne szükségünk a segítségedre?- kérdezte ismét felnézve.

   - Hé, nekem aztán nem kell semmi szívességet tennetek- csóválta a fejét - Nézzétek, ha nem akarjátok a segítségem, az is rendben van. Ne hagyjátok, hogy az ajtó megüssön kifelé menet. De John nem küldött volna titeket, ha...- ekkor jött rá - Nem ő küldött titeket.

Dean a testvérére tekintett segítségkérőn, aki pedig ezután rám.

   - Jól van, igaz?

   - Nem- válaszoltam halkan - Nincs. A démon volt... Szerintünk, öhm...- gyors pillantás a fiúkra, majd vissza Ellen-re - Ő előbb kapta el őt, mint fordítva, azt hiszem.

   - Nagyon sajnálom- komorodott el.

   - Kö...- kezdtem, de Dean durván félbeszakított:

   - Semmi baj. Mind jól vagyunk.

   - Valóban?- vonta fel a szemöldökét - Tudom, milyen közel álltatok apáddal.

   - Komolyan, hölgyem, jól vagyok- bizonygatta.

Én helyette is rosszul éreztem magam. Meddig fogja még ezt folytatni? Valamikor bele kell törődnie abba, ami történt.

   - Hát, ha tudnál segíteni, az szuper lenne, mert most jól jönne bármi, amit kaphatunk- váltottam témát egy szomorú mosollyal.

   - Nos, mi nem tudunk- sóhajtott fel Ellen - De Ash igen.

   - Ki az az Ash?- érdeklődött Sam.

Ellen elmosolyodott, majd elkiáltotta magát:

   - Ash!

Ekkor a férfi, aki eddig a biliárdasztalon feküdt egy másodperc alatt felébredt, és felült, majd felénk fordult.

   - Mi van? Záróra?- értetlenkedett.

Eltátott szájjal fordultam ismét Ellen-hez.

   - Ő Ash?- böktem rá.

   - Mhhmmh- bólintott Jo - Egy igazi zseni.

Ash odajött hozzánk, hogy leüljön közénk, míg Dean lecsapta a pultra a barna mappát, tele az apjuk kutatásával.

A figyelmem megint a szőkére kalandozott, aki a bár másik oldalán foglalatoskodott, vízzel töltött meg poharakat. Szomorúan állapítottam meg, hogy ő abszolút Dean típusa. Csinos, és fiatal. És bár tisztában voltam azzal, hogy ez rám is igaz, tudtam, hogy engem akkor sem környékezne meg, ha piros hó esik. Az idősebb testvérnek csak egy jó barát voltam, semmi más.

   - Ugye csak vicceltek velem, ez a srác nem lehet zseni- kételkedett Dean - Csak egy Lynyrd Skynyrd fan.

Hiába voltam dühös rá, be kellett látnom, hogy van valami abban, amit mond. Egyáltalán nem nézett ki úgy, mint aki észben bővelkedik odafent, de a külső ugyebár nem minden.

   - Kedvellek- mutatott rá Ash.

   - Kösz- forgatta meg a szemét.

   - Adjatok neki egy esélyt- védte meg Jo.

Dean megadóan felsóhajtott, majd kinyitotta a mappát.

   - Rendben. Ez úgy, 1 teljes évi munkája az apánknak, szóval, uh, lássuk mit hozol ki belőle- csúsztatta az anyagot a srác elé a pulton. Szkeptikus volt, és megvolt rá minden oka, de megért egy próbát.

Ash elkezdte kiszedegetni belőle a papírokat, és zavartsággal az arcán látott neki, hogy átfussa őket.

   - Gyerünk már. Ez nem lehet igaz. Nem létezik ember, aki így le tudna nyomozni egy démont- csóválta a fejét hitetlenül.

   - A mi apánknak sikerült- jelentette ki Sam.

Ash felénk fordította a fejét, majd biccentett.

   - Ezek itt nem-paraméteres, statisztikai áttekintések, kilátások és összefüggések. Úgy értem... anyám! Ezek jelek. Ómenek. Ha le tudjátok nyomozni őket, meglesz a démon is- újra a papírokat vizslatta - Tudjátok, mint rossz termés, elektromos viharok... Ütött már meg titeket valaha az áram? Nem buli, higgyétek el.

   - Le tudod nyomozni, vagy sem?- szakítottam félbe izgatottan.

Ash bólintott.

   - Igen, ezekkel itt, azt hiszem képes leszek rá. De időbe fog telni. Adjatok, öhm...- gondolkodott - 51 órát- azzal felállt, készen arra, hogy távozzon.

   - Hé, ember- állította meg Dean.

   - Igen?

   - Bírom a sérót- mutatott a srác hajára Dean egy nagy vigyorral. Az egész kicsivel a válla alá ért, és hátra volt fésülve, mindössze pár tincs lógott egyik oldalt a homlokába.

   - Elől csakis biznisz... hátul pedig party- túrt bele az ujjaival.

Jo elhaladt mellettünk, egyértelműen némán flörtölve Deannel. Csak néztem, ahogy azok a gyönyörű szemek, amik egykor élettől csillogtak, és amibe beleszerettem, fáradtan végigmérték a lányt. Azután felkelt a mellettem lévő székről, és követte őt egy asztalhoz, ahol leült, aztán beszélgetni kezdtek.

Összetörten bámultam őket, és magamat hibáztattam minden porcikámmal. Ha már első alkalommal elmondtam volna neki, mit érzek, akkor talán elkerülhettük volna ezt. Akkor talán most együtt lennénk, és Dean nem készülne rárepülni a csajra. Na de még egyszer, mi van, ha nem is vagyok az esete? Istenem, utálom a szerelmet. Csupa kétségbeesés és szomorúság. Meg csalódás.

   - Minden rendben?- zökkentett ki az önsajnálatból Sam. Mikor felé fordultam megláttam, hogy aggódva méreget.

   - Persze, minden szuper- hazudtam legyintve. Csak higgye is el.

   - Aha- bólogatott gúnyosan. Francba. Nem vette be - Szóval nem épp azt figyelted, ahogyan Dean és Jo beszélget.

   - És ha igen?- vontam vállat hanyagul - Akkor mi van?

   - Te jó ég- nevetett fel megdöbbenten - Ezt nem hiszem el.

   - Mi van?- értetlenkedtem. Csak ne mondja ki hangosan. Ki ne mondja, ki ne mondja.

   - Te belezúgtál Dean-be.

Francba! Kimondta. Most mihez kezdjek?

   - Pfff- ráztam a fejem - Dehogy.

   - De igen- erősködött - Teljesen belehabarodtál a bátyámba- vigyorgott, mint a tejbetök. Na csak ez kellett. Szép volt Kim. Igazán szép.

   - Jaj, fogd be Sam- forgattam meg a szemem, majd beleittam az italomba. Ha most ezzel fog nyaggatni, én esküszöm...

   - Nincs azzal semmi baj- folytatta - Tényleg. Csak meglepett, hogy így gondolsz rá. Habár, sejthettem volna. Az utóbbi időben mindig...

   - Kérlek fejezd be- néztem rá könyörgőn - Ha ez kell oké, igen, beismerem, kedvelem a bátyádat, igen, belezúgtam, de nem kell, hogy ezt mindenki megtudja- sziszegtem, körülnézve a helyiségben. Senki nem tulajdonított nekünk figyelmet. Ellen a pultot takarította, Dean és Jo pedig zavartalanul cseverészett tovább - Amúgy se lenne nála esélyem- motyogtam az üvegbe szomorúan.

   - Ezt meg honnan veszed?- húzta össze a szemöldökét Sam.

   - Ugyan már- támasztottam meg az állam a tenyeremen - Láttad őt valaha is úgy nézni rám, mint ahogy most rá?

   - Naná- vágta rá egyből - Számtalanszor.

   - Sam- pillantottam rá amolyan "Ne már" stílusban - Ezt csak azért mondod, hogy vigasztalj.

   - Nem, egyáltalán nem- tiltakozott hevesen - Azért mondom, mert így igaz. Én látom, hogy néz rád, mikor te nem figyelsz. Látom, mennyivel boldogabb melletted. Ez nem a barátzóna Kim, ez annál több- győzködött.

Én hinni akartam neki, tényleg. De nem ment. Nem tudom miért, de nem tudtam elképzelni ezt. Hiába is szerettem volna mindennél jobban.

   - Hagyjuk a témát, jó?- sóhajtottam fel - Nem akarok beszélni róla.

   - Kim, el kell neki mondanod- érvelt.

   - Nem lehet- közöltem - A dolgok most nem állnak fényesen, közel sem. Nem robbanthatok egy ekkora bombát most. Így is elég neki az apátok halála. Nem akarom még ezzel is terhelni. Plusz, újabban mindent megtesz, hogy ellökjön, szóval...

   - Ne már Kim...

   - Téma lezárva Sam- jelentettem ki ellentmondást nem tűrőn.

Láttam rajta, hogy ő nagyon nem így gondolja, hogy szívesebben beszélné ezt meg velem, de mint mindig, most is tiszteletben tartotta a kérésem, és hallgatott. Ültünk egymás mellett a pultnál, és csak ittuk a sörünket. Néma csendben. Mire elfogyott az üveg, már kezdett kínossá válni a helyzet.

A szemem sarkából észrevettem, hogy Sam szólni készül, azonban közben felkeltette valami az érdeklődésem, így arra koncentráltam. A pulton elhelyezett rendőrségi rádió mögé egy piros betűkkel ellátott akta volt benyomva. Megérte kicsit szimatolni.

   - Hé Ellen, az meg micsoda?- kérdeztem.

Ellen követte az irányt, amerre néztem, majd visszafordult hozzánk.

   - Az egy rendőrségi rádió. Figyeljük a dolgokat, és...

   - Nem, nem, nem, a-a mappa- mutattam mögé.

   - Ó- értette meg Ellen - Uh, azt épp egy barátomnak akartam odaadni- megfogta, majd lehelyezte elénk - De nézzetek bele, ha gondoljátok.

   - Köszönöm- húztam közelebb magamhoz, majd kinyitottam.

Tele volt újságkivágásokkal, az egyiken nagy betűkkel az állt: "Meggyilkoltak egy párt, a gyerekük túlélte." Ahol történt pedig Medford, Wisconsin. Az nincs is messze.

   - Ne csináld ezt- hallottam Sam-et mellőlem.

   - Nem tudom, miről beszélsz- vontam vállat ártatlanul - Ezt nézd- mutattam meg neki az iratokat.

   - Ha dühös vagy rá, csak rendezd le vele, üvöltsd ki ami nyomaszt, csinálj bármit, csak ne tedd ki magad ennek az egésznek, és ne temetkezz ügyekbe- rázta a fejét, de azért átfutotta a sorokat.

Átpillantottam Dean-ékre, akik jól elvoltak, vizslattam az idősebb testvért, egészen addig, amíg ő is felém nem fordult, az arckifejezése mintha bánatos lett volna. Miért csinálta ezt? Én lettem volna a téma? Vagy csak túlgondolom a dolgokat? Megint.

Megráztam a fejem, hogy visszazökkenjek, és Sam felé fordultam, noha még éreztem magamon Dean tekintetét pár másodpercig.

   - Barátok vagyunk, habár jelenleg kitudja, fogalmam sincs, mit gondol rólam- vallottam be - De ezúttal nem fogok kezdeményezni, ráhagyom azt a szerepet. - Sam erre úgy bámult rám, mintha nem is evilágról származnék - Mi az?

   - Nagyon beüthetted a fejed abban a balesetben- jegyezte meg.

   - Ó, fogalmad sincs- nevettem fel.

A fiatalabb testvér ezután Ellen-hez beszélt tovább:

   - Megoldjuk mi, Ellen, ne aggódj a barátod miatt.

   - Ha ti mondjátok- egyezett bele.

Ezt követően Sam a vállamra helyezte a kezét, és suttogva azt mondta:

   - Két másodperc múlva utálni fogsz.

Mielőtt lett volna lehetőségem megkérdezni, mire gondol, elkiáltotta magát.

   - Dean, gyere ide, ezt nézd meg!

Igaza volt. Amíg az idősebb testvér megtette a lépéseket felénk, én a fiatalabbat számtalanszor elhordtam durvábbnál durvább dolgoknak az orrom alatt. Végül Dean megállt mögöttünk, és érdeklődve várta a híreket:

   - Igen?

Ignoráltam őt, és visszavéve az aktát Sam-től megint belemerültem.

   - Néhány gyilkosság, nem túl messze innen, Ellen találta- magyarázta az öccse - Szerintünk olyan, mint ami nekünk való lenne.

   - Oké. És?- kérdezte összezavarodva a másik fél.

   - Azt mondtam, hogy megnézzük.

Ezzel el is dőlt. Indulhattunk is.

A furgon hátsó ülésén ülve felhúztam magomhoz a jobb lábam, hogy kinyújthassam, ezzel együtt pedig a kötésre is vetettem egy pillantást. A bokám enyhén feldagadt, de ezt betudtam annak, hogy nem kellett volna annyit terhelnem. Ezen kívül semmi baja nem volt. Nagyon reméltem, hogy eltűnik, mert így kizárt, hogy túléljem futva a gyilkos bohóc elől.

   - Ugye most csak viccelsz velem. Egy gyilkos bohóc?- nevetett fel Dean hitetlenül, mikor Sam ismertette vele a munka részleteit.

   - Igen. A lányt sértetlenül hagyta, a szülőket pedig megölte. Igazából darabokra tépte őket- magyarázta.

   - És ez a család valami karneválon volt aznap este?

   - Pontosan. A, öhm, a Cooper Karneválok nevű helyen- emlékezett vissza a névre Sam.

   - Miért olyan biztos, hogy nem egyszerűen csak valami zakkant karneválossal van dolgunk bohóc jelmezben?- kérdezte Dean, közben a visszapillantóban lecsekkolt engem egy másodpercre.

    - Nos, a zsaruknak nincs semmi használható nyomuk, és az összes alkalmazottnak van alibije. Plusz, a kislány azt mondta, látott egy bohócot felszívódni a szeme előtt. A rendőrök a traumára fogják, természetesen- folytatta az öccse.

   - Hát, én tudom, mire gondolsz Sam- vigyorgott az idősebb testvér - Arra, hogy miért pont bohócok?

Ezen akaratlanul is elmosolyodtam.

   - Ó, ne már- kérte ki magának Sam.

   - Nem hitted volna, hogy emlékszem, mi?- tört fel Dean-ből a nevetés - Gyerünk már, még most is sírva fakadsz, valahányszor meglátod Ronald McDonald-ot a TV-ben.

Ez egyike volt azon dolgoknak, amiket máig nem értettem Sammel kapcsolatban. Egy olyan srác, mint ő, hogy félhet éppen a bohócoktól? Annyi szörnyet megölt már, erre megijeszti pár kisminkelt figura?

   - Én legalább nem a repüléstől félek- küldött jelentőségteljes pillantásokat a bátyja felé Sam.

Ó igen, emlékszem, egyszer mesélte, hogy volt egy ügyük, még azelőtt, hogy az egyetemre jöttek volna, ahol egy démon megszállt néhány repülőt, és katasztrófákat okozott, nekik pedig fel kellett szállniuk egyre, hogy megállítsák. Dean állítólag teljesen kiakadt, szó szerint a frász jött rá. Kiáltozott, meg minden. Bárcsak ott lehettem volna.

   - A repülők lezuhannak!- védte magát Dean.

   - A bohócok pedig ölnek- vágott vissza Sam.

Visszaigazítottam a nadrágszáram és előrébb hajoltam az ülésen azzal a szándékkal, hogy ideje megszólalnom, mert a téma eléggé elterelődött az ügyről.

   - Ezek a fajta gyilkosságok most történtek először?- tudakoltam, leginkább a fiatalabb testvérnek címezve, mivel ő nézett utána jobban.

   - Uh, az akta szerint, 1981-ben is ez volt a Bunker Testvérek cirkusznál. Ugyanaz a leírás, három különböző családnál is- felelte.

   - Ez furcsa- motyogta Dean - Mármint, ha ez egy szellem, azok általában meghatározott helyhez vannak kötve, tudjátok, egy ház, vagy egy város.

   - Akkor hogy mozog ez városról városra, karneválról karneválra?- tanakodott Sam.

   - Elátkozott tárgy, talán- dobtam be az ötletet - A szellem hozzákötötte magát valamihez, a karnevál pedig csak vitte magával.

   - Remek- morrant fel az öccs - Paranormális szemétvadászat.

   - Nos, ez az ügy a te ötleted volt- vont vállat Dean a testvérére mutatva. Na igen. Ami azt illeti... - Amúgy meg miért is? Iszonyú gyorsan ráugrottál a munkára.

   - És?

   - Csak... nem rád vall, ez minden- jegyezte meg - Azt hittem jobban foglalkoztat a démon elkapása.

Sam szünetet tartott, egy jó indokot keresett, amivel fedezhetett, és ezért nem lehettem elég hálás neki. Hisz végül is az én ötletem volt a meló, nem az övé.

   - Nem tudom, csak arra gondoltam, hogy itt ez az ügy, apa is azt akarta volna, hogy megoldjuk- válaszolta végül.

Halkan felsóhajtottam, nagyon is jól tudva, hogy ez megint Sam bűntudata, ami beszél.

   - Apa is akarta volna?- vonta fel ezen megdöbbenve a szemöldökét Dean.

   - Igen. És?- próbálta lezárni a dolgot.

   - Semmi- hagyta annyiban Dean, de tudtam, hogy a fogaskerekek a fejében vadul járni kezdtek ezen.

Sam ezt követően hátrafordult hozzám, és a bokámra pillantva megkérdezte:

   - Jól vagy ott hátul?

   - Egy kicsi duzzanat, mire odaérünk jobb lesz, mint újkoromban- legyintettem megnyugtatóan.

   - Biztos vagy benne?

   - Igen, kutya bajom- mosolyodtam el - Ne aggódj, még sérülten is képes vagyok arra, hogy megmentselek pár gyilkos bohóctól- biztosítottam.

Felnéztem a visszapillantóra, amiben egy rövid ideig Dean mosolygott rám, de mielőtt az érzés melengető lett volna, már abba is hagyta, és az útra fókuszált. Ezzel pedig újra megszorongatta fájdalommal a szívem. Azt akartam, nagyon, hogy érdeklődést mutasson felém, vagy legalább beszéljen velem, de a hallgatása csak annyit jelentett, hogy távolodunk, és gyorsabban, mint kéne. Kezdtem félni, hogy már sosem leszünk megint olyanok, mint pár hónapja.

Sam szomorú mosollyal vizslatott, aztán ő is előrefordult. Én pedig újfent egyedül maradtam a marcangoló gondolataimmal.

Mire megérkeztünk a karnevál helyszínére, a duzzanat valóban lejjebb ment. Nem egészen, de jobb volt, mint mikor elindultunk.

Az első szembetűnő dolog, mikor kiszálltunk a járműből az volt, hogy a területet ellepték a detektívek, akik kihallgatták a dolgozókat.

   - Hé, nézzétek. Rendőrök- biccentettem a csapat felé.

Dean célba is vette őket, hogy beszéljen velük, míg Sam és én hátramaradtunk.

   - Jól van a bokád?- érdeklődött, ahogy a tűző napon állva vártunk.

   - Semmi baja Sam, komolyan, ne aggódj miatta- nyugtattam meg egy mosollyal.

   - Ó, oké- forgatta a szemét - Egyáltalán nem fogok aggódni egy majdnem eltört boka miatt.

   - Már gyógyul- biztosítottam.

Nem sokkal azután, hogy ezt kimondtam elhaladt előttünk egy alacsony nő bohóc jelmezben. Figyeltem, ahogy Sam idegesen nézte őt, a nő is így tett, de aztán egy másodperc után ment is tovább. Ekkor ért vissza Dean.

   - Megszerezted a számát?- vigyorgott öccsére. Ő pedig csak ignorálta a cukkolást.

   - Még több gyilkosság?

   - 2 tegnap este- mesélte - Állítólag darabokra lettek tépve, és itt voltak előtte pár órával a kisfiúkkal. A bohóc ebben az esetben is köddé vált.

   - Tudjátok, elátkozott tárgy után kutatni olyan, mint tűt keresni a szénakazalban- vágtam zsebre a kezem - Bárhol lehet.

   - Nos, az EMF képes érzékelni, szóval csak át kell néznünk vele mindent- mondta Dean.

   - Ó remek, mert az olyan egyszerű és kicsit sem gyanús- gúnyolódtam. Az idősebb testvér elnézett mögém, és egyből visszatért a mosolya.

   - Akkor azt hiszem, be kell olvadnunk- közölte. Azzal karon is ragadott minket, és maga után húzott egyenesen be egy sátorba, ahol egy idősebb férfi késeket hajított el az előtte lévő céltáblára. Mind nagyon közel landolt a közepéhez. Ezt nevezem - Elnézést, Mr. Cooper-t keressük. Látta valahol?

A kérdezett megfordult, így már megpillanthattuk a fekete napszemüveget rajta, és egy adag undort is az arcán.

   - Mi ez, valamiféle vicc?- tudakolta. Levette a szemüveget, ami alatt fehéres, szürkés árnyalatú szemek lapultak. Vak volt. Na Dean, ezt elintézted.

   - Ó, te jó ég...- sápadt el a szégyentől - Én s-sajnálom.

   - Szerinted nem adnék meg bármit, hogy láthassam Mr. Cooper-t? Vagy a napot? Vagy bármit?- sorolta ingerülten. Az idősebb testvér erre pánikkal fordult felénk:

   - Nem akartok segíteni?

   - Nem igazán- felelte Sam.

   - Ezt oldd meg egyedül- tettem fel a kezem vigyorogva. Megérdemelte. Ez az ő karmája a bunkózás miatt.

   - Valami gond van?- állított be egy kisnövésű férfi dolgozó a sátorba. Dean ezután felé fordult.

   - Igen, ez a fickó utálja a vakokat- közölte a késdobáló.

   - Nem, én nem...- ellenkezett gyorsan.

   - Hé haver, mi bajod van?- tudakolta a másik tőle.

   - Semmi, csak egy aprócska félreértés- magyarázta. Na ezt se kellett volna. Egyre mélyebbre ásta magát vele.

   - Apró?- horkantott fel - Te rohadék!

   - Nem, nem, nem! Én csak, meg tudná végre mondani valaki, hol találjuk Mr. Cooper-t?- kérdezte teljesen berezelve.

Sam és én ekkor törtünk ki nevetésben, egy olyan félében, amiben már rég volt részünk.

   - Légyszíves?

Mr. Cooper irodája kicsi volt, és iszonyatosan meleg. Miután Dean rendesen lealázta magát, és kivívta a két cirkuszos haragját, én léptem közbe, és mentettem ki őt. Kedvesen kértem a segítségüket, ők pedig örömmel igazítottak útba minket, csakhogy végre megszabaduljanak tőlünk.

   - Nem semmi időt választottatok arra, hogy csatlakozzatok hozzánk- mondta Mr. Cooper, majd az asztala előtti székek felé intett - Foglaljatok helyet.

Dean és én felmértük az elérhető ülőalkalmatosságokat. Kettő normális volt, míg a másik pink, és egy hatalmas bohóc fej díszítette. A fájó bokám ellenére képes voltam odasprintelni az egyik jobb székhez, és lehuppantam rá, Dean ugyanezt tette a másikkal. Szegény Sam-nek meg maradt a bohóc. Összepréseltem a szám a fiatalabb testvér korholó tekintetének súlya alatt, és néztem, ahogy nagy levegőt vesz, majd leül a megmaradt helyre.

   - Rengeteg helyi problémánk van jelenleg- sóhajtott fel a cirkusz vezető.

   - Ezt hogy érti?- kérdeztem előre hajolva kissé.

   - Egy páran meghaltak az elmúlt napokban. A zsaruk mindig itt kezdtek elsőnek- puffogott egy sort - Szóval ti hárman dolgoztatok már a bizniszben azelőtt?

Úgy söpörte el a témát, mintha semmiség lenne.

   - Igen uram, múlt évben Texas-ban, és át Arkansas-on- biccentett Sam, könnyűszerrel hazudva neki.

   - Pontosan- erősítette meg Dean.

   - Miket csináltatok?- érdeklődött - Lovagló zsoké? Mészáros? Akrobata?

   - Igen, igen, egy keveset mindenből- vágta rá Sam.

Mr. Cooper méregetett minket egy darabig, azután kezeit felhelyezte az asztalra, és összefonta az ujjait.

   - Még egyszer sem dolgoztatok show-ban életetekben, igaz?

   - Nem- ráztam meg a fejem egy zavart mosollyal - De nagyon kéne a munka.

   - Ó, és Sam odavan a szakállas nőért- viccelődött Dean. Legalábbis próbált, ámde senki nem nevetett.

   - Látjátok azt a képet?- bökött maga mögé a férfi, ahol egy portré lógott a falon - Ő az apám.

   - Maga pont úgy néz ki, mint ő- jegyeztem meg.

   - Benne volt a szakmában- mesélte - Őrületes műsorai voltak. Amíg törvénytelennek nem találták őket a legtöbb helyen. Mivel úgy tűnik, a deformáltak megjelenítése nem méltóságteljes. Szóval a szereplők többsége kórházakban, és elmegyógyintézetekben kötött ki a rendes munka helyett. Ez haladás, azt hiszem- vont vállat - Mint látjátok, ez egy menedék a kitaszítottaknak. Az olyanoknak, akik nem illenek sehová. De ti hárman? Nektek iskolában lenne a helyetek. Találni valakit magatoknak. Gyerekeket nevelni. Átlagos életet élni.

Már épp be akartam vetni a bájolgást hogy meggyőzzem, de Sam beelőzött.

   - Uram, mi nem akarunk iskolába járni, és nem akarjuk az átlagost sem- ingatta a fejét - Mi ezt akarjuk.

Na ez valami olyan volt, ami Dean, és az én figyelmem is felkeltette, és a kialakult viszonyunk ellenére is váltottunk egy furcsálló pillantást egymással. Ez nem az a Sam volt, akit ismertünk, és szerettünk. Már nem.

Az idősebb testvér még akkor is különösen vizslatta az öccsét, mikor elhagytuk Mr. Cooper irodáját.

   - Huh- motyogta.

   - Mi az?- ráncolta a homlokát Sam.

   - Az egész "nem akarok visszamenni az iskolába" dolog- válaszolta - Csak úgy mondtad, vagy komolyan is gondoltad?

Sam nem mondott semmit, csak ment tovább.

   - Sam- szóltam utána kedvesen.

   - Nem tudom- rázta a fejét.

   - Nem tudod? Azt hittem amint a démon meglesz, te visszamész az egyetemre. Ahogy te is- fordult felém.

   - Meggondoltam magam- vont vállat Sam.

   - Ahogy én is- tettem hozzá.

   - Tényleg?- sokkolódott le ezt hallva.

   - Igen- bólintottam. Úgy éreztem, ezek után lehetetlen lett volna visszarázódnom a kolis életbe, így hát folytattam ezt, amit már megszoktam.

   - Apa azt akarta volna, hogy maradjak a munkánál- állította határozottan Sam.

Mindketten feladtuk volna az álmainkat ezért az életért. Magamról sejtettem, hogy előbb-utóbb el fogok jutni erre a pontra, de Sammy-ről nem gondoltam volna. Mennyi minden tud változni 1 év alatt.

   - Mióta érdekel téged az, hogy mit akarna apa?- értetlenkedett Dean - Fél életedben csak azt tetted, ami neki ellenére volt.

   - Dean- küldtem felé egy figyelmeztető pillantást, mert ennek eléggé vita szaga volt. Arra pedig most egyáltalán nem volt szükség.

   - Mióta meghalt, oké?- bökte ki - Valami bajod van ezzel netán?

A testvérén látszott, hogy visszafolyt egy megjegyzést.

   - Egyáltalán nincs bajom semmivel- mondta végül vállat vonva, és sétált tovább.

Neki talán tényleg nem volt semmilyen baja, de nekem ellenben nagyon is.

Amikor mégis megkaptuk az állást a karneválon azt hittem, hogy valami mókás lesz majd a feladat, segíteni a játékoknál, vagy ilyesmi. Ehelyett szemetet szedtünk. Álom meló, mondhatom.

Épp megemeltem a kezemben lévő zsákot, és a csipeszt, hogy átvigyem máshova, amikor megéreztem egy kezet a vállamon. Megugrottam egy kissé, és odafordítottam a fejem, ekkor láttam meg Dean-t. Sikerült egyenesen a szemébe néznem. Fenébe, azok a szemek. Mennyi mindenre rá tudott venni velük. Most pedig csak ürességet érzek sugározni belőlük.

   - Nem kéne ezt csinálnod- szólalt meg, kiszakítva a bambulásból. Először nem értettem, mire céloz, és csak zavarodottan bámultam rá, amíg hozzá nem tette - Tudod a bokád miatt.

Azzal kivett mindent a kezemből, és a konténerhez mozgott vele, hogy beledobja, ami oda való. Ámulva figyeltem őt, hirtelen nem is tudtam hova tenni a semmiből előbukkant kedvességét, és törődését. És sajnos a gúnyos kérdést sem tudtam visszaszívni időben, csak kicsúszott:

   - Az téged mégis mióta érdekel?

Az arcára ettől egyszerre kiült a bűntudat és szomorúság keveréke, mielőtt azonban mondhatott volna bármit is, megcsörrent a mobilja. Benyúlt érte a zsebébe, és felvette.

   - Hello?- pár másodperces szünet - Mi az? A hangod olyan, mintha épp most láttál volna egy bohócot... Mint egy igazi, emberi csontváz?

   - Mi?- értetlenkedtem, majd odaálltam mellé, hogy én is halljam - Reagált az EMF mérő a csontvázakra?

   - Kim?- kérdezte Sam - Nos, nem, de...

   - Attól még megnézhetjük. Indulunk hozzád, maradj ott- azután bontotta is Dean a vonalat, és felpillantott rám - Irány Sam-hez.

Ahogy fordultunk meg, hogy továbbmenjünk, valaki megragadott a könyökömnél, ezzel megállásra késztetve.

   - Mit kerestek ti itt, kölykök?- tudakolta a vak idős férfi.

Dean velem együtt megállt, és megfogta a másik kezem, finoman elszakítva engem a karneválostól, majd maga mellé húzott. Nem ellenkeztem, szívesebben maradtam a közelében, úgy válaszoltam a kérdésre:

   - Mi csak... Mi csak söprögettünk- motyogtam.

   - Hazugság- ingatta a fejét - És miről beszélgettetek? Csontvázak? Mi az az EMF?

   - Haver, a felerősödött hallásának kontroll kéne- közölte Dean.

   - Összetartó csapat vagyunk- magyarázta a fickó - Nem szeretjük a kívülállókat. Mi meg tudjuk oldani a problémáinkat egyedül is.

   - Talán van valami probléma?- vonta fel a szemöldökét az idősebb Winchester.

   - Mondd meg te. A te barátnőd beszélt itt emberi csontokról- mutatott rám vádaskodón.

Más helyzetben kikértem volna a barátnő jelzőt, de most inkább befogtam a szám, és hagytam, hogy ezt Dean intézze.

   - Maga hisz a szellemekben?- tette fel a kérdést, amivel nem kicsit meglepett. Mégis mit művel?

   - Hogy mi?- kérdezett vissza a férfi zavarodottan.

   - Az öcsém és én... öhm- tartott szünetet, hogy gondolkodjon - Könyvet írunk róluk- nyögte ki. Hűha. Na ezt nem láttam előre.

   - Hogy mi?- ismételte meg. Együtt éreztem vele. Fura lehetett ezt hallani.

   - Csak egy könyvet írunk. Ez minden- erősítettem meg, összeszedve magam.

Ezután Dean magyarázni kezdett neki a bohócszellemek múltjáról, a róluk szóló legendákról, meg mindenről, én pedig csak legszívesebben fogtam volna a fejem attól, mekkora őrültségnek hangzott.

   - Csak ne beszéljetek erről többet itt- kérte tőlünk, mikor a mesének vége lett.

   - Nem fogunk- biztosítottam mosolyogva - Csendben elintézünk mindent.

Dean még mindig fogta a kezem, és elkezdett maga után húzni, minél távolabb az idős embertől. Mikor hallótávolságon kívülre értünk felém fordult, és megkérdezte:

   - Jól vagy?

   - Aha. Minden szuper- bólogattam enyhe bizonytalansággal. A fickó a frászt hozta rám.

   - Oké- nyugtázta ennyivel, és sétáltunk is tovább.

Amint Sam észrevett minket tárt karokkal, és értetlen arccal fogadott:

   - Mi tartott ennyi ideig?

   - Hosszú sztori- zárta le Dean.

   - Anya, nézd a bohócot!- kiáltott fel egy kislány nem messze tőlünk.

Azonnal odakaptuk a fejünket, és követtük az irányt, amerre mutatott, viszont nem láttunk semmit.

   - Milyen bohócot?- kérdezte az anyukája körbefordulva.

   - Valami nálad?- hajolt felém Dean kíváncsian.

   - Semmi- csóváltam a fejem - Nincs ott semmi.

   - Gyere kicsim, menjünk- noszogatta a lányát, és hamarosan el is tűntek a szemünk elől. Megvan a következő lehetséges áldozat. Szuper.

Megvártuk az estét, és követtük a családot egészen a házukig. Leparkoltunk a minifurgonnal a közelében, aztán vártunk. Nagyon reméltem, hogy ma le is tudjuk zárni az ügyet, bár a mi munkánkban mikor állt az oldalunkon a szerencse utoljára?

   - Dean, nem hiszem el, hogy beszéltél a fickónak a gyilkos bohóc fantomról- döbbent le Sam, amikor megtudta.

   - Elmondtam neki egy városi legendát egy gyilkos bohóc fantomról- javította ki a testvére, közben pedig előkészítette a fegyverét, és megtöltötte. A helyre került tár kattanó hangjára áthajoltam az első ülésre, és kezemet a pisztolycsőre téve lenyomtam azt Dean ölébe.

   - Ne villogtasd már, valaki meglátja!- szisszentem rá.

   - Ó, és ezt hallgasd- hagyott engem figyelmen kívül, és magyarázott tovább - Megemlítettem neki a Bunker Testvéreket, és a '81-es, öhm, gonosz bohóc apokalipszist, erre tudod, mit mondott?

   - Na mit?- kérdezte az öccse kíváncsian.

   - Mielőtt Mr. Cooper-é lett volna a Cooper Karnevál, a Bunker Testvéreknek dolgozott- közölte - Ő volt a menedzserük.

   - Szóval szerinted bármihez is kötődik a szellem, Cooper csak magával vitte?- értelmezte Sam.

   - Valami olyasmi- mondta, majd hitetlenül megrázta a fejét - Nem hiszem el, hogy még mindig bohócokról beszélünk.

Ahogy teltek a percek, majd az órák, Dean szép lassan álomba merült, a szuszogása pedig megtöltötte a járművet. Én felhúzott lábakkal elnyúltam hátul, és csak néztem őt. Ijesztő, tudom, de engem valahogy megnyugtatott. Ki akartam élvezni minden olyan pillanatot, amikor együtt vagyunk, és nem veszekszünk, ez pedig egy kiváló mód volt rá.

   - Te is pihenhetsz kicsit, ha szeretnél- vetett rám egy gyors pillantást Sam, azután újra a házat kémlelte tovább.

   - És hagyjalak magadra a buliban?- fordítottam felé a fejem - Én megvagyok így is- legyintettem hanyagul.

Várt egy keveset, mintha nem lenne biztos abban, mit feleljen, végül megkérdezte:

   - Félsz elaludni?

Ezúttal én vártam a válasszal. Rátapintott arra, ami nyomasztott. Valóban előfordult mostanában, hogy gyomorgörccsel feküdtem le, mert bárhogy is igyekeztem elkerülni, a rémálmok folyton folyvást visszatértek. Néha csak röpke bevillanásokként, azonban megesett, hogy újra éltem az egészet, elejétől a végéig. Lassan kezdett kikészíteni, és ezek szerint látszott is rajtam.

   - Valami olyasmi- feleltem nagyot nyelve, és az ujjaimmal kezdtem babrálni az ölemben.

   - Csak mert észrevettem, hogy többször is fent voltál éjjelente az elmúlt 1 hétben, és kimerültnek tűnsz- magyarázta aggódva. Legalább neki feltűnt - Nem tudtam eldönteni, hogy Dean miatt, vagy valami más az oka.

   - Inkább egyszerre több minden keveréke- vallottam be, lehajtva a fejem. Nem akartam, hogy még ez is terhelje őt, úgyhogy gyorsan megráztam a fejem, és egy határozott mosollyal azt mondtam: - De semmi bajom, Sammy, nem kell aggódnod miattam.

   - Biztos?- méregetett kételkedve.

   - Komolyan, jól vagyok- bólintottam meggyőzően, megveregetve a vállát.

Sam tekintete visszavándorolt a házra, és az arca egyből elkomorult. Követtem a mozdulatot, ennek hála pedig szemtanúja lehettem annak, amint a kislány korábbról rámosolyog az ajtóban álló bohóc fantomra. Indulhat a menet.

Dean-hez hajoltam, és megragadva őt felráztam az álomból.

   - Gyerünk. Itt van- sürgettem, közben magamhoz vettem a pisztolyom, betettem a tárat, és kimásztam a járműből, hogy közelebb menjek, Sam és Dean szorosan a nyomomban.

Bejutottunk a hátsó ajtón, azt követően némán vártunk a sötét folyosón, hogy közbeléphessünk.

   - Akarod látni anyát és apát? Odafent vannak- hallottuk a kislányt közeledni.

Amint elértek a sarokra, ahol mi is voltunk, én kiugrottam, és megragadva őt arrébb rántottam, míg Dean rálőtt a bohócra. A gyerek felsikított, mikor a lény a mellkasát ért golyótól a földre zuhant. Azután viszont fel is kelt, mintha mi sem történt volna. Ezt mégis hogy?

   - Kim, vigyázz!- kiáltott fel Dean, miközben újratöltött.

A bohóc ekkor nekiiramodott, és meg sem állt az ajtóig, ahol kitörte az üveget, és láthatatlanná válva eltűnt a szemünk elől. Remek. Tudtam, hogy nem lesz ilyen egyszerű.

   - Mi folyik itt?- jöttek le a lépcsőn a szülők.

   - Mit művelnek a lányommal?- tudakolta dühösen az apa. Hisztérikusan üvöltözni kezdtek velünk, és elhúzták a gyereküket a kezeim közül - Mégis kik maguk? Kifelé! Kifelé a házamból!

Nem is volt többre szükségünk. Futni kezdtünk kifelé, és meg sem álltunk a furgonig. Mielőtt még beszálltunk volna, annyit hallottunk a házból:

   - Anyu, apu, rálőttek a bohócomra!

Ezután elhúztunk onnan, és vissza se néztünk.

   - Nem leszel képes ilyen sokáig sétálni- jegyezte meg Sam, miután Dean leparkolta a kocsit egy elhagyatott út szélén, kiszedte belőle a cuccainkat, majd lepattintotta a rendszámtáblát is.

   - Van más választásom?- tártam szét a karom sóhajtva - Kivéve, ha nem szeretnél cipelni engem egész végig. Tényleg úgy gondolod, hogy látták a rendszámot?- fordultam a kérdéssel Dean felé.

   - Nem akarok kockáztatni. Amúgy is utáltam a roncsot- forgatta meg a szemét.

Elkezdtünk sétálni az úton, a járásom, ahogy az várható volt, nemsokára bicegéssé változott, de igyekeztem tartani a tempót a srácokkal.

   - Nos, egy dolog biztos- szólalt meg Dean egy idő után.

   - És mi az?- pillantott rá Sam.

   - Nem egy szellemmel van dolgunk. A kősó valami szilárdat talált el.

   - Talán egy ember? Vagy egy olyan lény, ami láthatatlanná tud válni?- ötleteltem.

   - Plusz úgy öltözik, mint egy bohóc- tette hozzá Dean - Nincs róla említés apa naplójában?

   - Nem- válaszolta Sam, aztán a torkát megköszörülve húzta elő a mobilját.

   - Kit hívsz?- érdeklődött a bátyja.

   - Talán Ellen, vagy az a fickó, Ash tudhat valamit- felelte - Hé, szerinted, uh, szerinted apa és Ellen között volt valami régebben?

   - Kizárt- horkantottam fel - John-nak alig volt ideje rátok, nem hogy egy kapcsolatra- mondtam, miközben megigazítottam a táskát a vállamon - Különben is, anyukátok volt élete szerelme.

   - Akkor miért nem beszélt nekünk róla soha?- értetlenkedett Sam.

   - Nem tudom, lehet, hogy összekaptak valamin- vont vállat Dean.

   - Na igen. Észrevettétek már, hogy apa mindig összekapott mindenkivel?- kérdezte Sam. Vállat vontam, Dean meg csak biccentett. A fiatalabb testvér ezt követően eltette inkább a mobilját, és úgy döntött, ideje komolyabban beszélgetni - Nem kell ennyire érzelgősnek lenned- bökte ki gúnyosan.

   - Mire gondolsz?- ráncolta a homlokát. Ám legyen. Kezdjük. Nem húzhattuk volna sokkal tovább amúgy sem.

   - Arra, hogy ez az egész "erős hallgatás" dolog részedről egy rakás szar- szálltam be én is.

   - Te jó ég- nyögött fel Dean fáradtan.

   - Értem én- erősködött Sam - Nem akárkiről van szó, hanem apáról. Tudom, hogy éreztél iránta. Hogy milyen közel álltatok. És tudod mit? Nem is érdekel, hogy dolgozod fel, de fel kell dolgoznod- folytatta - Nézd, én a testvéred vagyok, oké? Csak biztos akarok lenni abban, hogy jól vagy.

   - Haver, jól vagyok!- jelentette ki talán durvábban is, mint kellett volna - Jól vagyok, oké? Esküszöm, ha még valaki megkérdezi tőlem, hogy jól vagyok-e, annak behúzok egyet. Ezek a ti problémáitok, ne akarjátok rám sózni őket!

   - Miről beszélsz?- kérdeztem felé fordulva.

   - Csak úgy gondolom, hogy vicces a hirtelen jött engedelmességed apa felé- címezte ezt Sam-nek - Olyan, mint "ó, vajon mit akarna tőlem apa"? Sam, egész életedben haragban voltál vele. Hisz, még akkor is nekiálltál vitázni, amikor utoljára láttad. És most, hogy halott, most akarod jóvá tenni? Nos, sajnálom Sam, nem tudod, ez túl kevés, túl későn!- emelte meg a hangját, egyre belelovalva magát - És te- nézett rám, én pedig tudtam, hogy ezt nem úszom meg, amit pedig hallani fogok, az fájni fog, mint a gyomron rúgás - Hányszor kell még megkérjelek arra, hogy foglalkozz a saját francos dolgaiddal? Ha jól emlékszem, ez egy Winchester családi ügy, és te nem vagy Winchester. Szóval fejezd be, hogy úgy viselkedsz, mintha te lennél a ragasztó, ami összetart minket, mert tudod mi van édes? Nem vagy az!- vágta a fejemhez.

Tévedtem. Ez rosszabb, mint a gyomron rúgás. Sokkal rosszabb.

Lefagytam a hallottaktól, a szívemet mintha kitépték volna a helyéről, és összetaposták volna, azonban nem sírtam. Még nem. Ugyanis a düh ezúttal erősebb volt a szomorúságnál, és megbántottságnál, valamint gyorsabb is.

Egy másodperc alatt vette át felettem az uralmat, szorította össze az öklöm, a következő pillanatban pedig már lendült is a karom, és csattant az ütés egyenesen Dean orrán. A lendülettől, amit belevittem a feje majdnem vett egy 360 fokos fordulatot, és kishíján összeesett a betonon.

Sam megdöbbenve figyelte, amint a bátyja letörölte a kicsorduló vért az orrából, majd hitetlenül meredt rám utána. Én viszont még nem végeztem. Közel sem. Az én köröm volt az ordítozásban.

   - Megint ezzel a sértéssel jössz, de tudod mit? Nem érdekel. Mert tudom, hogy csak azért mondod, hogy bánts, ezt még pont te magyaráztad el nekem, rémlik? Úgyhogy csak rajta. Nem hatsz meg vele. Üvöltsd ki magad, vágj hozzám mindent, amid van, gyerünk! De azt ne felejtsd el, hogy én mindig ott voltam neked, mindig, amikor kellett! Segítettem, melletted álltam, vigasztaltalak! Összekapartalak a földről, és helyretettem a törött darabjaidat. Erre így hálálod meg? Miféle undorító szemét vagy te? Tudod, jobb is, hogy nem vagyok Winchester, mert az biztos, hogy nem bírnék együtt élni veled!- kiabáltam az arcába kegyetlenül - Van róla fogalmad, min mentünk át mi, Sammel ebben az 1 hétben? Van róla fogalmad, én min mentem át? Dehogy van! Mivel úgy lefoglalt, hogy magadba zárkózz, és ellökj mindenki mást, aki törődik veled, vagy legalábbis megpróbálna! De legyen, ha ennyire egyedül akarsz szenvedni, akkor hát tessék! Én befejeztem. Nem leszek többé a lábtörlőd. Cseszd meg! Azt viszont tudd, hogy ettől a pillanattól kezdve engem elvesztettél- suttogtam az utolsó mondatot.

A kirohanásom eleje szinte csak üvöltözésből állt, a végére ellenben sikerült lenyugodnom az elfogadható szintre. Jólesett ezt kiadni magamból, és amint végeztem, elfordultam tőle, hogy hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal, és akkor már előbukkanó könnyekkel otthagyjam őt, és tovább sétáltam. Nem érdekelt a bokám sem, mentem, amilyen gyorsan csak tudtam. Szipogva, kivörösödött arccal, és lelkileg teljesen szétzúzva. Akkor és ott képtelen lettem volna felidézni egy annyira fájdalmas esetet, mint ez volt.

   - Miért mondod most ezt nekünk?- kérdezte Sam halkan. Még nem voltam tőlük túl messze, épp elcsíptem a befejezést.

   - Mert azt akarom, hogy őszinték legyetek magatokkal ezt illetően- vágta rá - Én megbirkózom apa halálával! És ti?

Hosszú csend volt, majd lépteket kezdtem hallani magam mögött.

   - Felhívom Ellen-t- motyogta Sam, hamarosan pedig már mellettem sétált az úton. Dean is beért minket, de én rá sem bírtam nézni, helyette elfojtva mindent mentem előre makacsul. Hallgattam Sam telefonálását Ellen-el, és vártam, hogy kiderüljön valahára mi a fenével állunk szemben ezúttal - Kösz a segítséget- búcsúzott el pár perccel később, majd miután eltette a mobilját ránk nézett - Rakshasa.

   - Az meg mi?- kérdeztem rekedten. Tényleg betett a hangomnak a kiabálás.

   - Ellen legjobb tippje. Egy ősi hindu lény. Emberi formában vannak jelen, emberi hússal táplálkoznak, láthatatlanná tudnak válni, és nem léphetnek be az otthonokba, csak ha behívják őket- magyarázta.

   - Ezért bohócnak öltöznek, és a gyerekek így behívják őket- értettem meg.

   - Igen.

   - Akkor miért nem viszik csak a gyerekeket?- értetlenkedett Dean.

Visszaváltott tárgyilagos stílusra, mintha az előbbi veszekedés meg sem történt volna. Hogy képes ilyen jól kezelni? Én mindent megteszek, hogy tartsam magam, neki meg csak erőlködnie se kell. Szép, mondhatom.

   - Fogalmam sincs- csóválta a fejét Sam - Nem elég rajtuk a hús, talán?

   - Mit tudtál még meg?- faggattam.

   - Nos, állítólag a rakshasa a mocsokban él, és halott rovarokból készült ágyon alszik- osztotta meg velünk. Na jó, nem kellett volna megkérdeznem. Ez örökre bennem marad.

   - Csodás- mondta undorodva Dean.

   - Ja, és minden 20-30 évente mindössze néhányszor kell táplálkozniuk- tette hozzá - Lassú emésztés, gondolom.

   - Végül is ennek van értelme- gondolkodtam - Most a karnevál, '81-ben pedig a Bunker Testvérek.

   - Igen- bólintott Sam - Valószínűleg előtte is megtörtént már.

   - Hé, ki olyat ismerünk, aki mindkét show-ban dolgozott?- tette fel a költői kérdést Dean.

   - Cooper- mondták mindketten egyszerre.

   - Tudjátok, a kép az apjáról ugyanúgy nézett ki, mint ő- emlékeztem vissza.

   - Szerinted ő is volt?- vonta fel a szemöldökét Dean.

   - Hát, ki tudja, milyen idős a fickó- vontam vállat, és Sam felé fordultam - Ellen mondta, hogy öljük meg?

   - A legenda szerint egy tőrrel, ami tiszta sárgarézből készült- felelte.

Elgondolkodtam pár másodpercre, majd egy mosoly ült ki az arcomra.

   - Azt hiszem tudom, honnan szerezzünk olyat.

   - Oké, mielőtt elkezdünk dolgokat szurkálni Cooper-be, előbb győződjünk meg róla, hogy 100%-osan ő az- kötötte ki Sam.

   - Annyira mániákusan odavagy a részletekért, Sammy- nyögött fel unottan Dean.

   - Én megszerzem a tőrt- jelentettem ki, lezárva a beszélgetést - Ti csekkoljátok le Cooper-t.

Semmi bajom nem volt a karnevállal. Nappal. Éjjel azonban az egész hely felvett egy különös hatást, amitől libabőrös lettem, és legszívesebben elhúztam volna minél messzebbre tőle. És nálam ez ritkán történik meg.

   - Ez ijesztő- húztam össze magamon a dzsekim, és összefontam a két karom a mellkasom előtt.

   - Még jó, hogy nem vagy egyedül- mondta mellettem állva Dean.

Úgy döntött, inkább velem tart az öccse helyett, és bárhogy is próbáltam lebeszélni erről, nem tágított. Viszont jelenleg ezt nem is nagyon bánom. De ezt neki nem kell tudnia.

   - Egyedül is megoldottam volna- biztosítottam magabiztosan. Nem láthatja rajtam, hogy parázom - Tudom nehéz elhinni, mivel én nem vagyok Winchester, de ez van- forgattam meg a szemem, és elindultam. Hallottam egy sóhajt mögöttem, majd Dean is megindult.

   - Nem arról van szó, hogy nem bízom az önvédelmi képességeidben- kezdte, azután a kissé piros orrára mutatott, amit egészen addig jegelt - Mivel tapasztaltam milyen kemény tudsz lenni, ha kell.

   - Ezt dicséretnek veszem- hümmögtem, nem pazarolva egy pillantást sem rá.

   - Vedd aminek csak akarod- hagyta rám - A lényeg az, hogy nyugodtabb vagyok ha tudom, nem vagy egyedül- közölte. Meglepett, és még kicsit jól is esett, amit mondott, de ez nem jelentette azt, hogy megenyhültem iránta.

   - Ejha- füttyentettem lenyűgözve - Valakinek mégis vannak érzései. Ki hitte volna?

Oké tudom, ez erős volt, még tőlem is. De kicsúszott, nem szívhattam vissza. Ha akartam volna sem.

Ezután mindketten elhallgattunk, és sétáltunk tovább egy bizonyos személyt keresve. A vak férfi lakókocsiját megtalálva bekopogtam az ajtón, ő pedig nemsokára már nyitotta is ki előttünk azt. Magamra varázsoltam egy mosolyt, és kedvesen belefogtam.

   - Nagyon sajnálom, hogy ilyen későn zavarjuk önt. De azon gondolkodtam, hogy maga talán tudna nekünk segíteni. Egy kést keresünk.

   - Pontosabban egy olyat, ami sárgarézből készült- tette hozzá gyorsan Dean.

A férfi biccentett, majd beljebb invitált minket:

   - Rengeteg féle késem van. Rézből készültben nem vagyok biztos.

   - Visszük, amit tudunk- legyintettem.

Megmutatta nekünk a tároló ládákat, mi pedig neki is láttunk a keresgélésnek. Felnyitottuk az elsőt, aminek a tetején volt egy pár jelmez, meg paróka. Ahogy kivettük őket, és jobban szemügyre vettük a darabokat rájöttünk. Ő volt az. Mindvégig előttünk volt.

   - Te?- fordultam felé elképedve, kezemben a piros paróka. Az, amit a mi bohócunk is viselt.

Az idős férfi eldobta a botját, ami hangosan csattanva ért földet a csendes lakókocsiban, azután levette a napszemüvegét. Az íriszei normálisak voltak. Nem is vak. Csak megjátszotta. A semmiből a szemei elködösültek, halvány szürke színt vettek fel, az arca pedig egy ijesztő, embertelen vigyorba torzult. A félelem minden tagomat lebénította, ahogy mellettem Deannel is ezt tette. Mire pedig egyet pislogtunk, már eltűnt. Ajaj. Ez nem jó.

   - Mozgás- ragadta meg Dean a kezem, és siettünk az ajtóhoz, hogy kijussunk.

A kés egy másodperc alatt süvített felém, majd fúródott az ajtóba centiméterekre az arcomtól. Valami azt súgta forduljak meg, és milyen jól tettem, mert így egy, szinte a fénysebességgel egyenlő gyorsaságú mozdulattal kaptam el a következő éles pengét a levegőben, mielőtt az a fejembe mélyedhetett volna. Ezek ám a reflexek. Most iszonyú hálás vagyok értük.

   - Te jó ég- nyögtem ki ámultan. A hangom vékony volt, és remegett. Azt hiszem kisebb sokkot kaptam.

   - Na jó!- kiáltott fel ingerülten Dean, azután teljes testét lendületből nekinyomta az ajtónak, az pedig végre kitárult ezáltal. Engem tuszkolt ki elsőként, ennek hála pedig sikeresen szó szerint kiestem a kocsiból, rá a térdeimre. Remek. Ezután majd az is fájni fog. Fájdalmasan felszisszentem, Dean pedig már ugrott is ki mellém, és nyúlt a karomért, hogy felhúzzon - Gyerünk, gyerünk- siettetett.

Képes voltam felállni, bár nemcsak a térdem, hanem a bokám is rémesen lüktetett addigra. Viszont futnunk kellett, úgyhogy nem foglalkozhattam ezzel. Rohantunk, minél távolabb a lakókocsitól, egészen addig, amíg Sam fel nem bukkant előttünk.

   - Hé!- hívta fel a figyelmünket, mikor ő is észrevett.

   - Hé- zihálta Dean megállva, majd körbenézett.

   - Nos, Cooper azt gondolja, hogy egy kukkoló vagyok, de nem ő az- mondta.

   - Ja, már kitaláltuk mi is- bólogatott a bátyja - A vak pasas az. Itt van valahol.

   - Megszereztétek a...

   - A réz tőröket?- szakítottam félbe, miközben kicsit megemeltem a jobb lábam, hogy valamennyire levegyem róla a terhelést - Nem. Azt hiszem ez nem a mi napunk.

   - Van egy ötletem- szólalt meg Sam egy rövid gondolkodás után - Gyertek.

Követtük őt a mókaházba, és bár nekem nagyon nem tetszett a helyzet, mégis bementem. A fiúk voltak elől, én hátul bicegtem, amikor egyszercsak rám csukódott egy ajtó, elválasztva tőlük. Egyedül maradtam az útvesztőben egy láthatatlan gyilkos bohóccal. Azonnal pánikolni kezdtem.

   - Sam! Dean!- ütöttem az ajtót kétségbeesetten. Kész. Végem volt. Sérült vagyok, és egymagam, esélyem sincs győzni.

   - Kim!- hallottam meg Dean-t a túloldalról - Kim, idefigyelj! Sam azt mondta, hogy meg kell találnunk a labirintust, hogy eljussunk hozzád. Sietünk, ahogy tudunk, oké? Csak légy óvatos!

   - Oké- léptem egyet hátra idegesen.

Lassan haladni kezdtem a labirintusban. Vettem pár kanyart, meg átmentem hosszú folyosókon, miközben hangos bohóc zene szólt a háttérben. Az egyik kezem készenlétben volt a pisztolyomon, míg a másikat szorosan magam mellett tartottam, attól félve, hogy a lény majd annál fogva akar megragadni.

Éreztem, hogy közel vagyok a széteséshez, mikor megpillantottam Sam-et, amint épp kettétörte az egyik plafonról lógó csövet, így abból fehér füst kezdett szivárogni. Okos lépés. Hogy nem gondoltam rá?

   - Sam- igyekeztem hozzá megkönnyebbülten.

   - Hé- jelent meg Dean is a sarkon.

   - Hé! Merre van?- kérdezte egyből Sam.

   - Nem tudom- rázta a fejét - Nem kéne látnunk a ruháit sétálgatni, vagy valami?- tárta szét a karját beszéd közben, ennek hála a felé repülő kés a falhoz tudta szögezni az egyik karját a dzsekije ujjába fúródva. Indultam, hogy kiszedjem belőle, amikor jött még egy, kishíján eltalálva engem, és átdöfve Dean másik karján a ruhát. Megperdültem a tengelyem körül, de persze, hogy nem láttam sehol a rohadékot.

   - Hol van?- forgolódott Sam.

   - Nem tudom!- kiabáltam túl a zenét.

   - Kim!- kiáltott rám Dean, mire visszafordultam hozzá. Egy létra felé biccentett, ami a csövek mellett helyezkedett el. Érte nyúltam, majd lerántottam, eltörve a metált, és így még több füstöt engedve ki. Nemsokkal azután, hogy az kijutott, a bohóc körvonalazódni kezdett.

   - Sam! Mögötted! Mögötted!- figyelmeztettem.

Erre ő hátrarántotta a kezét, és szúrt. Anélkül, hogy odanézett volna. Ezután fordult csak meg, és figyelte, ahogy az általa okozott seb vérezni kezd. Kiszabadítottam Dean-t, majd rá támaszkodva közelebb léptem, és felmértem a lény után hátramaradt ruhakupacot a földön. Meg kell mondjam, kifejezetten örültem, hogy végre vége volt.

   - Utálom a mókaházakat- motyogtam tovább meredve előre - Tűnjünk el innen.

A következő nap ismét betértünk a RoadHouse-ba, ahol Ellen hideg sörrel kínált minket, Jo pedig tovább csorgathatta a nyálát Dean-en. Ők ketten a pultnál maradtak, és beszélgettek, míg én inkább fogtam az italom, és átültem egy távolabbi asztalhoz egymagam. Nem voltam sokáig magányos, ugyanis Sam pillanatokon belül csatlakozott hozzám.

   - Ő így dolgozza fel- sóhajtotta leülve velem szemben.

   - És ettől máris jól kéne éreznem magam?- dőltem hátra karbatett kézzel.

   - Nem- felelte halkan, azután tekintete a bokámra vándorolt - Hadd nézzem- kérte, mire feldobtam a jobb lábam az ölébe, ő pedig felhajtva a nadrágszárat szemügyre vette a piros duzzanatot - Nem néz ki valami jól- húzta el a száját, ezt követően óvatosan ráhelyezett egy jéggel teli zacskót. A hirtelen hidegségtől összerándultam, de egyben jól is esett a hűsítő hatás. Egy halvány mosolyt megeresztve pillantottam fel Sam-re.

   - Köszönöm.

   - Ugyan, ez csak természetes- legyintett, azután elkomorult - Tényleg el kéne kezdened használni a mankókat.

   - Gyógyul- erősködtem - Pár nap, és rendbe jön. Sajnos nem tudom, képes vagyok-e felgyorsítani a folyamatot ennél is jobban, szóval mindössze annyit tehetek, hogy várok.

   - Szupergyógyulás ide vagy oda, az nem tesz jót neki, hogy folyamatosan használod- ingatta a fejét nemtetszőn.

   - Mégis mit kéne tennem?- vontam fel a szemöldököm - Ücsörögjek egész nap, arra várva, hogy visszagyertek a vadászatról? Az ki van zárva.

   - Kereshetnéd Victoria-t- ajánlotta - Azóta sem hallottál róla?

   - Nem- túrtam a hajamba - És most már kezdek aggódni. Mi van, ha baja esett?

   - Nem hiszem- próbált nyugtatni - Erős lány. Tud vigyázni magára.

   - Ezt mondogatom magamnak minden egyes nap- motyogtam.

Aggasztott, hogy nem reagált az üzenetekre, és hívásokra. Szükségem lett volna rá, mert ő az egyetlen, aki válaszokkal szolgálhat az állapotomat illetően. Már arra is gondoltam, hogy a kötelék által kéne valahogy a nyomára bukkannom. Azt mondta, én is képes vagyok az ő szemén keresztül látni, csak koncentrálnom kell. Adhatnék ennek egy esélyt. Lehet, hogy még be is válna.

Az elmélyedésből a hátsó ajtó nyitódása zökkentett ki. Ash sétált ki rajta, kezében a laptopjával, a tekintete pedig egyből megállapodott rajtunk.

   - Ti meg hol voltatok?- tudakolta - Vártam rátok.

   - Megoldottunk egy ügyet, Ash- válaszoltam, kezembe véve az üveget, és kortyoltam az alkoholból - Bohócok.

   - Bohócok?- döbbent meg - Mi a...

   - Van valamid számunkra, Ash?- szakadt el Dean a szőke lánytól, és fordult felé.

A kérdezett személy erre csak odasétált Sam-hez és hozzám, majd letette elém a gépet az asztalra. Dean felállt a pulttól, és átjött hozzánk, mögöttem elhelyezkedve támaszkodott a széken.

   - Megtaláltad a démont?- kérdezte Sam kíváncsian.

   - Nincs sehol- közölte a srác - Legalábbis sehol, ahol meg tudnám találni. De ha ez az undorító rohadék felüti a fejét, akkor tudni fogom.

   - Honnan?- értetlenkedett a fiatalabb testvér.

   - Ha bármilyen ómen felbukkan bárhol a világon, arról kapok egy jelzést- magyarázta - Olyan, mint egy tűzjelző.

   - Nem bánod...- nyúlt a billentyűzet felé Dean, azonban vissza is húzta a kezét, mikor Ash szúrós pillantásokkal illette.

   - Talán nem bízol bennem?- kérte ki magának.

   - Ash, hol tanultad mindezt?- faggattam elképedve.

   - Az M.I.T.-n- biccentett - Mielőtt még kirúgtak volna... verekedés miatt.

   - M.I.T.?- kerekedett el Sam szeme a meglepettségtől.

   - Az egy iskola Boston-ban- mondta Ash, mintha egy hülyéhez beszélne.

   - Oké- bólintott Dean - Felhívsz, ha találsz valamit?

   - Si, si, compadre- intett nekünk búcsúzóul.

   - Akkor keljünk útra- húzta le a sör maradékát az idősebb testvér.

Sam felsegített a székről, és hagyta, hogy támasznak használjam őt, amíg eljutottunk az ajtóig.

   - Hé, ha kell egy hely, ahol maradhattok, van egy pár ágy hátul- szólt utánunk Ellen.

   - Köszönjük, de passzoljuk- utasította vissza Dean - Valamit még be kell fejeznem.

   - Rendben- köszönt el tőlünk egy mosollyal. Ideje volt visszamenni Bobby-hoz.

Maximum egy órája lehettünk újra a telepen, mikor Sam elhatározta, hogy még egyszer megpróbál beszélni Deannel. Habár nekem már nem volt mondandóm számára, mégis kimentem a másik testvérrel.

A báty nagyban javította az Impalát, mikor odaértünk hozzá. Megálltunk előtte, és Sam belekezdett:

   - Igazad volt.

   - Miben is?- kérdezte Dean a kocsi alól.

   - Amit mondtál rólam, és apáról. Sajnálom, hogy amikor utoljára vele voltam, veszekedni kezdtem. Sajnálom, hogy életem nagy részében haragban voltunk. Hisz, meglehet, hogy úgy halt meg, hogy azt hitte, utálom őt. Szóval igazad volt. Amit most csinálok, az túl kevés, és túl későn- fejezte be sóhajtva.

Dean kimászott az autó alól, és felkelt, majd megtörölte a kezét.

   - Hiányzik nekem. És pokolian bűntudatom van. Nem vagyok jól. Egyáltalán nem. De te sem. Ennyit tudok. Most hagylak tovább dolgozni- azzal megfordult, és lehajtott fejjel visszament a házba.

A tekintetem lassan Dean-re tévedt, aki mereven állt egy helyben, a semmibe meredve. Kezeit ökölbe szorította, az állkapcsa, valamint az összes másik izma pedig megfeszült. Szinte éreztem, ahogy égette őt az indulat belülről. Közel volt a robbanáshoz. Én pedig kész voltam átsegíteni őt rajta.

Mert hiába mondtam azt, hogy elfelejthet engem, mélyen legbelül pontosan tudtam, hogy valójában nem gondoltam komolyan azt. Soha nem tudnám magára hagyni őt. Egész idefele úton az járt a fejemben, amit John tanácsolt. Azt mondta, ha szeretem Dean-t, akkor nem engedem el. Mellette maradok, történjen bármi is, jó vagy rossz. A lényeg az, hogy tudjuk, számíthatunk egymásra. Úgyhogy eszerint is fogok tenni.

Amint ez a gondolat megszilárdult a fejemben, tudtam hogyan segíthetek neki. Hagyom, hogy kitombolja magát, közben én is csatlakozom, mert nekem is jólesne végre kiadni a feszültséget. Így hát felkaptam két feszítővasat a földről, és az egyiket az ő kezébe nyomtam. Nem szólt semmit, csak figyelte, mire készülök.

Odamentem az egyik lepukkantabb kocsihoz, határozottan megálltam előtte, majd vettem egy nagy levegőt, felemeltem a vasat, és lesújtottam. Bele a csomagtartó közepébe. Mély horpadás keletkezett az ütés nyomán, és egek, de jó érzés volt. Ismét megmarkoltam a szerszámot, és erősebben vágtam oda vele. Aztán megint és megint. Iszonyú felszabadító volt.

Amint indultam az ablakhoz, meghallottam az üvegtörést a közelemben. Dean is belekezdett. Szinte szinkronban mozogtunk a roncsok között, és zúztunk össze mindent, amit tudtunk. Meglepően sokáig bírtam energiával.

Mikor azonban úgy 10 perccel később abbahagytam, és zihálva kisimítottam az izzadt homlokomra tapadt hajam, hogy felnézzek azt láttam, hogy Dean még nagyon is rombolt. Éppen az Impala csomagtartóját verte szét. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül.

Ledobtam, ami a kezemben volt, azután mellé siettem, és pont a levegőben kaptam el a feszítővasat, mielőtt még több kárt tehetett volna vele.

   - Dean, elég!- kiáltottam rá, egyetlen mozdulattal elvéve tőle a szerszámot, és magam felé fordítva őt.

Lihegett, és kivörösödött arccal vizslatott engem. Egyikünk sem szólt semmit, csak néztük egymást. Elveszve a másik tekintetében, miközben a légzésünket próbáltuk szabályozni a normális szintre.

Aztán egyszercsak a vas tompán puffant a kavicsos talajon, megtörve a köztünk beállt csendet. Az agyam ezután kikapcsolt, nem gondolkodtam többé. Csak megragadtam őt, és olyan szoros ölelésbe húztam, mint még soha.

Éreztem, hogy meglepte, de aztán a karjai erős kötelekként fonódtak a derekam köré, és úgy kapaszkodott belém, mintha attól félne, ha elenged, örökre eltűnök a szeme elől. Fejét a nyakamba fúrta, és hamarosan meghallottam a zokogását, amit a teste remegése követett. A könnyei melegen folytak le a bőrömön, miközben kiadott magából minden visszatartott bánatot, amivel feltelt az elmúlt 1 hétben.

Nem akartam elérzékenyülni, de én sem bírtam sokáig. Előtört belőlem a sírás. Még sosem láttam ennyire összetörtnek, és fájt érte a szívem. Valamint alig hittem el, hogy végre közel engedett magához, és megnyílt nekem, hagyta, hogy lássam a gyenge oldalát. Többet jelentett, mint bármi a világon.

   - Én nem megyek sehová. Nem számít, mit mondtam, nem hagylak magadra, ezt megígérhetem- suttogtam a könnyek között.

Hosszú percekig maradtunk így, végül lassan eltoltam őt annyira, hogy a szemébe nézhessek. Csillogott a könnyektől, én pedig egy kézzel odanyúltam, és letöröltem őket. Szipogva engedte nekem, sőt, mintha néha még bele is simult volna az érintésbe. Annyira sebezhető volt abban a pillanatban. Muszáj volt felvidítanom.

   - Sajnálom, hogy megütöttelek- fixíroztam az orrát bűntudatosan.

   - Semmi baj- szólalt meg rekedten - Megérdemeltem. Egy pöcs voltam.

   - Dean, a gyász...

   - A gyász nem kéne, hogy ok legyen arra, amit tettem- vágott a szavamba - Veled. És Sammel. Sajnálom. Én csak...

   - Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz- ingattam a fejem.

Lehajtotta a fejét, várt egy kicsit, majd visszanézett rám. Láttam, hogy próbálja összeszedni magát.

   - Megérdemeltem volna, hogy elveszítselek- jelentette ki - Ahogy néha viselkedem veled Kim, csak...- megakadt, majd felsóhajtott - Nem érdemellek meg.

   - Ne mondj ilyeneket!- kértem, visszahúzva őt magamhoz, és ráhajtottam a fejem a vállára - Sokkal több vagy, mint aminek gondolod magad, Dean. Sam-nek és nekem mindennél fontosabb vagy. Ha elveszítenénk...- csuklott el a hangom, mert visszajöttek az emlékek a kórházból. Akkor azt hittem, elveszítem őt. Nem bírnám ki, ha tényleg megtörténne.

   - Az esélytelen- biztosított, megsimítva a hajam - Mint ahogy te se, úgy én sem megyek sehová.

   - Amikor kómában voltál a kórházban, halálra voltam rémülve. Pusztán a gondolata annak, hogy nem voltál velem kiakasztott. Bármit megadtam volna azért, hogy még egyszer lássalak mosolyogni, hogy megölelhesselek, hogy elmondhassam...- a szavak maguktól hagyták el a számat, nem is figyeltem mit mondok. A végén jöttem rá mire készültem épp, és elvágtam a befejezést. Mint korábban is mondtam, nem most van itt az ideje.

   - De túléltem- emlékeztetett. A hangjában mintha megbújt volna valami, amit nem tudtam meghatározni. Egy gondolat kúszott a fejembe. Mi van, ha tud valamit, amit mi nem? De mégis mi lehet az? - És ha ez megnyugtat, mostantól el sem mozdulok mellőled.

   - Ha ezt akarod- húzódtam el az arcomat törölgetve. Mélyen a szemembe nézett, rabul ejtve a tekintetem, majd határozottan azt mondta:

   - Igen. Ezt akarom.

Megint beállt köztünk a csend. Nem a zavaró, hanem inkább a békés, megnyugtató féle. Egyikünk sem mozdult. A farkasszemezés nem szűnt meg, semelyikünk sem nézett el másfelé. Ez volt a mi kis meghitt pillanatunk.

És amikor már azt hittem, ennél nem lehet bizsergetőbb, megéreztem a kezét lejjebb csúszni a derekamon, majd a finom húzó mozdulatot, amivel közelebb vont magához. Engedtem neki, és visszafojtott lélegzettel vártam, mit fog tenni.

Az arca már csupán centiméterekre volt az enyémtől, és nem úgy tűnt, mint aki ennél meg akar állni. A szívverésem felgyorsult, amikor a távolság milliméternyire csökkent, mire pedig az agyam felfoghatta volna, mi is történik, az ajkai már az enyémeket érintették. Óvatos volt, mintha attól félne, hogy elhátrálok. Csakhogy az eszemben sem volt. Helyette lehunytam a szemem, és átadtam neki az irányítást.

Mikor érezte, hogy nem tervezek közbeszólni folytatta. Gyengéd volt, talán alig nevezhető csóknak, és csak pár pillanatig tartott, de megtörtént. Ettől pedig akkora öröm terjedt szét bennem, hogy kishíján felrobbantam tőle.

Mikor elszakadtunk a homlokomnak támasztotta a fejét, és nem mondott semmit. Ahogy én sem. Kezdtem attól félni, hogy megnémultam. Teltek a másodpercek, úgy éreztem, szólnom kéne valamit, viszont fogalmam sem volt, hogy fogjak neki. Ekkor törte meg a csendet Dean egy ilyen helyzetben legkevésbé várt kérdéssel:

   - Segítesz befejezni a kocsit?

Felszakadt belőlem a nevetés, amihez ő is azonnal csatlakozott. Csak annyit feleltem egy mosollyal az arcomon, hogy:

   - Boldogan.

Ezután lassan elváltunk, ő pedig biccentett, hogy kövessem. Befeküdtünk az Impalába, ő előre, én hátra, és lábbal kezdtük kirúgni a horpadásokat a tetőn. Közben felmerült témaként a zene, az ételek, és egyéb semmiség, amitől a hangulat csak még jobb lett. Az előbbi csók féleség nem jött elő, de azt máskor is meg tudtuk tárgyalni.

Az egyetlen, ami abban a pillanatban számított az az, hogy megint minden rendben volt köztünk. Remélhetőleg ez így is marad még jó sokáig. Mert szerintem egy valamire van most szüksége mindkettőnknek. Mégpedig egymásra.