Alfred:

- Biztos, hogy erre kell menni? - kérdeztem

- Az ellenfelünk tér és idő manipulátor. Csak sejtésem lehet merre kell menni. Maga a térkép és az otthagyott tárgyak nem változnak, de maga a felépítés az igen. A szilárd talaj hirtelen lehet mocsaras, vagy éppen fordítva.

- Remek.

Csak haladtak előre. Amikor tehették megálltak pihentek. Szinte biztosak voltak benne, hogy körbe - körbe haladnak, de ezt akkor se merték volna kijelenteni ha igaz is lenne. Fogalmuk se volt mit csinálnak.

- Pontosan mit is keresünk? - kérdezte Joshua.

- Apád azt mondta valamiféle szelence van nála. Azzal elzárható minden fajta lélek, de ha az a szelencén belül úgymond "oldalt" vált akkor az kiszabadul.

- Asszem tudom miről beszélsz. Kezd valami derengeni. Egy könyvből amit még élő koromban olvastam. "A megváltás szelencéje".

Kérdően néztem rá és egyben hülyén. - Akkor tudod, hogy kell használni?

- Nem. Nem emlékszem ilyenekre csak a nevére.

"Sziasztok gyermekeim!"

- Itt a köcsög... - kémleltem körbe.

"Örülök, hogy életben vagy. Hallom, hogy kerestek valamit. Segíthetek?" - nevetett mint mindig. Már idegesített.

- Boldogulunk nélküled is. De azért köszi. Bár segíthetsz megölni magad. - Joshua beszélt a hanghoz. Megint nem jelent meg a féreg.

"Hoztam nektek egy kis ajándékot. Ő azt mondta nagyon szeretne segíteni." - árnyfoltok táncoltak előttünk, majd szép lassan egy alak formálódott ki belőle, míg végül az alak arcot is öltött. Joseph volt az.

- Te szemét! - egyre szorosabban fogtam a botot, amit még azelőtt szedtem össze, mielőtt elindultunk.

"Jó mókát." - eltűnt, ő pedig itt maradt.

- Szervusz barátom! - hangja rekedtes és elhaló volt. Mint aki nagyon ki van száradva. De mégis sugárzott róla a gonosz tekintély. - Rég találkoztunk.

- Elég rég. Engedj tovább minket.

- Majd én lefoglalom. - Joshua ajánlkozott.

- De te harcolni sem tudsz. Szellem vagy.

Ahogy kiejtettem ezt emberi alakot kapott Joshua. Néztem rá meredten.

- Ez meg mi volt? - ő se értette.

"Majdnem elfelejtettem. Most már te is szenvedhetsz." - ő változtatta emberivé.

- Remek. - Joshua mosolygott. Élvezte, hogy újra él. - Most már fel tudom tartani. - kacsintott.

- Akkor haladjunk. - elkezdtem Joseph felé rohanni, társammal együtt. Én kikerültem Joshua pedig arcon vágta az öklével. Joseph földre került. Tovább futottam majd hirtelen hasra vágódtam. A keze a lábamra fonódott. Több mint tíz méteres távolság volt köztünk. Még is elkapott és visszarántott, hozzávágva engem Joshua-hoz. Mindketten felnyögtünk.

- Ezt nevezem. Nem tudtam, hogy ezek ilyet is tudnak. - fogta a fejét.

- Basszus. Még se fogok megszökni. - most már két kézzel fogtam a botot és felé rohantam, hogy fejen vágjam. Ugrásból sújtottam le, de két kézzel elkapta a végét. Joshua ekkor érkezett aki becsúszásból, felemelt lábbal gyomron rúgta. Joseph elengedte a botot, mire új lendületet véve jobb oldalról arcon vágtam. Lefejelte a fát, aminek a közelében állt. Mindketten futni kezdtünk. Megint utánunk nyújtotta a kezét, de most oda figyeltünk és kikerültük. Láttuk, ahogy feltápászkodik és utánunk ered.

- Basszus! Basszus!

- Ne pofázz csak fuss! - lihegtem.

- Nem menekülhettem. Mi sokkal többen vagyunk! - hörgött ránk.

- Merre?! - próbáltam nem figyelni rá.

- Arra! - mutatott a hegyekbe felvezető túra út felé.

- Biztos?!

- Semmi sem biztos!

Kezdtünk fáradni, Joseph viszont nem. Egyre közelebb került.

- Eltévedtünk.

- Hogy a francba mondhatod ezt ilyen nyugodtan?! - kiakadtam.

- Megvagytok. - nevetett, majd újabb árnyak jelentek meg körülöttünk.

- Bassza meg...

- Még többen lettek. - mondta Joshua a nyilvánvalót.

- Na ne mondd...

- Ha ellenkeztek csak jobban fog fájni.

Az osztálytársaim vettek körül. Rita, Carl, Peter, Sara, Adam és Joseph. Semmi esélyünk nem volt.

Írta: L.A.