Dylan Special

Befejező rész

*Sol*

Az ujjaimat lassan megmozgattam, de a szemeimet nem voltam hajlandó kinyitni. Pedig éreztem, hogy szomjas vagyok, hisz teljesen kiszáradtam. A torkom vizet követelt, de nagyon fáradt voltam. Még az sem zavart, hogy a nap sugarától a bőröm már forró volt. Az ujjaimat szélesre tártam, miközben hosszasan kinyújtóztam, vékony hangocskát kiadva. Magam mellett hallottam a halk szuszogást, és erre már kinyitottam a szemem, hogy körbenézzek a hotelszobában. Lynn mellettem, egy fekete bőrszoknyába, és egy rózsaszín melltartóban aludt. Riley kettőnk matracán terült el, az alsóteste Lynn térfelén, a felsőteste pedig az enyémen volt, fejét a lábam alatt egy párnán nyugtatta. Megdörzsöltem a szemem, és felkeltem az ágyból, hogy benézzek Myra és Valerie szobájába is. Akik hasonló kitekert pózban és hasonló hiányos öltözetben aludtak békésen. Eltántorogtam a fürdőszobáig, majd amikor felkapcsoltam a villanyt és belenéztem a tükörbe, ijedtemben majdnem felsikoltottam. A hajam helyén képződött szénaboglya még nem is volt annyira vészes az elkenődött sminkemhez, és a csillámmal, meg rózsaszín és piros (filccel?) virító bőrömhöz képest. Rúzs nyomok is voltak rajtam rendesen, nemcsak az arcomon, még a kézfejemen is. Itt csupán a víz nem segíthetett. Megnyitottam azért a csapot és jéghidegre állítottam, hogy nagyokat kortyolhassak belőle. Aztán beálltam a zuhanyzó alá és megengedtem a vizet. Fogalmam sincs mennyi időt töltöttem a fürdőszobában, de a hotelben lévő összes kikészített tisztálkodási eszközt fölhasználtam, amit csak találtam. Körülbelül a harmadik adag sampon, balzsam és tusfürdő után már nem volt tömény pezsgő és vodka szagom. Egy tiszta fehér törölközőt magamra, egyet pedig vizes hajam köré csavarva léptem ki a fürdőből. Lynn álmosan dörzsölgette a szemét, Riley pedig éppen egy hatalmasat ásított.

- Csöngött a telefonod – mondta Lynn maga elé bámulva.

- Hol van? – néztem körbe, mert nem emlékeztem, hogy hova is tettem a mobilomat. Odébb toltam egy bőröndöt, két pezsgős üveget, meg vagy két kupac ruhát, mire megtaláltam a mobilomat a földön, a kistáskámba. Dylantől volt egy nem fogadott hívásom, ezért azonnal rányomtam az újrahívásra. A szám szélét rágcsáltam miközben kicsöngött. Azt hiszem sosem fogom tudni teljesen megszokni, hogyha távol van tőlem, akkor ne izguljak kicsit, hogy minden rendben van-e.

- Báránykám? Most ébredtél föl? – szólt bele a telefonba, és fesztelennek próbált hangozni, de én elég jól ismertem ahhoz, hogy kihalljam belőle a feszengést.

- Ahha, igen. Minden rendben? A hotelben vagytok még?

- Hát ööö...

- Dylan? – szigorítottam el a hangomat, és kezdtem türelmetlen lenni.

- Ne akadj ki. De Mexikóban vagyunk.

- Hogy hol vagytok? – emeltem fel a hangomat.

- Mondtam, hogy ne akadj ki. – sóhajtott fel.

- Azt hittem New Orleansba mentek. Mi az ördögöt kerestek Mexikóban?

- Hogy hol vannak? – kapta fel a fejét Lynn és Riley is azonnal felült az ágyon.

- Mexikóban. – ismételtem el, miközben drámaian megforgattam a szememet.

28 órával ezelőtt

Húztam magam után a bőröndömet, a szobakulcsot szorongatva. A napszemüvegemet a fejem tetejére toltam, majd megemeltem a bőröndöt, míg felmentem a lépcsőn.

- Miért is nem a lifttel megyünk? – kérdezte Lynn.

- Azért, mert az első emeleten van a szobánk Lynn. Valerie meg fél a liftektől. – válaszoltam, hátra sem nézve.

- Hé! – hallottam meg magam mögött Valerie ellenkező hangját. – Én nem félek. Csak tartok tőlük.

- Jah, az egészen más. – bólogatott mellettem Myra, és egymásra nézve felkuncogtunk.

- Nem nevetnétek, ha ti is láttátok volna azt a borzalmas filmet.

- Amúgy nem értelek Val. Minek nézel horrorfilmeket? Utána mindig rájössz, hogy nem a te műfajod. – mondta Riley, egy nyögés kíséretében, ahogy felemelte a bőröndjét.

- Tudja a fene. Valahogy mindig megjön hozzá a kedvem. –sóhajtott Valerie.

- Ez az. – mondtam, amint megálltunk a százhármas szoba ajtaja előtt. A kulcs igazából egy kártya volt, amit hozzá kellett érinteni az ajtón lévő szerkezethez, ami aztán zölden világítva jelezte, hogy szabad a bemenet. Bár a hotel legolcsóbb szobáját vettük ki, amiben mindannyian elférünk, a látvány így is igencsak kellemes volt. Hatalmas bevetett ágyak, tévé, medencére néző ablakok, és a kedvenceim: apró tisztálkodós tubusok.

- Na jólvan. – mondta Lynn, és kinyitotta a bőröndjét, majd kivett belőle egy a telefonjához csatlakoztatható hangszórót, és ránk nézhet. – Indulhat a buli csajok. – vigyorgott, aztán megnyomta a telefonja képernyőjét, és felhangzott a Fifth Harmonytól a 'Just me and my Girls', ami Lynn direkt erre a napra készített lejátszási listájában volt benne. Nem mondom, hogy a lánybúcsúztatóm olyan volt, mint amit megálmodtam. Sokkal, de sokkal jobb volt annál. A sokkal jobb ott kezdődött el, hogy én csak reménykedni tudtam egy limuzinban, hátha Lynn szervezésével a lányok béreltek egyet. Ám mikor bekötötték a szememet, és lekísértek a hotel elé, nem egy limuzin várt rám. Hanem egy pink (!) Cadillac. Meglepetésemben felsikítottam, és hirtelenjében mindent rózsaszín csillogós, vattacukor illatű felhőben láttam. Olyan volt, mintha Barbie országba csöppentem volna. És bár nem igazán vagyok az a topmodell típusú lány, aki órákat képes ülni csak azért, hogy megcsinálják a manikűrjét, azért ez még engem is levett a lábamról.

- Úristen lányok! Ezt nem mondjátok komolyan! Ezzel megyünk bulizni?

- Naná! – bólintott Lynn büszkén.

- Kibéreltük egy teljes napra. – bólogatott Valerie is. Nem is tudom mi volt a jobb. Száguldozni Vegastól néhány kilométerre az országúton, vagy megérkezni a Stripre, kiszállni a rózsaszín Cadillacből, miközben magunkra vonzzuk az összes tekintetet, és besétálni a klubba, ahol már volt asztalfoglalásunk. A koktélok, kaszínózás, félkarú rabló, tánc, karaoke összhatása olyan volt, mintha tényleg nem is a saját életemet élném, hanem belecsöppentem volna egy filmbe, egy álomvilágba. A baj csak ott kezdődött, amikor leparkoltunk. Egy parkolóban. Egy ártatlannak tűnő parkolóban.

- Biztos vagy te ebben Lynn? – kérdeztem, miközben követtük őt a szalon felé.

- Oké, nézzétek. – állt meg, és felénk fordult. – Mindig is akartam tetkót. És itt vagyunk Vegasban. Együtt. Tudom, hogy hülyén hangzik, de életem legjobb döntése volt, hogy elszöktem a nevelőszüleimtől és bedugtak a javítóba. Így találkoztam veletek, meg persze Tylerrel, de most rólatok van szó. Sosem voltak ilyen barátaim mint ti. Nagyon sokat jelentetek nekem. – nézett végig rajtunk. Tudtam, hogy részeg volt még, bármennyi alkoholt is táncoltunk ki magunkból. De azt is tudtam, hogy ez a vallomás nem az alkohol számlájára írható fel.

- Na mire várunk még? Mennyünk be, azt varrassunk magunkra valamit! – vigyorodtam el, mire egyhangús ujjongás volt a válasz. Egyáltalán nem fájt. De komolyan. Volt, amikor meg sem éreztem. A csuklómra lévő bilincsre néztem, ami pont ugyanolyan volt, mint amilyen Lynn csuklóján is, és most ugyanilyen lesz Valerienek, Rileynak, és Myrának is. A nő, aki tetovált minket elmagyarázta hogyan kell ápolnunk a következő néhány napban, kifizettük, aztán mentünk is. Lynnek igaza volt, elképesztő jó érzés volt, hogy most már van valami a testemen, ami mindig látható és összeköt a legjobb barátnőimmel.

- Ááá, alig várom, hogy megmutassam Tylernek. Kíváncsi leszek mit szól hozzá. – lelkendezett Lynn, és én is vigyorogva bámultam a csuklómat, amin most a tetoválás levolt ugyan fedve, egy tapasszal, de mégsem tudtam elengedni a pillantásommal.

- Öö... lányok. Nem ide parkoltunk ugye? Egy másik parkolóban hagytuk a Cadillacet ugye? – kérdezte Riley, én pedig felnéztem. A parkoló üres volt. Teljes mértékben üres. Egy árva autó sem volt sehol. A szívem hatalmasat dobbant, és éreztem, ahogy a pánik szépen lassan összegyűlik a gyomromban, és elkezd kiterjedni az egész testemben. Rémképek hada árasztotta el az agyamat, ahogy ellopták a Cadillacet amit béreltünk.

- Oh te szentséges... - éés itt következett egy jó nagy adag Lynn válogatott szitokáradatából. Riley szüntelenül azt hajtogatta eközben, hogy „ezt nem hiszem el". Valerie körbe körbe járkált, közben pedig motyogott magában valamit. Myra sírva fakadt. Én meg leültem a padkára és a fejem a tenyerembe hajtottam. Fogalmam sincs mennyi idő telt el így. Az agyam felváltva blokkolt le, és kezdett pánikolni, amikor is Lynn szitokáradata hirtelen abbamaradt, tartott vagy öt másodperc szünetet, majd újra megszólalt.

- Ott egy srác. Megnézem látott-e valamit. A kurva életbe. – mondta, azzal eltrappolt a srácig, aki a közeli vegyesbolt mellett állt, és a kocsijának támaszkodott. Felálltam és odamentem Myrához.

- Gyertek menjünk mi is oda, hátha tud segíteni valamit. – fogtam meg Myra kezét, aki szipogva követett engem Lynn és az ismeretlen srác irányába. De aztán megtorpantam, ahogy elhaladtunk egy magas lámpaoszlop mellett. Az oszlop tetején, egy táblácskán, kis, halvány piros betűkkel ez volt írva: „Nincs éjszakai parkolás"

- Hál' isten! – sóhajtottam fel, és egy fél Mount Everest szakadt le a mellkasomról.

- Mi az? – kérdezte Riley

- Nem lopták el. Csak elvontatták. – mondtam és az oszlopon lévő táblára mutattam.

- Hát. Azt hiszem ez jó hír azért. – húzta el a száját Valerie.

- Gyertek menjünk oda Lynnhez. – mondtam, és továbbra is magammal húzva Myrát elindultunk Lynnék felé.

- Ahha, körülbelül öt perce.

- Elvontatták a kocsinkat. – fordult hozzám Lynn.

- Igen, tudom. Ki van írva az oszlopon egy táblára. Csak nem vettük észre.

- Hogy az a... - kezdte Lynn, de aztán sóhajtva lehunyta a szemét, majd egy másodperc múlva folytatta.

- Először vagytok Vegasban? – kérdezte a srác. Egyhangúan bólintottunk.

- Éjjelente körbeszoktak járni egyszer kétszer, aztán elvontatják az itt hagyott kocsikat. Én azért állok itt mellette, hogy ne vigyék el.

- Ó basszus! – rázta a fejét Riley.

- Akkor most mi legyen? – szipogta Myra.

- Felkellene hívnotok szerintem a céget. Biztos van ott azon a táblán telefonszám nem? – biccentett a srác, közben meg elővett egy füves cigit. Azt már korábban észrevettem, hogy a fű itt olyan hétköznapi dolog, mint az utcán lévő galambok, úgyhogy nem szóltam semmit.

- Megyek megnézem. – mondta Valerie, és visszasietett az oszlophoz. Volt telefonszám. Pontosan másfél órába telt, mire fölvették a telefont, nem kapcsoltak át meg le minket folyamat, és megtudták mondani Sunrise Towing címét, ahol a kocsit vitték.

- Hát az meg hol a viharba van? – csattant fel Riley. Immár egyedül álltunk a parkolóban, a srácnak időközben mennie kellett. Vegasban nincs tömegközlekedés. Így arra nem számíthattunk. És fogalmunk sem volt, hogy merre kell mennünk. Nem volt más választásunk, nekiálltunk gyalogolni. Nehéz volt olyan embert találni, aki nem volt részeg és sikerül útbaigazítani minket, de akadtak néhányan akik segíteni tudtak, és a mobilon lévő GPS el is eljutottunk egy darabig. Egészen konkrétan láttuk felkelni a napot Las Vegasban, ugyanis reggel volt már, de még mindig nem sikerült oda érnünk a Sunrise Towinghoz.

- Szerintem hívjunk egy taxit, de komolyan. Mostmár nem érdekel mennyibe kerül. – mondta Lynn.

- Oké. Egyetértek. – bólogatott hevesen Valerie. Megláttunk egy autószerelő műhelyt, ami előtt néhány férfi ácsorgott. Átmentem az úttesten és megkérdeztem tőlük, tudnak- e taxi számot Las Vegasban, mert ötünk közül hármunk telefonja lemerült, a másik kettő meg nem fogta az internetet. A pocakos, olajfoltos szakállas férfi odaszólt a társainak valamit spanyolul. Elmagyaráztam nekik, hogy mi történt, és már épp adtak volna egy mobilt, amikor Lynn odaszólt nekem, és intett, hogy menjek oda. Egy kocsi mellett álltak, Lynn az anyósülés felöli ablakon hajolt be és beszélgetett valakivel. Mikor odaértem, szemügyre vettem a sofőrt. A nőről, aki a kormány mögött ült, nem tudtam megállapítani, hogy latin-amerikai, vagy afro-amerikai. Mindkettő lehetett akár. Barna bőre volt, és hosszú, fenékig érő hullámos fekete copfjai. Egy elképesztően rövid sportnadrág volt rajta, térdig érő sport zokni meg sportcipő, fehér ujjatlan, hatalmas arany karika fülbevalók, meg egy csomó ékszer. A dekoltázsa olyan szembetűnő, hogy még nekem is nehezemre esett máshova nézni, és a sminkje pedig... hát ö.... csillogó. Kétség sem férhetett hozzá, hogy egy éjszakai pillangóval van dolgunk, de ez az éjszakai pillangó meglehetősen kedvesnek bizonyult.

- Hívok nektek ide egy taxit rendben? – mosolygott ránk, azzal kiszállt az autóból, és ide-oda forogva próbálta belőni a címet, miközben a taxissal beszélt. Egy perc után aztán letette, és ránk nézett.

- Tíz perc múlva itt lesz. Menjetek át az út túl oldalára, mert onnan fog jönni. – mutatott jobbra. – Elvisz titeket a Sunrisehoz.

- Nagyon szépen köszönjük! – mosolygott rá Lynn.

- Igen, köszönjük a segítséget. – mondtam én is, és a többiek is egyetértően bólogattak.

- Ugyan, igazán nincs mit. Örülök, hogy segíthettem lányok, de most mennem kell. – mondta azzal még intett egyet, és csikorgó gumikkal elhajtott.

- Huu, basszus, még jó hogy itt volt ez a ri... úgy értem ez a csaj. – mondta Lynn. A taxi szerencsére csakugyan ott termett értünk tíz perc múlva, és elvitt minket a Sunrise Toeninghoz. Rengeteg kocsi volt a kerítés mögött, mi pedig odasétáltunk a bódéhoz, és elmagyaráztuk, hogy ma éjjel hozták be a rózsaszín bérelt Cadillacünket. Nem csak, hogy egy csomó papírt kellett kitöltenünk, meg azonosítani kellett magunkat, még másfél órát is várnunk kellett ahhoz, hogy ne négyszáz, hanem csak háromszáz dollárt kelljen fizetnünk a kocsiért. Hullafáradtan, és háromszáz dollár mínusszal értünk vissza a stripre. Fogalmam sincs hány órakor.

- Tudtátok, hogy pontosan fél óra múlva fogjuk lekésni a gépünket? – szólalt meg ijesztően nyugodt hangon Riley. Az autóban néma csönd volt. Én vezettem és egy szó nélkül a repülő térre vettem az irányt. A többiek nem ellenkeztek, és a hallgatásukat beleegyezésnek vettem. Kevesen voltak a reptéren, nem kellett sokáig sorban állnunk. Két fiatal kínai srác állt az egymás melletti két pultban, amikor elregéltük nekik, hogy mi történt, és hogy tudnak-e még mára helyet keríteni nekünk valamelyik gépen, amivel hazatudunk menni. Nem tudtak.

- Legkorábban holnap tudtok menni Atlantába. délután egykor.

- Jól van. Jó lesz az. – sóhajtott Lynn. A jegyek áttétele természetesen annyiba került, mintha vettünk volna egy újat, de mindegy. Teljesen kivoltunk készülve. Idegileg is, meg fizikailag is. Néma csendben tettük meg az utat az autókölcsönzőig, ahol leadtuk a Cadillacet, elintéztük a papírmunkát, majd hívtunk egy taxit, ami visszavitt minket a Circus Circus hotelbe. Itt, miután egy nappal meghosszabbítottuk a szobafoglalásunkat, pedig mindenki egyszerre dőlt be az ágyba, és komolyan mondom, mintha kiütöttek volna minket, úgy aludtunk el körülbelül egy tized másodperc alatt.

***

Visszaültem az ágyra és bámultam magam elé. Időközben már mindannyian ébren voltunk és az elmúlt nap eseményein gondolkodtunk. Lynn az ablakhoz sétált és elhúzta a függönyt. Kint sötét volt már.

- Jól van. Átaludtunk majdnem egy egész napot, elvontatták a kocsinkat, lekéstük a repülőt, és kiderült, hogy a fiúk istentudja miért, de Mexikóban vannak.

- Igen, köszi Lynn, jó, ha hangosan is felsorolod, nem elég, hogy ezen tud csak kattogni az agyam. – emelte a plafonra a tekintetét Riley.

- Még nem fejeztem be. – nézett rá Lynn.

- Gondoltuk. – sóhajtott Valerie, de Lynn nem foglalkozott vele. – Azt akartam mondani, hogy ezek mellett is képesek leszünk jól érezni magunkat. Itt maradtunk plusz egy napra Vegasban, amiből még hátravan az este. Hát használjuk ki.

- De Lynn.... – kezdte Myra, de Lynn beléfojtotta a szót.

- Nincs, de Lynn! Ez Sol leánybúcsúja, és én nem fogom hagyni, hogy erre emlékezzen az egészből. Úgyhogy van két választásotok. Vagy itt maradtok keseregni, vagy letusoltok, felöltöztök, kisminkelitek magatokat, és megnézzük mi van ebben a hotelben. Mind Lynnt bámultuk. Akármennyire is volt rossz kedvem és sokkolt a hír, hogy Dylan jelenleg Mexikóban van, és még csak nem is tudta megmondani hogy miért (?) , elmosolyodtam. Ez Lynn. AZ én legjobb barátnőm, aki akkor sem hagyná, hogy elromoljon a leánybúcsúm, ha kitörne a zombi apokalipszis. A lányok hirtelen Lynnről rám néztek.

- Sol? – kérdezte Riley. Elmosolyodtam.

- Én benne vagyok. – bólintottam lelkesen. És tényleg. Lynnek ismét igaza lett. Van az a pont, amikor már annyira rossz minden, hogy már egyáltalán nem érdekelnek a következmények, és csak teszed azt, amitől jobban leszel. Így voltunk mi is. Teljes tudatában voltunk annak, hogy így is már több száz dollárt hagytunk itt Vegasban teljesen fölöslegesen. Erre mit csinálunk? Beülünk a hotel egyik éttermébe és anélkül rendelünk vacsorát, hogy akár egy pillantást vetnénk az árakra. A desszertet is beleértve. A pillantásom a szemközti asztalra tévedt. Pontosan nem láttam, hogy mit evett a házaspár, de éreztem a mexikói étel csípős illatát. És arra gondoltam, hogy ha Dylan nem fog adni valami értelmes magyarázatot arra hogyan is kerültek Mexikóba, és minek hívott fel, ha nem volt hajlandó elmondani a részleteket, akkor egészen biztosan hozzávágok egy enchiladat.

*Dylan*

Ültem a parton, a füvön, mezítláb, ölemben a macskahordó táskával, amiben a kismalac volt. Tényleg reménykedtem benne, hogy minél tovább ülök itt, annál több minden fog eszembe jutni az estével kapcsolatban. De egyelőre nem így történt, ráadásul a srácok sem voltak nagy segítség ezen a téren. Emmett még mindig ki volt ütve, Tyler a telefonját nyomkodta, és továbbra is azt motyogta magában, hogy „Felkéne hívnom", Nate a körülöttünk lévő tóban sétált, Joey pedig azt próbálta kitalálni hol is vagyunk pontosan. A kismalac felhorkant az ölemben. Lenéztem, és benyúltam a kosárba, hogy megsimogassam a mutatóujjammal a fejét.

- Veled meg mihez kezdjek, hm? – kérdeztem, bár tudtam, hogy sajnos nem fog adni értékelhető választ. Csak halkan felröfögött, ami ugyanúgy jelenthette azt, hogy „ Dylan léééégyszi vigyél magaddal haza" mint azt, hogy " Engedj el bazdmeg. Most. „ De sajnos nem tudok disznóul ezért nem tudtam, hogy melyiket is jelenti. Úgy döntöttem ideje sorra venni mind a hazajutási lehetőségeinket, mind a malac lehetőségeit. Nah meg annak a lehetőségét, hogy Sol elevenen fog megnyúzni, ha hazaállítok egy malaccal Mexikóból. Tylerre néztem. Lynnről már nem is beszélve. Úgy döntöttem, hogy mivel a malac sorsa még nem tudom mi lesz, ezért arról még jobb, ha nem mondok semmit. Annyit viszont elmondhatnék, hogy Mexikóban vagyunk, csak hogy ne érje őket annyira váratlanul a hír. Elővettem a zsebemből a mobilom – hál' isten, hogy a helyén volt! – és a névjegyzékbe megnyomtam Sol nevét.

19 órával ezelőtt

Imááádom New Orleansot. Komolyan. Minden olyan király itt. A zene. A pia. A város. Minden. Ilyeneken gondolkodtam épp, mikor lehúztam az istentudja hányadik shotot.

- Huu baszki nagyon kajás vagyok. – szólalt meg Emmett.

- Most hogy mondod... én is. – értett egyet Joey.

A srácok amúgy nagyon kitettek magukért, lefoglalták a bárban az emeletet csak nekünk, rendeltek emeletes „Shot-tortát" meg még egy felfújhatós lufi bárányt is kaptam „Sol helyett, merthogy most nincs itt". De amikor Nate kijelentette, hogy ő a legszívesebben most egy casadiat enne, akkor kezdődött az este csak igazán.

- Ráadásul tudjátok hol lehetne nagyon jó casadiat enni? – tette fel a költői kérdést.

- Mexikóban? – kérdeztem reflexből, mire mind rám néztek, Nate meg az asztalra csapott.

- Mexikóban. – Baromi jó ötletnek tűnt. Király ötletnek. Az évszázad ötletének.

- Még jó, hogy elhoztam a vészhelyzet csomagot. – bólogatott Joey.

- Abba meg mi van? – vonta fel a szemöldökét Tyler.

- Minden, amire spontán szükségünk lehet, egy király legénybúcsún. – mondta, és az asztalra tette a fekete oldaltáskáját. Mire észbekaptam már a reptéren voltunk. Arról halványlila gőzöm nincs, hogy hogy került Joey vészhelyzet táskájába mindannyiunk útlevele meg irata, de nem is érdekelt.

- Öt jegyet kérünk Mexikóba. – mondtam a nőnek, aki a pult mögött állt. Az arca rezzenéstelen maradt, csupán egyik szemöldökét emelte fel kérdőn.

- Mexikón belül hova?

- Mindegy az! – szólt közbe Emmett.

- Ahova a legkorábban indul gép. – csatlakozott Nate is.

- Indul egy harmincöt perc múlva a...

- Az jó lesz! – vágott a szavába Tyler, és a nő csupán egy pillanatig bámulta csak a plafont, mielőtt kiadta volna a jegyeinket. Így történt, hogy fél óra múlva egy gépen ültünk, ami egyenesen Aguascalientes-be repített minket.

- Na miiivaaan Los Callienteees? – ordította Emmett, mikor leszálltunk a gépről.

- Agucalientes. Nem? Vagy valami olyasmi. – Javította ki Tyler.

- Kit izgat? Ide azzal a Casadiaval. – mondta Nate, és céltalanul kezdtünk el sétálni a mexikói városba, ahol még sosem voltunk azelőtt. Santos papa kifőzdéjébe tértünk be, ahol Nate tripla adag casadiat rendelt, én meg egy enchiladat, a többiek meg nem tudom, mert Emmett, meg Tyler rámutattak az étlapon egy kajára, és megmutatták a pincérnek, hogy ők ilyet szeretnének, Joey meg rögtön rávágta, hogy „akkor ő is azt kér". A tequilat öblítésnek ittuk, aminek az lett a következménye, hogy minden olyan rohadt istenkirály volt, hogy úgy éreztem ide kell költöznöm. Épp egy buliból kifele jöttünk ki, hogy megkeressük az óceánpartot, amikor ez a gondolat az eszembe jutott.

- Ide kéne költöznünk! – mondtam ki a gondolataimat.

- Nekünk? Mind együtt? Hát ez mennnyiire király már. – Lelkesedett Joey.

- Nem veletek. Én meg Sol.

- Ppppfffffffffff. – adta ki Nate a véleményét.

- Ez szar ötlet Dylan. – közölte Tyler.

- Na és miért szar ötlet Ty?

- Képzeld csak itt el Solt. A sok mexikói között. A fehér bőrével meg a hosszú szőke hajával. Téged egy nap után kinyírnának, csakhogy megszerezzék Solt.

- Beszélsz te hülyeségeket. – legyintettem, bár tudtam, hogy van abban valami, amit mond.

- Na de most komolyan. Merre van már a tengerpart? – kérdezte Emmett és ide-oda forgatta a fejét

- Az óceán, úgy érted? – Javította ki Nate.

- Meg az is.

- Kérdezzük meg tőle. – intett Joey, affelé a férfi felé, aki épp egy cigarettát gyújtott meg, közben meg felénk sétált.

- Hahó, ember! – intett neki Emmett, mire a bajuszos férfi ránk nézett. – Beszél angolul?

- Sí, sí. – bólogatott a fickó, Emmett meg értetlenül hátranézett ránk, majd vissza a fickóra. – Na de angolul beszél?

- Sí, igen. – bólintott a fickó.

- Jólvan. Megtudja mondani merre van az óceánpart? – kérdezte, mire a férfi arcán leplezetlen értetlenség tükröződött

- Víz. Érti. – segített be Nate, és úszást kezdett imitálni.

- Az óceán? – kérdezett vissza, még mindig értetlen arcot vágva a férfi.

- Sí, az óceán. – bólogatott Emmett.

- Hát úgy hat órányi autó útra, nyugatra.

- Mi van? Ez komoly? Itt nincs is óceánpart? – kérdezte Tyler.

- Ez itt Aguascalientes. Itt nincs óceánpart. – magyarázta a fickó.

- Nah. Jó jegyet kértél Dylan. – csapott a hátamra Joey.

- Kussolj Joey, ti mondtátok, hogy bármi jó.

- Akkor most mit csináljunk? – nézett körbe Nate.

- Épp egy kis összejövetelre megyek a kuzinomhoz. Akartok jönni? – nézett végig rajtunk a fickó.

- Hát hogy a viharba ne? – vágta rá Emmett. – Mutasd az utat José! – Erre a fickó felnevetett.

- A nevem Miguel.

- Nembaj, az is jó. – veregette meg Emmett a fickó vállát. A „kisebb összejövetel" Miguel kuzinjánál vagy ötven embert jelentett egy kerti partin, ahol baromi hangos mexikói zene szólt, és töménytelen mennyiségű mexikói kaja. Az este fénypontja aztán az volt, amikor Miguel kuzinja, Carlo, megmutatta a tenyészetét. Ugyanis disznó tenyésztéssel foglalkozik. Egész nagyoktól kezdve tart minimalacokat is. Rögtön az eszembe ötlött, hogy Sol bizonyára nagyon örülne egynek.

- Mindig is akart kiskutyát. – mondtam, miközben az egyik kismalacot vettem az ölembe.

- De ez nem kutya, Dylan, hanem malac, nem látod? – mutatott a kismalacra Tyler.

- Majdnem ugyanolyan. Most nézd meg milyen aranyos. Sol imádná. – mondtam.

- Szerintem nem is Sol akar ilyet, hanem te. – vágta rá Tyler.

- Carlo, veszek egyet tőled. Mennyi?

- Ááá, Miguel barátainak ajándék! Válassz egyet! Te is akarsz egyet Tyler? – fordult Ty felé erős mexikói akcentussal beszélve.

- Isten ments. Lynn kidobna a malaccal együtt. – mondta, enyhe rémülettel a szemében, mintha ez tényleg megtörténhetne. Visszafordítottam a figyelmemet a malackákra, és próbáltam kitalálni vajon Sol melyiknek örülne a legjobban. Mind nagyon aranyos volt, de volt egy. Egy kis foltos, aki kisebb volt az összesnél, de olyan akarattal furakodta át magát a testvérei között, hogy csak elér hozzám.

- Ő lesz az. – emeltem fel a malackát.

- Remek. Tiéd. Iszunk rá egy tequilát?

- Hát erre tuti. – rázta meg a fejét Tyler. Így hát Carlo, Tyler, én és a malac elindultunk vissza a többiekhez. És már alig vártam, hogy megmutassam Solnak a malacunkat.

­***

Pontosan két és fél órába telt, mire kitaláltuk, hogy pontosan hol is vagyunk, hogy kerültünk ide, és mit csináljunk a malaccal. Tyler bármennyire ellenkezett, nem voltam hajlandó visszavinni Carlóhoz, ugyanis úgy éreztem, oka volt annak, hogy hozzám került ez a malac. Viszont nem is mehettünk így vissza repülővel miatta, így hát csak egy választásunk volt.

- Stoppolni? Te teljesen megőrültél? – kérdezte Nate. – Stoppolni akarsz Atlantáig egy malaccal?

- Miért van jobb ötleted?

- Igen. Hagyd itt azt a disznót, és fogjunk egy gépet. – szólt közbe Joey is. Ebből aztán jó nagy veszekedés keveredett, ugyanis eltökéltem, hogy nem hagyom itt a malacot. Az anyázásnak aztán Tyler vetett véget, aki mobilon beszélt valakivel, és bólogatott, meg hümmögött közben, majd egy perc múlva lerakta és ránk nézett.

- Nah. Juan elvisz minket Jacksonvillig.

- Ki az a Juan? – kérdeztem.

- Azt hittem ti tudjátok. – pislogott Tyler, de nagyon úgy tűnt, hogy egyikünknek sincs még fogalma sem, hogy ki az a Juan.

- Felhívott, hogy hol vagyunk, mert akkor a megbeszéltek alapján elvisz minket ma Jacksonvilleig.

- Gondolom akkor Carlo partiján volt nem? – vonta össze a szemöldökét Nate.

- Kit érdekel? A lényeg, hogy elvisz. Ez király. Így legalább Dylannek sem kell itt hagyni a disznóját.

- Ez egy kismalac. – javítottam ki, mert hát csak rá kell nézni. Nem lehet rá azt mondani, hogy disznó, olyan aranyos.

- Tökmindegy. Hova jön értünk ez a Juan? – kérdezte Joey.

- Ki kell mennünk a főútra. – mutatott előre Tyler. Így hét kimentünk, és tíz perc múlva csakugyan megállt egy bordó furgon, és egy fekete hajó fiatal srác nézett ki a kormány mögül.

- Ááá, srácok. Pattanjatok be. – Egy darabig csak néztem a csávót, és akkor esett le, hogy emlékszem rá, a buliról. Ő volt az, akivel sörpongot játszottunk, merthogy nem ismerték, csak sörük nem volt, úgyhogy tequilat használtunk. Ami nekik nem ártatott meg, a magam részéről egy idő után csak úgy tettem mintha ittam volna, aztán kiköptem mert nem lett volna jó alkohol mérgezést kapni. Szóval Juan a tequilapong után olyan táncot lejtett, hogy csak nézett mindenki, aztán meg egy hátraszaltó közben egyenesen belerepült egy tál csípős nachos szószba, mikor nekiütközött az asztalnak.

- Ááá Juahn! – mutatott rá Nate, és volt egy olyan érzésem, hogy a többiek is most ismertek rá.

- Igen, igen, szálljatok be. – intett. Mi pedig be is szálltunk. Ölembe vettem a malacot, és megnéztem, hogy minden oké-e vele.

- Nincs egy kis vized Juan? – kérdeztem.

- Dehogy nincsen. Ott van he! – mutatott az ülésem alól kilógó fekete táskára. kinyitottam és kivettem belőle egy ásványvizes palackot. Lecsavartam a tetejét, és óvatosan adtam belőle a malackának.

- na ne szórakozz Dylan. Ez komoly? – kérdezte felháborodva Nate.

- Mi van? Szomjas. – vontam meg a vállam.

- Én is az vagyok. Utoljára kellett volna a disznónak inni. – mérgelődött.

- Van még baszki, nyugodj már le. – mondtam, aztán elővettem még egy palackot és miután ittam belőle én is, odaadtam a többieknek.

- Na és miért mész Jacksonvillbe Juan? – kérdezte Tyler.

- Hát mondtam is nektek tegnap. Viszem a kokaint. – válaszolta, én pedig hirtelen megdermedtem, és éreztem, ahogy a többiek is lefagytak. Óvatosan Tylerre néztem, aki nyelt egy hatalmasat, de nem mozdult. Egy csomó kép özönlötte el az agyamat, ahogy a határon lebukunk, minket meg letartóztatnak és több évtizedre börtönbe zárnak. Ekkor Juan felnevetett.

- ÁÁÁ Juan csak viccel. De látnotok kellett volna az arcotok. Ilyen volt. – mondta, azzal rémült képünket kezdte el utánozni, majd ismét röhögésben tört ki. – Meglátogatom a nénémet, mert ott lakik. – mondta ezúttal komolyan, én pedig hosszasan kifújtam a levegőt, ahogy a többiek is. Az út Jacksonvillbe egy nap is volt. Aztán onnan Atlantába meg sikeresen stoppoltunk. Végül rohadt fáradtan értünk haza, de szerencsére Juan nénéjénél letudtunk tusolni, így legalább a szagunk meg a kinézetünk elviselhető volt, ami nagyon is fontos tényező, tekintve, hogy szembesülnünk kell a lányokkal. Tudtam, hogy a mi lakásunkon vannak, de mégis mikor beértünk, és mind egy asztalnál ülve, mellkasuk előtt összefont karral ültek és néztek ránk, azért egy kicsit megilletődtem.

És bár kaptam ölelést, meg egy gyors csókot is, azért éreztem, hogy magyarázatot vár.

- Báránykám. – mormogtam. – Hiányoztál.

- Tényleg? Mexikóban is hiányoztam?

- Ott végképp. – bólogattam, de Sol arckifejezésén láttam, hogy nem talál viccesnek.

- Jó figyelj, az egész ott kezdődött, hogy Nate, casadiat akart enni...

- Persze, fogd csak rám. – szólt közbe Nate.

- Ház így volt nem?

- De te mondtad, hogy Mexikóban lehet jó casadiat enni.

- Na álljunk meg egy percre. – Lépett Lynn, Sol mellé. – Ti elmentetek Mexikóba azért, hogy egyetek egy Casadiat?

- Nem, én valami rizses, babos cuccot ettem. – szólalt meg Tyler, de Lynn egyetlen pillantása elég volt, hogy elhallgattassa. Feszült csönd következett, aztán Riley röhögése törte meg a csendet. Mindenki felé fordult.

- Bocsi. Ne haragudjatok. De szerintem ez rohadt vicces. – mondta és megállás nélkül röhögött.

- Na. Ez az én csajom. – emelte fel büszkén a fejét Emmett és puszit nyomott a még mindig nevető Riley arcára. Egy idő után már senki nem bírta, Riley nevetése ragadós volt, és mind nevetni kezdtünk. Egészen addig, amíg a nevetések között apró röfögések hangjai is áthallatszódtak.

- Ti is halljátok ezt? – fülelt Sol.

- Igen, olyan, mintha... van itt egy disznó? – kérdezte Lynn.

- Jah...ööö... nah igen. Valamit mutatnom kell. – túrtam zavartan a hajamba, és kimentem a bejárati ajtó elé, ahol hagytam a malackát a macska hordó táskában.

- Szuvenír Mexikóból. – vigyorogtam Solra, és csak remélni tudtam, hogy nem fog kidobni a malaccal együtt, mint ahogy Tyler mondta. Körülöttem a srácok mind Solt bámulták meredten, hogy erre mit fog reagálni. Sol arca semmi jót nem ígért.

- Dylan... - kezdte a figyelmeztető hangján. Akkor szokta ezt alkalmazni, amikor nagy bajban kell éreznem magamat. Kezdtem izzadni. Ekkor azonban a malacka kidugta a fejét a táskából, és egyenesen Solra nézett. Sol arca pedig varázsütésre változott meg.

- Úristen! – kapta a kezét a szája elé. – Istenem de édes vagy! – mondta, benyúlt a malacért, hogy magához vegye. Akkora kő esett le a szívemről, hogy esküszöm hallottam koppanni. Aztán Sol a malacról újra rám emelte a tekintetét.

- De ne hidd Dylan Blake, hogy ezentúl megoldhatod a problémákat azzal, hogy hazahozol egy malacot.

- Jojo, persze. – bólintottam. Azért malacból egy bőven elég.

- És nektek milyen volt Vegas, lányok? – kérdezte Tyler, Lynnt magához húzva. – Lynn Solra nézett, Lynn Solra, Myra Valerire, ő meg rá, Riley meg elhúzódott Emmettől és közelebb jött, miközben azt kérdezte:

- Van már annak a malacnak neve?

- Ja, tényleg ki kellene találni egyet. – Bólogatott Lynn.

- Igen, én az Izzy névre gondoltam. Mit szóltok? – nézett körbe Sol. A srácokkal egymásra néztünk. Elég nyilvánvaló volt, hogy Vegas sem volt unalmas. Ekkor vettem észre, hogy mindannyiuk csuklóján kötés van. És mivel gondolom, ne közös érvvágásról volt szó, a tetkóra tippeltem. Ám ez nem olyan amit elkellene titkolni, tekintve, hogy így is úgy is kiderül. De aztán rájöttem, hogy bármi is történt ott, én egy malaccal állítottam haza, ezt pedig Sol nem tudja felülmúlni.