9. Fejezet

Régen aludtam utoljára ilyen jól. Már félálomban voltam, és ahhoz még ugyan nem volt elég erőm, hogy kinyissam a szememet, vagy fölkeljek, de ahhoz igen, hogy az emlékezetemet segítségül hívva, tudjam, hogy a mellettem fekvő, halk szuszogó hangokat kiadó apró teremtmény, nem más mint Sol. Éreztem a közelségét, továbbra is csukott szemmel és lassú tudattal magamhoz húztam, nem is gondolkodtam rajta, egyszerűen azt akartam, hogy közvetlenül mellettem legyen. Megéreztem a mellkasomon elterülő puha hajtincseket, és kicsiny lélegzetvételeinek hangját, megéreztem csodálatos illatát, ezektől pedig egy kettőre süllyedtem vagy két szintet álomország fele. Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor valaki kiakart rángatni édes pihenésemből, reflexből Sol után kaptam, de nem volt mellettem senki. A kezem csak a nagy semmit tapogatta mellettem a matracon. Nem tetszett a mellettem lévő üresség, sikerült rávennem magamat, hogy kinyissam a szememet, hogy mi is történt.

- Dylan! – hallottam meg suttogó hangját, a szememmel pedig megkerestem a hang gazdáját is. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy mondja már el légy szíves hogy képes korán reggel ilyen kibaszott gyönyörű lenni? A fekete szemfestéke enyhén mosdódott el a szeme körül, de ez csak vadóc külsőt kölcsönzött neki. Az arca enyhe reggeli pirosságban tündökölt, a haja pedig kócos volt. Szexin kócos. Önkéntelenül is eszembe jutott, hogy, úgy néz ki, mintha...

- Elárulnád mégis mi a frászt kerestem az ágyadban?! – meredt rám, félbeszakítva illetlen gondolataimat.

- Neked is jó reggelt báránykám. – dörzsöltem ki a maradék álmosságot is a szememből, majd két karommal megtámasztottam magamat az ágyon. Egy pillanatra, mintha elkalandozott volna a gondolataival együtt a tekintete is, de aztán gyorsan fölvette újra a mérges tekintetet, és halkan sziszegve, hogy a srácok ne ébredjenek föl, azt kérdezte:

- Válaszolnál a kérdésemre?

- Elaludtál... - kezdtem, de gúnyosan félbeszakított.

- Nem mondod?

- Ne akadj ki. Elaludtál, én meg hazahoztalak a Sasfészekből. A többiek még ott maradtak egy ideig. Nem vihettelek be a szobátokba, mert egyrészt én oda nem mehetek be, másrészt annyit ittál, hogy gondoltam biztonságosabb, ha szemmel tartalak. Hátha rosszul leszel vagy valami. – egyébként ez szóról szóra igaz volt. Csak azt az apró, jelentéktelen részletet hagytam ki, hogy mekkora örömöt okozott nekem, hogy egész este tőlem pár centire aludt. És ha valaki megkínozna, akkor sem ismerném ezt be neki.

- Azt akarod mondani, hogy elaludtam a Sasfészekben te meg hazacipeltél? Mégis hogy? – kérdezte hitetlenkedve.

- A karomban. Nem emlékszel? – fürkésztem a tekintetét. Egy pillanatig úgy tűnt, valóban nem tudja miről beszélek, de aztán halvány tűzvirágok nyíltak az arcán, amiből arra következtettem, hogy valami azért csak beugrott neki. Szerettem volna azokból a tűzvirágokból még többet látni az arcán.

- Lehet, azért nem emlékszel, mert azt hitted éppen álmodsz. Mellesleg ezt bóknak veszem. – kacsintottam rá. A tűzvirágok sajnos ezúttal elmaradtak, csak egy flegma pillantást kaptam válaszul.

- És azt megmagyaráznád, hogy miért aludtam egy ágyban veled? – mutatott mérgesen az ágyamra.

- Először is, nincs itt több szabad ágy. Másodszor pedig a földön akartam aludni, de nem hagytad. – Harmadszor pedig, képtelen lettem volna úgy elaludni, hogy te tőlem pár méterre alszol, miközben meg van rá a lehetőségem, hogy büntetlenül a karomban tartsalak.

- Hogy érted azt, hogy nem hagytam? – vonta föl kételkedve egyik szemöldökét. Nos, igen, ez egy jó kis jelenet volt. Gondoltam visszaemlékezve, a történésekre. Muszáj volt elmosolyodnom.

- Majdhogynem magadhoz rántottál az ágyba, amikor elakartalak engedni. Egy ilyen ajánlatot csak nem utasíthattam vissza. – próbáltam ártatlan arcot vágni. De most nem? Csak illedelmes próbáltam lenni és teljesíteni egy hölgy szerény kívánságát. Tudatalatti kívánságát.

- Ez nem ajánlat volt Dylan! Nem is voltam ébren. És mi van ha Rollins hadnagy vagy valaki meglátta volna, hogy egy ágyban alszom veled? Te teljesen megőrültél?! – a hangja kicsit megemelkedett, a szomszéd ágyról pedig mocorgást hallottam.

- Mi a... ó. Szia Sol. – köszönt rekedten Emmett.

- Szia. – válaszolt továbbra is mérges hangon.

- Bocsi... öö... – motyogott Emmett, azzal megfordult az ágyán, szembenézve a fallal. Sol újra felém fordult, és kérdő arckifejezése elárulta, hogy még mindig a válaszomra vár.

- Csak délután van feladatunk. Addig békén hagynak minket. – vontam vállat.

- Ahha ez tök jó, de nekem viszont van dolgom. Hol a cipőm? – kezdett körbe forogni, a cipőjét keresve, amit aztán az ágy egyik lábánál talált meg, és dühösen fölvette a földről. Végignézett a ruháján, majd felsóhajtott.

- Ha valaki meglát így, nekem végem. Most azonnal átkell öltöznöm.

- Akarod, hogy segítsek? – feldobta a labdát, muszáj volt lecsapnom. Ám meglepetésemre Sol olyan arcot vágott, mint aki valóban elgondolkozna az ajánlatomon. Ez pedig zavarbaejtő volt.

- Nézd meg, hogy van-e valaki a folyosón. – parancsolta. Ahha, vagy úgy. Én másra gondoltam. Sol azonban úgy nézett ki, mint egy ijedt kis bárány, aki fél kimenni a mezőre. Felnevettem. Elmentem mellette, kinyitottam az ajtót, és megláttam a folyosón beszélgetni Radfordot és Campbellt.

- Peched van, Campell és Radford százados kint vannak. Úgy tűnik Itt ragadtál még egy ideig. – mondtam és nem érdekelt, hogy látszik rajtam, ezt tulajdonképpen mennyire szerencsés helyzetnek tartom.

- Szó sem lehet róla! Oké, ki kell menned a ruháimért. Ott vannak a mosdóban, az ablak alatt.

- Báránykám nem szokásom női mosdókba járkálni. – csóváltam meg a fejem, akkor azonban eszembe jutott egy gimnáziumi élményem. Na meg én aztán nem leszek az, aki szűkíti a lehetőségek körét. Nem bírtam elfojtani egy mosolyt.  – Csak speciális esetekben. – tettem hozzá, de Sol annyira nem találta mókásnak a kijelentésem.

- A szobánk innen nagyon messze van, muszáj elmenned értük. Ennyivel tartozol! – áljjunk csak meg!

- Hogy én tartozom? – léptem hozzá közelebb. - Te tartozol nekem báránykám, méghozzá sokkal. – néztem mélyen a szemébe. Valószínűleg belátta, hogy igazam van, mert felsóhajtott és csak annyit kérdezett:

- Elhozod a ruháimat vagy nem? – természetesen elfogom hozni. Na de hát nem kell rögtön beadni a derekam. Abban mi lenne a móka?

- Hmm... nem tudom megérné e ez nekem. – dörzsölgettem az államat.

- Baszki Dylan menj már el a ruháiért! – emelte fel a fejét hirtelen Thomas, majd hogy egyértelmű legyen mennyire zavarja a társalgásunk, a párnát a fejére szorította. Nem akartam fölkelteni a srácokat, ezért a szekrényemhez sétáltam, hogy fölvegyek egy pólót, habár be kellett vallanom, meglehetősen élveztem Sollal félmeztelenül társalogni. Majd kiléptem a folyosóra, és minél halkabban próbáltam meg lépkedni. Mentem egyenesen, egészen addig, amíg meg nem találtam a már említette fürdőt. Rögtön észrevettem az ablak alatt, összehajtogatott ruhakupacot. Fölkaptam, és a kezemet magától az orromhoz emelte a ruhadarabokat, így pedig beszívtam az illatát. Megráztam a fejem. Mit csinálok? Nem vagyok én kutya. Ha ezt Sol látta volna, bizonyára valami perverz elmebajosnak gondol. Vagy nem? Végülis ez csak egy ruha. Csodálatos málna illattal. Megdörzsöltem az arcomat. Istenemre, ha valahogy kilehetne kapcsolni az agyműködésemet, és újra lehetne indítani, megtisztítva ezektől a gondolatoktól, megtenném. Kinyitottam a szobánk ajtaját.

- Itt a ruhád. – léptem be az ajtón. Megláttam Solt. Közvetlenül Tyler ágya mellett állt. Közel voltak egymáshoz, mint akik valami intim dologról beszélnek. A gyomromban valami fura érzés kezdett kavarogni, és nagyon nem tetszett. Sol egy szó nélkül odajött hozzám, kivette a kezemből a ruhákat, majd a szobánkban lévő kis mosdó helyiség felé vette az irányt.

- Állj itt az ajtó előtt. – fordult felém. Az ajtó elé léptem. – És ne merészelj benyitni! – mutatta felém fenyegetően a mutatóujját. - Komolyan Dylan, ha akár csak résnyire is kinyitod az ajtót mert azt hiszed poénos vagy, esküszöm behúzok egyet! – nos, ez csábítóan hangzik.

- Tudod attól, hogy ennyire parázol, égető vágyat érzek rá, hogy csak azért is benyissak. – mondtam csak félig viccből, de ő szokás szerint csak a szemét forgatta. Amíg Sol öltözött, Tyler felé néztem. Nem nézett rám, a hátán feküdt, de láttam, hogy nyitva van a szeme. Azokat a gondolatokat, amik a tudatom hátsó zugában kezdtek megfogalmazódni, egyre nehezebb volt távol tartani. Nem akartam, hogy felszínre törjenek, de a képek a fejemben sorra támadták a védőfalamat, ami már nem tartott ki soká. Nyílt az ajtó, Sol pedig kilépett rajta. A maradék sminket lemosta az arcáról, és a haja sem volt már olyan kócos mint előbb. De semmi nem változott. Így is gyönyörű volt.

- Akkor... én most megyek. – nézett fel rám.  - És erről többet nem beszélünk. Se erről, sem a csókról. – újabb magas labda.

- Arról a csókról, amelyiket rendszeresen megálmodsz, vagy az igaziról? – mosolyogtam rá.

- Hihetetlen vagy. – csóválta meg a fejét. Tüzes pillantását még pár másodpercig az enyémen tartotta, majd megfordult és kisétált a szobából. Hanyatt feküdtem az ágyamon, és a kezeimet a tarkóm alatt összefűzve bámultam a falat. Még soha nem aludtam ezelőtt lánnyal egy ágyban. Teljesen új dolog volt számomra hogy csak... fekszünk egymás mellett. Semmi mást nem csinálunk, csak alszunk. És élveztem. Olyan... megnyugtató volt. Ezt most én mondtam? Felsóhajtottam, amiért nem tudom letagadni a gondolatot. Mert hát ez volt az igazság. Ez az egy éjszaka Sollal, jobban megnyugtatott, mint előtte bármi, vagy bárki. Nyoma sem volt este a rémálmoknak. Akár receptre is felírhatnák nekem Solt. Igen, az nagyon is jó lenne. Saját Sol terápiás kezelést kellene kapnom. Átfutott az agyamon, hogy megoszthatnám az ajánlatomat Sollal, de majdnem minden bizonnyal le bunkóznak, vagy felpofozna, vagy csak faarccal közölné, hogy ne is álmodjak róla, aztán magamra hagyna. Ezt a jelenetet még csak elképzelni is rossz volt.

***

A délutáni edzés végén a nagybátyám elénk állt és beszélni – mármint ordibálni – kezdett.

- Figyelem uraim! – Ma délután, a lányok csoportjának edzésének az időpontjában, sajnálatos módon, minden pálya foglalt lesz. Az elhatározásom a következő: A vendégeinket, habár csak pár hónapig vannak nálunk, meg kell tanítanunk, biztonsági okokból, a fegyverhasználat legalapjaira, csupán azért, hogy vészhelyzet esetén többet tudjanak vele kezdeni, mint a NASA rendszerének feltörésével. A mesterlövészetesek tehát a délutáni edzésük első felében, velem jönnek, és belesznek osztva egy-egy lányhoz, mint oktató. Tíz emberre van szükségem. A jelentkezők lépjenek előre! – gondolkodás nélkül előre léptem. A nagybátyám, miután végignézett rajtunk, az égre emelte a tekintetét, majd szigorúan megszólalt.

- Mondom tíz főre van szükségem. Nem negyvenre. Dylantől számítva minden második ember lépjen előre, Mr. Gregoryval bezárólag. – mondta, mi pedig tettük, amit kért. Bár a nagybátyám néha igencsak idegesítő tud lenni, azért be kell látnom, hogy vannak jó napjai. Például ez is ügyes húzás volt tőle, hogy engem bejuttatott. Bár az is igaz, hogy messze én vagyok a legjobb lövő. Azért csak szólok majd anyánál egy két jó szót az érdekében.

***

Fegyelmezetten álltam a többiekkel a nagybátyám mögött, és vártam, hogy elkezdődjön. Nem csupán azért akartam, mert így újra eltölthetek egy kis időt Sollal. Hanem mert, az a két dolog kap főszerepet a programban, ami ezen a világon igencsak lázba hoz. A fegyverek, és a nők. Sol, jelen esetben. És az, hogy bevethetem a jó öreg, hátulról átölelve megtanítom, hogy kell használni trükköt, felettébb szórakoztató elfoglaltságnak ígérkezett. Már csak azért is, mert megmernék rá esküdni, hogy ha akarja, ha nem, szüksége lesz rá, hogy újra és újra megmutassam neki, hogy kell csinálni. Lassan. Közelről. Ezt pedig alig vártam. Megérkeztek a lányok, és sorba álltak velünk szembe. Sol pillantása összeakadt az enyémmel. Lehetetlen volt megmondani, hogy mire gondol. És ez zavart.

- A mai órán megtanulják a lövészet alapismereteit. Ugyanis, az összes edző pálya foglalt, másrészt pedig fontosnak tartom, hogy vészhelyzet esetén, legyen fogalmuk róla, mihez kezdjenek egy fegyverrel. - nézett végig a lányokon - Mindegyikőjüknek egy katona fog segíteni. Ők vizsgáztak mesterlövészetből. – intett felénk. – Most vissza kell mennem a hármas osztaghoz, de a katonáim, majd gondjukat viselik. – na, az már biztos. – Dylan, te vagy a főnök. – biccentett felém, én meg tisztelegtem.

- Igenis uram! – miután a nagybátyám elment, előreléptem és végignézve a lányokon, levettem a vállamon lógó M16-ost. - Szóval, ezzel a gépkarabéllyal fogtok lőni. Caleb! – szóltam oda a kettővel mellettem álló srácnak, aki utánam talán a legjobb volt ezen a téren. Tudta is mi a dolga, beállt mellém, a célpontot jelző táblákkal szemben. Megadtam neki a jelet, és az egész sort leszedtük. A bemutató után, a srácokat elirányítottam a lányokhoz, én pedig Sol mellé sétáltam.

- Mi az báránykám egy fél napig sem tudsz meglenni nélkülem? Akárhova fordulok, te ott vagy. – szerencsére.

- Igen, sajnos az ellenállhatatlan sármod nélkül végem van. – felelte, és bár tudtam, hogy szarkazmusból mondja, én mégis azt válaszoltam:

- Nem kétlem. – válaszul a szemét forgatta, én pedig halkan felnevetve közelebb hajoltam hozzá. - Tudod, hogy nagyon sokat forgatod a szemedet? Ha nem vigyázol, még a végén fönnakad. – ebben egyébként nem voltam biztos, de rémlik, hogy mondtak valami ilyesmit a felnőttek még amikor kissrác voltam. Nem válaszolt, így a kezébe adtam a fegyvert. Nem panaszkodott a súlya miatt, így elkezdtem magyarázni.

- Nem baj, ha nem találod el egyiket sem, nagyon sokat kell gyakorolni mire belejössz. Tedd az egyensúlyt az egyik lábodra. – mondtam, kihasználva az alkalmat, hogy okkal hajolhatok közel hozzá. Sol engedelmesen tette amit mondtam, ez pedig nagyon tetszett. -  Mindkét kezeddel fogd a pisztolyt. A tartásod legyen egyenes. – kezemet karcsú derekára csúsztattam. Éreztem, ahogy hirtelen egész testében megmerevedett. Éreztem magamban a diadalt és még közelebb hajoltam hozzá. - Határozottan fogd, ne félj tőle. És ne legyél ilyen merev. – amíg beszéltem hozzá, meztelen nyakán néztem a hófehér bőrt. A szám csupán pár centire van tőle. Hallottam halk, rendezetlen légzését. - Egyenletes legyen a légzésed, koncentrálj.

- Arrébb lépnél? Így nem tudok normálisan koncentrálni. – hát ezt eltudom hinni. Felnevettem Sol tekintetének zavartságán, de tettem amit mondott, és hátrébb léptem mellőle.

- Ne feledd, ez nem megy egyről a kettőre. Egy idő múlva majd belejössz. Ha ügyes vagy és hallgatsz rám, elképzelhető hogy az óra végére már eltudsz találni néhányat. – Sol a célpontra nézve elmosolyodott. Örültem, hogy a bíztatásom jól esik neki, és ami azt illeti, nem leszek szomorú, ha nem tud egyet se eltalálni. Akkor ismét kellek a gyakorláshoz. És ha végül nekem köszönhetően elsikerül, majd az egyiket találnia, azért talán kaphatok nála egy pirospontot. Láttam ahogy Sol mellkasa megemelkedik, majd meghúzta a ravaszt. Újra és újra. A céltáblák egymás után fordultak le a helyükről. Ha álmodom, szeretnék megkérni mindenkit, hogy ne merészeljen fölébreszteni. Ugyanis nem hittem el, amint az imént láttam. Sol csupán az utolsó célpontot vétette el, de a második próbálkozásra azt is eltalálta. Egyetlen egy pillanat volt csupán. Egy század, egy ezred másodperc. És mindent máshogyan láttam. Sol a céltáblákról rám nézett, és magabiztosan mosolyogva várta, hogy mit szólok. Nem találtam a hangomat.

- Mi az, miért nézel úgy rám mintha varázsoltam volna? – hát a varázslathoz nagyon közel volt.

- Nem jutok szóhoz. – mondtam őszintén.

- Nahát! Dylan Blake nem jut miattam szóhoz. Ezt le kellene írnom valahova... - színlelt elgondolkodó arcot.

- Elárulod hol tanultad? – tettem fel az egyetlen értelmes kérdést, ami az eszembe jutott. És tényleg nagyon kíváncsi voltam a válaszra.

- Régen volt. Nem nagy ügy. Amúgy is szeretem az AR-eseket. Nem olyan nehéz kezelni, mint az M248-ast. – hogy tessék? Úgy éreztem, ha lenne nálam egy gyűrű, most azonnal az ujjára húznám.

- Ismételd meg. – csúszott ki a számon. Sol csak felnevetett, mintha az egész semmiség lenne. De közel sem volt az. Megcsóváltam a fejem, nem hittem, hogy ez a lány még jobban megtud lepni, mégis sikerült neki. Odasétáltam a célpontokhoz, hogy visszaállítsam őket, majd újra Sol mellé léptem.

- Miért? Valamit rosszul csináltam? – pislogott fel rám. Hogy rosszul csinálta? Megráztam a fejem.

- Nem semmi látvány vagy egy katonai gépkarabéllyal a kezedben. Egy kicsit be is indultam. – vagy inkább nagyon. Rákacsintottam, Sol azonban ezúttal nem jött tőlem zavarba. Legalábbis nem vettem rajta észre zavart. Magabiztos volt. Állt a fegyverrel a kezében, mintha minden nap tartana az ujjai közt effélét. Néztem ezt az alig százhatvan centis, hosszú szőke hajú, kék szemű lányt, akire ha rá néz az ember, legszívesebben megkérdezné tőle, hogy segíthet-e neki valamiben – bármiben – csak, hogy ne essen bántódása. Csakhogy javítóintézetből jött, és nem mellesleg profin kezeli a katonai fegyvereket. Gyönyörű. ártatlannak látszó. Erős. Csupa meglepetéssel. Veszélyes kombináció. Beépített ügynöknek tökéletes lenne. Sol sorra lőtte le a célpontokat, én meg nem tudtam más merre nézni, vagy másra gondolni. Kénytelen vagyok férfiasan bevallani, hogy teljes mértékben megbabonázott a látvány. És nem tudtam magam visszafogni.

- Egyik nap beviszlek a benti lőtérre. Muszáj látnom mihez kezdesz ha nehezebb a feladat és a fegyver is más. – és igen. Tisztában vagyok vele, hogy ez olyan, mint egy randi. A fenébe, az is!

- Dylan, figyelj én... - kezdte Sol a nem túl bizalomgerjesztő mondatot. De szerencsémre Nate mellettünk termett és a vállamra csapott, így nem tudtam végig mondani amit akart.

- Helyzet van nagyfiú, spuri a kapuhoz. – bólintottam Natenek, aztán újra Sol fele fordultam.

- Mennem kell, Campbellel ki kell mennünk gyakorlatra. Holnap megkereslek. – mosolyogtam rá, és azzal a lendülettel meg is fordultam, hogy még csak lehetőséget se adjak neki a visszakozásra.

- Félbe szakítottam a turbékolást? – emelgette rám mindkét szemöldökét Nate.

- Barom. – vágtam rá azonnal. Pár pillanatnyi gondolkodás után aztán újra megszólaltam. – Ember, Sol lelőtt egy egész sort. Elsőre. – Nate úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna neki, holnap tütüben fogok balettelőadást tartani a nagybátyámmal együtt. Aztán amikor látta, hogy az arcom komoly maradt, hitetlenkedve felvonta egyik szemöldökét.

- Ezt most komolyan mondod?

- Ja. – bólintottam. – Aztán újra és újra. – ráztam meg a fejem, mert még én sem tudtam felfogni teljesen.

- Apám. – csóválta a fejét. – Megfogott vele mi? – pár pillanatig nem válaszoltam, csak újra magam elé képzeltem őt, a fegyverrel a kezében, szőke haja összefonva lógott az arca egyik oldalán, pár kósza tincs kiszabadult a copfból.

- Az nem kifejezés. – mondtam halkan, ugyanannyira magamnak mint amennyire Natenek.

***

Utáltam magam, amiért seggfej módjára viselkedtem Tylerrel. Jó, oké nem voltam vele bunkó. Csak... gyakorlaton általában – vagy inkább mindig – fedezzük egymást, együtt végezzük el a legtöbb feladatot. Tyler megért engem. Csak akkor beszél hogyha kell, és akkor is mindig van valami igazi mondanivalója. Úgy értem, Nate és a srácok hihetetlen figurák, és azok a típusok, akikre minden baráti körben szükség van. De Tyler ismer engem. Ha valakire már mindenképpen rábíznám az életemet, vagy megbíznám, hogy vigyázzon helyettem a családomra, Tyler lenne az a valaki. Épp ezért volt baromi idegtépő, hogy nem tudtam a közelében a megszokott módon viselkedni. Akartam, de nem tudtam. Legbelül tudtam hogy ez miért van, ugyanakkor azt is tudtam, hogy úgy viselkedek, mint egy óvodás. Nem bírom a konfliktusokat. Mármint az igaziakat. Az érzelmi részét. Nem tudom elviselni. Majdhogynem hasznavehetetlen vagyok ha érzelem kimutatásról van szó. Ha bármelyik másik srácról lenne szó, nem zavarna a dolog. De ez nem egy másik srác, hanem Tyler. Soha ebben az életben – sőt még a következőben – sem vallanám be neki, de néha azt kívántam, bárcsak olyan lennék mint ő. Tylernek egy nagy szerelméről tudok, aki helyett kapott az életében. Allison. A katonaság közbeszólt, a csajok ilyenkor rájönnek, hogy hosszútávon nem is olyan jó móka katona gyerekkel randizni, mint azt hitték. Őszintén szólva még csak nem is hibáztatom őket. Tényleg nem. De Tylert megviselte az egész. Azóta őt sem nagyon láttam, senki mellett lecövekelni hosszútávon. Csakhogy ellentétben velem, ő nem zárta ki elvből a lehetőségét. Aznap már nem láttam Solt. És másnap reggel sem. Ebédkor sem találtam. Aztán, mintha isten is úgy akarta volna, megpillantottam a folyosón. Amint észrevett, odasietett hozzám. Na ezt már szeretem.

- Szia báránykám! Ennyire hiányoztam, vagy miért rohansz?

- Nem, én csak azt akarom mondani, hogy... –félbehagyta a mondatot, körbenézett amikor valahonnan messzebbről hangokat hallottunk. A tekintete elszánt lett, majd a fejével a hátam mögé biccentett.

- Menjünk be oda! – megfordultam, az említett helyiség felé. Amint megpillantottam az apró szertár ajtaját, a szemöldököm a magasba szaladt. Na nem mintha bármi kifogásom lenne ellene, de... - Nem azért amire gondolsz. – emelte a plafonra a tekintetét az arckifejezésem láttán. - Csak nem akarom, hogy meghalljanak. Na, befelé! – azzal tolni kezdett az ajtó irányába. Beléptünk és körülnéztem a vegyszerekkel teli kicsiny szobában, ahol alig fértünk el ketten. Ha nem ismerném Solt, még azt hinném így akar elcsábítani.

- Elárulod báránykám, mi az a titokzatos dolog, amiért egy WC fülke méretű szobába kellett bújnom veled?

- Oké, szóval... le kell állnod a nyomulással. Ez az egész - mutatott kettőnkre - nem működne, és egyébként sem bízom meg benned, szóval nincs több célozgatás, a szexi féloldalas mosolyaiddal ajándékozz meg mást, és állj le az állandó flörtöléssel. – ahogy az ajkát néztem miközben beszélt, annyit sikerült felfognom a mondandójából, hogy béna kifogásokkal próbál etetni, és hogy szexinek talál.

- Szóval szexinek tartod a mosolyom, hm?

- Csak ennyit jegyeztél meg? – hát, meg hogy pocsékul hazudsz.

- Nem értem miért állsz ennyire ellen. – csóváltam meg a fejem.

- Mert mi... egyszerűen nem illünk össze. – mondta. Igen, és a nap sem szokott felkelni reggelente.

- Báránykám. A kémia ami köztünk van, ezt az egész tábort eltudná pusztítani. – miközben beszéltem, mindkét kezemmel Sol válla mellett a falnak támaszkodtam és „egészen véletlenül" lenyomtam a kapcsolót, hogy a szoba sötétbe zárjon minket. Solnak nem teszett a helyzet, azonnal visszakapcsolta. Nem ér.

- Ha szerinted mi nem illünk össze, akkor ki illik hozzád? Tyler? – mekkora egy idióta vagyok. De már nem szívhatom vissza. Kíváncsian néztem Sol reakcióját. Értetlenség tükröződött a szemeiben. Ami határozottan jobb, mintha elpirult volna.

- Tyler? Hogy jön ehhez Tyler? – kitűnő kérdés. Hogy is jön ehhez Tyler?

- Mostanában többször láttalak vele. – böktem ki, igyekezve lazára venni a figurát. Oscart nem kapok érte, de azért remélem beveszi, hogy annyira nem érdekel, csupán futólag érdeklődöm.

- Na lám csak. Most meg te vagy féltékeny? – hohóó, mi ez a többes szám?

- Most meg én? Vagyis bevallod, hogy te féltékeny voltál? – mosolyodtam el. És éreztem, hogy újra én vagyok előnyben.

- Nem. Nem így értettem. – na persze, drágám.

- Akkor hogy értetted? – közelebb hajoltam hozzá, és újra lekapcsoltam a villanyt. A sötétben még közelebb hajolt, és bár még a szemem nem szokta meg annyira a sötétséget hogy lássam az arcát, hallottam amikor levegő után kap, amitől elégedett mosoly terült el az arcomon. Csodálatos málna illata szinte hívogatott magához. Ha akartam sem tudtam volna neki tovább ellenállni. Az ajkamat lágyan az övére érintettem. Még egy első dolog számomra. A csókolózás köztem és a lányok között egészen máshogy szokott lezajlani. De ebben a pillanatban csak kiakartam élvezni, hogy édes, lágy ajkai követték az enyém mozgását, az ajkam ebbe pedig szinte belebizsergett. Legnagyobb meglepetésemre Sol volt az, aki változtatott a tempón, és a pólómat megragadva közelebb húzott magához. Ez a mozdulat pedig egész lavinát indított el bennem, hogy aztán a testem egy bizonyos pontján gyűljön össze. Mintha egy kapcsolót nyomott volna meg bennem, ösztönből mozdultam és minden csak hevesebb és gyorsabb lett. Úgy éreztem szükségem van a csókjaira, vagy megbolondulok. Mindkét tenyeremet lecsúsztattam a falon, majd megfogtam karcsú derekát, hogy fölemeljem. A falnak támasztottam, olyan közel akartam férkőzni hozzá, amennyire csak lehetséges volt. Vette az adást, lábait a csípőm köré fonta, és egyazon pillanatban hallottam, ahogy fölborul pár tisztítószeres flakon, de hülye lettem volna vele foglalkozni. Egész testemben beleremegtem a csókjaiba, de a nyaka túl csábító volt ahhoz, hogy ne szenteljek neki egy kis külön figyelmet. A szám elvontam a szájától, és lassan végighúztam a bőrén, hogy csókokkal boríthassam be a nyakán a bőrt. A műveletre megkaptam a visszajelzésem, Sol száját halk sóhaj hagyta el, nekem pedig ez volt az olaj a tűzre. Vadul újra az ajkába kaptam, és bármit megadtam volna, hogy újra halhassam ezt az édes hangot. Hirtelen tolt el magától, és egy szó nélkül bontakozott ki az ölelésemből, majd visszaállt a padlóra, szemben velem. Még mindig hevesen vettem a levegőt, és az agytekervényeimet megpróbáltam rávenni, hogy újra lépjenek működésbe. Nem értettem, a hirtelen jött reakciót. Olyan, mintha egy matematikai példában, az egyenlet végén, valahogy egy újabb ismeretlen fészkelné be magát, ezzel megváltoztatva a végeredményt.

- Ez... ez nem történhet meg még egyszer. – lihegte.

- Nem értek egyet. – túrtam bele a hajamba.

- Nem is tudom mi ütötte belém. - temette a kezébe az arcát. - Ennek többet nem szabad előfordulnia. – mondhattam volna valami szokásos „Dylan-féle" megjegyzést, de őszíntén kíváncsi voltam a válaszára.

- Miért is nem?

- Azért mert... – a kinyíló ajtó szakította félbe, és egy ismerős arc, Sol egyik barátnője nézett ránk döbbenten, majd mosolyt elfojtani próbáló arccal.

- Öö... izé.. bocs. – mondta, és sietősen visszacsukta az ajtót.

- Hát például ezért! Mi van ha nem Valerie nyit be, hanem valaki más? Ha erre Rollins hadnagy vagy valaki rájön, mehetek vissza Illinoisba, márpedig semmi kedvem még egy évet javítóintézetben lenni. Most pedig menj előre, hogy ne egyszerre menjünk innen ki. – hadarta dühösen. Aranyos, hogy azt hiszi ezek után van bármi, amivel elérheti, hogy ne tegyek meg mindent, hogy levegyem a lábáról.

- Nem tudom miért harcolsz a saját érzéseid ellen, de ha azt hiszed, hogy csak úgy feladom báránykám, akkor nagyon tévedsz. – néztem rá, aztán kimentem a folyosóra. Megkaptam a válaszom. Sol Robertson, egyáltalán nem közömbös irányomban, sőt. És innentől kezdve már csak rajtam múlik minden. Olyan ez mint egy küldetés. Le kell rombolnom Sol körül azt az istenverte falat. Küldetésekben pedig jó vagyok.

***

Tyler a folyosón állt, a falnak támaszkodva. Amikor megláttam, odaálltam mellé. Vagy meg kell tőle kérdeznem, vagy hagynom kell a csudába az egészet. Nem. Meg kell beszélni. Mit férfi a férfival.

- Délután terepen leszünk? – kérdezte amikor mellé értem.

- Igen azt hiszem. – jó, fogalmam sincs. Nem izgat jelen pillanatban. Hagyd, hogy végig mondjam! Mármint, hogy elkezdjem. Megköszörültem a torkom.

- Szóval, öhm... figyel Tyler... - kezdtem, de ekkor a folyosón feltűnt Lynn Thomson, és amint észrevett minket, mindkettőnk felé ezer wattos mosolyt küldött. Visszamosolyogtam rá. Mindenki tudja, hogy a legjobb barátnő álláspontja számít a legtöbbet.

- Sziasztok! – köszönt, és megállt előttünk.

- Szia Lynn. – biccentettem.

- Khm... Szia. – köszönt Tyler visszafogottan.

- Mizu? – kérdezte Lynn, de úgy érzékeltem, mintha a kérdést kizárólag Tylernek címezné, ezért nem válaszoltam.

- A helyzet változatlan. – válaszolt Tyler, és épp úgy hangzott, mintha egy tisztnek beszélne. Zavartan összevontam a szemöldököm és ránéztem. Majd Lynnre. És vissza Tylerre. – Mármint... khmm – köszörülte meg a torkát. – Az előbb voltam kint. Megfelelő. Úgy értem az időjárás. Süt. Mármint a nap. – ööö... he? Tyler össze vissza beszélt és határozottan idegesnek tűnt. Ami már csak azért is furcsa, mert kötélből vannak az idegei. Vagy inkább fém láncokból. Lynn arca kissé zavart, és csalódottnak látszott, aztán bólintott.

- Hát igen... öhm... akkor én most megyek is a dolgomra. Majd összefutunk. Sziasztok! – intett, és amint befordult a folyosón Tyler azt mormogta a bajsza alatt:

- Basszus! – én pedig felé fordultam.

– Haver mi volt ez a...

- A rohadt életbe. – szakított félbe, majd rám nézett. – Totál idiótának nézett ugye?

- Hát nem is tudom melyik volt a jobb szöveged. A változatlan helyzet, vagy a megfelelő időjárás. – húztam el a számat, és vakartam meg a tarkómat, visszagondolva a szavaira. Tyler elkáromkodta magát. Meglehetősen cifrán. Ez pedig kérem szépen igencsak ritkán fordult elő. A felismeréstől megkönnyebbülve felnevettem. Mekkora egy idióta barom vagyok!

- Mi olyan vicces? – nézett rám Tyler-

- Semmi haver, tényleg. De a flörtölési technikáidon van mit csiszolni.

- Tudok flörtölni. – ellenkezett.

- Igen tudom. Ezért volt meglepő ez a röhejesen siralmas pár másodperc amit produkáltál. – néztem rá elgondolkodva. Tyler idegesen megrázta a fejét. A vállára csaptam a tenyerem. – Egyet se aggódj, tesó, a legjobb kezekben vagy.

- Kösz, a „Randi tippek Dylan Balke-től" adását inkább kihagyom.

- Jólvan. Ha gondolod, megnézheted online a laptopomról a Büszkeség és Balítéletet vagy a Szerelmünk lapjait. Az a te asztalod.

- Köcsög. – lökött arrébb, de azért elnevette magát. Bennem meg nem egy kő, de egy egész szikla esett le.

d