Sziasztok Tücsik!
Ne tessék rohamot kapni, ebben a részben semmi sem fog történni. Vagy de...? 😏😏
Majd meglátjuk!
Kellemes olvasást kívánok!

Eren's POV
Miután az utca kellős közepén kitaláltam, hogy bőgni, Levi igyekezett orvosolni a helyzetet.
Így most itt ülök a kanapéján, és bambulok magam elé.
Mindennek olyan illata van, mint neki, ez kicsit lenyugtat, és olyan szinten megrészegít, hogy egyes kérdésre csak a harmadszori feltétel után tudok válaszolni.
Hallgatom, ahogy a lakás valamely részen csinál valamit, figyelek a halk neszekre. Megállapítom, hogy mindenhol tisztaság uralkodik, és olyan rend, mintha minimum egy háziasszonnyal lakna együtt.
Aztán meghallom, ahogy beszél:

- Igen. Itt van - szünet. - Jól, de azt hiszem- - csend. Aztán idegesen: - Mi? Dehogy is! Ha azért hívtál, hogy sértegess, akkor inkább mennék, mert dolgom van - némaság. - Jó! - és indulatosan kinyomja. Hallom, ahogy lassan kifújja a levegőt, majd lassú, tőle szokatlanul tétova lépésekkel jön be a nappaliba. Leül mellém, vár. Válaszol a kimondtaln kérdésemre: - Igen, Mikasa volt, aggódik.

Gúnyosan horkantok és megforgatom a szeneimet. Ciccent egyet és közelebb csúszik.

- Ne már, Csodacsibe! Beszélned kell vele! - megrázom a fejemet. - Miért nem? - meglepődök a hangjától áradó törődéssel, egyszerre furcsa és megnyugtató. - Ugye - kezdi gyanakodva - nem miatta vagy itt?
Na, erre már nem reagálok, amit betud válasznak. Halkan káromkodik, és óvatosan megfogja az arcom.
Felkapom a tekintetem, kábultan figyelem a szürke szemeket. A keze az arcomon meleg és megnyugtató. - Mit mondott? - a lakásom újra elhomályosodik. - Csodacsibe! - szólít bársonyosan, megemeli a fejemet, hogy a szemébe nézzek. - Rosszat mondott rád? Összevesztetek?

- Nagyon! - hangosan, keservesen sírni kezek, amit ő elkerekedett szemekkel néz.

- Min?

- Rajtad! Rajtam! Rajtunk... - megborzongok, miközben tovább zokogok. Megemeli a szemöldökét. Nekem megered a nyelvem, és elkezdem neki kiönteni a szívemet. - Mikasa tudja, hogy nem vagyok közömbös irántad, és dühös, méghozzá annyira, hogy négy napja folyamatosan veszekszünk. Ma reggel pedig hozzám vágott egy bögrét! - a szürke szemek azonnal sérülés után kezdenek kutatni. - Aztán...aztán... - bömbölök, mint egy kislány.

- Jól van - súgja, miközben magához húz, és olyan védelmezően ölel meg, mint a kórház előtt. Görcsösen szorítom a pólóját, és észrevétlenül beleszimatolok, szokás szerint az illata letaglóz. Motyog a fülembe, minden, amit mond, és ahogy mondja, megnyugtatnak, és tovább erősítik a "nem közömbösségemet". A hátamat lassan, monoton mozdulatokkal simogatja.

- Levi - kezdem halkan. Eszem ágában sincs elhúzódik, ő is csak egy fejmozdítással jelzi, hogy figyel. - Én nem vagyok meleg - közlöm, mire megmerevedik. Eltol magától, furcsa csillogással néz rám.

- Ez most honnan jött? - kérdezi kétkedve. Elvörösödve nézek rá.

- Hát, hogy... úgy értem... mármint... - malmozok az ujjammal, nem merek szemkontaktust teremteni. - Hogy te meg én... úgy értem mi... Vagyis... - felnevet.

- Aranyos vagy - közli kajánul. - Nem kell aggódnod, nem teperlek le... már ha nem akarod - féloldalas ám rám sandít.

- Ezt nem mondtam... - nyüszítek cékla színű arccal.

- Hm, nem rossz - elvigyorodik. - Majd szólj! - mondja kegyes arccal, és kényelmesen hátra dől. Elképedve meredek rá, végül égő füllel szólalok meg.

- Ezt nem teheted... Legalább csinálj valamit! - nyögöm ki, ez a hang láthatóan meggyőzi. Azonnal felém fordul, közelről bámul az arcomba.

- Mégis mit szeretnél?

- Izé... hát...

- Ha nem mondod ki, nem kapod meg - vállat von.
Muszáj erőt vennem magamon... Neee!

- Khm... szóval... - próbálkozok újra.

- Várok.

Úgy döntök, tenni egyszerűbb, mint mondani, így közelebb hajolok és tétován megcsókolom. Tettemre kicsit meglepődik, de hamar irányítani kezd. Úgy fordít, hogy én kerüljek alulra, tenyerével a fejem két oldalán támaszkodik. Ráharap a számra, így kérve a bejutást, amit meg is adok neki. Megdől kicsit az egyik oldalra, amikor jobb kezét elveszi mellőlem, és az oldalamra teszi.
Lejjebb tolom a fejét, hogy éreztessem, mit akarok, amire ő vigyorogva teljesíti a vágyamat. A gyenge pontomat kezdi keresgélni, és pár másodperc után rá is talál, olyan erősen szívja meg, hogy a haját tépem az élvezettől. A keze közben kicsit feljebb tolja a pólómat, és a körme helyével cirógat. Helyeslő morgás szakad fel belőlem, amikor még lejjebb viszi a tenyerét, már majdnem ott van.

- Én nem várok... - próbálom érthetően kimondani a szavakat, de nem nagyon megy, ő mégis megérti.

- Mire? - közben szakadatlanul folytatja a nyakam ostromlását, ami teljesen elveszi az eszem.

- S-semmire!

- Hmm - mormolja. - Meglátjuk - elvigyorodik, és mielőtt bármi mást tehetnék, egyszerűen rámarkol a férfiasságomra.
Valami egészen furcsa hangot adok ki, meglehetősen hangosan, ő pedig kaján mosollyal folytatja, amit elkezdett.

***

- Ngh... ez fáj! - panaszolom neki, miközben próbálom nem elsírni magamat. Körmömet erőből a hátába mélyesztem.
Ennek tuti, hogy nyoma lesz...

- Szerintem ezt nem most-

- De! - közlöm határozottan, amire megadóan kifújja a levegőt.

- Holnapra iszonyúan fog fájni...

Kicsit habozok, majd amikor összeszedem a hangomat, megszólalok.

- Nem baj - felhorkan.

- Nem, a fenét nem - utoljára megcsókol, és félbe hagyja a műveletet. Tiltakozni akarok, de nem vagyok elég gyors, már öltözik.

- De hát...

- Csodacsibe, nincs de! Meg fogod bánni, hogy lefeküdtél velem! Amúgy is! Holnap suli, megmozdulni sem fogsz tudni.

Elszontyolodva nézek rá. Próbálom meggyőzni a telintetemmel, de a megszokott rideg, ellentmondást nem tűrő pillantást kapom vissza.

- Kérlek... nyüszítem. Kifújja a levegőt, leül mellém, ráérősen megcsókol, de érzem, hogy hajthatatlan. - Levi, kérlek - megtörten suttogok, megsimítom az arcát.

- Eren, egy ujjamtól is majdnem sírtál! Ezt nem - mormolja, és fújfent ráharap a számra, mielőtt elhúzódna. - Miért vagy ilyen makacs?

- Mert... - fogalmazok magamban, érvelni próbálok. Hát... nincs más választásom... - Mert akarom. Veled - nem mondtam ki, hogy szerelmes vagyok belé.

Megforgatja a szemeit.

- Hogy én ezt mennyire meg fogom bánni... - fújtat, szinte hallom, ahogy a fogaskerekek járnak az agyában. - Na, jó! - kezdi fáradt hangon. - Nem most, de ígérem, ha két hét múlva is ezt akarod, ám legyen.

Dacosan, csípőből vágom rá a választ.

- Jövőhét péntek! - meglepetten néz rám. - Suli után átjövök. - elpirulva nézek rá, de aztán a tekintetemet lekapom a betakart ölemben pihenő kezemre.

Megragadja a hajamat és hátra húzza a fejemet. Oda fertőzik a nyakamoz és bele harap. Mocorgok, és megpróbálom eltolni magamtól. Fáj, amit tesz, de egyben élvezem is. Össze-vissza sérti a bőrömet, egy idő után csak a fájdalom marad. Érzem, hogy valami lefolyik a nyakamon, oda kapok, de leszorítja a kezemet, és lusta mozdulattal eltünteti a vért. Amikor nem néz, látom, hogy valójában milyen kegyetlen, a szája széléről lefolyó vörös dolog pedig csak tovább ront a helyzeten. Egyszeriben megrémülök tőle.

Hol van az igazi Levi? A kedves, őszinte, tisztaság mániás Levi? Hol az én Levim?

- Legyen péntek - szólal meg halkan. - De mindent meg fogok tenni, hogy lebeszéljekek. - megcsókolja a kiszívott részt, most egészen óvatos, gondoskodó. - Ne haragudj... Kicsit elvesztettem a fejemet.

Átölelem, és hátra dőlünk. Fáradt vagyok, pihenni szeretnék egy kicsit. Átkarol, fejét a vállamba fúrja, és pár perc múlva már egyenletesen szuszog mögöttem.

Szeretem... Nagyon. És nem fog tudni lebeszélni.