Sziasztok, Tücsik! 😍
Itt is az új rész, remélem, tetszeni fog! 🌸😘
A részhez ajánlom a fenti videót! ⬆️⬆️
(Hans Zimmer - Pirates of The Caribbean: At Worlds End suite - Marry Me) ❤️❤️

Legközelebb az egyik ápolónő hangjára riadok fel. Álmosan nézek körbe, majd rápillantok a falon trónoló órára.

Hajnali három.

Álmos izgatottsággal figyelek a barna hajú nőcire. Ő rögtön készséggel bele is kezd a mondandójába.

- Levi Ackerman hozzátartozói? - vadul bólogatok, kicsit kiszárad a torkom, de valahol mélyen tudom, hogyha az ápoló ilyen derűs arcot vág a hajnali órákban, akkora baj nem lehet. - Nos, sikerült kezelni őt, már csak egy enyhe hőemelkedése van, infúzióra kötöttük, de még nem ébredt fel.

- És? Jól van?

- Innen kintről úgy tűnik, hogy igen - alig láthatóan bólintok.

- Mikor tudok hozzá bemenni?

- Mint mondtam, még nincs magánál, de akár most is - majdnem felugrok Petráról, de észre veszem, hogy a feje rajtam pihen. Így csak óvatosan megbököm az arcát.

- Hmm... - szuszog halkan. - Mi az? Hány óra?

- Petra, Levi jobban van. Bemennék hozzá - erre rögtön megemeli a fejét, álmos mosolyt villant.

- Jó, menj csak - hangja rekedt és kedves, én pedig örömmel pattanok fel, és sietek a nővér után. Ő elvezet az egyik megszámozott ajtóig, majd benyit, és int, hogy lépjem át a küszöböt. Majd becsukja mögöttem a bejáratot, ő maga a folyosón marad.

Amikor meglátom Levit, mosolyom azonnal lehervad. Konstatálom, hogy arca beesett és falfehér, szeme alatt fekete karikák vannak, szája cserepes és véres.

Kajából több cső is kiáll, lassan csepeg az infúzió, ami őt elnézve édeskevés. Lecsapom magamat az ágya szélére és aggódva kezdek szemlélődni.

Egy cső, kettő, három...négy. Puhh, basszus...

Kifújom a levegőt, és amikor meghallom a reszelős hangot, majdnem sikítva felugrok.

- Ne nézd, nem szép! - mikor legyőzöm a meglepettségemet, átölelem, olyan hevesen, hogy rögtön felszisszen. -Au, au, au! Leszállnál, au, au! - rémülten ülök vissza, megszemlélem, hogy miben tettem kárt.

- A-az ápoló azt mondta, hogy alszol?

- Mert az a liba hülye- közli természetesen. - Ezt a szart - az egyik tűre bök - csak háromszor szúra mellé. Azt hitte, alszok - halványan, csúfondárosan elmosolyodik. - Én meg azt hittem, lecsapom a fenébe... - morogja bosszúsan. Szemei most tompa fénnyel égnek, engem fürkész. - Hogyhogy nem haltál meg?

- Hát - pislogok -, nem tudom... Miért haltam volna meg? - nézek rá furcsán.

- Mert... - oldalra les, majd idegesen sóhajt, megdörgöli az arcát, felszisszen. - Ah, basszus! - gyilkos pillantással illeti az egyik műszert. - Takarodj már - és arrébb lökdösi. - Mert az én szemszögemből úgy tűnt, mintha kitörte volna a nyakadat... . motyogja lesütött szemmel.

- Ja, hogy az... - megtapogatom a nyakmerevítőt.

- Igen az! - csattan fel indulatosan, majd felül, amitől én megrémülök. Látom az arcán, hogy rosszul esett neki a hirtelen mozdulat, de ahelyett, hogy panaszkodna, csak megfogja a fejemet és forgatni kezdi. Csendesen, pirulva hagyom, hogy a keze a bőrömhöz érjen. Egyszerre rémít, és nyugtat. A pulzusom az egekben, ellenben az övé még egy kicsit sem gyorsul fel - hallom, ahogyan a gép továbbra is egyenletesen csipog. - Tch.... Annyira nem vészes - morogja, de nem enged el. - Mi lett...azzal? - undorodva ejti ki a szót.

- Lecsukták?

- Igen.

- Meddig? - kérdez újra ridegen.

- T-tizenegy év... - motyogom alig hallhatóan, amire az ajkaira egy kaján mosoly kúszik.

- Addig van ideje kigyúrni magát. Mert ha kijön, apró darabokra szedem - közli a fogai között szűrve. Ellenkezni akarok, de belém fojtja a szót. - Ne! Ezt ne! Ez a lebeszélős fejed, én pedig ideges vagyok, szóval most ne próbálj velem beszélgetni erről a témáról - szólal meg figyelmeztetően.

- J-jó...

- Később sem! Soha! - Bakker, honnan tudja?! - Ismerlek - szól oda nekem még végül.

- Aham... - motyogom az orrom alatt.

- Van még bármi esély?

- Mire? - kíváncsian kezdem fürkészni.

- Ránk... - a hangjából árad a megtörtség és a szégyen. Oldalra billentett fejjel nézem a takaró egyik mélyedését. - Megértem, ha nem. Csak... tudnom kell.

- Miért?- kérdezem végül.

- Tudni akarom, mennyire kell megvernem azt a seggarcot, amiért tönkre tette a szerelmi életemet. Meg a tiédet- vállat von. - És azért is - folytatja -, hogy tudjam, mennyire kell igyekeznem, hogy vissza kapjalak - megdermedek. Az arcom teljesen vörös, és már engedelmesen várom a csókot, de ne jön. - Nem foglak itt leteperni - jegyzi megy csendesen. - Te nem ezt akarod, csak hagyod magad, mert... - idegesen beszívja a levegőt. - Mert. Mert azt hiszed, hogy hagynod kell. Én nem foglak érte bántani - megsimogatja az arcomat. - Annyiszor utasítasz el, ahányszor csak akarsz, majd ha te megengeded, csak akkor fogok közeledni.

- Huh... - adom a frappáns választ. Halkan nevet, majd vissza helyezkedik a kórházi ágyon megvalósítható legkényelmesebb pózba.

- Tch, de szar... - megbökdösi a párnáját. - És büdös is. Nem szoktak is mosni?! Higiénia, baszdmeg... - morogja az orra alatt, mire nem bírom vissza fogni a nevetésemet.

- É-és ha én m-most akarom...? - kérdezem feszülten.

- Nem. Látom, hogy nem - megrázza a fejét. - Te félsz. Igaz?

- Igen... De nem tőled! Hanem...attól - felelem szégyenkezve.

- Hm. Nem mondom, hogy "majd elfelejted", mert kurvára nem fogod elfelejteni. Én csak segíteni tudok neked.

- És fogsz is? - félve emelem rá zöld íriszeimet.

Pár pillanatig csend. Aztán:

- Hát persze. Persze, hogy fogok, Csodacsibe!

Az a szó. Az az egyetlen szó annyira boldoggá tett, hogy félelem ide, félelem oda, önként hajoltam hozzá oda és csókoltam meg.