Alex

Már egy egész hét eltelt mióta apu ájultan kórházba került. Az állapota a napok múlásával egyre aggasztóbb. Apával és Jasonnel lényegében beköltöztünk a kórterembe és apu kezét el sem engedjük. Minden este hallom Apa könyörgését, hogy apu térjen magához és ne hagyjon itt minket.
Az orvosok naponta váltják egymást. Pusztán egy dolog közös a sok fehérköpenyesben, mégpedig hogy mindőjük fél belépni a szobába.
- Dr. Tomlinson, beszélhetnék önnel négyszemközt? -kérdezte félve az aznapra beosztott orvos. - apa nem válaszolt csak egy csókot nyomott apu homlokára, majd feltápászkodott a székéből.
- Mit tudni? -hallatszott be a vékony rekedtes hang.
- Őszintén sajnálom, de a férje szervezete nem fogadja be az infúziót sem.
- Mit tudnak vele tenni?
- Mélységesen sajnálom.- hallattuk végül majd a koros doktor elkacsázott a következő kórteremhez. Mikor apa bejött, mindketten láttuk rajta, egy hajszál választja el attól, hogy elsírja magát, ezért diszkréten inkább elfordúltunk tőle. Tudjuk jól, hogy sosem engedné, hogy így lássuk, ennyire összetörve és elveszve.

***

Az aznapi éjszaka ugyan olyannak ígérkezett mint a többi ott töltött. Az EKG készülék ritmusosan pittyagett az ágy szélénél, míg mi hárman próbáltuk megkeresni a más begyakorolt pozíciót, amitől  nem fájt annyira mindenünk reggelre.
Álmomban apáékat láttam, ahogy a konyhában sürögtek- forogtak ebédet készítve. Néha loptak egymástól egy egy szűzies csókot, majd szerelmesen egymásra mosolyogtak. Láttam ahogy kézenfogva sétálnak. Ahogy egymáshoz bújva alszanak, mint akik össze vannak nőve.
Megszakadt a szívem a tudattól, apa mennyire elveszett lesz ha elveszíti a szerelmét. Az ő fájdalma talán nagyobb lesz, mint Jassé vagy az enyém.

Egy hosszantartó sípszóra riadtam fel. Átváltozva néztem körbe a kis szobában, majd mikor rájöttem mi visít, ordítva kezdtem zokogni. Jason először átváltozott, majd vissza és látszólag nem tudta,mit kellene csinálnia a rátörö pánikkal. Apa arcára néma kétségbeesés költözött. Elkerekedett szemekkel nézte a sípoló ekg gépet, s azt hogy egyetlen szerelme mellkasa már nem emelkedik és süllyed.
Hamarosan ápolók és orvosok érkeztek, minket pedig kipateroltak apu mellől.
Elveszetten, rettegve, reménykedve álldogáltunk a fertőtlenítő szagú folyosón, mind imádkoztunk, hogy hozzák őt vissza.
Tíz percnyi sürgés forgás után a bent tartózkodók lehajtott fejjel kezdtek kiözönleni a kórteremből. Pusztán egyetlen nővér maradt bent, aki leszedte a drótokat amar élettelen testről. Az ajtó előtt az egyik orvos megállt részvétet nyílvánitani, de gyökünk sem figyelt rá igazán.
Nem csak aput, de a születendő kistestvérünket is elveszítettük.
Éreztem, hogy a sötétség beborítja mindenem és elveszek a pánik marcangoló karja között, ám ekkor...