* 13 évvel később*

Harry szemszög

Nos, nagyából három órája takarítottam, de végre eljutottam odáig, hogy mostmár nagyobb volt a rendetlenség, mint mikor elkezdtem. A fejem fogva rogytam le egy székre, mert valami istentelen rosszullét tört rám. Mostanában egyre gyakoribb. Lassan feltápászkodva ittam meg egy pohár vizet, remélve az segít, de nem tette. Villám tempóban rohantam be a fürdőbe és adtam ki magamból mindent. Nem hiszem el. Halk kopogás törte meg a csendet, majd Louis édes alakja guggolt le mellém.

- Hogy vagyunk?- kérdezte aranyosan, s a hangjából sütött az aggodalom, még ha próbálta is leplezni. Kiharcoltam, hogy legalább próbálkozzon.

- Pompásan.- mormogtam ironikusan, majd folytattam amit elkezdtem.

- Iszol?- megráztam a fejem, most nem éreztem képesnek magam rá.- Doki? - bólintottam, mire felkelt mellőlem és visszavonult. Öt perc múlva tért vissza tiszta ruhákkal a karjaiban. Felkanalazott a padlóról és beállított a zuhany alá. Lassan lefürdetett és az arcom simogatta, míg én szorosan összezárt szemekkel álltam a csobogó vízsugár alatt. Miután elég tisztának ítélt, lassan megtörölt és felöltöztem. Mikor kiléptünk az ajtón és belebotlottunk Alex-be jöttünk rá, hogy teljesen kimentek a fejünkből.

- Te jó ég, Apa! jól vagy? - sápadt le a kisebbik fiunk, ahogy meglátott. Biztatóra szánt mosolyt küldtem felé, majd beültem a terepjárónk anyósülésére. Lou még mondott valamit a fiúnak, majd beszállt mellém és elindultunk a legközelebbi városba. Nem sokat segített a sietségünkön, hogy még vagy kétszer meg kellett állni útközben, mert rosszul lettem és egyikünk sem szerette volna, ha behányok a kocsiba. 

Az orvosi rendelő váróterme, dugig volt. Tommo leültetett egy székre és a nővéreket vadászta le, majd alaposan elbeszélgetett velük. Hamarosan pedig az én dokikám vágódott be a betegek közé és nyitotta ki a saját rendelője ajtaját. Bent szöszmötölt vagy tíz percet, majd ismét kijött és beinvitált. Igen, ez Lou és a beszélőkéje.