Louis szemszög

A nap lassan legnyugvóban. S már le is ment. A noteszom lapozgatom. Mára nincs több páciensem. Lassan kezdek feltápászkodni s kilépek az irodámból.
- Viszlat, Marissa. - mosolygok az aszisztensemre. Aranyos lány, hosszú, vörös hajjal. Modell alkat, nagy keblekkel. Ha heteró lennék, akkor talán lenne esélye. Félreértés ne essék, nem a testi adottságai miatt vettem fel, sokkal inkább a borotva éles esze miatt.
- Viszlát.
- Valami baj van, Marie? Nem szokott ilyen rosz kedved lenni.
- Semmi baj, főnök. Magánéleti gondok.
- Jajj, Marie. Te is tudod, hogy velem mindent megbeszélhetsz. Gyere az irodámba és beszélgessünk.
- Ugyan. Hagyja csak. Önt is várják otthon. Nem akarom feltartani.
- Ne vitatkozz velem! Gyere. - vonultam be vissza. Szétdobtam magam a fotelomba, Marissa pedig kicsit megrökönyödve foglalt helyet velem szemben. - Hallgatlak.
- Hát... tudja a barátom és én tegnap szakítottunk és elég nehéz ez most.
- Pedig már fél éve együtt voltatok ha jól emlékszem. - gondolkodtam.
- Igen. De ő csak úgy kidobott. Azt mondta, fiatalabb kell neki.
- Ha nálad fiatalabbal kezd ki, akkor az már kiskorú lesz. - Marie felnevetett.
- Köszönöm a bókot. De én is vagyok már huszonöt.
- Lehetetlen. - kerekedtek ki a szemeim.
- Olvasta az önéletrajzom uram. Ne lepődjön meg ennyire.
- Elnézést de tényleg azt hittem, hogy még csak húsz vagy. Többnek nehezen néznélek.
- Köszönöm. - pirult el.
- Az igazságot ne köszönd. - bólintott.
Még egy csomót beszélgettünk, minden féle apró semmiségről. Az órámra pillantottam.
- Már nyolc óra? Sajnálom Marissa, de nekem már ideje mennem. Két gyerekkel nehéz boldugulnia a férjemnek egyedül, és tudja milyenek. Csak este hajlanóak virgonckodni. - felkuncogtunk.
- Megértem, Louis. Köszönöm, hogy időt szakított rám. Sok sikert a gyerekekkel.
- Én is köszönöm és viszlát.