*Amanda szemszöge*

Hawkins elesett. A kapuk kinyíltak, a város pedig romokban hevert.
Miután visszatértünk a Hellyel lefeléből, nem akartunk hinni a szemünknek. Mivel Vecna-nak sikerült elkapnia Max-et, így kinyílt mind a négy kapu, amik addig növekedtek, amíg nem találkoztak a város közepén. Hawkins-ban persze fogalmuk sem volt az embereknek, hogy mi történt. A hírekben földrengésről beszéltek, de egyesek szerint megnyílt a Pokol kapuja. Nem is sejtették, hogy az utóbbi volt az igaz.

Az első utunk a kórházba vezetett, ahol persze addigra már hatalmas káosz uralkodott. Rengeteg sérült volt, és állítólag sokan meg is haltak. Nancy és Robin hazamentek, hogy megkeressék a szüleiket, míg a fiúk engem támogattak be a kórházba. Habár már kicsit jobban éreztem magam, miután Steve megtudta, hogy odaát elájultam, nem engedett abból az elhatározásából, hogy igenis kórházba kell mennem.

A folyosón várakoztunk a sorunkra, ugyanis először a súlyos eseteket látták el. Steve persze megpróbált minden arra haladó orvost vagy ápolót meggyőzni arról, hogy lássanak el engem, és minden elutasítással egyre idegesebb lett.

- Steve... - kértem kedvesen - Jól vagyok. Kivárom, amíg rákerülök, ha már elrángattál ide. Ülj le kérlek, és maradj nyugton.

- Egy órája itt szobrozunk. - morogta, majd végignézett a folyosón. Morcos arca egyik pillanatról a másikra kisimult, és megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle. Mikor követtem a tekintetét, megláttam a felénk siető Lucas-t és Erica-t. A két gyerek azonnal Steve karjaiba esett, aki rögtön magához szorította őket. Dustin is felkelt mellőlem, és már négyen ölelkeztek. A szívem megtelt szeretettel, ahogy figyeltem őket. Steve-et és a három gyerekét.

- Jól vagytok? - kérdezte őket Dustin, miután szétváltak.

- Mi igen, de Max... - motyogta halkan Lucas.

- Úgy sajnálom, kölyök. - simította meg a feje búbját Steve - Ha kicsit jobban igyekszek, akkor...

- A műtöben van. - szakította félbe Lucas.

- Mi? - érdeztük egyszerre mind a hárman.

- De hát a kapu kinyílt. - csodálkozott Dustin - Max nem halt meg?

- Nem. - mosolygott halványan a fiú - Mármint... Meghalt, de aztán egyszer csak lélegezni kezdett.

- Életben van, de kómába esett. - egészítette ki Erica - A csontjai eltörtek, a szemei véreztek és nem látott semmit. Most a műtőben van, de nem valószínű, hogy magához tér mostanában. Sőt... Az sem biztos, hogy magához tér valaha.

- Magához fog térni. - szólt rá Lucas.

- Én csak azt mondom, amit az orvosok. - tette fel védekezve kezeit a lány.

Steve ellépett tőlük, mikor Dustin elkezdte mesélni, hogy mi történt odaát, és leült mellém. A térdére támaszkodva, arcát a tenyerébe hajtva hatalmasat sóhajtott.

- Nem lesz semmi baj. - simítottam meg a hátát, mire rámnézett, és halvány mosoly kíséretében bólintott egyet.

*****

Hosszú órák teltek el, mire nagy nehezen valaki észrevett minket, és időt szánt arra, hogy ránezzen a sebeimre. Dustin elment Lucas-ékkal Max kórterme elé, hogy ott várják meg a műtét végét, Steve pedig el sem mozdult mellőlem. Így volt ez akkor is, mikor egy nővér bekísért egy szobába, hogy megvizsgáljanak.

- Rendben. - mondta a doktornő, mikor nem sokkal később megérkezett - Először is szeretném megkérni a fiatalembert, hogy fáradjon ki, maga pedig vetkőzzön le.

- Öhm... Nem maradhatna velem? - néztem kérlelve az orvost.

- A barátja? - bökött felé a fejével. Steve-re néztem, aki felhúzott szemöldökkel várta a válaszomat.

- Igen. - mosolyogtam rá a fiúra, aki egyből viszonozta a tettemet. Habár erre volt eddig a legkevésbé időnk, számomra nem volt kétséges, hogy folytatni akarom vele. Vele akarok lenni.

- Jól van. Vetkőzzön le. - szakított ki a gondolataimból az orvos, mire eleget téve a kérésének, megpróbáltam kibújni a pólómból, de rettentő fájdalom nyilallt belém, aminek egy halk nyögéssel hangot is adtam - Maga... - mutatott Steve-re - Segítsen neki.

- Én? - hangja és arca is kétségbeesett volt.

- Igen. Maga a barátja, nem?

Steve kérdőn nézett rám, de muszáj volt segítséget kérnem tőle, mert egyedül tényleg nem ment, és mivel az orvos láthatóan nem volt hajlandó segíteni. De persze nem hibáztattam, ugyanis valószínűleg elég hosszadalmas műszak vár még rá. Egy aprót bólintottam Steve-nek, mire egyből hozzám sietett. Az orvos eközben közölte, hogy el kell mennie kötszetekért a raktárba, mert a nagy felfordulásban az összeset elhasználták, ami a vizsgálóban volt.

Mikor magunkra hagyott, Steve óvatosan a pólóm aljához nyúlt, és segített kibújni belőle. Majd miután kigomboltam a nadrágomat, és felültem az ágyra, lehúzta rólam, vigyázva, hogy ne érjen a sérüléseimhez. Láttam rajta, hogy mennyire zavarban volt, ahogy egy szál fehérneműben ültem előtte, de nem szóltam neki semmit, csupán a számba harapva próbáltam visszatartani a mosolyomat.

- Miért vigyorogsz? - kérdezte, miközben a szemeit le sem vette az arcomról. Láthatóan minden csepp erejét bevetette, hogy ne nézzen lejjebb.

- Zavarba vagy, Steve Harrington? - kuncogtam fel.

- Én? - játszotta meg magát - Miért lennék zavarban?

- Mondd csak... Milyen erőket mozgósítottál magadban, hogy a nyakamnál ne nézz lejjebb?

- Nagyon vicces. - húzta össze a szemeit, és elkaptam, ahogy gyorsan végigsiklott rajtam a tekintete - Tudod... Nem éppen így képzeltem el az első alkalmat.

- Milyen első alkalmat? - húztam össze kérdőn a szemeimet.

- Mikor levehetem rólad a nadrágot. - mutatott rám, és most rajtam volt a sor, hogy elvörösödjek.

- Hát én sem így képzeltem. - ismertem be, és a kezeimet magam elé vontam, hogy kicsit takarjam magam.

- Gyönyörű vagy. - lépett elém, kezeit a csupasz combomra simította, vigyázva, hogy ne érjen sebet.

- Főleg, hogy a denevérek szétcincáltak. - húztam el a számat.

- Belebolondultam volna, ha nagyobb bajod esik. - döntötte a homlokát az enyémnek - Nem bocsátottam volna meg magamnak.

- Nem a te hibád lett volna. - simítottam meg az arcát - Ahogy az sem a te hibád, ami történt. Te mindent megtettél. Te vagy a hősöm, Steve Harrington.

- Inkább te voltál hős. - mosolyodott el, én pedig szomorúan sóhajtottam - Eddie-nek is te voltál a hőse. - mondta, és mintha olvasott volna a fejemben. Tudta, hogy Eddie-re gondoltam.

- Mi lesz most? - kérdeztem.

- Nem tudom. Fogalmam sincs. De egyelőre most nem is érdekel más, csak hogy te is és Max is rendbe jöjjetek.

- Nem kellene a te sebeidet is megmutatni? Téged is megharaptak.

- Nem. Én jól vagyok. Közel sem volt olyan vészes, mint a tiéd.

Nem feleltem semmit, csak bólintottam. Pont akkor, mikor az orvos is visszaért. Amint meglátta rajtam a sebeket, elszörnyülködve vizsgálgatott. Steve-vel próbáltuk vele elhitetni, hogy a földrengésben sérültem meg, de persze nem volt hülye, látta, hogy valami szinte szétmarcangolta a bőrömet. Nem firtatta sokáig, látta rajtunk, hogy nem fogjuk elmondani neki, mi történt. Kitisztított, lekezelt és bekötözött minden sebet, és annyit elárult, hogy az a szenecsém, hogy a legtöbb csak felületi sérülés, csak egy-kettő mélyebb volt köztük.

Mivel nem akartam bent maradni, és Steve elmondása szerint ő sem szeretett volna itthagyni, a vizsgálat után a segítségével visszavettem a ruháimat, aztán visszamentünk a folyosóra. Nem tudtuk, hogy a gyerekek pontosan merre lehettek, ezért elindultunk abba az irányba, ahonnan korábban Lucas-ék jöttek. Sajnos elég lassan ment a sétálás, inkább csak bicegtem, ezért sok időbe telt, mire rájuk leltünk a folyosón üldögélve.

- Na? - kérdezte egyből Steve.

- Még műtik. - tekerte a fejét Lucas.

Minden további szó nélkül leültünk melléjük, és vártunk. Vártunk, vártunk és vártunk. Órák teltek el így. A hátsóm már sajgott az üléstől, és hiába fájt a járás, elkísértem Erica-t, hogy legalább valami rágcsát szerezzünk az automatákból. Sajnos sok mindent nem tudtunk venni, ugyanis szinte üresek voltak a gépek, csupán pár kevésbé népszerű csokit találtunk. A fiúk persze nem válogattak, azonnal rávetették magukat.

Aztán eltelt egy újabb óra. Dustin éppen szundikált, Steve és Lucas fel-alá járkáltak, mikor megjelent a folyosó végén egy hordágy. Mindannyian feszült figyelemmel néztük az ágyon fekvő lányt, de sokat nem engedett látni belőle az ápoló, aki azonnal bevitte a szobába. Mikor nem sokkal később kijött, szólt, hogy bemehetünk hozzá, de ne egyszerre. Lucas, Erica és Dustin voltak azok, akiket Steve elsőnek beküldött. Normál esetben persze nem mehettünk volna be a családja nélkül, de valószínű, hogy a katasztrófa után, ami pár órája letarolta Hawkins-t, ez volt a legutolsó, amivel foglalkoztak.

Steve le sem vette a szemét a csukott ajtóról, ami mögött a srácok most már jó ideje eltűntek. Nagyot sóhajtva pattant fel, majd halkan benyitott.

- Most már gyertek ki! - mondta nekik halkan, és hangja inkább volt kérlelő, mint parancsoló.

A három gyerek szomorú arccal, de kijöttek a szobából. Steve pár pillanatig tétován nézett befelé, majd felém fordult.

- Bejönnél velem? - kérdezte tanácstalanul. Egyből felkeltem, és odabicegtem hozzá. Bátorítóan mosolyogtam rá, majd miután megfogtam a kezét, együtt mentünk be. Lassan sétáltunk közelebb az ágyhoz. A látvány szörnyű volt. Ahogy az a törékeny lány tetőtől-talpig gipszben feküdt, nyakán merevítővel, testéből csövek lógtak, arca pedig fal fehér volt, szívszorító látványt nyújtott. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, de mikor Steve-re pillantottam, minden erőm elszállt. A fiú összeszorított szájjal, szaggatottan vette a levegőt és sírt. Arcán patakokban folytak a könnyek. Mikor megérintettem a hátát, halkan felzokogott és lerogyott az ágy melletti székre. Azonnal mögé léptem, és magamhoz húztam a sírástól rázkódó testét. Azonnal a kezem után nyúlt, és úgy kapaszkodott bele, mintha valami mentőkötél lenne.
Egyből Max szavai jutottak eszembe, amiket a Wheeler ház lépcsőjén mondott:

"...magát fogja hibáztatni, mert nem tudott segíteni. Ismerem, és tudom, hogy mindenkit meg akar menteni, de ez most valószínűleg nem fog menni. Szóval... Örülnék neki, ha mellette is ott lennél majd."

Én pedig eldöntöttem, hogy mellette leszek. Bármi történjék is ezek után.