*Amanda szemszöge*

Kifulladva, de szerencsére bármilyen gond nélkül értünk oda Eddie lakókocsijához.

- Ez biztos, hogy világrekord. - lihegte kifáradva Robin - Leghosszabb, másik dimenzióban megtett táv.

A lakókocsi felé tartva észrevettem, hogy sokkal több tekergő inda van, mint bárhol máshol. Talán a kapu miatt, ami odabent van? Elég hamar meg is győződhettem az igazamról, ugyanis amint beléptünk az antón, még többet láttam belőle. De ami valójában ijesztő volt, az a plafonon lévő világító és mozgó hártya, amiből ezek az indák eredtek. A kapu ugyan olyan volt, mint a vízben lévő, amin átjutottunk ebbe a világba.

- Itt halt meg Chrissy. - mondta halkan Eddie - Mármint pontosan itt.

Arcán szomorúságot láttam, és biztos voltam benne, hogy nem szívesen volt itt a rossz emlékek miatt. Tenyeremet megnyugtatásképp a hátára simítottam, mire egy halvány mosolyt küldött felém.

- Valami van odaát. - lépkedett közelebb Robin, de Steve visszahúzta, mikor a kapu közepe elkezdett mozogni. Úgy nézett ki, mintha valami át akart volna rajta törni. Aztán mikor ez meg is történt, a frászt hozta mindannyiunkra. A kapu szája kinyílt, és mindenféle gusztustalan dolog folyt le a földre. Ijedten ugrottunk hátra, csak Steve volt az, aki lassan lépkedve közelebb sétált az átszakadt kapuhoz. Az arcáról egyik pillanatról a másikra leolvadt az ijedtség, helyét pedig hitetlenkedő mosoly vette át.

- Ilyen nincs. - mondta nevetve.

Mind a négyen megindultunk felé, és mikor megláttuk, hogy mi van a kapu túloldalán, szinte elállt a szavunk. Legalábbis nekem biztos. Odafent ott állt Dustin, Max, Lucas és Lucas kishúga, akit eddig csak egyszer láttam futólag. De nem akárhogy voltak ott. Míg mi felfelé néztünk, ő ugyan így tettek. Szó szerint fejjel lefelé voltunk egymásnak, és ezt elég durva volt így átélni.

- Basszus... Ez azért elég elszállt. - jegyezte meg Robin, miközben a kapu másik felén a gyerekek üdvrivalgásban törtek ki, mikor megláttak minket.

- Oké! - kiáltott át Steve - Valahogy ki kell innen jutnunk. Talán a lányokat felemelhetnénk, az utolsó ember meg felmászik majd valahogy.

- Miért érzem azt, hogy te lennél az utolsó ember? - prüszkölte Dustin - Ne hősködj, oké? Amúgy sem ilyen egyszerű.

- És miért nem az, okoska? - kérdezte gúnyosan Steve a szemeit forgatva.

- Mert amint átérnétek ide, a földre zuhannátok. Gondolom nem hiányzik most senkinek egy törött boka vagy váll. - felelt ugyan olyan gúnyosan a fiú - Maradjatok nyugton, van egy ötletem. - mondta, majd mind a négyen eltűntek a látótérből.

- Most már tényleg visszavehetne az arcából. - nézett ránk Steve - Nagyon nagyképű tud lenni, mikor véletlenül megold valamit.

- Véletlenül? - nevetett fel Eddie - Ez a kölyök egy zseni.

- Attól még nagy az arca. - morgott tovább Steve, miközben a túloldalon egy matrac landolt a földön.

- Azok a foltok... - mondta halkan Eddie, célozva a matracon lévő nagy pacákra - Nem tudom, hogy honnan vannak.

Halkan felkuncogtam, mialatt Dustin elkezdte kiadni az újabb okosságokat magából.

- Nem biztos, hogy úgy működik, ahogy elképzeltem, de lássuk a medvét. - mondta, majd a lyukon átdobott egy több lepedőből összekötött anyagot, amit amolyan kötélként használhattunk. De nem akármilyen kötél volt ez. Nem volt rögzítve sehová. Az egész hátborzongató volt, ugyanis az lepedők csak lógtak a levegőben, de mégsem estek le egyik oldalon sem.

- Azta... - csak ennyi jött ki a torkomon.

- Oké. Most húzzátok meg, lássuk, hogy kitart-e. - kiáltotta Dustin, mire Robin egyből a lepedőhöz lépett, és először óvatosan, majd nagy erővel rántott rajta egyet. Az meg sem mozdult, így Robin elkezdte felhúzni magát rajta. Visszatartott lélegzettel figyeltem, hogy mi fog ebből kisülni. Amint a lány teljes testtel átért, egyből átfordult, és lezuhant a martacra. Kacagva ugrott fel onnan, szóval nem lehetett olyan szörnyű.

- Gyertek, ez nagyon jó móka! - kiáltott át Robin, mire a többiekkel egymásra néztünk. Mikor senki nem mozdult, Eddie bevállalta a dolgot, és gyors tempóban át is ért a másik oldalra.

- Most te mész! - lépett mellém Steve, és ellentmondást nem tűrő hangon szólalt meg.

- Maradnék a végére. - pillantottam rá kérlelve.

- Szó se lehet róla. - tekerte a fejét.

- Steve...

- Nem. Te mész, és ezzel lezártnak tekintem a témát.

- Akkor menjen Nancy. - javasoltam.

- Te mész. Nancy jártas már ezekben a dolgokban. Nem foglak téged itthagyni a végére. - érvelt tovább - Bármi történhet.

- Nancy. Mennél előttem? - néztem a lányra - Nancy? - akadt el a szavam, mikor megláttam az üres tekintetét. Transzban volt.

Steve-vel egyszerre ugrottunk mellé, és ijedten próbáluk magához téríteni, de ugyan úgy, mint Max, semmire sem reagált.

- Keressetek valami zenét! - kiáltotta át a többieknek Steve, akik kétségbeesett arccal tűntek el a szemünk elől - Siessetek!

- Nancy! - ráztam meg a lányt a vállainál fogva - Térj magadhoz. Gondolj valami szép emlékre. Nancy!

- Nem hallja! - mordult fel Steve, majd szinte odébbtaszítva engem, ő is elkezdte rázni a lányt - Baszki... Nem kellett volna húzni az időt. Akkor talán nem történik ez. - fröcsögte felém.

- Nem húztam az időt. - mordultam rá ugyan úgy, ahogy ő is rám. A torkomban pedig óriási gombóc nőtt, ahogy próbáltam visszatartani a könnyeimet. Tisztában voltam vele, hogy aggódott Nancy-ért, én is aggódtam. Mindenki aggódott. De akkor sem kellett volna így beszélnie velem. Még hogy húztam az időt? Azért akartam tovább maradni, mert nem akartam őt itthagyni. Sérülései vannak, amik talán akadályozhatták volna az átjutásban. Erre ő leordítja a fejemet, hogy miattam történt ez a dolog.

Mikor visszaszóltam neki, egyből rám nézett, és egy pillanatra láttam az arcán, hogy rájött arra, hogy megbántott. De nem foglalkoztam vele, helyette a könnyeimet lenyelve újra Nancy-hez fordultam. A lány szemei abban a pillanatban kipattantak, és Steve-vel egyszerre kaptuk el, mikor a földre akart rogyni.

- Jól van. - nyúltam Nancy arcához, aki ijedt tekintettel, zihálva vette a levegőt - Semmi baj.

Először próbálta elmondani, hogy mi történt, de túl zavaros volt. Egyszerre beszélt Vecna-ról, Henry Creel-ről, meg valami laborról is.
Hosszú percekig tartott, mire össze tudta magát annyira szedni, hogy megpróbálkozzon átmászni a túloldalra. Steve-vel segítettünk neki, és a másik oldalon is ott várták a fiúk, hogy leérjen a matracra.
Amint földet ért, egy kicsit mindannyian megnyugodtunk. Hosszan fújtam ki a levegőt, miközben a mi oldalunkon néma csend lett. Éreztem magamon Steve tekintetét, de eszemben sem volt ránézni és úgy tenni, mintha az elmúlt percek meg sem történtek volna.

- Hát... Akkor találkozunk odaát. - jegyeztem meg kicsit sem kedvesen, majd megfogtam a lepedőt.

- Segítek! - lépett közelebb, és már éppen emelte a kezét felém, mikor elhúzódtam tőle.

- Nem kell segítened. - mordultam fel, de még mindig nem néztem rá - Nehogy neked is bajod essen miattam. - tettem hozzá még halkan, aztán elrugaszkodtam a földről, és átverekedtem magam a másik oldalra. Amint landoltam a matracon, egyből utánam nyúlt egy-egy kéz. Dustin és Eddie húztak fel. Amint talpon voltam, rögtön magamhoz húztam az unokaöcsémet, majd Eddie-től is szükségem volt egy baráti ölelésre.

- Jól vagy, hercegnő? - suttogta a hajamba.

- Igen. - bólintottam, de ennél nagyobb hazugságot nem is mondhattam volna. Eddie pillantásából ítélve pedig ő sem hitte el nekem. Még egy ölelés után elléptem tőle, majd a matrac felé pillantva meggyőződtem arról, hogy Steve biztonságban átért-e. Amint földet ért, rajtam állapodott meg a tekintete. Mióta úgy szólt hozzám, rá sem néztem, így ez a pillantás sem tartott sokáig. Elszakítottam tőle a tekintetemet, aztán a kanapén ülő Nancy-hez léptem, hogy megnézzem, jól van-e. Nem akartam foglalkozni Steve-vel.

Lehet, hogy gyerekesnek gondolná valaki ezt a viselkedést, de nem igazán érdekelt. Mire kezdem úgy érezni, hogy minden a legbagyobb rendben van köztünk, valahogy mindig elcseszi. És valamiért mindig köze van hozzá Nancy-nek.