*Amanda szemszöge*

Steve-vel egyszerre kezdtünk kiabálni Dustin-nak. Egy kis idő múlva pedig megjelentek a többiek is, akik eddig az emeleten voltak. Mindhárman úgy néztek ránk, mintha megőrültünk volna.

- Mit csináltok? - kérdezte Robin.

- Nem halljátok? - intettem őket csendre. Egy darabig csak ugyan olyan hülyén bámultak, aztán szépen lassan kirajzolódott az arcukon a felismerés.

- Ez Dustin? - kérdezte Eddie.

- Igen. - bólintott rá Steve.

- Itt van? - nézett körbe Eddie.

- Itt. - felelt helyettünk Nancy - De a mi világunkban.

- Ha mi halljuk őt, akkor ő miért nem hall minket? - érdeklődtem, kérdésemre pedig Nancy adott választ.

- Mert nem így működik. Ott volt például Will. Ő a fényekkel üzent Joyce-nak. Ugye? - majd gyorsan a villanykapcsolóhoz sietett. Fel-le nyomkodta, de nem történt semmi.

- Nem működik. - morogta Robin.

- De... - szóltam hakan, mikor észrevettem, hogy halvány, villódzó fények kezdtek el keringeni a csillár körül. Ahogy felé nyúltam, egyre fényesebb lett. Aztán a többiek is odatartották a kezüket, mire szinte vakító fény töltötte be a szobát.

- Tud valaki morzézni? - kérdezte Nancy, mire mindannyian megráztuk a fejünket.

- Az S.O.S. is számít? - kérdezte Eddie, mire mindenki csodálkozva nézett rá.

- Naná, hogy számít. - felelte Steve, majd szinte közelebb rántotta Eddie-t a lámpához, hogy álljon neki bökdösni a fényeket. Eddie így is tett, mi pedig néma csendben figyeltük, hogy vajon Dustin-ék észreveszik-e.

Írtó nagy szerencsénk volt, ugyanis szinte két perc sem kellett, máris hallottuk a hangjukat.

- Te jó ég! - kiáltott Dustin - Azt mondtam a többieknek, hogy nem lehettek olyan hülyék, hogy átmentetek. Ezek szerint mégis. Elment az eszetek?

- Legszívesebben megfojtanám. - morgott mellettem Steve.

- Hogy közöljük velük, hogy itt ragadtunk? - gondolkodott hangosan Robin.

- Van egy ötletünk! - kiáltott újra Dustin - Van Holly-nak az a kirakós játéka. Amikben azokat az izéket rakja a táblára. És világít. - hadarta az unokaöcsém. Mindannyian egyszerre néztük Nancy-re, hogy ő érti-e, hogy miről beszél Dustin.

- Tudom, hogy mi az. - bólintott.

- Ha minden igaz, azon keresztül tudtok velünk kommunikálni. - visszhangzott Dustin hangja - Csak... Egy kicsit várnotok kell, míg összerakjuk. Menjetek Nancy szobájába. Az ágyra fogjuk rakni a cuccot.

Mindannyian felmentünk az emeletre, miután Dustin befejezte a beszédet. Az, hogy Nancy szobájában voltam, kissé nyomasztott, és nem csak azért, mert a Hellyel lefelében voltunk. Az ágyra pillantottam, majd Steve-re. Egyből az az idióta gondolat férkőzött a fejembe, hogy vajon aludtak-e együtt ebben az ágyban, a mi világunkban. A falakra néztem, ahol habár minden ütött-kopott volt, láttam fényképeket. Láttam, hogy Steve-ről is volt fent fotó.

- Ezek már nincsenek meg. - hallottam meg egy hangot a fülemben.

- Tessék? - pördültem meg, és Nancy-t láttam magam előtt. Steve, Robin és Eddie az ágy mellett várakoztak, hogy Dustin-ék végre elkészüljenek.

- Nem találtunk fegyvereket a szobában. - mondta, de fogalmam sem volt, hogy ez most hogy jött ide - Minden, amit itt látsz, az évekkel ezelőtti. - válaszolt a kérdő tekintetemet látva - A naplómban például 1983. november 6. az utolsó bejegyzés. A nap, mikor Will eltűnt. Olyan, mintha azóta megállt volna itt az idő. Szóval, amit itt látsz, az a mi világunkban már nincs. Ezért nincsenek fegyverek itt, és ezért nincsenek már a mi világunkban ezek a képek. - nyúlt az egyik fotóhoz, amin éppen Steve-vel ölelkezett - Érted, hogy mire célzok? - mosolyodott el végül.

- Azt hiszem. - bólogattam zavartan. Ugyanis nagyon meglepett, hogy szóba elegyedett velem, és hogy pont arról próbált meggyőzni, hogy ő és Steve, illetve az egymás iránti érzelmeik már nem léteznek.

- Akkor jó. - mosolygott tovább, majd miután nem volt több mondanivalónk a másiknak, csatlakoztunk a többiekhez. Észrevettem, hogy Steve kérdőn nézett ránk, valószínűleg majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy miről beszélgettünk Nancy-vel.

Most már mind az öten feszülten vártuk, hogy Dustin-ék végezzenek. Szinte egy örökkévalóságnak tűnő idő után hallottuk meg a hangját, miszerint kész vannak. Nancy felemelte a kezét, és abban a pillanatban fel is ragyogtak az apró kis fények a levegőben. Olyan volt, mintha világító porszemeket kavart volna a szél.
Hallottuk a másik oldalról Dustin-ék üdvrivalgását, majd azt, hogy leveszik az áramról a játékot. Így ha minden igaz, látszódni kell majd a betűknek, amiket Nancy ír a levegőbe. Tettünk egy próbált a "hali" szóval.

- Hali! Átjött! - visszhangzott újra Dustin, mire mindannyiunból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.

- Oké. Akkor... - motyogta Nancy, majd leírta a fénybe a "reked" szót, miszerint nem tudunk visszamenni a mi világunkban azon a kapun át, amin jöttünk.

- Nem tudtok visszajönni a watergate-en keresztül? - kérdezte Dustin.

- Min? - motyogta Eddie.

- Miért watergate? - kérdezte Robin.

- Mert a vízben van a kapu. - mondtam, hiszen már ismertem az unokaöcsém zseni észjárását.

- Ó! - szólt Steve - Nem rossz.

Nancy eközben leírta a "gátolnak" betűit.

- Oké! - hallottuk egyből Dustin-t - Van egy elméletünk. Elvileg nem az az egyetlen kapu. Minden gyilkosság helyszínén van egy.

- Érti valaki, hogy miről beszél? - pillantott rám Nancy, de ugyan úgy fogalmam sem volt arról, hogy mire célzott Dustin. Ezért egy kérdőjelet küldtünk át nekik.

- Most komolyan? - ordította el magát Dustin - Hányszor kell még telibetrafálnom valamit, hogy végre bízzatok bennem?

- Jesszus... Kicsit nagy kell a kölyök egója. - morgott mellettem Steve, majd Eddie is egyetértett vele.

- Ez a stílus... Apám...

- Akkor elvileg a lakókocsidban is kell lenni egy kapunak? - néztem Eddie-re.

- Elvileg. - húzta el a száját.

- Milyen messze van? - kérdezte Nancy.

- Tizenegy kilométer. - válaszolt a fiú.

- Tudom, hogy elvileg furcsa módon minden a múltban ragadt, de... - szólt közbe Robin - Bringátok már akkor is volt, nem?

- Zseni vagy! - kiáltott Nancy, majd miután lebetűzte Dsutin-éknak, hogy "Eddie lakókocsija", azonnal elindultunk a garázsba, hogy aztán biciklire szállva, elindulhassunk a megbeszélt helyre.

*****

Őrült tempóban tekertünk végig a városon. Nem ismertem volna be senkinek, de rettentően féltem. A város hiába volt már ismerős, mégis teljesen más volt, mint a mi Hawkins-unk. Itt ugyanis minden sötét volt, néha a fejünk felett cikáztak a piros villámok, és folyamatosan szállt az a hamuhoz hasonló valami az égből. Eddie vezette a sort, mögötte Robin és Nancy, majd Steve és én tekertünk hátul. Aggódva pillantottam többször is a fiúra, aki folyamatosan köhécselt, és minden ilyen tetténél láttam az arcán a fájdalmat, amit a harapásnyomok okoznak neki.

- Jól vagy? - ziháltam felé, de nem lassítottam a tempómon.

- Igen. - bólintott, de egy szavát sem hittem.

- Folyamatosan köhécselsz. - mondtam neki a nyílvánvalót.

- Csak benyeltem azt az izét. - legyintett egy kézzel maga előtt, hogy elhessegesse a hamut - Jól vagyok.

- Oké. - fújtam ki hosszan a levegőt - Akkor jó.

- Miről beszélgettetek Nancy-vel? - váltott hirtelen témát. Fél szemmel rápillantottam, és láttam az arcán, hogy laza akart lenni, de nem igazán sikerült neki.

- Nagyon kíváncsi vagy. - mosolyodtam el.

- Nem... - próbált úgy tenni, mintha semmiség lenne az egész - Csak kérdeztem.

- Semmi különösről nem volt szó. Ne aggódj! - válaszoltam végül.

- Nem aggódok. - prüszkölt - Miért aggódnék?

- Mert akár rólad is beszélhettünk volna. - tettettem én is a lazát - Megkérdezhettem volna Nancy-t a pro és kontra érvekről veled kapcsolatban.

- Mi? - kerekedtek ki a szemei - Arról beszéltetek, hogy miért jó és miért nem jó velem járni?

- Nem. - nevettem fel - Dehogy beszéltünk erről. Csak vicceltem, Steve. Mitől ijedtél így meg?

- Nem ijedtem meg, csak... - vett egy mély levegőt - Nancy-vel elszúrtam. Akkor egy seggfej voltam. De most már nem az vagyok, oké? Most tényleg nem érdekel más, csak az, hogy jól csináljam.

- Jól csinálod. - biztosítottam, mire megkönnyebbülten elmosolyodott - És nem igazán érdekel más véleménye, mert csak a sajátomra hallgatok. Az pedig azt súgja, hogy nagyon jól csinálod, Steve Harrington.

- Akkor jó. - mondta halkan, aztán a mosoly hirtelen leolvadt az arcáról, mikor mögém nézett. Követtem a pillantását, majd megláttam a távolban egy hatalmas házat, ami felett ott repkedett több száz denevérszörny.

- Az ott a... - kezdtem halkan, de Steve befejezte helyettem.

- A Creel ház.

Rajtunk kívül a többiek is észrevették a házat, és anélkül, hogy megbeszéltük volna, szinte egyszerre kezdtünk gyorsítani az amúgy is őrült tempónkon. Mindannyian minél előbb Eddie lakókocsijánál akartunk lenni, és elhagyni ezt a szörnyű helyet.