*Amanda szemszöge*

Egy pillanatig sem gondolkodtam. Amint a vízbe vetettem magam, azonnal elkezdtem lefelé úszni. Fogalmam sem volt arról, hogy hol volt a tó alja, hogy hol volt a kapu. Azt sem tudtam, hogy hogyan nézett ki. Viszont biztos voltam abban, hogy nem bírom addig levegő nélkül, amíg Steve bírta. De nem érdekelt. Mikor az a valami visszarántotta a mélybe, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy segítenem kell neki.

Ahogy haladtam lefelé, egyre jobban éreztem a nyomást, amitőo bedugult a fülem, és a korom sötétben semmit nem láttam. Legalábbis először. Ugyanis pár méter után valami pirosan izzó dolgot vettem észre odalent. Megpróbáltam belehúzni az úszásba, és minden erőmet összeszedve verekedtem le magam a kapuhoz. Más esetben eszembe sem lett volna hozzáérni ahhoz vörös, ijesztően mozgó valamihez, de most tényleg egy pillanatog sem gondolkodtam, és átpréseltem magam a kapunk. Csak arra eszméltem, hogy hirtelen eltűnt körülöttem a víz, és átfordult velem a világ. Levegőért kapkodtam. Aztán kezdett kitisztulni a kép, majd hörgő és visító hangokat hallottam. Sötét volt, csak az égen villant fel néha egy-egy vörös villám. Az égből pedig mintha hamu hullott volna.

Kitöröltem az arcomból és a szememből a vizet, majd mikor jobban körülnéztem, nem is olyan messze tőlem, észrevettem pár repülő lényt, amik egy alak fölött köröztek.

- Steve... - leheltem halkan, kifulladva, mikor rájöttem, hogy ő volt az az alak. Azonnal feltápászkodtam a földről, és ahogy a lábaim bírták, szaladni kezdtem felé. Ahogy közeledtem, kirajzolódtak előttem a lények, amik Steve húsát kezdték tépni, és a nyakánál fogva a földre rántották, és fojtogatták. Ahogy odaértem, elkaptam az egyik lényt a farkánál fogva, és elszakítva Steve-től, a földhöz vágtam. Ezt addig csináltam, amíg a lény mozdulatlanná nem dermedt.
Közben arra lettem figyelmes, hogy szép lassan a többi szörny is otthagyta Steve-et, ugyanis megjelent Nancy, Robin és Eddie is, akik szintén nekiestek a dögöknek, és mindenféle bottal ütlegelték őket.

Én térdre rogyva, a Steve nyakát szorongató valamit próbáltam leszedni róla. Csakhogy mikor elkaptam a lény farkát, felém fordult, és a vállamba mélyesztette a fogait. Hangosan felordítottam, de legalább annyit elértem, hogy elengedte Steve-et. A fiú egyből felpattant a földről, és megpróbálta leszedni a rajtam csimpaszkodó dögöt. Ezt csupán úgy sikerült elérnie, hogy kiharapott egy darabot a húsából.

Steve felsegített a földről, ezalatt az idő alatt pedig a többieknek sikerült kiírtaniuk a többi támadót is.

- Jól vagytok? - sietett oda hozzánk Robin.

- Jól. - bólogattam, majd Steve-re pillantottam, aki a kezeit a hasára szorítva, meggörnyedve állt mellettem.

- Mik voltak ezek az izék? - lépett mellénk Eddie, miközben az eget kémlelte.

- Olyanok voltak, mint egy óriásira megnőtt denevér, demogorgon fejjel. - morogta Nancy.

- Vagyis demodenevér? - találgatott Eddie.

- Valami olyasmi. - szólalt meg most először Steve. Hangjából pedig hallani lehetett, hogy fájdalmai voltak. Óvatosan nyúltam a kezéhez, amivel a hasát fogta.

- Hadd nézzem! - próbáltam elhúzni, de nem engedte.

- Jól vagyok. - mosolyodott el, de még az is nehezére esett - Inkább lépjünk le innen. Ezek a dögök a kaput őrizték, gyanítom, hogy van még belőlük pár darab.

Ahogy Steve kimondta az utolsó mondatot, abban a pillanatban újabb denevérek jelentek meg. De ezúttal nem támadtak, csupán leszálltak a kapu köré, hogy megakadályozzanak minket az átkelésben.

- Ez csak pár darab. - mondta Robin - Simán elbánunk velük.

- Nem hinném. - mutattam az égre, ahonnan több száz újabb szörny közeledett felénk.

- Az erdőbe! - kiáltotta el magát Nancy, majd mindannyian egyszerre vettük az irányt a fák közé. Szinte megállás nélkül futottunk, és meg sem álltunk egészen a Koponya kőig. Ijesztő volt az egész hely, hiszen tényleg minden ugyan olyan volt, mint a mi világunkban. Csak itt sötétség, mennydörgéssel kísért piros villámok és világvége hangulat volt. Meg persze a mindenfelé tekergő indák, amik mintha saját életet éltek volna.

Mind az öten kapkodva vettük a levegőt, mikor végre el tudtunk bújni a nagy kövek alatt.

- Mi lesz most? - hallottam meg Robin kétségbeesett hangját - Hogy jutunk vissza? Steve... - mászott közelebb a fiúhoz - Jól érzed magad?

- Jól. - nyögte Steve, de a hangja kicsit sem volt meggyőző. Kezeit most is a hasára szorította, szemeit pedig becsukva tartotta, miközben a feje a hideg kövön pihent. Láttam, hogy Nancy tisztes távolságból figyelte. Arcán aggodalom látszódott, majd hirtelen rám pillantott. Nem tartott tovább pár pillanatnál, aztán megindult Steve felé. Abban a másodpercben kapcsoltam, és felpattantam a szikláról, amin eddig pihentem. Mivel közelebb voltam Steve-hez, ezért gyorsabban is értem oda hozzá. Letérdeltem elé, és a kezemet az övére simítottam.

- Hadd nézzem meg! - szóltam neki halkan, és most nem ellenkezett. Elvette a takarást a hasáról, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Tudtam, hogy elég csúnya sérüléseket szenvedett, láttam a nyakán is a vérző sebeket, de nem gondoltam volna, hogy ilyen ijesztő lesz látni a harapásokat a hasán.

- Baszki... - mondta ki helyettem Robin - Ugye... Ugye nem lehettek veszettek azok a dögök?

- Mi? - pillantottam rá kérdőn.

- Mi van, ha veszettek voltak? Ha a harapással elkapta tőlük? - magyarázta.

- És mi lesz? Vámpír? - szólalt meg mögöttünk Eddie, aki eddig csendben kémlelte az eget.

- Rettentően tartok a veszettségtől. A listám elején áll. - folytatta Robin.

- Lista? - pillantottam rá, de csak egy másodperc erejéig. Szemeimet ugyanis alig bírtam levenni Steve-ről, aki láthatóan szenvedett. Nekem pedig az volt szenvedés, hogy láttam a fájdalmát. El sem tudtam képzelni, hogy mennyire fájhat neki. Az én vállamat csupán egy helyen harapta meg egy szörny, és az is elég kellemetlen és égő érzés volt. Őt viszont szinte szétkaszabolták.

- Igen. A félelmeim listája. A veszettség az első helyek egyikét foglalja el. - magyarázta, majd Steve-re nézett - Nem érzel remegést? Nem kell hányni? Esetleg nem fogott el hirtelen harag? Szólj, ha valakit meg akarsz ütni.

- Téged szívesen megütnélek most. - morogta neki a fiú.

- Jól van. - nevettem fel, majd a pulóverem aljához nyúltam. A denevérek által megszaggatott ruhából simán letéptem egy darabot, majd Steve mögé vezetve azt, áttekertem a hasán. - Kész vagy? - pillantottam fel rá, mire csak bólintott - Mély levegőt! - kértem tőle, majd mikor becsukta a szemét, és visszatartott lélegzettel várt, megrántottam rajta az anyagot, hogy szorosan tartsa a sebeket. Egy hangos, de visszatartott morgás volt csak a válasz, aztán lassan kifújta a levegőt. - Jól van! Kész is van. - simítottam az arcára a kezemet, mire kinyitotta a szemeit - Jobb?

- Sokkal. - erőltetett egy mosolyt, de tudtam, hogy nem mond igazat. Eközben Robin kicsit odébb kúszott tőlünk, így csak ketten maradtunk a sziklák takarásában.

Nancy, Robin és Eddie odakint álltak, és azon ötleteltek, hogy mit kellene most tennünk. A beszélgetésből annyit szürtem ki, hogy vigyázni kell a tekergőző indákkal, mert ha rálépünk, azt megérzik a denevérek és Veca is. Kollektív tudat. Így hívta Nancy.

- Nem fáj a vállad? - nyúlt a sebemhez Steve gyengéden.

- Nem vészes. - mosolyogtam rá - Én inkább jobban aggódok érted.

- Jól vagyok. - bizonygatta - Kösz, hogy megmentettél.

- Nem csináltam én semmit. - pirultam el. Vajon tisztában volt vele, hogy egy másodpercig sem gondolkodtam azon, hogy utána ugorjak?

- Dehogy nem. - simította meg az arcomat, mire megborzongtam - Fázol?

- Ezt te kérdezed? - pillantottam a félmeztelen testére, amire eddig talán nem is tudtam jobban szemügyre venni a rémület miatt.

- Öltözz fel! - repült hirtelen felénk egy farmer mellény. Eddie mellénye. Steve először furcsállva nézett rá, de aztán segítettem neki belebújni.

- Induljunk! - lépett elénk Nancy.

- Hova? - kérdezte Steve, miközben ketten felsegítettük a földről.

- Hozzánk. A szobámban vannak fegyverek. Ha a mi világunkban ott vannak, akkor elvileg itt is. - magyarázta a lány.

- Ó! - nevetett fel Steve - Igen. Amivel egyszer majdnem lelőttél.

- Igen. - mosolygott rá a lány. Nekem pedig bukfencet vetett a gyomrom. Megint úgy néztek egymásra. Alig hallhatóan megköszörültem a torkomat, mire mindketten mintha magukhoz tértek volna. Nancy megfordult és elindult az erdőbe. Steve pedig az arcomat vizslatta. A szemem sarkából láttam, ugyanis nem néztem rá.

- Hé! - szólított meg halkan, mire nagy nehez a szemébe tudtam nézni. Kezét felemelve megsimította az arcomat. - Minden oké?

- Persze. - erőltettem egy mosolyt az arcomra. Nem voltam benne biztos, hogy minden rendben volt-e. Hiába bizonygatta mindenki, hogy Nancy és Steve már nem szeretik egymást, az a szikra láthatóan és érezhetően ott volt még mindig. De nem akartam foglalkozni ezzel a dologgal. Mert tudtam, hogy Steve és köztem is volt szikra. Sőt... Talán most már kicsit több is, mint egy szikra. Mert be kellett vallanom, hogy bárki után nem ugrottam volna bele a vízbe. Legalábbis nem rögtön, gondolkodás nélkül. És igen. Így, hogy már tudtam, mi van a Hellyel lefelében, így is biztos voltam abban, hogy bármikor úrja megtenném érte. Mert a francba... Szeretem őt.