62. fejezet: Ha vége lesz

*Amanda szemszöge*

Már elmúlt éjfél is, mire mindenki jól lakott a szendvicsekkel, amiket csináltam. A nappaliban ültünk, ahol Dustin a hátizsákjában kutatott, Robin már alig pislogott az álmosságtól, Steve pedig engem bámult. Rá sem néztem, de éreztem a tekintetét.

- Oké. - szólaltam meg végül - Jó lenne, ha mindenki aludna egy keveset. Holnap reggel korán kelünk, elmegyünk boltba, aztán a többiekkel együtt ránézünk Eddie-re.

- Hozok pár takarót. - kelt fel Steve a helyéről.

- Segítek! - siettem utána azonnal.

Az emeletre mentünk, ahol egy olyan szobába vezetett be, ahol eddig még nem jártam. Egy nagy fanciaágy volt középen, az egész úgy nézett ki, mint amiben még sosem aludtak.

- A szüleim szobája. - jegyezte meg halkan Steve, miközben a szekrényhez lépett. Kihúzott egy fiókot, és pár takarót vett ki belőle.

- Ó! - csak ennyi jött ki a számon. Tudtam, hogy alig látja a szüleit, és biztos voltam benne, hogy nagyon hiányoznak neki. - Biztos, hiányoznak.

- Soha nem töltöttek otthon túl sok időt. Már megszoktam, hogy egyedül vagyok. - rántotta meg a vállát, amitől nekem elszorult a torkom.

- Nem vagy egyedül. - mosolyogtam rá, amit ő egyből viszonzott.

- Tudod... - lépkedett közelebb hozzám, majd az ágyra pillantott - Aludhatsz itt, ha szeretnél.

- Nem arról volt szó, hogy együtt maradunk éjszakára? - húztam fel kérdőn a szemöldökömet.

- Én itt maradhatok veled, ha akarod. - rántotta meg a vállát lazán.

- Ügyes próbálkozás. - nevettem fel, majd kivettem a kezéből a takarókat, és visszamentem a földszintre.

Dustin éppen a rádióját szerelte, miközben Robin tátott szájjal feküdt az egyik kanapén. Mosolyogva ráterítettem egy takarót, majd leültem Dustin mellé. Ezalatt Steve is visszaért.

- Mit csinálsz? - kérdeztem halkan az unokaöcsémet.

- Kicserélem az elemeket, nehogy gond legyen. Nem lenne jó, ha éles helyzetben krepálna be. - magyarázta, rám sem nézve.

- Ez igaz. - bólintottam, majd az ölébe raktam egy takarót - Anyád megint nem ért el minket ma. - mondtam kifújva a levegőt, de már inkább nem idegeskedtem a dolgon.

- Mondtam neki, hogy majd én hívom, mert a vonalak még most sem az igaziak. - kacsintott rám.

- Pihenj, oké? Napközben szükség lesz arra az okos agyadra. - simítottam meg a fejét, majd lenyomtam neki egy puszit. Dustin édesen rám mosolygott, majd miután végzett a szereléssel, ő is elfeküdt. Gondosan betakartam, és még egy puszit adtam neki, mielőtt felkeltem volna mellőle.
Steve-re néztem, aki az ajtófélfának támaszkodva, karba tett kézzel figyelt.

- Mi az? - suttogtam, mikor mellé léptem.

- Elveszed a rangomat. - kuncogott fel halkan.

- A rangodat? - pillantottam rá kérdőn.

- Eddig én voltam a legjobb bébiszitter. - fordult felém - De te simán leköröztél.

- Nyugi. Nem veszem el a gyerekeidet. - böktem meg a mellkasát.

- Neked is aludnod kellene. Nem gondolod? - vetette fel az ötletet.

- Valakinek őrködnie kellene. - tekertem meg a fejemet - És mivel te tegnap éjjel helyettem is vállaltad, most én jövök.

- Nem vagyok álmos. - ellenkezett egyből - Én őrködök.

- Steve Harrington. - tettem csípőre a kezemet - Ellent mondasz Hawkins legjobb bébiszitterének?

- Ó! - csillant fel a szeme - Szóval akkor most az én bébiszitterem is vagy? És akkor engem is betakargatsz? Puszit is kapok?

- Ha szót fogadsz... - rántottam meg a vállamat - Lehet róla szó.

- De ébressz fel, ha nagyon elálmosodsz, oké?

- Oké. - bólintottam.

Félmosolyra húzta a száját, és az üres kanapé felé vette az irányt. Leült rá, magára terített egy takarót, majd rám nézett. A számba harapva vártam, hogy mit fog csinálni, és alig tudtam kordában tartani a dübörgő szívemet, mikor felemelte maga mellett a takarót, hogy bújjak be mellé. A lábaim remegtek, mikor elindultam felé, de próbáltam úgy tenni előtte, mintha nem lenne akkora nagy dolog, hogy egy takaró alá bújok vele. Oké, ott volt a tegnap éjjel is, mikor szinte összebújva aludtunk, de az csak úgy jött magától. Vagyis álmomban bújtam csak hozzá, nem így. Mert most igenis magamnál voltam, és tisztában voltam azzal, hogy habár nem egyedül voltunk a helységben, de igenis Steve Harrington-nal fogok egy ágyban, egy takaró alatt aludni.

Szinte pislogás nélkül figyelte, ahogy leültem mellé, majd egyből rám rakta a takarót. Szaporán vettem a levegőt, mikor átemelte a fejem fölött a karját, és a vállamra rakta.

- Jó így? - suttogta a fülembe, a lehelete pedig csiklandozta a bőrömet.

- Igen. - néztem rá az arcára. Egy pár pillanatra pedig úgy éreztem magam, mintha minden megszűnt volna körülöttünk. Steve tekintete is megváltozott, és hatalmasat nyelt, mikor a kezemet felemelve megsimítottam az arcát. A szívem a torkomban dübörgött, mikor a számra nézett. - Szép álmokat. - suttogtam az arcába, aztán lenyomtam egy apró, alig érezhető puszit a szájára. Igen, a szájára. Szemei hatalmasra növekedtek, és ahogy észrevettem, vett egy hatalmas levegőt, amit aztán csak lassan és hosszan engedett ki. Aztán egy kis idő után elszakította tőlem a tekintetét, elkezdett helyezkedni, és a fejét a vállamra hajtotta.

Beletelt egy pár percbe, mire sikerült lenyugtatnom magam. Addigra Steve már egyenletesen vette a levegőt. Mivel sikerült elérnem úgy a távirányítót, hogy nem kellett felébresztenem Steve-et, bekapcsoltam a tévét. Persze teljesen lehalkítottam, nehogy valamelyikőjüket felébresszem. Nagy választék nem volt a csatornák közt, ezért valami szörnyen rossz filmet kezdtem el nézni. Egészen addig, amíg el nem nehezedtek a szemeim.

*****

Az álmomból nagy durranás riasztott fel. Odakint kezdett világosodni, de még nem sütött a nap. Körülnéztem a nappaliban, ahol az éjszakát töltöttük. Robin ugyan abban a pózban feküdt, ahogy este elaludt, Dustin feje lelógott a földre, Steve pedig... Steve nem volt mellettem. Egyedül feküdtem a kanapén. Egyből felment a pulzusom az ijedtségtől. Kipattantam a takaró alól, és azonnal a keresésére indultam. Mikor a harmadik helységben sem találtam, kezdtem egyre jobban kétségbe esni. Felszaladtam az emeletre, ahol szélsebességgel rontottam be először az ő szobájába. Ahogy kinyitottam az ajtót, óriási huzat csapott meg. Steve ott volt, és éppen az ablakot próbálta becsukni. Nagy nehezen, de végül sikerült neki. Aztán mikor megfordult, majdnem kiugrott a bőréből, mikor észrevette, hogy ott állok az ajtóban.

- Te jó ég! - kapott a szívehez - Megijesztettél. Baj van? - lépkedett közelebb hozzám.

- Inkább te ijesztettél meg engem. - szakadt fel belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, majd hosszú és gyors léptekkel átszeltem a kettőnk közti távolságot, és a nyakába vetettem magam. Hevesen dobogó szívvel szorítottam magamhoz a testét. Először meglepődhetett, mert csak hosszú másodpercek után viszonozta az ölelést.

- Mi a baj? - suttogta a nyakamba.

- Mi a baj? - hajoltam távolabb tőle annyira, hogy a szemébe nézhessek - Felébredtem valami hangos durranásra, te meg nem voltál sehol. Nem arról volt szó, hogy nem mászkálunk egyedül?

- Csak becsuktam az ablakokat. - mosolyodott el, mikor leesett neki, hogy aggódtam miatta - Olyan szélvihar van odakint, hogy elkezdte bacsapkodni idebent az ajtókat. Csak azért keltem fel, hogy ti ne ébredjetek fel a durrogásra. De látom, nem sikerült.

- Meg ne próbálj még egyszer így eltűnni. - próbáltam szigorúnak tűnni, de ő erre halkan felkuncogott.

- Oké. Szót fogadok a bébiszitteremnek. - bólogatott.

- Helyes. - simítottam a tenyeremet az arcára, majd elkomorult arccal néztem rá - Megijesztettél, mikor nem találtalak ott.

- Nem akartalak felkelteni.

- Ja. - húztam angyali mosolyra a számat - Elaludtam. Egy darabig bírtam, aztán kicsit lehunytam a szemem, hogy pihentessem. - ismertem be.

- Semmi baj. - mondta kedvesen - Tudom, hogy fárasztó ez az egész. A legrosszabb pedig az, hogy ki tudja mikor lesz vége.

- Ha vége lesz... - léptem tőle távolabb, és körbenéztem a szobában, ahol már jártam korábban - És ha úgy döntök, hogy itt maradok Hawkins-ban, akkor... Gondolod, hogy talán... Ha szeretnéd... - nyökögtem nagy nehezen.

- Szeretném. - segített ki Steve, mire újra rápillantottam - Már ha ugyan arra gondolunk. - mosolyodott el.

- Remélem, hogy igen. - nevettem fel zavartan, aztán újra lesütöttem a tekintetemet.

- Lassan el kell indulnunk. Átöltözök, felkeltjük a többieket és mehetünk. - mondta lazán, majd lekapta magáról a pulóvert. Én egyből megpördültem, hogy még csak véletlenül se gondolja azt, hogy csorgatom rá a nyálamat. Pedig a francba... Mikor ruhában volt, akkor is elolvadtam tőle.

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top