*Amanda szemszöge*

Miután összeszedtük magunkat, legfőképp persze Max-et, azonnal elhagytuk a temetőt, és az első utunk hozzánk vezetett. Mivel senkit nem hagytunk ezután egyedül, felügyelet nélkül, így mindenki bevonult a házba. A nappaliban azonnal helyet foglalt mindenki, és mikor végignéztem Steve-en és a három gyereken, mintha egy rommá vert hadsereget láttam volna magam előtt. Hoztam nekik egy kis innivalót, meg pár csomag nasit, amire egyből lecsaptak.

- Nincs itthon semmi kaja, csak ezek. - mutattam a már megbontott zacskókra, és a csokiszeletekre.

- Tökéletes. - bólintott Lucas, majd egy csokit Max kezébe nyomott. A lány persze nem akarta elfogadni, de Lucas addig nem tágított, míg bele nem harapott.

- Dustin! - szóltam az unokaöcsémre, aki két pofára tömte magába a chipset - Mindjárt hét óra. Anyád hívni fog, szóval találj ki valamit, hogy miért nem ért el eddig és miért nem kerestük.

Nem mondott semmit, csak bólintott egyet, mire én hátat fordítottam nekik, és a szobám felé vettem az irányt. Épphogy betettem a lábamat a helységbe, és becsukni készültem magam mögött az ajtót, mikor valaki alkapta a kilincset.

- Mégis mit művelsz? - kérdezte Steve, mikor felé fordultam.

- Tessék? - nevettem fel értetlenkedve.

- Mit csinálsz itt? - nyíltak tágra a szemei.

- Bejöttem a szobámba, Steve. - mutattam körbe, aztán elléptem az ajtótól, és beljebb mentem.

- Nem maradhat senki egyedül. - lépkedett utánam, és már zavarbaejtően közel állt hozzám.

- Szerintem nem lesz gond pár perc alatt. - fordultam újra felé, és ezzel össze is ütköztem vele - Nem gondolod, hogy kicsit túlzásba viszed? - kuncogtam fel, majd hátrébb nyomtam magamtól a vállainál fogva.

- Nem hinném. - lépett újra elém, és most olyan közel volt hozzám, hogy szinte összeért a mellkasunk.

- Hát jó... - rántottam meg a vállamat, majd a pulóverem aljához nyúltam, és kibújtam belőle. Alatta csak egy vékony kis trikó volt a melltartó felett. Steve arca egyből megfeszült, és a szemeimről a testemre vezette a tekintetét.

- Mit csinálsz? - kérdezte elfúlt hangon.

- Átöltözök, nagyokos. - nevettem fel, majd a nadrágomhoz nyúltam, de ő elkapta a kezemet, és megrázta a fejét - Mi van? Ha nem vagy hajlandó magamra hagyni egy percre sem, akkor kénytelen leszek előtted átöltözni.

- Mióta lettél te ilyen bátor? - húzta fel kérdőn a szemöldökét, és még mindig nem engedte el a kezemet. Valójában erre magam sem tudtam a választ. De úgy voltam vele, hogy inkább én hozom őt zavarba, minthogy ő engem.

- Ha nem mész ki, akkor legalább fordulj el, oké? - rántottam vissza a csuklómat, majd a szekrényhez léptem, és előkerestem pár kényelmes ruhát, ami jó lesz a mai napra. Mikor újra Steve-re néztem, már háttal állt nekem, és a polcokon lévő dolgokat vizsgálgatta. Csak elmosolyodtam rajta, majd lekapkodtam magamról a ruhákat. Gyorsan átcseréltem a fehérneműt, és éppen a nadrágot húztam magamra, mikor újra felé pillantottam.

- Hé! - kiáltottam fel, és a hátához vágtam a nemrég levetett pulcsimat - Ne leskelődj!

- Nem is leskelődtem. - nevetett fel.

- Persze. Akkor miért bámulod azt a kis tükröt a polcon?

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.

- Hát persze. - bólogattam, aztán magamra vettem egy másik trikót - Ha már itt vagy, akkor segíthetnél.

- Miben? - hangja érdeklődést sugárzott.

- Levennéd a nyakláncomat? - sétáltam hozzá közelebb - Mindig beleakad a hajam, és csak idegesít. Kicsit problémás a kapcsa, nem tudtam szétszedni, de neked talán sikerül...

Steve szó nélkül fordult felém, mire én egyből hátat fordítottam neki. Nem is értettem magam, hogy miért viselkedtem így mellette, de totál megőrjített a közelsége. Egy teljesen új oldalamat hozta elő. Tényleg képes lettem volna levetkőzni előtte?
A gondolataimból egy gyengéd érintés zökkentett ki, amitől egyből elakadt a lélegzetem. Ahogy lassan elsöpörte a hajamat, majd a lánc kapcsához ért. Egy kicsit időzött vele, aztán végre sikerült kikapcsolnia. De valamiért nem akartam megmozdulni. A szívem egyre szaporábban kezdett verni, ahogy Steve újra a nyakamhoz emelte a kezét, és végigsimított a fülem tövétől, egészen a vállamig. Biztos voltam benne, hogy látta, ahogy az egész testem libabőrös lett. Aztán mikor megéreztem a leheletét, majd a száját is a nyakamon, nem tudtam visszafogni magam, és egy halk nyögés szakadt fel a torkomból. Az ajkamba harapva, és szemeimet lehunyva vártam, hogy folytassa, de csupán egy apró csókot nyomott a bőrömre. Kissé csalódott voltam, de mégis boldogság járt át, mikor a magához húzott, és hárulról átölelt. Én egyből nekidőltem a mellkasának, és fejemet a vállára fektettem. Egy pár pillanatig csak így álltunk, aztán az arcát a nyakamba temetve hatalmasat sóhajtott.

- Jól vagy? - nyúltam hátra, és megsimítottam az arcát.

- Fogjuk rá. - morogta halkan, mire megfordultam. Steve le sem vette rólam a kezeit, én pedig az enyémekkel magam felé fordítottam az arcát. Szemei szomorúak voltak.

- Nem fogom hagyni, hogy bajod essen. - suttogta, majd a homlokát az enyémnek döntötte, és mélyet sóhajtott.

- Tudom. - simítottam végig újra az arcán - Tudom, hogy nem fogod hagyni. De ha lehet, akkor magadra is vigyázz, oké?

- Oké. - mosolyodott el.

- Komolyan mondom, Steve. - kérleltem - Nem akarom, hogy bajod essen. Tudom, hogy nem vagyunk olyan kapcsolatban, de... Nem akarlak elveszíteni.

- Még... - mondta halkan.

- Tessék?

- Nem vagyunk olyan kapcsolatban... Még. - egészítette ki a korábbi mondatomat, mire egyből mosolyra húztam a számat, és bólintottam egyet.

- Menjünk! - böktem a fejemmel az ajtó felé, mikor megszólalt odakint a telefon. Meg akartam csókolni, nagyon akartam, de úgy nézett ki a dolog, hogy még mindig nem ez volt a megfelelő pillanat.

Miután magamra kaptam egy pulóvert, visszamentünk a srácokhoz a nappaliba. Ugyan ott találtuk őket, ahol voltak. Max a kanapén ült csukott szemmel, és folyamatosan hallgatta a kedvenc számát. Lucas mellette, le sem véve a szemét a lányról. Csak Dustin volt máshol. Ő a telefon mellett állt, és az anyját győzködte teljes erejéből. Aggódva pillantottam Steve-re, aki egyből tudta, hogy miért izgulok, így a kezét a hátamra vezette, és többször végigsimított rajta.

- Na? - kérdeztem elszorult torokkal, mikor Dustin végre letette a telefont.

- Nyugi, elintéztem! - tette fel a kezeit.

- Mit mondtál neki?

- Hogy napokig nem voltak jók a vonalak az egész városban. - mondta lazán.

- És el is hitte?

- Mindent elhisz neki. - morgott Steve mellettem.

- Ez a ti szerencsétek. - mutatott ránk Dustin, majd visszasétált a nappaliba - Meg az, hogy nem tudott mást hívni, mert nem tudja fejből Wheeler-ék vagy Sinclair-ék számát.

- És mondott még valamit? - érdeklődtem tovább.

- Csak annyit, hogy indul haza. - intett Dustin, mintha ez olyan kis dolog lenne. Pedig mikor Claudia néni hazaér, nekem úgymond lejár az időm Hawkins-ban. És nem vagyok benne biztos, hogy maradnom kellene. Pedig nagyon szeretnék. Ezzel a gondolattal néztem újra Steve felé, aki homlokát ráncolva méregetett engem. Valószínűleg ugyan arra gondolt, amire én. Hogy megnyugtassam, egy apró mosolyt küldtem felé, amit habár nagy nehezen, de viszonzott. Majd hirtelen Dustin-ra kapta a fejét.

- Hova mész? - kiáltott rá.

- Átöltözök. - felelte a fiú - Talán szeretnél nekem is segíteni? Vagy az csak Manny-re vonatkozik? Látom ám, hogy más ruhában van. Te meg bent voltál vele a szobában. Nem vagyok hülye.

- Fél percet kapsz. - szűrte a fogai közt Steve, de Dustin-t egy kicsit sem hatotta meg a hangnem. Helyette felemelte a kezét, és két ujjával a szemére, majd Steve-re mutatott, célozva ezzel arra, hogy figyeli őt. Aztán hátat fordított, és a szobájába ment.

- A kis szaros most megfenyegetett? - kérdezte Steve elgondolkodva.

- Nagyon úgy néz ki. - kuncogtam halkan.

*****

Miután Dustin is átöltözött, újra útnak indultunk, és Wheeler-ék felé vettük az irányt. Ott találkoztunk Nancy-vel és Robin-nal. Ismét az alagsorban gyűltünk össze, ahol a két lány elmesélte, hogy mit tudtak meg Victor Creel-től. A férfi 1959-ben költözött Hawkins-ba a családjával. Az új házban egy hónap után kezdtek furcsa dolgok történni, nyulak, mókusok, kutyák kivégzett tetemeit találták meg, aztán nem sokkal később furcsa álmok kezdték őket gyötörni. Látomásaik voltak a múltról, amik valódinak tűntek. Úgy gondolta, hogy maga a Sátán lakozik a házban, és ő kísért. A férfi szerint ez a démon játszadozott velük, és nem csak vele meg a feleségével, hanem a kislányukkal is. Aztán egyik este, vacsora közben a felesége a magasba emelkedett, és sorra eltörtek a csontjai. Majd a lányával is ugyan ez történt. Aztán a fia kómába esett, majd egy hét múlva meghalt, őt magát pedig letartóztatták a családja meggyilkolásáért. Megpróbált utánuk menni, de nem sikerült neki. Nem sikerült meghalnia.
Victor Creel történetéből viszont megtudtuk, hogy a zene volt az, ami megmentette őt a démontól, ami visszahozta a valóságba. És szerencsére ez segített nemrég Max-nek is.