*Amanda szemszöge*

Miután Max-szel visszamentünk az alagsorba, a fiúk azonnal csendben lettek, és kérdő pillantásokat küldtek felénk.

- Dustin... - lépett Max az asztalhoz, és felvette róla a rádiót - Ezek elérnek Pennhurst-től Kelet-Hawkins-ig is?

- Persze. El. - bólintott a fiú - De... De miért?

Max nem válaszolt, csak Steve-re pillantott, aki azonnal rájött, hog, mire akar célozni a lány.

- Nem. - rázta a fejét Steve - Nem megyünk innen sehova. Itt maradsz, amíg Robin és Nancy nem jelentkeznek.

- Nem akarok itt ülni, és várni arra, hogy mikor halok meg. - csattant fel Max - Robin-ék elérnek minket a város másik végén is ezzel. - mutatta fel a rádiót.

- Nem megyünk el innen. - erősködött Steve.

- Miért? - nevetett fel hisztérikusan Max - Szerinted Wheeler-ék alagsorában Vecna majd nem talál rám? Kérlek, Steve... - lépett hozzá közelebb, mire a fiú rám nézett. Nem tudtam, hogy hogyan reagáljak, nem is értettem, hogy miért tőlem vár segítséget. Ezért csak megrántottam a vállamat. Steve újra Max-re nézett, majd az összeráncolt homloka végül kisimult, és megenyhülve nézett a lányra.

- Jól van. - sóhajtott végül - De mind megyünk, és nem tűnsz el a szemem elől egy pillanatra sem.

- Köszi. - bólintott megykönnyebbülten a lány, majd elindult fel a lépcsőn. A három fiúval a nyomomban követtem őt.

*****

Nem sokkal később már a Forest Hill-i Lakókocsiparkban voltunk, és Max-ék háza előtt parkoltunk le. A lány egyből kiugrott a kocsiból, nem törődve azzal, hogy Steve figyelmeztette.

- Egy másodperccel sem kapsz többet fél percnél, értetted? - kiáltott utána, de addigra ő már eltűnk a bejárat mögött - Fél perc... - morogta halkan Steve.

- Basszus... - jutott eszembe hirtelen valami, amiről teljesen elfeledkeztem eddig.

- Mi a baj? - fordult felém ijedten Steve.

- Dustin... - pördültem meg az ülésben, és az unokaöcsémre néztem - Mikor hívtuk utoljára az anyádat?

- Basszus... - nyíltak tágra Dustin szemei is, mikor rájött, hogy mire gondolok.

- Tegnap reggel óta nem voltunk otthon. Az előtte napot pedig Eddie keresésével töltöttük. Anyád péntek este óta nem tud rólad. - soroltam ijedten - Ki fog nyírni engem. Biztosan nagyon aggódik már.

- Nyugodj meg, oké? - próbált nyugtatni Dustin - Amint telefon közelébe érünk, felhívom, és tisztázom a dolgokat.

- Te jó ég! - temettem a tenyereimbe az arcomat - Már csak ez hiányzott. Claudia néni ki fog nyírni.

- Nem fog kinyírni, megoldom. - ígérte Dustin.

- Mégis hogyan? - mordultam fel - Azt fogja gondolni, hogy felelőtlen vagyok. Ezek után nem fogja megengedni, hogy itt maradjak veletek.

- Nyugodj meg, és fejezd be, oké? - hajolt előre Dustin - Megoldom.

- Szóval... - térített magamhoz kissé Steve hangja - Maradsz? - húzta fel kérdőn a szemöldökét.

- Ha Claudia néni nem öl meg... Úgy néz ki, hogy igen. - bólintottam, mire Steve egyből mosolyra húzta a száját. Meg akart szólalni, de nem jött ki hang a torkán, ugyanis ekkor megjelent Max, aki a kocsi felé szedte a lábait.

- Menjünk! - pattant be hátra.

- Ez nem fél perc volt. - jegyezte meg Steve.

- Történt valami? - kérdezte Lucas.

- Csak menjünk, oké? - kiáltott rá Max, mire Steve azonnal beindította a kocsit, és újra útnak indultunk. A vállam fölött lopva Max-re pillantottam, aki kifelé nézett az ablakon. Az arca sápadt volt, és szaporán vette a levegőt. Zaklatottnak tűnt.

Ezután senki nem szólt egy szót sem. Valószínűleg mindenkit ugyan annyira nyomasztott a dolog, hogy lassan vége lesz a napnak, és ha a számok nem csalnak, akkor Vecna ma eljön Max-ért.

- Itt fordulj be! - szólalt meg egy kis idő után a lány.

- Itt? - kérdezte Dustin.

- Itt. - felelte halkan Max.

Először nem tudtam, hogy hol vagyunk, ugyanis erre még sosem jártam, de amint megláttam a Temető feliratot, tudtam, hogy kihez jöttünk. Billy-hez.

Amint Steve leállította a kocsit, Max már pattant is ki, és szo nélkül hagyott ott minket. Lucas utánaszaladt, de már nem hallottuk, hogy miről beszéltek. Rövid idő után a fiú visszasétált a kocsihoz, míg Max egy közeli sírhoz ment, és letelepedett elé.

Dustin és Lucas odakintről figyelték a lány, én pedig Steve-vel a kocsiban ültem. Ő le sem vette a szemét róla, ujjaival idegesen dobolt a lehúzott ablakon, lába pedig megállás nélkül járt. Szinte nem is gondolkodtam, mikor a tenyeremet a combjára fektettem. Egyből befejeződött a rángatózás, és azonnal rám nézett. Olyannak láttam a tekintetét, amilyennek még soha. Látszott rajta, hogy mennyire aggódik, és mindez most kiült az arcára is. Kedvesen rámosolyogtam, és végigsimítottam a combján. Mikor el akartam húzni a kezemet, utána kapott, és ujjait az enyémek közé fűzte. A szájához emelte a kezemet, és egy hosszú puszit nyomott le rá.

- Nem lesz semmi baj. - suttogtam halkan, majd felé fordulva közelebb húzódtam hozzá, és megsimítottam az arcát a másik kezemmel.

- Ezt inkább nekem kellene mondanom, nem? Csak az a gond, hogy még én sem hiszem el, hogy nem lesz semmi baj. - sóhajtotta halkan, hogy a fiúk odakint ne hallják - De nem akarom előttük kimutatni. - bökött feléjük az állával - Pedig valójában kezdek kissé kiakadni.

- Nincs azzal semmi baj. - próbáltam bíztatni - Nem kell mindig erősnek lenned. Tudom, hogy miattuk tartod magad, de... Ha bármi gondod van, akkor... Akkor én... - dadogtam zavartan.

- Akkor te itt leszel? - kérdezte - Nekem?

- Igen. - mosolyodtam el, mire ő egy újabb puszit nyomott a kézfejemre, aztán újra Max felé nézett - Nagyon szeretnek téged. Tudod, ugye?

- Sokszor úgy érzem, hogy csak bosszantom őket. - nevetett fel, mikor újra felém fordult.

- Naná. Minden velük egyidős így viselkedik a szüleivel. - kuncogtam fel.

- Ne kezdd te is... - forgatta a szemeit - Elég, ha Robin szívat ezzel mindig.

- Nem. - ráztam a fejemet - Komolyan mondom... Tényleg.

- Mit? - nézett rám értetlenül.

- Mikor Max kihívott Nancy-éknél... - kezdtem bele a mesélésbe - Elmondta, hogy milyen fontos vagy neki. Nem tudom, hogy mit írt neked abban a levélben, de biztos vagyok benne, hogy hasonlókat, mint amiket nekem is mondott. Nagyon szeret téged, és... És azt mondta, hogy veled megkapta azt az embert, akit mindig is akart.

- Azt az embert? - ráncolta össze a homlokát.

- Egy apát. - mondtam ki végül. Steve arcán egyből ezernyi érzelem futott át. Valami hasonló látvány volt, mint mikor Max délután odaadta neki a levelet. A szájába harapva hajtotta le a fejét, aztán újra a lányra nézett.

- Jól van. - engedte el hirtelen a kezemet, aztán kipattant a kocsiból - Éppen elég időt kapott. Gyerünk, Max! - kiáltott oda a lánynak, majd gyors léptekkel átszelte a távolságot a kocsi és Billy sírja közt. Mikor odaért, először csípőre tett kézzel áll a lány mellett, aztán lassan letérdelt mellé, és megfogta Max vállát. - Max! - mikor felkiáltott, egyből tudtam, hogy baj van. Kiszálltam a kocsiból, és egyből Dustin és Lucas nyomába eredtem, akik már rohantak a lányhoz.

Amint én is odaértem, földre rogytam Steve mellett. Mind a négyen egyszerre szólongattuk Max-et, de ő ugyan olyan transzban volt, mint előző este.

- Hívjátok Nancy-t és Robin-t! - kiáltotta Steve. Dustin és én egyszerre indultunk meg vissza a kocsihoz, ahol a rádió volt.

- Nancy! Robin! Itt Dustin! - kiáltott bele a fiú - Vörös kód!

Semmi. Nem jött válasz. Dustin felmászott az autó tetejére, majd többször megismételte a hívást.

- Dustin? - hallottuk meg végre Robin hangját - Mi történt?

- Mondjátok, hogy megtudtatok valamit. - kérlelte őket a fiú.

- Öhm... Nem biztos, de talán van egy kiskapu. - szólt Nancy.

- Mi az? Mi az? - sürgette szinte ordítva Dustin.

- Victor Creel azt mondta, hogy zenét hallott. - mondta Nancy, aztán Robin folytatta.

- A zene eléri az agy olyan részeit, amit a szavak nem. Szóval talán ez a kulcs. Egy mentőkötél a valóságba.

- Zene. - nézett rám Dustin, és leugrott az autó tetejéről - Zene kell.

- Hol van Max walkman-je? - vetettem fel az ötletet.

- Zseni vagy. - kiáltott fel Dustin, és bemászott a hátsó ülésre Max táskájáért. Onnan előhalászta az említett walkman-t és egy rakás kazettát, amiket az én kezembe nyomott. Visszarohantunk a többiekhez.

- Mi ez? - kérdezte Lucas.

- Túl hosszú lenne elmagyaráni. - hadarta Dustin - Mi a kedvenc zenéje?

- Öhm... Azt hiszem, hogy Kate Bush. - felelte zavartan a fiú.

Kapkodva kerestük elő a kazettát, amit remegő kézzel helyeztem a walkman-be, miközben Steve Max fülére tette a fejhallgatót. Épphogy be tudtam nyomni a gombot, mikor Max hirtelen felemelkedett a földről, és több méter magasan kezdett lebegni. A fiúk ordítottak, de nekem egy szó sem jött ki a torkomon. Hosszú percekig csak lebegett, és már fel voltam készülve a legrosszabbra. Arra, mikor egyesével elkezdenek kifordulni a végtagjai, és eltörik minden egyes csontja. Ahogy Eddie mesélte. De aztán Max hirtelen kinyitotta a szemeit, majd a földre zuhant. Lucas egyből utána kapott, és magához húzta.

- Azt hittük, elveszítettünk. - suttogta a lány hajába.

- Itt vagyok. - lihegte Max, miközben megkapaszkodott Lucas karjaiban. Ugyan akkor kaptam én is Steve keze után, aki mellett eddig kuporogtam a földön. Könnyes szemekkel néztem rá, még mindig nem tudtam megszólalni, és levegőt is alig kaptam. Steve karjai körém fonódtak, és amint magáhpz húzott, nyugtatóan simogatni kezdte a hátamat. Már felkészítettek arra, hogy mivel állunk szemben, de amíg nem láttam a saját szememmel, addig el sem akartam hinni. A még mindig ziháló Max-re emeltem a tekintetemet, és megpróbáltam magam kicsit összeszedni. De be kellett vallanom, hogy ez Steve ölelése nélkül nem ment volna.