*Amanda szemszöge*

Csak arra lettem figyelmes, hogy a tűzhely felől furcsa, sistergő hangok jöttek. Elfordítottam az arcomat Steve-től, és sikerült ellépnem tőle, majd elzártam a lángot a víz alatt.

- Csak le kell szűrni a tésztát, a sajtot belekeverni a szószba, összekutyulni az egészet, és kész is van. - magyaráztam, és próbáltam nem arra gondolni, hogy még csak kicsivel több, mint fél órája vagyunk itt, mégis már többször került túlságosan közel hozzám.

- Oké. - bólintott, és le sem vette rólam a szemét. Még akkor sem, mikor elővett két tányérat és villát a szekrényből, és az asztalra tette őket.

Amint kész lett az étel, tálaltam, és egymással szemben leülve az asztalhoz, enni kezdtünk.

- Nagyon jó lett. - mondta teli szájjal.

- Nem a legjobb kaja, de ez gyorsan kész van. - bólintottam.

- Tökéletes. - mosolygott rám - Nem sokszor eszek házikosztot. A szüleim szinte soha nincsenek itthon, én meg nem vagyok valami nagy szakács. Általában gyorskaját eszek. Ezért is szeretek eljárni hozzátok péntekenként. Mrs. Henderson szívesen lát, én meg kicsit élvezhetem a családi hangulatot.

- Igen. - mosolyodtam el - Claudia néni nagyon kedves, és Dustin a mindene. Habár néha túlzásba viszi az aggódást, de irigylem őket. Az én szüleim sosem viselkedtek így velem.

- Velem mindig jól bántak. - vette át a szót Steve, majd körbemutatott - Megadtak mindent nekem. De szinte nélkülük nőttem fel.

- De téged legalább szeretnek. - húztam el a számat - Az én szüleim jobban szeretik a volt barátomat, mint engem. - nevettem fel kínosan, majd észrevettem, hogy Steve egy pillanatra félrenézett, és zavarba jött. Egyből rájöttem, hogy tud a tavaly történtekről. - Robin elmondta, igaz?

- Csak... - köszörülte meg a torkát - Csak nagy vonalakban. De ne haragudj rá, oké? Nem akarta elmondani, csak azért tette, hogy érezzem a súlyát a dolgoknak. Meg azt, hogy mennyire elcsesztem veled.

- Nem cseszted el. Legalábbis nem teljesen. - kuncogtam fel, és próbáltam oldani a feszültséget, mikor láttam az arcán a szomorúságot - És nem haragszok Robin-ra sem. Tudom, hogy csak jót akar neked, és valahol mélyen gondoltam, hogy elmondja majd.

- Akarsz róla beszélni? - kérdezte félve - Arról, hogy mi történt a volt barátoddal.

- Nem nagyon. Igazából annyi az egész, hogy együtt akartunk járni a fősulira, és együtt béreltünk egy lakást. Ő pár nappal korábban beköltözött, de nekem még volt otthon egy kis dolgom. Majd úgy adódott, hogy mégis előbb tudok menni. Meg akartam lepni, ezért nem szóltam neki. De sajnos én lepődtem meg, mikor rajtakaptam a gyerekkori, legjobb és egyetlen barátnőmmel, amint éppen a közös ágyunkban hemperegtek. A szüleimnek nem mondtam el, hogy miért szakítottunk. Valószínűleg meg sem értették volna, és azt akarták volna, hogy bocsássak meg neki. Szerintül ő volt a tökéletes pasi. - húztam el gúnyosan a számat - Pedig valójában egy rohadék volt. Aztán a szüleim úgy gondolták, hogy jót fog tenni nekem a levegőváltozás, ha már nem mentem el az egyetemre. Ezért elküldtek ide. Persze ha nem akartam volna jönni, akkor nem jövök el. De valójában örültem annak, hogy nem kell otthon maradnom velük, és hallgatnom, hogy mekkora csődtömeg vagyok. Mióta itt vagyok, még egyszer sem hívtak fel. Gondolhatod, hogy mennyire hiányzok nekik. - húztam el a számat.

- Sajnálom. - mondta halkan Steve.

- Nem baj. Sokkal jobban szeretek itt lenni, mint otthon. Olyan szabadnak érzem magam itt, és nem csak azért, mert jelenleg nincs felnőtt a közelemben. - nevettem fel.

- Miért nem maradsz itt? - bukott ki belőle a kérdés.

- Öhm... - hajtottam le a fejemet - Az egész életem oda köt.

- De azt mondtad, hogy jobb itt. - rántotta meg a vállát - Akkor maradj!

- Ez nem ilyen egyszerű. - tekertem a fejemet - Oké, van még pénzem, mert mikor a pizzériában dolgoztam, sokat tudtam félrerakni. De nem akarok Claudia néni nyakán élni.

- Szerintem örülne, ha itt maradnál. Mindenki örülne neki. - mosolyodott el - Én a legjobban.

- Steve... - húztam el a kezemet, mikor az asztal felett átnyúlva meg akarta fogni - Érted már, hogy miért nem akartam randizni?

- A csalódás miatt. - bólintott - És én csalódást okoztam, mikor azt mondtam.

- Nem csak a csalódás miatt. - tekertem a fejemet - Hanem a távolság miatt is. Én nem itt élek.

- Na és? - könyökölt az asztalra - Mennyi a távolság autóval?

- Sok száz kilométer.

- Egy nap alatt ott vagyok. - túrt a hajába, amitől habár nem szabadott volna, de bukfencet vetett a gyomrom.

- Komolyan mondom, Steve.

- Én is. - bólintott meggyőzően - Nézd csak meg Dustin-t meg Suzie-t. Köztük nagyobb a távolság, mégis megvannak.

- Jó, de az ő esetük kicsit másabb, nem gondolod? - húztam fel kérdőn a szemöldökömet.

- Miért? - nézett rám zavartan.

- Steve... - kezdtem elpirulva - Nem hinném, hogy Dustin és Suzie kapcsolata olyan, mint amilyen a korunkbeliek kapcsolata. Érted, hogy értem?

- Nem igazán. - gondolkodott el.

- Nekik nincsenek olyan szükségleteik, mint mondjuk neked. - pislogtam zavartan.

- Ó! - kiáltott fel, majd felnevetett, végül pedig leolvadt az arcáról a mosoly - Arra célzol, hogy nem tudnék hűséges lenni?

- Nem ezt mondtam. - hajtottam le a fejemet - Csak... Nem akarnám, hogy ilyen életet élj. Az nem te lennél.

- Nem. - vágott a szavamba - Az nem én vagyok, aki minden nap más lánnyal randizott.

- Steve... - kérleltem - Lehetne, hogy nem beszélünk most erről?

- Igen. Ha megígéred, hogy átgondolod azt, hogy ide költözöl.

- Miért vagy ilyen makacs? - nevettem fel.

- Mert azt akarom, hogy itt legyél, hogy minden nap láthassalak. - dőlt hátra a székben, és miközben ő tök lazán mondta ezeket, én olyan piros lettem, mint a paradicsom.

- Steve... - forgattam meg a szemeimet.

- Komolyan mondom. - mondta határozottan.

- Jól van. - egyeztem bele - Gondolkodok azon, hogy maradok-e. Így megfelel?

- Teljes mértékben. - húzta hatalmas vigyorra a száját.

- De... Steve?

- Hmm?

- Ne csinálj olyat, ami miatt inkább haza akarok majd menni. - kértem félve - Oké?

- Nem fogok. - ígérte, és én hittem neki. Hittem és reménykedtem abban, hogy tényleg így is lesz.

*****

Vacsora után a nappaliba mentünk, és a kanapén foglaltunk helyet. Elmondhatatlanul zavarban voltam, hiszen Steve le sem vette rólam a szemét. Még úgy is, hogy elfordítottam a tekintetemet, éreztem, hogy bámul. A bekapcsolt tévére koncentráltam, és próbáltam nem tudomásul venni, hogy Steve milyen hatással van rám. Egy darabig bírtam, hogy a képernyőt bámultam, pedig fogalmam sem volt arról, hogy éppen mit adtak. Végül, mikor már nem tudtam visszatartani a mosolyomat, felé fordultam.

- Steve... - szóltam rá.

- Igen? - hajolt közelebb.

- Megmondanád, hogy miért bámulsz? - nevettem fel zavartan.

- Mert nagyon szép vagy. - túrt a hajába, és az alsó ajkába harapva még közelebb hajolt hozzám.

- Ugye tudod, hogy ez nálam nem jön be? - tettem egy kisebb mozdulaltot én is az ő irányába, mire egyből a számra pillantott, hiszen alig volt köztünk tíz centi - Szóval ne meregesd rám így a szemeidet, és ne próbálj meg semmi olyat tenni, ami után kapnál egyet a képedbe.

- Szóval... - húzta félmosolyra a száját - Ha most megcsókolnálak, kapnék a képembe?

- Valószínűleg igen. - bólogattam.

- És ha azt mondom, hogy megérné?

- Akkor is kapnál. - hajoltam távolabb tőle, majd hátradőltem a kanapén - Ugyanis nem randizunk. Sőt, ha randiznánk, akkor sem tehetnéd meg.

- Nem akarod? - kérdésére muszáj volt ránéznem, pontosabban a szájára pillantanom.

- Még nem érkezett el a megfelelő pillanat. - villantottam egy apró mosolyt.

- Miből fogom tudni, hogy mikor lesz az a pillanat? - mondta kissé csalódottan.

- Tudni fogod. - haraptam a számba, mire ő csak megforgatta a szemeit. Majd úgy helyezkedett el a kanapén, hogy ha csak egy kicsit is, de hozzám tudjon érni.