Napok, majd hetek teltek el ugyan úgy. Sebastian szinte minden nap megjelent a teremben, én pedig megtartottam neki az órát. A kezdeti nehézségeket leküzdve, egyre jobban bírta a tempót. Kezdett visszatérni a régi énje, akinek szinte meg sem kottyant az edzés.
Minden nap vele kellett ebédelnem, ragaszkodott hozzá, hogy a lehető legtöbb időt együtt töltsük. Nekem pedig egyáltalán nem volt ellenemre.

Az ékszerdobozról azóta sem esett szó. Voltam nála párszor, de sosem hagyott magamra annyi ideig, hogy legyen időm megnézni, ott van-e még a fiókban. Apát is kérdeztem róla, de úgy tett, mintha fogalma sem lenne a dologról. Azt hitte, hogy nem vettem észre az arcán bújkáló mosolyt, mikor megpróbálta letagadni.

Elérkezett a nap, mikor be kellett mennem a kórhazba, hogy Anita elvégezze a kontrollvizsgálatokat. Ő és apa amúgy nagyon jól megvoltak azóta, hogy először randiztak. Anita egyre több időt töltött nálunk, és egyre jobban kiismerte már magát.

Éppen a teremben pakoltam be a táskámat, és egyre idegesebb kezdtem lenni, mikor Gábor lépett mellém.

- Most mész, Csipi? - kérdezte halkan.

- Aha. - bólintottam, és a telefonomért nyúltam, hogy lassan hívjak egy taxit.

- Elvihetlek, ha akarod. - ajánlotta fel. Én viszont nem szerettem volna, hogy elvigyen. Egyrészt nem akartam, hogy bárki is ott legyen velem, másrészt pedig egyből beugrott Sebastian. Kiakadna, ha megtudná, hogy Gábor vitt el a vizsgálatra. Főleg, hogy neki meg sem mondtam, hogy ma lesz. Kérdezgette a napokban, hiszen pár hete említettem neki, hogy ebben a hónapban derül ki, mennyi ideig kell szednem a gyógyszereket. De mindig csak azt mondtam, hogy hamarosan. Nem akartam, hogy aggódjon, vagy izguljon. Elég volt, hogy én tövig tudtam volna rágni a körmeimet, mint minden egyes ilyen alkalommal.

- Nem. - ingattam a fejemet - Egyedül szeretnék menni.

- Jól van. - adta fel végül a dolgot.

*****

Másfél órával később már Anita rendelőjében ültem, és a kezeimet tördelve vártam, hogy mondjon valamit.

- Na? - kérdeztem kiszáradt torokkal. Próbaltam kicsit sürgetni.

- Az eredmények alapján minden redben van. - mosolygott rám végre, mikor felnézett a lapokból. Hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem.

- Tényleg? - csuklott el a hangom.

- Igen. - bólintott - Minden eredmény sokkal jobb, mint legutóbb. Határozottan látszik a gyógyulás. A gyógyszerek teszik a dolgukat. És úgy gondolom, hogy elkezdhetjük csökkenteni az adagot.

- Az jó.

- Felére vesszük az összeset, és egy hónap múlva újra megismételjük a vizsgálatokat. Ha tovább javul a helyzet, akkor negyedelünk, majd egy újabb hónap múlva elhagyjuk.

- Az nagyon jó lenne. - sóhajtottam reménykedve.

- Örülök, hogy ilyen jól vagy, szívem. - mosolygott rám, és letette a papírokat.

- Én is. - mondtam, aztán megpróbáltam felhozni egy kényes témát - Lenne még valami...

- Igen? Mondd csak!

- Tudom, hogy a kemó meg a gyógyszerek miatt nagy az esély arra, hogy nem lehet gyerekem. - böktem ki végül - Mennyire biztos ez a dolog?

- Ó, drágám! Ez egyáltalán nem biztos. - kuncogott halkan - Gondolom most, hogy Sebastian és te újra egy pár vagytok, aggódsz emiatt.

- Egy kicsit, igen. Ő régóta családot akar. Ezért is nem akartam újra összejönni vele. Mert nem akarom, hogy miattam lemondjon arról, hogy apa legyen.

- Tudod, hogy van már más megoldás is arra, hogy valaki szülő legyen. Ugye?

- Tudom. De ne miattam ne születhessen saját gyereke.

- Mondtad neki ezt? Hogy van rá esély, hogy nem lehet babád?

- Igen, de nem érdekelte. Azt mondta, hogy velem akar lenni, hogy csak én számítok.

- Akkor nem hiszem, hogy aggódnod kellene. - mosolygott kedvesen - De ha szeretnéd, akkor beszélek az egyik kollégámmal, és megcsinálja a vizsgálatokat.

- Oké.

- Viszont csakis a gyógyszerek elhagyása után. Addig nem javaslom, hogy próbálkozzatok a babával.

- Nem. - szinte felkiáltottam - Nem probálkozunk. Eszünkbe sem jutott. Csak a jövőre nézve gondoltam...

- Értelek. - bólintott - Kiírom a gyógyszereket. Mindet ugyan úgy vedd be, annyi kivétellel, hogy fél adagot az egész helyett.

- Oké. - keltem fel a székből - Köszi, Anita. Mindent köszönök.

- Szívesen, drágám. - lépett közelebb, és magahoz ölelt. Igazán hálás voltam neki, hogy mellettem állt ebben az egy évben. Éppen úgy, ahogy apa mellett is annak idején.

Elköszöntem, és magára hagytam Anitát a rendelőben. Az ajtón kilépve magamra kaptam a kabátomat, egészen addig fel sem néztem. Mikor azonban el akartam indulni, a lábaim gyökeret vertek. A váróban egyetlen ember ült egy széken. Sebastian.

- Mit keresel itt? - nevettem fel, és helyet foglaltam mellette.

- Az emlúlt napokban többször megkérdeztem, hogy mikor lesz a vizsgálat. - mondta, kissé szigorú hangsúllyal - Miért nem szóltál, hogy itt vagy?

- Nem akartam, hogy aggódj. - ismertem be.

- Elhoztalak volna. Szerettem volna itt lenni. Mondtam, hogy mindig melletted leszek ilyenkor. Miért nem szóltál?

- Ki mondta el?

- Anna.

- Gondoltam... - húztam el a számat.

- És? - nyúlt a kezem után - Mi volt? Minden rendben, ugye?

- Igen. - bólintottam, ő pedig megkönnyebbült sóhajt hallatott - Csökkentjük a gyógyszert, egy hónap múlva ismét, aztán egy újabb hónap múlva talán el is hagyhatom.

- Ez nagyon jó hír, bébi. Úgy örülök neki.

- Én is... - feleltem, de legajtottam a fejemet.

- Mi az?

- Ha nem kell már gyógyszert szednem, megvizsgálnak, hogy... Hogy lehet-e gyerekem. Szóval... Hamarosan talán kiderül majd.

- Jól van. De tudd, hogy bármi is lesz az eredmény, akkor is szeretlek, és akkor is veled akarok lenni. Csak te számítasz.

- Oké. - bólintottam, de bármennyire is meggyőzőnek tűnt, mégsem voltam felhőtlenül boldog.

- Gyere! - kelt fel, és a kezét nyújtotta felém.

- Hova megyünk?

- Meglepetés! De az is lehet, hogy büntetést kapsz, mert titkolóztál előttem.

Felnevettem, majd ujjaimat az övéi közé kulcsoltam, és vele tartottam.

*****

Sebastian alig egy fél óra múlva a háza előtt állt meg.

- Szóval, itt lesz a meglepetés? - kíváncsiskodtam. Mióta elindultunk a kórházból, már legalább százszor kérdeztem meg, hogy mégis hova megyünk.

- Milyen meglepetés? - tettette a tudatlant, mikor kinyitotta nekem az ajtót. Mindig ugyan olyan udvariasan viselkedett, az első naptól fogva.

- Ne már, Sebastian! - húztam vissza a kezénél fogva, mire felém fordult, és a derekamnál fogva magához vont. - Ha nem mondod meg, akkor nem megyek be.

- Bébi... - nyomott egy puszit a számra - Ne nehezítsd meg ezt nekem. Így is be vagyok tojva.

- Mi? - hajoltam tőle távolabb, a szívem pedig a torkomba ugrott. Kíváncsian fürkésztem az arcát. Mitől van betojva? A fejemben ezernyi gondolat cikázott, de egy valami volt az, ami tényleg befészkelte magát a fejembe. Ugye nem most akar megkérni?

- Csak gyere, kérlek! - lépett távolabb, és maga után húzott. Lábaim szinte maguktól indultak el utána.

Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta a zárat. Majd életében talán most először nem engedett előre, hanem előttem lépett be a házba. Izgatott, és aggodalmas arccal fordult felém, miközben lesegítette a kabátomat, és a fogasra akasztotta.

- Mi a baj? - nevettem fel az arckifejezése láttán - Megöltél valakit, és segítenem kell elrejteni a holttestet?

- Nem. - mosolygott zavartan, majd újra megfogta a kezemet, és a nappali felé húzott - Gyere!

- Hol van Lucky? - kerestem a kutyát.

- Kizártam az udvarra.

- Miért? - nevettem fel, de aztán egyből rájöttem a válaszra.

Mikor beléptünk a helységbe, szinte elállt a légzésem. Mindenhol rózsák voltak. Tényleg mindenhol, lépni is alig lehetett. Az étkezőasztal szépen meg volt terítve, körbe gyertyák álltak. Egyből eszembe jutott a tavalyi szülinapom, mikor hasonlóan lepett meg.

- Ugye tudod, hogy nincs szülinapom. - pillantottam rá, és csak akkor vettem észre, hogy végig az arcomat fürkészte.

- Tudom. - bólintott - Tetszik?

- Tetszik, de... - lépkedtem közelebb az asztalhoz, és mindent szemügyre vettem. Csodásan festett minden. Az étel kivételével minden ott volt. Az egyik tányéron akadt meg a szemem, és a gyomrom görcsbe rándult. Ugyanis pontosan a tál közepén ott állt a kis doboz, amit pár hete a fiókban láttam. Sebastian mellém lépett, és a kezébe vette. Egyből az arcára kaptam a tekintetemet. Izgatott volt, és talán fél is, mikor belekezdett.

- Tudom, hogy már láttad. - nevetett fel kínosan.

- Mi? - préseltem ki magamból ezt az egyetlen szót.

- Láttad, mikor először voltál itt, nem?

- Nem. Mármint... - kerestem a megfelelő szavakat, de nem igazán tudtam, hogy hogyan is viselkedjek - Láttam ezt a dobozt, de nem néztem meg. - ismertem be.

- Oké. - fújt egyet, majd bólintott - Akkor úgy mondom, ahogy terveztem. Szóval... - köszörülte meg a torkát, aztán hirtelen átváltott magyar szavakra az angol helyett - Angyal Auróra! Mióta megláttalak, csak körülötted forognak a gondolataim. Nem telik el úgy egyetlen perc sem, hogy ne gondolnék rád. Te vagy a világom, és te vagy a mindenem. Senki és semmi másra nincs szükségem rajtad kívül. Te vagy életem szerelme. Te vagy az igazi, akivel le akarom élmi az életemet. Akkor is, ha csak ketten leszünk örökké. Soha többé nem akarok nélküled tölteni egyetlen egy napot sem, és nem akarok nélküled ébredni reggelente. Szeretném, ha te lennél a világom. Örökre. - hátrébb lépett, majd féltérdre ereszkedett - Szóval... Lennél a feleségem?

A könnyeim nagyjából az első mondata óta patakokban ömlöttek, de mikor kinyitotta a kis dobozt, és megláttam benne a gyűrűt, szinte bömbölni kezdtem. Gyönyörű volt. Egy csodálatos, és nem hétköznapi gyémántgyűrű volt benne. Rózsát formázott.