Kezeimet tördelve ültem Sebastian mellett az autóban, miközben úton voltunk a terembe, hogy megtartsam neki a beígért órát. Mióta megláttam az a kis dobozt a szekrény fiókjában, nem tudtam másra gondolni. Vajon az volt benne, amire gondolok? Gyűrű? Vagy talán valami más ékszer? Nem. Biztos, hogy nem más volt benne. Az ilyen dobozokban gyűrű szokott lenni. Vajon nekem szánta? Hát persze, hogy nekem szánta. Ki másnak szánta volna? De mégis mikor vette? Mikor akarta odaadni? És hogyan?
Szinte ripityára tördeltem az ujjaimat, miközben a kérdések sorra merültek fel bennem.

- Jól vagy? - szakított ki a gondolataimból Sebastian hangja.

- Mi? - pillantottam rá.

- Jól vagy? - nevetett fel - Mióta elindultunk, meg sem szólaltál. Furcsa vagy.

- Nem. Nincs semmi. - próbáltam őszinte lenni. Pedig valójában egyből zavarba jöttem attól, ahogy rám nézett. De nem is értettem magam, hogy miért voltam ennyire feszült. Hiszen fogalma sem volt arról, hogy megtaláltam a dobozt.

- Mi a baj? - próbálkozott újra kihúzni belőlem a választ.

- Mondom, hogy semmi. - nevettem fel már én is - Csak kicsit furcsa ez a helyzet.

És tényleg az volt. Hiszen több, mint egy éve nem találkoztunk, és a családom, meg minden közeli barát, aki tudott rólunk, úgy gondolták, hogy vége a kettőnk kapcsolatának. Elvégre hosszú hónapokon keresztül ezt hangoztattam. Most pedig... Nála töltöttem az éjszakát, és kettesben megyünk a terembe, hogy órát tartsak neki.

- Tudom... - sóhajtott egy nagyot - Nem kell a terembe mennünk, ha nem akarod. Ha nem akarsz mutatkozni velem...

- Nem erről van szó. - tekertrm a fejem - Csak egy éven keresztül azt hangoztattam, hogy te meg én nem lehetünk együtt...

- És félsz, hogy mit szólnak mások?

- Nem... Nem tudom. - vallottam be.

- Nem akarsz velem lenni? - kérdezte halkan, mire egyből rápillantottam. Az utat figyelte, száját összeszorítva tartotta. Ujjai pedig úgy szorították a kormányt, hogy teljesen kifehéredtek.

- Bármennyire is próbáltam magam lebeszélni a dologról... De. De igen, veled akarok lenni. - kezdtem hadarni - Tudom, hogy nem kellene, tudom, hogy nem szabadna visszatartanom téged a megszokott életedtől, de most úgy vagyok vele, hogy nem érdekel. A szívemre kell hallgatnom, és nem az eszemre. Most az egyszer, legalább.

- Akkor mi a baj? - enyhült meg kicsit a hangja, és a tartása is - Ennyire zavar, hogy mit mondanak a családod, és a barátaid?

- Nem. - nyögtem fel kínomban - Ők eddig is a te javadra tartottak védőbeszédeket.

- El sem akarom hinni. - nevetett fel.

- De. Tényleg.

- Még Gábor is? - húzta fel kérdőn a szemöldökét.

- Öhm... - hajtottam le a fejem - Ő nem.

- Mi az? - mosolygott rám, de mikor fél szemmel rápillantottam, egyből leolvadt a mosoly az arcáról - A francba! - szűrte a fogai közt - Összejöttetek, ugye?

- Nem. - vágtam rá azonnal.

- Akkor?

- Nem történt semmi. Múltnap hazavitt, pont akkor, mikor ott voltál nálunk. Meg akart csókolni, de nem hagytam. Akkor azt mondtam neki, hogy nincs semmi baj, és hogy kicsit lassítsunk a tempón. De másnap megmondtam neki, hogy nem változtak az érzéseim iránta, és nem lehetünk együtt.

- Ha nem jövök vissza, akkor összejössz vele? - kérdezte halkan, pont mikor befordult a terem utcájába.

- Most mondtam, hogy megmondtam neki...

- De ez azután volt, hogy megjelentem nálatok. - szakított félbe.

- Évek óta csak barátok vagyunk, és ez így is marad. Nem számított, hogy visszajöttél. Amíg tegnap nem csókolóztunk, amúgy is úgy voltam vele, hogy te meg én nem leszünk együtt. És őszintén szólva, még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne, ha újrakezdenénk.

- Ne. Ne mondd ezt, oké? - mondta, és az előző ideges, és vádló hangja átváltott kérlelővé - Ne haragudj, hogy így kiakadtam. De megöl a tudat, hogy más ér hozzád.

- Nem ért hozzám más. Majdnem csókolóztam vele, de csak azért, mert ki voltam akadva. - vallottam be, mikor leparkolt a teremnél - Aznap láttam a képeket rólad, és Sarah-ról.

- Oké. - fújta ki a levegőt - Egyértelmű, hogy nem bírjuk ki a másik nélkül. Legalábbis én biztos, hogy nem bírom nélküled. Szeretlek. Veled akarok lenni, és veled is leszek. Nem érdekel semmi és senki, csak te. Felejtsük el azt, ami volt ebben az egy évben. Folytassuk onnan, ahol abbahagytunk. De felőlem előlről is kezdhetjük. Csak legyél velem.

- Oké. - bólintottam egy idő után. Arcára egyből hatalmas mosoly ült ki. - Én is szeretlek, és én is veled akarok lenni.

*****

Nem beszéltünk többet arról, hogy mi történt eddig, és nagyon arról sem, hogy mi lesz ezután. Bementünk a terembe, ahol Sebastian egyből az öltöző felé ment, én pedig lepakoltam a pultba.

- Szóval... - jelent meg szinte a semmiből Anna - Este nem láttalak otthon.

- Igen? - nem néztem rá, miközben előkerestem a telefonomat.

- Jaj, ne csináld már! - csapott a pultra - Láttam, hogy vele jöttél. Tudom, hogy nála voltál éjjel. Mi volt? Együtt vagytok?

- Nála voltam, igen. - bólintottam.

- Ééés? - sürgetett a kezeivel hadonászva.

- Beszélgettünk, megcsókolt, együtt aludtunk el. Ennyi. - soroltam, miközben apró mosoly ült ki az arcomra.

- Na, végre! - kiáltott fel - Megjött az eszed. Szóval akkor megint úgy vagytok, mint régen?

- Nem tudom. Beszéltünk róla, de... - tekertem a fejemet.

- Mi van?

- Vett egy házat. Még tavaly. - húztam el a számat - Ott éltünk volna, miután visszajöttünk volna Amerikából.

- Ez olyan édes. - támaszkodott a kezeire, és úgy nézett rám - Milyen a ház?

- Gyönyörű. Direkt olyat keresett, ami közel van a teremhez, de mégis nyugis környéken van. Csendes, szép udvarral, a ház egyszintes, a konyha és a nappali egyben van, ahogy mindig is akartam. Berendezett kettőnknek egy csodás szobát, és... És van még pár szoba... - hajtottam le a fejemet.

- Miért lógatod az orrod? Ez tök jó.

- Gyerekszobák, Anna. - böktem ki végül.

- És? Nem értem a problémádat. Ez a pasi akar téged, szeret téged, és családot akar alapítani veled.

- Mi van, ha nem lehet gyerekem?

- Mondtad ezt neki?

- Igen.

- És mit mondott?

- Azt, hogy nem érdekli.

- Akkor meg ne parázz.

- Van itt más is... - vettem suttogóra - Találtam valamit. Legalábbis azt hiszem, hogy találtam.

- Mit?

- A szobában, amit kettőnknek szánt... Az egyik fiókban találtam egy ékszerdobozt.

- Miii? - kiáltott fel Anna, mire egyből leintettem.

- Halkabban, oké?

- Jeggyűrű volt benne?

- Nem tudom. - tekertem hevesen a fejem - Lehet. Olyan volt a doboz, de nem tudtam megnézni. Szerinted meg akart kérni?

- Tuti. - bólintott, aztán láttam rajta, hogy elgondolkodott - Öhm... Kérdezz rá erre a dologra apánál.

- Apánál? Miért?

- Tavaly, pár nappal azelőtt, hogy elutaztatok volna, Sebastian járt nálunk. Akkor megkért, hogy ne szóljak neked róla, és apával akart beszélni. Eléggé furcsán viselkedett. Nem foglalkoztam vele, mert apa közelében amúgy is parázni szokott. De jobban belegondolva, talán pont ezért járhatott nálunk. Hogy beszéljen vele arról, hogy meg akar kérni.

- Gondolod?

- Simán. - bólintott.

- De apa miért nem mondta el?

- Hallani sem akartál Sebastian-ről, miután szakítottál vele. Gondolom apa nem akart még nagyobb nyomást tenni rád. - találgatott, majd az öltözők felé pillantott - Jön a jövendőbelid.

- Kuss! - suttogtam, mire Anna halkan kacarászva távozott. Helyét pedig a mosolygó Sebastian vette át.

- Kezdhetjük? - kérdezte.

- Persze. - bólogattam, majd követtem a súlyzók közé. Próbáltam az órára koncentrálni, de nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy talán meg akarta kérni a kezem.