Hosszú idő telt el, mire felemeltem a fejem Sebastian mellkasáról. Egész végig, egyetlen szó nélkül simogatta a hátamat. Mikor hozzáért a hajamhoz, kicsit zavarban éreztem magam, hiszen a mai napig nem tudtam megbékélni azzal, amit a tükörben láttam. Tudom, hogy ennek kellett volna a legkisebb gondomnak lennie, de egyszerűen zavart. Ezért is húzódtam kicsit távolabb, kényszerítve így arra, hogy ne érjen a hajamhoz.

- Mi a baj? - kérdezte egyből. Hihetetlen volt, hogy rá sem néztem, csupán a mozdulataimból sejtette, hogy valami nem oké.

- Semmi. - próbáltam rámosolyogni, de szerintem inkább csak vicsorítottam. Idegesen nyúltam a hajamhoz, és simítottam el a homlokomra lógó részt.

- Már mondtam, hogy gyönyörű vagy. - mosolygott rám halványan - Miért vagy ennyire zavarban a hajad miatt?

- Miért ismersz ilyen jól? - húztam el a számat.

- Bébi... - nyúlt felém - Nagyon jól áll. De úgyis megnől. Nem kell ezért rosszul érezned magad.

- Nem érzem magam igazán nőnek. - ismertem be - A kemó sok mindent kivett belőlem.

- Ez érthető. Nincs semmi baj. - simította meg az arcomat.

- Tudod, emlékszek mikor azt mondtad, hogy mennyire jól áll, mikor nincs felkötve lófarokba...

- Jól áll a kieresztett haj, a felkötött haj, és ez is. És abban is biztos vagyok, hogy kopaszon is gyönyörű voltál. Nem foglalkozz ezzel, oké?

- Nem csak a hajamról van szó... - hajtottam le a fejemet - Kicsit úgy érzem, hogy a nőiességem rovására is ment. Szexuálisan.

- Attól tartok, hogy nem igazán értem... - nevetett fel zavartan.

- Nem tudom, hogy mikor leszek képes a szexre. - mondtam ki egy levegővel - Gyenge vagyok még, nem hiszem, hogy bírnám. És mivel nem is érzem magam nőnek... - pillantottam rá zavartan. Egy darabig csak nézte az arcomat, aztán újra mosolyra húzódott a szája.

- Figyelj, Auróra... - vett egy mély levegőt - Nem érdekel, hogy szeretkezel-e velem, vagy sem. A lényég, hogy legyél teljesen egészséges. Ezzel ráérünk később is foglalkozni, majd ha úgy érzed, hogy eljön az ideje. A nőiességedről pedig annyit, hogy nekem elhiheted, hogy igenis nőies vagy. Gyönyörű, csodás, és őrjítően szexi vagy. Te vagy a legszebb nő, akit valaha láttam.

- Ezt csak azért mondod, hogy jobban érezzem magam, ugye? - húztam fel a szemöldökömet.

- Nem. Ezt azért mondom, mert így van. Elhiszed nekem?

- El. - bólintottam egy hosszú sóhaj után.

- Helyes. Szóval... Lassan vacsoraidő. Mit szeretnél enni? - kelt fel mellőlem, és a konyha felé vette az irányt.

- Hova mész?

- Vacsorát csinálni.

- Főzni fogsz? - kerekedtek ki a szemeim.

- Miért olyan meglepő ez? - kacagott fel - Tudok főzni.

- Ó! - mentem utána, és felültem a konyhasziget elé elhelyezett bárszékek egyikére. Onnan figyeltem, hogy mit csinált. - Oké! Lepj meg!

- Oké. - nevetett rám, majd elkezdett kipakolni a hűtőből. A pultra könyökölve néztem, ahogy próbálkozott apróra feldarabolni a hagymát. - Segítsek?

- Nem kell. Elég béna vagyok, de menni fog. - bólogatott elszántan.

- Nem vagy béna, csak nem szeretném, ha a véredet adnád a vacsoráért.

- Megoldom. Te csak ülj, és pihenj. - mutatott felém.

- Ennyitől nem fogok elfáradni. - nevettem fel, majd lecsúsztam a székről, és megkerülve a pultot, a csaphoz léptem kezet mosni - Add azt a kést! - nyúltam felé, mire átadta - Így csináld! - mondtam, majd megmutattam, hogy hogyan tudja könnyen apróra vágni a hagymát. Miután végeztem vele, felé fordultam. Mellettem állt, csípőjével a pultnak támaszkodott, és az arcomat vizslatta. - Mi az? - nevettem fel - Nem is nézted, hogy hogyan csináltam?

- Ne haragudj. De... El sem hiszem, hogy itt vagy. Hogy itt vagyunk ketten. Együtt.

- És Lucky. - mutattam a késsel a kertajtó felé, ahol a kutya éppen akkor kezdett kotorászni.

- Beengedem. - sietett oda Sebastian, és ajtót nyitott Lucky-nak, aki azonnal befutott, és a nappaliban lévő fekhelyéhez sietett - Alig költöztünk be, de ő úgy viselkedik, mintha örök életében itt lakott volna. - nézett a kutyára - Szeret itt lenni.

- Gondolom, tetszik neki a nagy udvar. - bólintottam.

- Imádja. - sétált vissza, és ugyan olyan közel állt hozzám, mint az előbb. Talán még közelebb is.

- Tényleg nagyon szép ez a ház. - néztem körbe, majd egy serpenyő után néztem.

- Mit keresel? - sietett azonnal a segítségemre.

- Egy serpenyőt.

- Itt van. - lépett oda az egyik szekrényhez, és azonnal előkapta a keresett dolgot.

- Köszi.

- Biztos, gyorsan kiismered majd magad a házban. Pár nap, és mindent megtalálsz majd. - bólogatott hevesen.

- Öhm... Ugye tudod, hogy nem költözök ide? - fordultam felé elszorult torokkal.

- Nem? - olvadt le az arcáról a mosoly.

- Nem. Azt hitted, hogy igen?

- Én... - túrt idegesen a hajába - Én azt hittem, hogy... Most, hogy te meg én...

- Nem hinném, hogy jó döntés lenne ilyen gyorsan haladni. - húztam el a számat.

- De bébi... - lépkedett közelebb - Így is elveszítettünk egy teljes évet. Nem akarok még többet távol lenni tőled. Jó. Nem kell átcuccolnod... Csak legyél itt. Gyere ide munka után, töltsd itt az éjszakát... - sorolta.

- Az már olyan lenne, mintha itt élnék.

- Ez a te házad is. - bizonygatta - Neked vettem. Azért, hogy itt élj.

- Nem ugorhatunk bele ebbe az egészbe csak így. Téged most is egy másik kontinenshez köt az életed.

- Engem hozzád köt az életem. Legalábbis nagyon szeretném, ha így lenne. Azok a dolgok, aminek egy éve megbeszéltünk, még mindig érvényesek. Nem vállaltam új munkákat, már csak a Marvel-lel köt szerződés.

- Sebastian... - kezdtem volna ellenkezni.

- Nem. - szakított félbe - Nem foglak megint itthagyni. Nem érdekel, hogy mit mondasz, és tudom, hogy te is velem akarsz lenni. Ha ennyire zavar, hogy még mindig odaköt valami Amerikába, akkor felbontom a szerződést.

- Mi? - kerekedtek ki a szemeim - Nem. Dehogy, ezt nem kérném. A többit sem kellett volna. Folytatnod kellett volna a munkát, nem feladni miattam.

- Nem étdekel, hogy mi kell feladnom miattad, Auróra! - mosolyodott el - Az egyetlen, amit nem akarok feladni, az te vagy. Szóval bármit is mondasz, tudnod kell, hogy nem fogok visszamenni. Itt maradok ebben az országban, ebben a városban, ebben a házban. És nagyon remélem, hogy te is itt leszel velem. Nem kell most azonnal, de egy idő után szeretném, ha te is otthonodnak hívnád ezt a helyet. Oké?

Nem tudtam, hogy mit mondjak. Annyira határozottnak látszott, annyira komoly volt. Minden egyes szava reménnyel, és megnyugvással töltött el, és akartam mindazt, amit elmondott. Bennem volt az ellenkezés is, de sokkal inkább vágytam arra, amit ő is eltervezett. A számba harapva néztem a szemeibe, és azon kattogott az agyam, hogy mit tegyek. Aztán a testem szinte magától reagált, és bólintottam.

- Oké. - mondtam halkan.

- Tényleg? - csillantak fel a szemei.

- Tényleg. De haladjunk lassan. Mármint nem kell teljesen az elejéről kezdeni, csak...

- Jól van. - szakította félbe a magyarázkodásomat - Minden úgy lesz, ahogy te szeretnéd. - lépett közelebb, és magához húzott - El sem tudod képzelni, hogy milyen boldoggá tettél ma. Pár napja még ezt hittem, hogy sosem lesz már újra olyan, mint mikor megismertelek.

- Ígérj meg valamit. - fektettem a tenyereimet a mellkasára, miközben ő a csípőmet fogta.

- Bármit!

- Ha úgy adódna, hogy kapsz egy jó ajánlatot, egy szerepet, vagy amit nagyon szeretnél csinálni, nem mondod le csak miattam.

- Nem lesz olyan munka, amit jobban akarnék nálad, de legyen. Megígérem. - bólintott.

- Jól van. - mosolyodtam el, majd elléptem tőle - Most viszont folytassuk a vacsorát, mert nem lesz belőlünk semmi.

- Oké. - nevetett fel, aztán a tűzhelyre tette a serpenyőt, amibe olajat öntött. Én folytattam a hagyma darabolását, de a szemem sarkából láttam, hogy Sebastian folyamatosan figyelt. Sőt, igazából látnom sem kellett, mert éreztem. Minden egyes kis rezdülésével tisztában voltam, és végre megint azt éreztem, amit már egy éve nem. Kezdtem újra teljes lenni.