Teljesen elveszítettem a maradék józan eszemet is, miközben csókolóztunk. Kezeimet a tarkójára vezettem, és úgy vontam magamhoz még közelebb. Már ha tudtam ennél közelebb lenni hozzá. A vérem pulzálását a fülemben hallottam, és még jó, hogy ültem, mert a lábaim biztos feladták volna a szolgálatot. Megsimítottam Sebastian arcát, és ujjaimmal éreztem, hogy nedves volt a bőre. Óvatosan elhúzódtam tőle, de éppen csak annyira, hogy a szemébe nézhessek. Egy darabig csukva tartotta őket, aztán lassan kinyíltak. Pirosak, és könnyesek voltak, de még így is másképp csillogtak, mint percekkel korábban. Nem szólt semmit, csak vizslatta az arcomat, és biztos voltam benne, hogy a további reakciómra volt kíváncsi. Lesütöttem a szemeim, mire egyből az állam alá nyúlt, arra kényszerítve így, hogy nézzek rá.

- Megcsókoltál. - suttogta a számba.

- Úgy tűnik... - nevettem fel - De lehet, hogy nem kellett volna.

- De. - bólogatott hevesen - Dehogynem kellett. Egy éve erre vártam, bébi.

- Sebastian... - hajoltam távolabb - Nem csókolózhatunk csak úgy. Nem vagyok a barátnőd. Vagyis, ha pontosabb akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy nem én vagyok a barátnőd. - húztam el a számat, megnyomva az én szót.

- Sarah nem a barátnőm. - mosolyodott el - Mióta megismertelek, rá sem néztem másra. Eszembe sem jutott volna. Azt a csókot nem akartam. Oké, vannak képek, de arról már nincs, mikor eltoltam magamtól.

- Meg sem fordult a fejedben, hogy továbblépj? - ráncoltam össze a homlokomat - Hiszen egy éve nem vagyunk együtt.

- Párszor megfordult a fejemben, hogy nem látlak többé. Teljesen magam alatt voltam, senkivel sem beszéltem elég hosszú ideig. De a reményt sosem adtam fel. Csak azt tudtam, hogy soha senkit nem tudnék úgy szeretni, mimt téged. Ezek a képek Sarah-val pont azelőtti este készültek, mikor Anthony felhívott, hogy járt nálad. Meglepett a dolog, pedig tényleg nagyon jó barátok vagyunk. De sosem gondoltam, hogy képes lenne eljönni ide, és megtenni ezt értem.

- Tényleg nagyon kedves volt, pedig nem viselkedtem vele valami szépen. - ismertem be - Megijedtem, mikor rájöttem, hogy ki ő. Nem akartam, hogy megtudd, mi volt velem.

- Nem szabadott volna ezt eltitkolnod. - ingatta a fejét - Melletted kellett volna lennem.

- Csak arra gondoltam, hogy nem akarom, hogy lásd, mikor meghalok. - könny szökött a szemembe.

- De utána miért nem hívtál? - kérdezte, szinte könyörögve.

- Mert azt hittem, hogy túl vagy rajtam. És úgy gondoltam, hogy jó ez így. Azt akartam, hogy boldog legyél.

- Még mindig azt akarod? - húzta fel kérdőn a szemöldökét, mire bólintottam - Akkor maradj itt velem.

- Mi? - kezdtem kétségbe esni.

- Maradj itt éjszakára. - bólintott meggyőzően - Csak bele kell egyezned, hogy velem maradsz. Nem várok semmit, csak legyél itt velem. Nem is kell együtt aludnunk, csak legyél itt, ebben a házban.

- Nem tudom, hogy... - hajtottam le a fejem.

- Kérlek! - fogta meg a kezem - Csak maradj itt! Beszélgessünk még! De ha azt sem akarsz, akkor csak tévézünk. Nem is kell megszólalnod. Én sem szólalok meg, ha nem akarod. Csak maradj itt. Kérlek!

Kihúztam a kezeimet az övéi közül, és bementem a házba. Mikor felkeltem mellőle, csalódott sóhajt hallatott, aztán utánam jött. Én közben a táskámhoz siettem, és előkerestem a telefonomat.

- Nem kell taxit hívnod. - mondta csalódottan - Hazaviszlek én.

Nem válaszoltam neki, csak felemelve a kezemet, arra kértem, hogy maradjon csendben, amíg telefonálok. Három kicsengés után bele is szólt a hívott fél.

- Szia, szívem! - hallottam apa hangját - Menjek érted?

- Szia, apa! - köszöntem neki, és Sebastian-re pillantottam, aki egyből felkapta a fejét - Nem kell jönnöd, már nem vagyok a teremben.

- Nem? - lepődött meg.

- Nem. Csak azért hívtalak, hogy ne aggódj, ha esetleg ma nem megyek haza. Oké? - mondtam apának, amitől a velem szemben álló férfinak mosoly húzódott az arcára, hiszen értette minden magyar szavamat.

- Nem jössz haza? - apa hangja meglepett volt - Hol vagy?

- Öhm... Sebastian-nél. - böktem ki, mire először csak egy hangos sóhaj volt a válasz.

- Jól van, kicsim. - mondta halkan - Ha bármi baj van, azonnal hívj. Oké?

- Oké, apa. - mosolyodtam el én is. Tudtam, hogy mennyire aggódik értem. - Holnap találkozunk. Szeretlek.

- Én is téged, kicsim. - hangján hallottam, hogy mosolygott, majd bontottuk a vonalat. A telefont visszaraktam a táskámba, és helyette a gyógyszereimet vettem ki.

- Kaphatnék még egy pohár vizet? - fordultam Sebastian felé, aki egy kicsit megijesztett, hiszen nem voltam felkészülve arra, hogy a hátam mögött állt. Kérdésemre válasz helyett, kitárta a karjait, és magához ölelt. Szorosan tartott, de nem volt erős az érintése. Sokkal inkább olyan volt, mintha attól félt volna, hogy bármikor összetörhetek a karjai közt. Meglepettségemet leküzdve, köréfontam a karjaimat, és a fejemet a mellkasára hajtottam. Nem tudtam volna eldönteni, hogy melyikünk szíve vert hevesebben.
Miután belepuszilt a hajamba, kicsit zavarba jöttem, és ekkor léptem távolabb, a fejem tetejét simogatva.

- Ugye tudod, hogy ezzel a hajjal is gyönyörű vagy? - mosolyodott el, majd megfogta a csuklómat, és ehúzta a hajamtól.

- Dehogy vagyok. - sütöttem le a szemeimet - Utálok a tükörbe nézni.

- Pedig nagyon szép vagy. - simított végig az arcomon - Én egész életemben tudnálak nézni.

Kijelentésére apró mosolyra húztam a számat.

- Hozom a vizet. - mondta, majd a konyha felé sietett, és megtöltött egy poharat.

- Köszi. - vettem el tőle, majd a kanapé felé mentem, és leültem. A kis asztalra tettem a poharat, mellé pedig a gyógyszereimet kezdtem adagolni. Sebastian leült mellém, és végig éreztem, ahogy figyelte, hogy kiszámolom a gyógyszerereket, és mindet, szép sorban beveszem.

- Mennyi ideig kell még szedned őket? - tette fel a kérdést, miután lenyeltem mindet.

- Jövő hónapban lesz egy kontrollvizsgálat. Ha minden rendben lesz, akkor elkezdik csökkenteni az adagot. - mondtam reménykedve. Nagyon bíztam benne, hogy tényleg minden a legnagyobb rendben lesz majd, és végre szépen lassan elhagyhatom a gyógyszereket.

- Az jó. - mikor ránéztem, észrevettem, hogy méregetett. Mintha keresett volna valamit.

- Szeretnéd megnézni? - tettem fel a kérdést, hiszen nagyon jól tudtam, hogy mi járt a fejében. A műtét nyomait kereste.

- Honnan tudtad, hogy... - ámult el, és mintha kicsit elszégyellte volna magát.

- Csak tudtam. - mosolyodtam el, amit ő is viszonzott, majd a hátamat fordítottam felé - Ha széthúzod a hajamat, itt... - böktem a tarkóm fölötti részre - Akkor látni fogod a heget.

Éreztem, ahogy megmozdult mögöttem, aztán lassan a hajamhoz nyúlt. Óvatosan széthúzta, és megállt a keze. Mintha egy pár pillanatra lélegezni is elfelejtett volna. Aztán a nyakamon éreztem, ahogy hosszan kifújta a levegőt, és leeresztette a kezét. A következő pillanatban pedig átölelte a derekamat hátulról, és arcát a nyakamnak döntötte. A szívem zakatolni kezdett, és elmosolyodtam, ahogy közelebb húzott magához.

- Olyan rosszul érzem magam, hogy nem voltam ott veled. - suttogta a nyakamba, és hagyta, hogy a mellkasára dőljek.

- Nem kell magad rosszul érezned ezért. - simítottam meg a kezét, amivel átölelt - Az én döntésem volt.

- Olyan erős vagy. - puszilta meg a bőrömet - Én biztos, hogy nem bírtam volna nélküled. Olyan büszke vagyok rád, bébi.

- Sajnálom, hogy nem mondtam el. - bukott ki belőlem a vallomás - Nem akartam, hogy miattam abbahagyd azt az életet, amit szeretsz.

- Téged szeretlek. Azt az életet szeretem, amit veled élhetek. Jobban szeretlek, mint valaha. És jobban, mint bármit az egész világon. - húzott még közelebb.

- Gyenge voltam. - ismertem be - Már az elején feladtam, és sosem hittem, hogy túl fogom élni. Igazából... Nélküled nem is számított, hogy túlélem-e, vagy sem.

- Soha többé ne kérd, hogy hagyjalak el. - tekerte meg a fejét - Mert soha többé nem leszek olyan idióta, hogy ezt megtegyem neked.

Nem válaszoltam, csak elkezdtem helyezkedni az ölében, és oldalra fordultam, és a fejemet a mellkasára hajtva, átöleltem. Ekkor már félig fekvő pozícióban voltunk a kanapén.

- Úgy hiányoztál. - sírtam el magam.

- Te is nagyon hiányoztál. Minden nap, minden percében. - kezdte simogatni a hátamat.

- Szeretlek. - pillantottam fel rá. Ahogy kimondtam, szinte megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a torkából, és hatalmas mosoly ült ki az arcára.

- Én is szeretlek, bébi. Mindennél jobban. - száját a számra nyomta, és újra hosszú csókot váltottunk. Kevésbé volt vad, mint korábban, de annál szenvedélyesebbre sikerült.