Sebastian körbevezetett az egész házban. Gyönyörű volt, pontosan olyan, amilyenre minden nő vágyik. Minden egyes szobábam körülnézhettem, amíg ő az ajtóban támaszkodva figyelte a reakcióimat. Nem beszélt sokat, nem kérdezte meg, hogy tetszik-e, csak hagyta, hogy nézelődjek.
Ahogy említette korábban, tényeleg több szoba volt, de egyik sem akkora, és olyan otthonos, mint az elsötétített szoba. A ház egyszintes volt, így pedig még nagyobbnak tűnt a sok helységgel. Persze nem volt eltúlozva a mérete, pontosan akkora volt, amekkora egy nagyobb családnak ideális lehetett. Egy családnak, amire Sebastian is vágyott, és amire én is vágytam, de talán sosem kaphatom meg. A szívem kissé összeszorult, mikor a berendezetlen szobákat mutatta meg. Akkor pedig kezdtem darabokra törni, mikor elképzeltem, hogy hogyan rendeztem volna be én azokat babaszobának. Bántott a dolog, de tartottam magam, és nem mutattam ki előtte.
Miután megmutatott minden helységet, a konyhával egybenyitott nappaliban ültünk le. Sebastian próbált minél közelebb ülni hozzám, de úgy tettem, mintha észre sem vettem volna a közelségét. Pedig nagyonis tisztában voltam vele, hogy ott ült mellettem.

- Jobban vagy már? - szólalt meg egy kis idő után.

- Igen. Sokkal jobban. Sajnálom, hogy volt ez az egész pánik dolog. - néztem rá bocsánatkérőn.

- Nem kell ezért szabadkoznod. - mosolyodott el - Én kérek elnézést, amiért rád zúdítottam így a ház ügyet.

- Nem gond, tényleg. - biztosítottam.

- Örülök, hogy itt vagy. Örülök, hogy igent mondtál a meghívásra.

- Én is. És nagyon szép a házad. - mosolyogtam rá kedvesen.

- Nem csak az én házam. - ingatta a fejét.

- Sebastian... - csuktam le pár pillanatra a szemeimet.

- Figyelj! Tudom, hogy nem kellene ilyeneket mondanom, de sosem mondtam le rólad, és arról, hogy valamikor még együtt leszünk. Éppen ezért tartottam meg a házat. Kettőnknek.

- Te is tudod, hogy nem csak kettőnknek vetted ezt a házat. - pillantottam rá.

- Neked vettem, Auróra! Neked és nekem.

- Családot akarsz. Ezt a házat annak a családnak vetted, amiről álmodtál.

- Nem. Nem álmodtam semmiről. Csak téged akartalak mindig. - ült közelebb hozzám, és a kezeim után nyúlt, amiket eddig az ölemben tördeltem - Amíg nem találkoztunk, nem is tudtam igazán, hogy mit akarok az élettől.

- Bármikor újra kialakulhat a rák. A kemók alatt annyi sugárzást kaptam, hogy nem valószínű, hogy valaha is lehet gyerekem. És őszintén szólva, nem is biztos, hogy akarnék ezek után. Apám rákos volt, aztán én is. Mi lenne, ha ő is az lenne? Abba belehalnék. - buggyantak ki a könnyeim.

- Nem tudhatod, hogy mi lesz a jövőben, Auróra. - simogatta a kézfejemet - Nem kell feladnod az életet, mert beteg voltál. És igen, ott van a hangsúly azon, hogy voltál. Már nem vagy az. Kicsit megerősödsz, és minden a régi lesz.

- Már mondtam, hogy lezártam a kapcsolatunkat. - hazudtam a szemébe.

- Dehogy zártad. - nevetett fel halkan - Ismerlek. Látom rajtad, hogy mit érzel. Minden gondolatodat le tudom olvasni az arcodról.

- Lehet. - vallottam be - De te lezártad. - hajtottam le a fejemet.

- Úgy nézek ki, mint aki túllépett rajtad? - nevetett fel.

- Azok a képek néznek ki úgy. - pillantottam fel rá.

- Az nem úgy volt, ahogy gondolod.

- Nem kell magyarázkodnod. Nem tartozol magyarázattal nekem.

- De. De igen. Figyelj, azok a képek... - kezdte, de a mondatát félbeszakította a telefonja csörgése.

- Nem veszed fel? - böktem felé a fejemmel.

- Nem. - mondta, de a telefon után nyúlt, és ránézett. Arca feszülté vált, és egy villámgyors pillantást vetett rám.

- Ő az, ugye? - húztam keserű mosolyra a számat. Sebastian nem válaszolt egyből, szóval tudtam, hogy igazam volt. Sarah hívta. - Vedd csak fel! - húztam ki ujjaimat az övéi közül, hiszen egyik kezével még mindig az enyémeket tartotta - Addig kimegyek levegőzni.

- Nem kell kimenned. - tekerte a fejét, de nem foglalkoztam az ellenkezéssel. Felpattantam mellőle, majd a hátsó ajtó felé vettem az irányt, és kimentem az udvarra. Lucky odakint feküdt a teraszon, de mikor meglátott, egyből felugrott, és felém sietett. Farkát hevesen csóválta, miközben leültem a terasz szélére. Megvárta, amíg elhelyezkedtem, aztán mellém feküdt, és fejét az ölembe tette. Legszívesebben elsírtam volna magam. És nem csak azért, mert Sebastian odabent éppen Sarah-val beszélgetett, hanem azért is, mert Lucky pontosan ugyan azt csinálta most, amit kiskorában szokott. Simogatni kezdtem a fejét, amitől lecsukta a szemeit, de a farkcsóválás nem maradt abba.

- Gyönyörű kutyus lettél, Lucky! - suttogtam neki - Bárcsak végig veletek lehettem volna.

Nem akartam hallgatózni, de hallottam a hangfoszlányokat odebentről. Kedvesen beszélt vele, talán közben még nevetést is hallottam. Ami pedig a legbosszantóbb volt, hogy eltartott hosszú percekig, mire letette a telefont. Odabent megszűnt a beszéd, majd ajtó nyílt mögöttem, és Lucky mét jobban csóválni kezdte a farkát, mikor Sebastian leült mellénk.

- Látod? - mosolyodott el, és megsimogatta a kutya fejét - Mondtam, hogy emlékszik rád. Csak a te öledbe fekszik így bele.

- A tiédbe nem? - pillantottam rá.

- De. Csak rám általában teljes testtel nehezedik. - nevetett fel - Veled figyelmesebb.

- Öhm... - szakítottam el a pillantásomat a férfiről, aki folyamatosan az arcomat fürkészte - Azt hiszem, hogy lassan haza kell mennem. Kezd későre járni. Be kell vennem a gyógyszereimet is.

- A gyógyszerek nálad vannak, nem?

- De. - fújtam ki a levegőt. Tudtam, hogy nem ez lesz a legjobb kifogás, hogy miért akarok elmenni. - De akkor is mennem kell.

- Csak egy kicsit maradj még. - kezét Lucky fejétől az én kezemre csúsztatta. A gyomrom most is görcsbe rándult, mint mindig, mikor hozzám ért.

- Nem szabad. - tekertem a fejem, és helyette inkább az ölemben fekvő kutyát néztem. Persze a szemeim közben elkalandoztak az összefonódott kezeinken.

- Dehogynem szabad. - hangján hallottam, hogy mosolygott.

- Nem. - emeltem fel kicsit a hangomat, és összehúzott szemekkel néztem rá - Nem szabad. Mégis mi van veled?

- Mi van velem? - értetlenkedett.

- Miért vagyok itt? Egyáltalán te miért vagy itt?

- Te is tudod, hogy miattad.

- Sebastian! - rántottam el tőle a kezemet - Pár perce még odabent telefonáltál a barátnőddel. Most meg olyanokat mondasz, hogy miattam vagy itt, és hogy maradjak még?

- Nem a barátnőm.

- De az interneten ott vannak a képek. Csókolóztatok, és nem igazán próbáltátok eltitkolni, ugyanis az utca közepén tettétek. Híres színészek vagytok mindketten. Mégis mit vártál?

- Akkor sem a barátnőm.

- De fogadjunk, hogy ő azt hiszi. És nem csak ő, hanem az egész világ azt hiszi. Még én is.

- De akkor sem az. Csak egy este volt a stábbal, a filmet egy csomó díjra jelölték, és ittunk rá egyet. Sarah-val egyszerre indultunk haza. Egyszerre, de nem együtt. Taxira vártunk, és közben beszélgettünk, nevetgéltünk. Aztán egyszer csak megcsókolt. Nem én őt, hanem ő engem.

- Nem érdekel, hogy mi és hogyan történt. Nem az én dolgom. Nem vagyok neked senkid, hogy magyarázkodnod kelljen.

- De. De vagy.

- Nem, Sebastian. Nem vagyok. De Sarah még lehet. - mosolyogtam rá keserűen - Tavaly óta teljesen beléd van esve, gyönyörű nő, aki pontosan beleillik a te világodba.

- Te vagy a világom.

- Én egy roncs vagyok. Testileg és lelkileg is. Nem akarlak téged is magammal rántani, és ezt te sem akarod. - gyűlt könny a szemembe.

- Akár a legmélyebb pokolba is magaddal ránthatnál. - simította meg az arcomat, és letörölte az éppen leguruló könnycseppet.

- Nem. - ráztam hevesen a fejemet - Nem tudnám megtenni.

- Úgy gondolod, hogy nem lennél velem boldog? - kérdezte félve.

- Tudom, hogy nem lennék az. - pillantottam rá. Száját összeszorítva fogadta a választ.

- Oké. - hajtotta le most ő a fejét.

- Nem miattad. Miattam. Nem tudnék boldog lenni, mert folyton az járna a fejemben, hogy te nem vagy az. Megérdemelsz egy olyan nőt, aki megadhat neked mindent, amire vágysz, és amit megérdemelsz.

- Én csak téged akarlak. - hangja elcsuklott. Mikor felemelte a fejét, a szemeiben könnyek csillogtak. - Nélküled nem ér semmit az életem. Te jelentesz nekem mindent, bébi. - folyt le egy könnycsepp az arcán. Mikor pedig bébinek hívott, a szívem ismét darabokra tört. Imádtam, mikor így nevezett.

- Sebastian... - tekertem a fejem.

- Szeretlek. - ejtette ki a szót magyarul - Mindennél jobban szeretlek.

Nem szóltam semmit, csak néztem az arcát, a gyönyörű szemeit, amik most könnyektől csillogtak. Reménykedve, kérlelve nézett rám. Kezemet lassan az arcához emeltem, és megsimítottam. Fejét a tenyerembe hajtotta, és lehunyta a szemeit. Felé fordultam, felkeltve így Lucky-t, aki morogva húzódott odébb. Sebastian kinyitotta a szemeit, és mélyeket sóhajtva a tenyerembe csókolt, ami még mindig az arcán volt.

- Szeretlek. - suttogta újra, minek hatására közelebb hajoltam hozzá, és számat óvatosan az övéhez érintettem. Egyből reagált a tettemre, és egy mély, zokogáshoz hasonló sóhaj szakadt fel belőle, mielőtt utánam nyúlt, és gyengéden közelebb húzott magához. Annyira jó érzés volt, mikor a karjaiba tartott. Eszembe jutott az a régi érzés, amit mindig kiváltott belőlem, és ami úgy hiányzott. Az érintésétől megint azt az izgalmat éreztem, amit egy évvel korábban is. Úgy csókoltuk egymást, mintha az életünk múlt volna rajta. Mintha most tértem volna haza egy hosszú, távoli, és borzalmas utazásról.