Szombat reggel végre nem fájt a fejem, és nem is voltam rosszul. Úgy ébredtem, ahogy már hosszú ideje nem. Jól aludtam, de még jobb volt kinyitni a szemem, és meglátni a mellettem fekvő férfi arcát. Ő még az igazak álmát aludta, haja kócos volt, szája pedig résnyire nyitva. Habár nem akartam felébreszteni, kezem mégis szinte magától indult meg, és simított végig a borostás arcán. Egyből mocorogni kezdett, és még csukva volt a szeme, de már mosolygott.

- Jó reggelt, szépségem! - morogta rekedt hangon.

- Ki sem nyitottad még a szemed. Honnan tudod, hogy hogyan nézek ki? - kuncogtam fel.

- Mindegy, hogy hogyan nézel ki. Nekem akkor is te vagy a legszebb. - húzott közelebb magához, és a nyakamba csókolt.

- Mi lesz a mai program? - kérdeztem egy hosszu ölelés után.

- Visszamegyek a házhoz, és összepakolom az ottmaradt cuccaimat, aztán leadom a kulcsokat. Aztán be kell még mennem a fogatásra is. - sorolta.

- Lesz valami utolsó napi buli?

- Nem. Itt nem, hanem majd New Yorkban. - pillantott rám - Azt hiszed, hogy nem szólnék róla? Te is jössz majd velem.

- Tényleg? - húztam fel kérdőn a szemöldökömet.

- Persze, bébi. Te vagy a párom. - bólintott - Hacsak nem ellenzed a dolgot. Nem muszáj mennünk, ha nem vagy készen nyilvánosan mutatkozni. Hozzáteszem, csak a stáb lesz ott, azok, akikkel már amúgy is találkoztál.

- Jól van. De attól, hogy én esetleg nem akarok menni, te még mehetsz.

- Nélküled nem akarok. Figyelj csak... - váltott komolyabb hangnemre - Lehet, hogy kicsit elfoglalt leszek majd New Yorkban.

- Tudom. - simítottam meg újra az arcát - Tisztában vagyok vele.

- Nem akarom, hogy úgy érezd, elhanyagollak. A lehető legtöbb időt akarom veled tölteni, de lesz majd pár fotózás és interjú is. Meg ugye el kell intéznem a papírokat is a költözéshez.

- Nem kell emiatt aggódnod, oké? - nyugtattam - Nem fogok haragudni rád, ha erre célzol. Lesz még elég időnk együtt.

- El sem hiszem, hogy ilyen csajom van. - nyomott egy puszit a hajamba - Szeretlek. Mindennél jobban.

- Én is szeretlek. - öleltem még szorosabban magamhoz.

- Kérdezni akartam még valamit... - simította ujjait a könyökemre - Nincs semmi bajod, ugye?

- Miért kérdezed? - ugrott a gyomrom a torkomba.

- A vérvétel miatt. Meg az egyik nap hallottam, hogy reggel hánytál. És elég sápadt voltál a napokban.

- Jól vagyok. Csak kicsit kimerültem.

- Nem... - nyelt egy nagyot, és kicsit akadoztak a szavai - Nem lehet, hogy esetleg... Terhes vagy?

- Tessék? - kaptam fel a fejemet.

- Nem vagy terhes?

- Nem. Tudod, hogy gyógyszert szedek.

- Tudom, de nem lehet?

- Nem.

- Nem mintha bánnám, félre ne érts. - nevetett fel zavartan.

- Nem bánnád? - mosolyodtam el.

- Persze, hogy nem. - nézett a szemembe - Te vagy az igazi, és mindig is akartam gyereket. Az meg mindegy, hogy most vagy később.

- Komolyan mondod?

- Igen. - nézett rám hatalmas, őszinte szemekkel, amitől melegség járta át a szívemet.

- Szeretlek. - nyomtam egy hosszú csókot a szájára, amibe belemosolygott, de azonnal viszonzott.

Nem sokkal később, mikor Sebastian elment, hogy elintézze a dolgait, én is útra kerekedtem. Először a terembe mentem.

- Szóval... - soroltam Annának és Gábornak a tudnivalókat - Gábor, te vagy a főnök, amíg vissza nem jövök. Anna, te pedig viszed az összes órámat, igaz? Ha bármi gond van, akkor szóljatok apának, és ő majd megoldja. De ha nagyon muszáj, akkor hívjatok engem.

- Persze... - forgatta a szemeit Anna - És mégis mit tudnál csinálni a világ másik feléről?

- Csipi! Megoldjuk, oké? - nevetett fel Gábor - Nem kell aggódnod, nem fogjuk csődbe vinni a helyet.

- Hát ajánlom is. - mosolyogtam rájuk - Jól van! Holnap reggel még beugrok majd elbúcsúzni, mielőtt megyünk a reptérre.

- Oké. - intett Anna, aztán elvonult a dolgára.

- Szóval... - kezdte Gábor - Tényleg elmész vele.

- Igen. - nevettem fel.

- Máig azt hittem, hogy majd meggondolod magad. - húzta el a száját - De most, hogy ilyen közel van az indulás, talán tényleg elhiszem.

- Igen. Kicsit ijesztőnek tűnik, de készen állok rá. - bólintottam határozottan.

- Jól van. - mosolyodott el, aztán kitárta a karjait - Azt akarom, hogy boldog legyél. - mondta halkan, mikor az ölelésébe zárt - Ne haragudj, hogy hülye voltam.

- Semmi baj. - léptem el tőle, és tényleg nem haragudtam rá - Holnap találkozunk.

- Holnap. - bólintott, aztán neki is mennie kellett órát tartani.

Beszélgettem még egy keveset Lilivel, aki talán jobban fel volt dobódva az utazástól, mint én magam.

A délutanomat apánál töltöttem, aki persze mindenre felhívta a figyelmemet, amire szerinte odakint vigyáznom kell majd. Persze nem egyszer kérdezte meg, hogy hogyan érzem magam tegnap óta, és hiába biztosítottam arról, hogy semmi bajom, kétkedve méregetett egész végig. Már későre járt, mikor elbúcsúztam tőle. Hiába mondtam neki, hogy nem kell, ő ragaszkodott hozzá, hogy igenis ki fog kísérni holnap a reptérre. Állítása szerint lesz még egy kis beszéde Sebastian-nel is.

Este csupán Lucky várt engem otthon, hiszen Sebastian-nek még át kellett hozni minden cuccát hozzám, hogy együtt indulhassunk majd reggel.
Gyorsan lefürödtem, adtam enni Lucky-nak, majd én is ettem egy keveset, igaz semmi étvágyam nem volt. Ma igazából csak ide-oda rohangáltam, de ez is rettentően kifárasztott. A kis vacsorám után még újra ellenőriztem a bőröndjeim tartalmát, és mindent előlészítettem, hogy ne reggel kelljen majd kapkodnom, és keresgélnem.

Már elmúlt tizenegy óra is, mikor ágyba kerültem. Úgy gondoltam, hogy megvárom Sebastian-t, ezért elindítottam egy filmet, de sok mindenre nem emlékeztem belőle. Csupán arra eszméltem fel, hogy Lucky körmei kopogni kezdtek a padlón, és halk csaholással üdvözölte a szobába belépő Sebastian-t.

- Szia. - suttogtam.

- Szia. - mosolyodott el, majd a ruháit ledobálva bemászott mellém az ágyba - Felébresztettelek?

- Nem baj. - motyogtam, miközben fejemet a csupasz mellkasára hajtottam, és újra becsuktam a szemeimet.

- Aludj csak, mert holnap hosszú út vár ránk. - suttogta, majd nyomott egy puszit a hajamba. Bólintottam, majd újra elnyomott az álom.

Kora reggel a telefonom ébresztőjére riadtam fel. Mikor érte nyúltam, hogy kinyomjam, Sebastian megelőzött. A reggeli napfénytől hunyorogva pillantottam rá.

- Miért vagy felöltözve? - kérdeztem, ahogy végignéztem rajta.

- Tegnap este nem akartam mondani, mert nagyon álmos voltál, de be kell még ugranom ahhoz, akitől béreltem a házat. Volt egy kis kavarodás tegnap, és még a cuccaim is ott vannak.

- Akkor... A reptéren találkozunk?

- Igen. - bólintott - Nem haragszol, ugye?

- Persze, hogy nem. Úgyis apa akart minket kivinni, szóval lesz fuvarom. - biztosítottam.

- Jól van. - nyomott egy csókot a számra - Ott találkozunk. Alig várom, hogy elkezdjük a közös életet.

- Én is. - kuncogtam.

A mosolyt még akkor sem lehetett levakarni az arcomról, mikor hallottam, hogy Sebastian elhagyta a lakást.
Nagyot sóhajtva keltem fel az ágyból. Bármennyire örültem a mai napnak, a fejem megint szét akart repedni, és ez kicsit beárnyékolta a jó kedvemet. De az egészet csak a stressznek tudtam be. Talán, ha odaérünk New Yorkba, leszakad a vállamról egy kisebb súly, és jobban leszek majd.

Éppen a fürdő felé vettem az irányt, mikor valaki csengetett. Azt hittem, hogy Sebastian hagyta itthon a kulcsot, és visszajött valamiért, ezért rendesen meglepődtem, mikor Anita hangját hallottam meg a kaputelefonon át.

- Szia! - mosolyogtam rá furcsállva, mikor beengedtem a lakásba. Sosem járt még itt, és igazából soha nem is beszélgettünk arról, hogy kettesben töltsünk egy kis időt. Ezért nem is értettem, hogy mit keresett itt vasárnap reggel, ilyen korán. - Mi járatban? - kísértem a nappali felé.

- Hívtalak, de nem vetted fel. - mondta aggodalmas arccal.

- A szobában van a mobilom. Miért baj van? Apával történt valami?

- Nem. Nem, szívem. Apád jól van. - biztosított, arcán mégis kétségbeesés ült ki.

- Akkor mi a baj?

- Megjöttek az eredményeid. - nyelt egy nagyot.

- Igen? - nevettem fel kínomban - És annyira rosszak, hogy személyesen kell közölnöd pár órával az utazásom előtt?

- Auróra... - hajtotta le a fejét, és előhúzott egy nagy borítékot a táskájából - A véred, és az MRI és a CT is kimutatta.

- Mit?

- Agydaganatod van. - mondta ki remegő hangon. Szavai sokként értek. A szoba fordult egyet körülöttem, és hiába láttam, hogy Anita mond valamit, semmit sem fogtam fel belőle.

A kezembe nyomott papírokat nézegettem, ahol feketén-fehéren le volt írva a diagnózis. Agydaganat.

A fülemben hallottam a vérem lüktetését, a torkom kiszáradt, a fejem pedig szét akart hasadni.

Egy kis, vagy talán sok idő elteltével arra eszméltem, hogy két kar körém fonódott, és magához húzott. Mikor rájöttem, hogy ki volt az, kitört belőlem a zokogás.

- Jól van, kicsikém. - suttogta apa, miközben a hajamat simogatta - Nem lesz semmi baj.

- Apa... - sírtam elkeseredve - Apa...

- Jól van. Itt vagyok. Minden rendben lesz. Megküzdünk ezzel is. Nem fogjuk megengedni, hogy legyőzzön. Ha én meg tudtam csinálni, akkor te is meg tudod, mert te ezerszer erősebb vagy nálam. Oké?

Nem tudtam mit mondani, csak szipogva bólintottam egyet. Aztán Lucky-ra pillantottam, aki a lábamnál ült, és ijedt tekintettel bámult rám. Egyből beugrott, hogy nekem hol kellene most lennem. Úton a reptérre, hogy elutazzak Sebastian-nel.

- Sebastian? - kérdezte apa, mintha olvasna a gondolataimban.

- Még volt neki... - szipogtam - Volt egy kis dolga. Úgy volt, hogy a reptéren találkozunk.

- Felhívjam? - kérdezte. Elgondolkozva pillantottam rá. Nem tudtam, hogy mi legyen.
Mondjam el neki, hogy valószínűleg vége az életemnek? Tegyem tönkre az övét azzal, hogy végignézi a szenvedésemet? Rosszabb esetben pedig a haláltusámat? Ezt nem várhattam el tőle. Nem tehettem tönkre azzal, hogy mellettem kelljen lennie ebben a helyzetben. A legrosszabb pedig az volt, hogy gyorsan kellett döntenem.

Felkaptam Lucky-t a földről, és apám kezébe nyomtam. Aztán az összekészített csomagok közül megragadtam azt, amiben a kutya dolgai voltak, illetve a hordozóját.

- Vidd el neki a reptérre, oké? - kérlelve, könnyes szemekkel néztem apámra.

- Tessék?

- Kérlek, apa. - könyörögtem neki - Vidd el neki Lucky-t, és mondd, hogy én nem megyek.

- És mit mondjak neki, hogy miért nem? - nézett rám tanácstalanul.

- Mondd, hogy meggondoltam magam. - tört ki belőlem újra a sírás.

- Nem mondod meg neki, hogy mi történt? - kérdezte sokkolódva.

- Nem. És kérlek, hogy te se tedd.

- Szerinted annyiban fogja hagyni?

- Majd megoldom, oké? - sírtam egyre jobban - Csak kérlek, tedd meg, amit kérek.

- Jól van. - egyezett bele nagy nehezen.
Odaléptem hozzá, és lenyomtam egy búcsúpuszit Lucky fejére, mielőtt távoztak volna a lakásból.

A kanapéhoz séláltam, és keservesen zokogva felüdtem el rajta. Anita, aki eddig csendesen figyelte az eseményeket, mellém guggolt, és egyetlen szó nélkül, nyugtató jelleggel simogatni kezdte a hajamat. A hajamat, aminek hamarosan búcsút mondhatok. De persze ez fele annyira sem érdekelt most, mint az, hogy mégis megtörtént, amitől féltem. Elveszítettem Sebastian-t.