Két nap telt el azóta, hogy Sebastian nálam töltötte az éjszakát. Azóta sajnos nem sikerült megismételnünk a dolgot, ugyanis minden este sokáig forgatott. Minden nap beszéltünk telefonon, és ha tudott, beugrott hozzám a terembe, ha másra nem is, csupán egy gyors csókra. Ilyenkor úgy éreztem magam, mint egy tini, aki életében először éli át ezt az érzést. Azt érzést, amit szerelemnek hívnak. Igen. Teljes szívemmel beleszerettem abba a férfiba, akibe sosem szabadott volna. Mert mikor pár hét múlva hazamegy, az a hülye, szerelmes szívem darabokra fog törni.
De nem tudtam neki ellenállni. Hiába mondogattam magamnak, hogy nem szabad, hogy rossz ötlet, az eszem nem tudott parancsolni a szívemnek.

Péntek kora délután éppen végeztem az egyik órámmal, és a pultban álltam, mikor Sebastian besétált a terembe. Fejében baseball sapka, arcát pedig napszemüveg takarta, de még így is láttam, hogy mekkora mosoly terült szét rajta, mikor meglátott.

- Csak nem a világ leggyönyörűbb nőjét látom? - kérdezte, mikor elé sétáltam, és karjaimat a nyakára kulcsoltam.

- Szia! - adtam egy gyors csókot a szájára - Hogy kerülsz ide?

- Csak erre jártam, és beugrottam a csajomhoz. - mosolygott rám, miközben levette a napszemüveget - Ráérsz?

- Most lett vége az egyik órámnak, szóval igen. Egy kicsit ráérek. Mit szeretnél csinálni?

- Hát... - nyalta meg a száját - Lennének ötleteim.

- Sebastian... - csaptam játékosan a mellkasára. Próbáltam inkább elviccelni az ilyen beszólásait. Azóta sem történt köztünk persze semmi, pedig annyira vágytam rá, mint eddig soha semmire. De valahogy eddig sosem éreztem úgy, hogy itt lenne a megfelelő alkalom rá. Talán azért sem, mert tudtam jól, hogy onnan aztán tényleg nem lenne visszaút. Onnantól tényleg a teljes énemmel az övé lennék.

- Este családi vacsora lesz? - kérdezett rá egy pár pillanat elteltével.

- Aha. Szeretnél jönni? - kuncogtam fel.

- Nem. - vágta rá, talán túl gyorsan is - Mármint... Nagyonis szeretnék veled lenni, de az apád még mindig a frászt hozza rám. Mi lenne, ha utána találkoznánk?

- Oké. Szeretnél esetleg átjönni... - haraptam az ajkamra, amit ő is észrevett, és mosolyra húzódott a szája.

- Szeretnék. - bólintott, és megint magához húzott. Lassú, de annál hosszabb csókot nyomott a számra. A pulzusom azonnal felszökött, és a szívem a fülembem lüktetett. Nem voltam az a nyilvánosan csókolózó fajta, de most kicsit sem érdekelt, hogy ki lát.

- Oké! - toltam el magamtól zihálva, és homlokomat az övének döntöttem - Oké! - nevettem fel, levegőt kapkodva, és zavarban voltam, amiért ilyen érzéseket hozott elő belőlem egyetlen csókkal. Hiába voltam úgy vele, hogy nem lenne jó ötlet tovább menni a csókoknál, most legszívesebben mégis behúztam volna magammal az első üres terembe.

- Oké! - nyomott egy puszit a homlokomra, miközben kezeimet a mellkasára vezettem. Tenyereim alatt éreztem, hogy ugyan olyan heves tempóban ver a szíve, mint az enyém. - Akkor hívj fel, mikor elindulsz haza, és nálad találkozunk.

- Nem forgatsz ma?

- Hajnalban forgattunk. Szóval holnap délutánig szabad vagyok.

- Az jó. - bólintottam, majd eszembe jutott valami - Figyelj csak! Ne értsd félre a dolgokat, nem célzok semmi olyanra, de mi lenne, ha odaadnám a kulcsomat, és ott megvárnál este. Persze, csak ha szeretnéd. Nem muszáj, ha nem akarod... - mondtam ellent egyből saját ötletemre. Hirtelen még jobban zavarba jöttem.

- Az jó lenne. - nyugtatott meg egy mosollyal.

- Tessék! - fordultam a táskámhoz, és a kulcscsomómról levettem a lakáshoz tartozókat, majd a kezébe nyomtam.

- Neked ma már nem kell?

- Nem. Innen egyből az apámhoz megyek.

- Oké. Akkor nálad találkozunk.

- Sietni fogok. - biztosítottam.

- Én pedig várni foglak. - nyomott egy újabb csókot a számra - Most van még egy kis dolgom, szóval mennem kell.

- Szia! - hosszú búcsút vettünk egymástól, majd alig egy perccel azután, hogy Sebastian távozott, Gábor lépett mellém.

- Nem gondoltam, hogy az a nyíltan csókolózós fajta vagy. Legalábbis nem így emlékszem... - jegyezte meg, gúnnyal a hangjában.

- Ne kezdd el, oké? - fordultam felé kérlelve.

- Nem kezdek semmit. Csak nem gondolod, hogy nem kellene ilyen nyíltan vállalni ezt a valamit, ami köztetek van?

- Valamit?

- Hát miért? Minek nevezzem? Mert ez biztos, hogy nem kapcsolat. Alig van veled, meg amúgy is, lassan hazamegy, nem?

- Mégis honnan tudnád, hogy mennyi időt töltünk együtt?

- Hé, Csipi! - emelte fel a kezeit védekezve - Le ne harapd a fejem. Én csak nem akarom azt, hogy tele legyen veled az internet.

- Eddig sem volt velem tele az internet, meg ezután sem lesz.

- Hát... Ha így folytatjátok, akkor bizony tele lesz. Nem kéne nyilvánosan egymásnak esni. És nem csak azért, mert a pasid híresség. Ez egy munkahely, és valakinek lehet, hogy gusztustalan, amit csináltok. Nekem személy szerint felfordult tőle a gyomrom. - fejezte be bunkón, majd további szó nélkül magamra hagyott.

A torkomban elkezdett nőni egy csomó. Egyrészt azért, ahogy Gábor beszélt velem, másrészt pedig azért, mert igaza volt. Nem csinálhatom ezt Sebastian-nel. Nem csókolózhatok vele nyilvánosság előtt, hogy aztán véletlenül valaki lekapjon minket, és azzal legyen tele az internet, hogy összeszedett valakit Magyarországon.

Egész délután rossz érzés töltött el, amit még akkor is éreztem, mikor elindultam hazafelé az apámtól.
Persze neki egyből feltűnt, hogy nem vagyok önmagam, de mikor szóba hozta Sebastian-t, én inkább témát váltottam, így nem kérdezősködött tovább. Valószínűleg sejtette, hogy valami baj van a paradicsomban.

Jóval nyolc óra után értem haza. A lélcsőházba még bejutottam a kóddal, de a lakásba már be kellett kopognom, hogy be tudjak menni. Gombóccal a torkomban vártam, hogy Sebastian ajtót nyisson.

- Szia, szépségem! - tárta ki a bejáratot előttem, és a karjaiba kapott - Alig ártam, hogy hazaérj! - suttogta a nyakamba, nekem pedig eltűnt a csomó a gyomromból, helyét pedig ezernyi pillangó vette át.

- Szia! - mosolyogtam fel rá, mikor elengedett.

- Mikor jöttél? - léptem beljebb, és ledobtam a cipőmet, meg a táskámat.

- Fél órája. Ez a tiéd! - nyújtott felém egy kis csokor rózsát.

- Ez gyönyörű. De miért kapom? - szagoltam bele az illatos virágba.

- Mert már régen kaptál tőlem virágot. Még nagyon az elején. Meg aztán nehogy azt hidd, hogy csak addig vettem neked vörös rózsát, amíg el akartam érni valamit.

- Miért? Most már nem akarsz elérni semmit? - húztam fel érdeklődve a szemöldökömet.

- De. De azt remélem, hogy azt magamtól is elérhetem. - harapott bele az alsó ajkába, és végignézett rajtam.

- Ne nézz rám így. - pirultam el.

- Hogy így? - lépkedett hozzám közelebb.

- Sebastian... - figyelmeztettem, mikor a hajamat félresöpörve, a nyakamat kezdte csókolgatni.

- Imádom, mikor a nevemet mondod. - suttogta két csók között - Olyan gyönyörű vagy. Olyan jó illatod van.

- Gondolom... - nevettem kínosan - Még le sem fürödtem.

- Az nem baj. - simított végig a hátamon, minek hatására teljes testem megfeszült, hozzányomódva a mellkasához. Elégedett morgás tört ki belőle, amitől elvesztettem a fejem. Már nem próbáltam meg eltolni magamtól, hanem mindkét kezemmel beletúrtam a hajába, és hátrahajtott fejjel élveztem, ahogy a nyakamat falta. Kezei a testemen kalandoztak, majd mikor hajánál fogva magam felé fordítottam az arcát, felkapott az ölébe, a combomnál fogva. Elködösült tekintettel nézett rám. Annyira szép volt. Annyira kívántam, és azt akartam, hogy most azonnal tegyük meg. Helyette viszont lehunytam a szememet, és homlokomat az övének döntöttem. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem.