Hosszú perceknek tűnő csend honolt a nappalimba. Mióta beengedtem Sebastian-t, egy szót sem szóltam. Hellyel is csak úgy kínáltam, hogy a kanapéra böktem a fejemmel. Én persze a legtávolabb ültem le tőle az egyik fotelba. Lábaimat magam alá húzva bámultam a szemközti falat. Többször bele akartam kezdeni, nem egyszer nyitottam szólásra a számat, de hang nem jött ki rajta. Éreztem az arcomon az égető tekintetét, és szemem sarkából láttam, hogy az ujjait tördeli.

- Mi történt? - kezdett bele, miután valószínűleg tudatosodott benne, hogy nem fogok megszólalni.

A számba harapva próbáltam erőt venni magamon, de csak annyit tudtam elérni vele, hogy félve ránéztem.
Homlokán barázdák húzódtak, ahogy vizslatta az arcomat. Mintha tényleg semmi fogalma nem lenne arról, hogy mi a bajom. Hatalmas, mély sóhaj után végre kiböktem pár szót.

- Mondd csak! Mikor azt mondtad, hogy fel sem tűnt az, hogy a kolléganőd odáig van érted... Akkor igazat mondtál?

- Tessék? - a barázdák még mélyebbek lettek a homlokán - Te... Azért nem beszélsz velem, mert láttad, hogy milyen jeleneteket forgattunk?

- Nem. Erről szó sincs. Csak... Csak válaszolj, kérlek! Tudtad, hogy odáig van érted?

- Nem. Nem tudtam, és ilyen eszembe sem jutott volna, ha te nem hívod fel rá a figyelmem.

- Nem viselkedsz vele másként, mint a többi munkatársaddal?

- Nem. Mindenkivel ugyan olyan vagyok. De miért kérdezel ilyeneket? - kérdezett most ő. Még mindig nem tudtam, hogy álljak neki a magyarázatnak. Annyival könnyebb volt feltenni a saját kérdéseimet, így úgy döntöttem, hogy ezt a módszert folytatom.

- Hány lányt vittél el eddig a forgatásokra? - tértem a tárgyra, és közben Sebastian arcát fürkésztem. Egyáltalán nem látszott rajta az, hogy lebukott volna, egy cseppnyi aggodalom sem ült ki rajta. Inkább zavarodottság, és értetlenség.

- Hány lányt vittem... Hogy érted ezt?

- Hányadik voltam a sorban, akit elvittél a forgatásra?

- Az első, természetesen. - felelte határozottan, egy másodperc gondolkodás nélkül - Miért kérdezed ezt?

Kezdtem egyre jobban összezavarodni, ahogy néztem a reakcióit.

- Én... Mikor tegnap vártalak, megszólított egy szőle lány. A nevét nem mondta, csak annyit, hogy ő a főszereplő húga.

- Igen. A neve Amber. Ő is velünk jött, mert együtt élnek a nővérével, Sarah-val, és ő nem szívesen hagyta volna otthon. Mivel szünet van neki az iskolában, nem volt akadálya, hogy jöjjön. Kicsit fura lány, de általában elvan magában, és senkit nem zavar. Várj csak... - gondolkodott el, és a ráncok újra összegyűltek a homlokán - Ő mondott neked valamit?

- Azt, hogy örül, hogy megismerhet engem, az itteni barátnődet, mert biztos különleges lehetek, ha engem már másodszor hoztál el a forgatásra. Míg a többit csak egyszer... - hajtottam le a fejemet.

- A többi mit?

- A többi lányt. - vágtam oda neki - Azokat, akiket meg szoktál hívni, és akiknek általában megmutatod a lakókocsidat.

Sebastian csak bámult rám, majd fejét hátravetve, hangosan nevetni kezdett. Most rajtam volt a sor, hogy ráncolni kezdjem a homlokomat.

- Ezt ő mondta neked? - kérdezte még mindig mosolyogva.

- Aztán a nővére megerősítette. - bólintottam.

- És elhitted nekik? - húzta el a száját, és kissé csalódottnak tűnt.

- Mindketten ezt mondták, és nem egyszerre. Külön-külön, de ugyan azt. - magyaráztam.

Sebastian sóhajtott egyet, a hajába túrt, majd rám nézett. Felkelt a kanapéról, és elém térdelve, megfogta a kezeimet, amik eddig az ölemben feküdtek.

- Auróra! - nézett a szemembe, nekem pedig ki akart szakadni a mellkasom, mikor hozzám ért - Soha, egyetlen lányt sem vittem még el a forgatásra. Sem ennél a filmnél, sem a Marvel filmeknél, sem a többinél. Soha. Te vagy az első, akit elhívtam, te vagy az első, akit beengedtem a lakókocsimba. Nem tudom, hogy miért mondtak neked ilyet, de minden hazugság.

- De... Mindketten azt állították... - dadogtam.

- Hazudtak neked. Te vagy az egyetlen nő, aki érdekel. Nem tudom, hogy miért, de hazudtak meked. Hiszel nekem?

Bólintottam, amitől láthatóan kicsit megkönnyebbült.

- Azért, mert ez a Sarah odavan érted. Én meg voltam olyan hülye, hogy el is hittem. - mondtam szomorúan - Ne haragudj!

- Azért hitted el, mert úgy gondolod, hogy mindenki olyan jó, mint amilyen te is vagy. Te csak a jót láttad bennük, és eszedbe sem jutott, hogy átvernének. - simogatta tovább a kezemet - Színész vagyok, ezért gondolod úgy, hogy nem veszlek komolyan. Mindenki úgy gondolja. És tudom, hogy milyen nehéz neked ez az egész. Nekem is az. Legszívesebben minden pillanatomat veled tölteném, és hiába nem beszélünk róla, de az őrületbe kerget a tudat, hogy pár hét múlva vége a forgatásnak, és haza kell mennem. Már többször is elmondtam, hogy mit érzek irántad. Vagyis... - nevetett zavartan - Nem, ez nem igaz. Mert nem mondtam el, hogy valójában mit érzek. Mert attól félek, ha kimondanám, akkor csak megijednél. Vagy akkor nem lenne visszaút, és akkor tényleg nem tudnálak itt hagyni.

Egyik kezemet kihúzva az ujjai közül, az arcához emeltem, és végigsimítottam rajta.

- Ne haragudj! - suttogtam.

- Te ne haragudj, hogy nem mentem utánad azonnal, mikor elszaladtál. Nem szabadott volna egy percnyi kétséget sem hagynom.

- Olyan hülye voltam. - döntöttem a homlokomat az övének, és úgy bámultam az arcát.

- Dehogy. Ha ez a dolog kettőnk közt, bármilyen csoda folytán komolyabbra fordulna, sokan akarnának közénk állni. Csak... Ígérd meg, hogy legközelebb nem lesz ilyen. Nem futunk el egymás elől, hanem megbeszéljük. Oké?

- Oké.

- El sem tudod képzelni, hogy milyen volt az éjszakám. Csak azon kattogott az agyam, hogy mit tettem, amiért utálsz.

- Sosem utálnálak, Sebastian. - nyomtam egy puszit a homlokára, minek hatására megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle - És, de. Pontosan tudom, hogy milyen lehetett az éjszakád. Rettenetesen magam alatt voltam, de szerintem ez látszik is rajtam.

- Gyönyörű vagy. A nap minden percében, nem számít, hogy királynőnek öltözöl, vagy éppen az ágyból pattantál ki. Annyira hiányoztál. El sem akarom képzelni, hogy mi lesz, mikor el kell mennem.

- Te is hiányoztál. - suttogtam, és végre mosolyogtam - És tényleg sajnálom.

Sebastian pár másodpercig csak vizslatta az arcomat, majd a számra nézve, óvatosan közeledni kezdett. Kettőnk közti távolságot végül én zártam be, és egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében csókoltam meg. Úgy vágytam rá, mintha hónapok óta nem ért volna egymáshoz az ajkunk. Annyira szükségem volt rá, amit elképzelni sem tudott, és eddig talán én sem voltam vele tisztában.

- Mikor forgatsz legközelebb? - kérdeztem meg, mikor szétváltunk.

- Majd csak holnap délután. Miért? Szeretnél eljönni? - nézett rám kérdőn.

- Nem. - kacagtam fel - Nem hinném, hogy akarnék találkozni a gonosz nővérekkel.

- Majd beszélek velük. - bólintott.

- Ne! Szerintem hagyd őket. Nem kell tudniuk semmiről, ami kettőnk közt történt. Ne adjuk meg nekik azt az örömet, hogy majdnem sikerült nekik közénk állniuk. Hadd legyenek abban a hitben, hogy nem tudsz semmiről.

- Ahogy akarod. - puszilt bele a hajamba.

- Azért kérdeztem, hogy mikor mész, mert... Arra gondoltam, hogy itt maradhatnál éjszakára. - nyögtem ki nagy nehezen, pipacs piros arccal.

- Ó! - lepődött meg - Az nagyon jó lenne. De... Ugye tudod, hogy nem kell semmit sem tenned azért, mert azt hiszed, hogy haragszok rád, amiért kételkedtél bennem?

- Tudom. - bújtam hozzá újra - Csak maradj itt, rendeljünk kaját, nézzünk valami filmet, és bújjunk össze. Csak aludj velem. A tegnap éjszaka után nagy szükségem lenne rá.

- Nekem is.

- Amúgy sem lenne máshoz energiám. Széthasad a fejem.

- Sajnálom. Emiatt a dolog miatt van ez is.

- Nem. Mostanában sokat fáj. Gondolom az idő miatt. Frontok, meg ilyenek... - legyintettem.

Sebastian ezután nem szólt semmit, csak újra a hajamba csókolt, és közelebb húzott magához.

- Nagyon hiányoztál. - suttogta újra, kicsit később.