Másnap reggel még az ébresztő előtt ébredtem fel. Előző nap, miután úgy döntöttem, hogy nem csinálok semmit az elcseszett napom hátralévő részében, korán sikerült elaludnom. Viszont most hasogatott a fejem, és hiába pihentem sokat, hulla fáradtnak éreztem magam. Egy pillanat volt csupán, míg úgy gondoltam, hogy ami tegnap történt, csak egy rossz álom volt. Aztán belém hasított a felismerés, és újra csomó nőtt a torkomban.
Nem akartam felkelni az ágyból. Eszembe sem jutott, hogy ma egy fél mozdulatot is tegyek. Az elmúlt években még sosem csináltam ilyet, de a telefonom után nyúltam, éa figyelmen kívül hagyva a nem fogadott hívásokat, Gábor számát tárcsáztam.

- Szia, Csipi! - szólt bele vidáman.

- Szia! - üdvözöltem én is, és magam is meglepődtem a hangomon. Halk volt, rekedt és szomorú. - Figyelj csak! Nem igazán érzem jól magam. Próbálok erőt venni magamon, de nem hiszem, hogy be tudok ma menni.

- Mi a baj? Beteg vagy? - váltott át aggodalmas hangra.

- Nem tudom. Csak rossz a közérzetem, és nem akarok senkit megfertőzni. - füllentettem. Hiszen azon kívül, hogy a szívem megszakadt, nem volt semmi bajom. A fejfájást is ennek a számlájára írtam.

- Jól van. Maradj otthon. Ma csak egy magánórám van, szóval simán át tudom venni a tiédeket is.

- Azt megköszönném. Holnapra pedig megpróbálom összeszedni magam. - ígértem. Muszáj volt megtennem, hiszen nem hanyagolhattam el a munkámat a szerelmi csalódásom miatt.

- Csak pihend ki magad, Csipi. Hívd fel a dokit, és ha szükséged van valamire, akkor engem. Oké?

- Oké.

- De tényleg! Bármire szükséged van, csak szólj, és azonnal ott leszek.

- Köszönöm. - mosolyodtam el tegnap óta először.

Miután megszakítottuk a vonalat, csak feküdtem. Aztán újra a telefon után nyúltam, hiszen hajtott a kíváncsiságom. Sebastian tegnap még próbálkozott párszor elérni. Utoljára kilenckor hívott. Egy pár pillanatig csak bámultam a nevére, mikor hirtelen pittyent egyet a kezemben a készülék.

Sebastian: Jó reggelt! Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Csak remélni tudom, hogy jól vagy. Nem tudom, hogy mi történhetett tegnap, de azóta nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy esetleg én bántottalak meg valamivel. Bármit tettem, vagy mondtam, nagyon sajnálom. Remélem, hogy minél előbb tudunk beszélni, és tisztázni mindent. Hiányzol!

A gyomrom bukfencet vetett. Vissza kellene hívnom? Vagy legalább írni neki? De mégis mit mondjak? Nem kérhetem számon, hogy mikor, kivel és mit csinál. Elvégre nem is mondanám magunkat egy párnak. Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk ezt a kapcsolat dolgot, és a pasimként mutattam be, de ennyi. Hiszen mindketten tudtunk, hogy ez amúgy sem tartana sokáig. Nem lenne egy szokványos kapcsolat, hiszen csak pár hónapig tartana. Sőt, most már csak pár hétig. Hiszen augusztus eleje volt, ő pedig szeptemberben hazamegy.
Nem válaszoltam neki. Letettem a telefont, és a szekrényre raktam. Nem akartam felzaklatni magam, és tényleg nem is tudtam, hogy mit mondhatnék.

A délelőtt folyamán a tévét bámultam, de hétköznap lévén, nem igazán volt mit néznem. Dél volt, mikor korogni kezdett a gyomrom, pedig nem éreztem magam éhesnek. Éppen, mikor kikászálódtam az ágyból, megszólalt a csengőm. A gyomrom a tokomba ugrott, és dübörgő szívvel mentem a kaputelefonhoz.

- Igen? - szóltam bele izgatottan.

- Szia, Csipi! - szólt a túloldalon Gábor. A hangjától pedig kissé megnyugodtam, de azt hiszem, hogy valahol mélyen nem őt vártam.

- Szia! - üdvözöltem - Gyere!

Beengedtem a fiút, és a kanapéhoz csoszogva levetettem magam, míg nyitva hagytam neki az ajtót.

- Te jó ég! - kiáltott fel, mikor beért a lakásba - Jól vagy?

- Jól. - mosolyogtam rá, hogy kicsit megnyugtassam.

- Hoztam neked egy kis ebédet. Tuti, hogy semmit sem ettél még. Igazam van? - tette le a táskát az asztalra.

- Köszi. Pont most akartam valamit készíteni.

- Mi a baj? - ült le mellém a kanapéra.

- Semmi. Csak valami kerülget. Nem kellett volna eljönnöd, nehogy elkapd.

- Ugyan már. Tudod, hogy ismerlek. Nem tudsz átvágni. Mi történt?

- Nem tudom, hogy te vagy-e a megfelelő személy, akivel ezt meg kéne beszélnem.

- Barátok vagyunk, nem? Mondd csak. - győzködött.

- Nem tudom...

- Mit tett veled? - préselte ki összeszorít száján.

- Tényleg jól ismersz. - mosolyodtam el fájdalmasan - Tegnap meghívott a forgatásra. Nem éppen úgy sült el a dolog, ahogy terveztem. Utána programunk lett volna, de oda már nem jutottunk el.

- Miért?

- Mikor vártam rá a forgatás után, odajött egy lány, és megkérdezte, hogy én vagyok-e az itteni barátnője. Mert állítólag nem én voltam az első, akit meghívott a felvételekre. Állítólag mindig ezt csinálja. Minden városban. Van, hogy minden nap mással jelenik meg. - hajtottam le a fejemet, és ahogy felidéztem hangosan kimondva a dolgokat, még rosszabbul éreztem magam.

- Jaj, Csipi! - ült hozzám közelebb, és magához ölelt - Sajnálom. Szeretnéd, hogy szétrúgjam a seggét?

- Nem kell.

- És mit mondott? Gondolom letagadta.

- Nem beszéltem vele. A forgatás után azt mondtam neki, hogy dolgom van, és azóta nem vettem fel neki, ha hívott.

- Pedig jól pofán kellett volna törölnöd. Megérdemelte volna.

- Köszi, hogy eljöttél. Holnapra tényleg összeszedem magam, és bemegyek, de ma nem ment.

- Semmi baj. Anna viszi az üzletet.

- Mi? - hajoltam el tőle, és érdeklődve néztem rá.

- Ja. - nevetett fel - Mondtam neki, hogy nem jössz be, erre felajánlotta, hogy majd ő levezeti az óráidat.

- És te engedted neki? - nem akartam hinni a fülemnek.

- Megfenyegetett, hogy kirúg. - kacagott fel - Nyugi! Csak egy embert engedtem neki, és őt is úgy hogy engedélyt kértünk rá. Ott voltam végig. És be kell valljam, nagyon jól csinálta.

- Tényleg? - csodálkoztam el.

- Aha. Nagyon nagy beleéléssel nyomta. Ügyes. Meglátszik, hogy a te húgod.

- Azta... - gondolkodtam el. Talán túl szigorú voltam a húgommal? Nem vettem túl komolyan, mikor azt mondta, hogy szívesen tartana órákat. Akkor azt hittem, hogy csak el akarja lazázni a dolgokat.

Gábor mesélt még Anna mai teljesítményéről, és megetette velem a forró levest, amit hozott. Éppen az utolsó kanálnál tartottam, mikor csengettek.

- Gondolod, hogy ő az? - nézett rám a fiú, mikor megállt a kezemben a kanál.

- Nem tudom.

- Kinyissam én? - ajánlotta fel.

- Nem. Majd megyek én. - letettem a tálat és a kanalat a kis dohányzóasztalra, majd az ajtóhoz mentem. Kicsit jobban éreztem magam így, hogy Gábor elterelte a figyelmemet. Most viszont megint visszajött a heves szívdobogás.

- Igen? - szóltam a kaputelefonba.

- Szia! Öhm... Felmehetek? - szóltak az angol szavak a túloldalról. Nem mondtam semmit, csak megnyomtam a gombot, és beengedtem.

- Jön felfelé. - fordultam Gábor felé, aki már mögöttem állt.

- Ha bunkó lesz, kap a képébe. - ígérte.

Újra az ajtó felé fordultam, és pont akkor nyitottam ki, mikor Sebastian felért az emeletre.

- Szia! - köszönt bátortalanul.

- Szia! - köszöntem vissza, rá sem nézve.

- Beszélhetünk?

- Most nem igazán alkalmas. - de azért odébb léptem, így rálátása nyílt Gáborra. Arca megfeszült, és kérdőn nézett rám.

- Miatta nem hívsz vissza? - mutatott vádlón a fiúra - Miatta hagytál ott tegnap, és miatta nézel levegőnek?

- Haver! - lépett mellém Gábor, és Sebastian-re nézve ő is átváltott angolra - Szerintem az lenne a legjobb, ha eltűnnél.

- Szerintem meg neked ehhez semmi közöd. - kezdett feldühödni.

- De. Ha bántod Aurórát, akkor nagyonis van hozzá közöm. - tette a csípőmre a kezét Gábor, amitől Sebastian még jobban megfeszült.

- Mivel bántottalak meg? - fordult felém, és tekintete szinte könyörgővé változott - Mondtam vagy tettem valamit tegnap? Azért van, mert visszautasítottalak a lakókocsiban?

- Ez? - kacagott fel Gábor magyarul szólva hozzám - Ez utasított vissza téged?

- Azt már elmondtam, hogy miért volt. - folytatta Sebastian, és szinte láthatatlan volt számára a mellettem álló fiú - Annál sokkal fontosabb vagy nekem, minthogy elsiessem ezt a dolgot.

- Fontosabb, mint a többi nőd? - vetette neki oda Gábor, velem pedig megfordult a szoba.

- Mi van? - nézett rá, majd rám Sebastian, és úgy nézett ki, mint aki semmit nem ért az egészből - Mégis mi a francról beszél ez?

- Jaj, ugyan már... - kezdte Gábor, de mellkasára rakva a tenyerem, megállítottam.

- Hagyj magunkra, kérlek!

- Biztos?

Bólintottam, majd miután lenyomott egy puszit a hajamra, gyilkos tekintettel nézve Sebastian-t, távozott.
Én utat engedtem a férfinak a lakásba, aki le sem vette rólam a szemét azt várva, hogy mikor fogok végre a szemébe nézni, és megszólalni. De mégis mit mondjak? Hogy nem tudok ránézni, mert így is, hogy egy légtérben van velem, elég hozzá, hogy megszakadjon a szívem?