Hiába nyúlt a csütörtöki napom hosszúra Sebastian-nel, pénteken ugyan úgy korán kellett kelnem a munka miatt. Nagyokat ásítozva léptem be a terembe, és azonnal kértem egy reggeli frissítőt Lilitől, hogy magamhoz térjek a nyitás előtt.
Éppen a smoothiemat kortyolgattam, mikor Anna egyetlen szó nélkül vágódott le mellém az egyik üres székre.

- Neked is jó reggelt. - pillantottam rá a szemem sarkából.

- Elég szarul nézel ki. Csak nem buliztál az éjszaka?

- Igazán kedves vagy.

- Apa randizik. - tért egyből a lényegre.

- Tudom. - rántottam meg könnyedén a vállamat.

- Tudod? Csak ennyit tudsz mondani?

- Ne csinálj belőle nagy ügyet, oké? Azt szeretném, ha apa boldog lenne.

- Én is azt szeretném, de ez nem túl gyors?

- Gyors? Anna, apa már húsz éve nem randizott. Nem gondolod, hogy éppen itt az ideje?

- Nem. Vagyis de. Nem tudom. Lehet, csak hirtelen ért a hír, hogy már ma este meghívja a családi vacsira.

- Öhm... Ha már itt tartunk. Én sem egyedül megyek. - mosolyogtam rá ártatlanul.

- Nem? - nézett rám elgondolkodva, majd mikor leesett neki, hogy kit viszek magammal, egyből megváltozott a tekintete - Na, ne szívass! Elhozod Sebastian-t? De hát ti csak kavartok, nem? Minek mutatod be mindenkinek?

- Először is, apa már találkozott vele. Másodszor pedig... A kavarásnál azért többnek nevezném ezt a dolgot.

- Jesszus! Van még valami jó híred a mai napra?

- Nincs.

Anna, meg sem várva válaszomat, viharos sebességgel távozott. Nagy erőt véve magamon, az öltözőbe mentem és átvettem az edző ruhámat.

A nap további része olyan lassan telt, hogy azt hittem, sosem jön el az öt óra. Talán egy kis izgalom is volt bennem a vacsora miatt, és talán ez is közrejátszott.

Mikor hazaértem, csak egy gyors zuhanyt vettem, és magamra kaptam egy farmert, meg egy pántos, fekete felsőt. Tudtam, hogy későn érek majd haza, így a táskámba raktam egy pulóvert is. Éppen a cipőmet húztam, mikor megszólalt a kaputelefon.

- Megyek! - kiáltottam bele angol nyelven, hiszen tudtam, hogy ki vár rám odalent.

Felkaptam a cipőmet, majd elindultam lefelé. Az utcán, a kocsijának támaszkodó Sebastian állt, és hatalmas mosoly jelent meg az arcán, mikor megpillantott.

- Szia! - köszöntem neki kipirult arccal.

Mikor magához húzott, egyből a tegnap este jutott eszembe. Mikor ugyan itt álltunk, miután hazakísért. Ugyan így húzott magához, és simított végig a hátamon. Szerencsére a hűvös nyári szellőre tudtam fogni a libabőrt, ami az egész testemen megjelent. Most viszont fullasztó hőség volt, így uralkodnom kellett magamon. Ez persze nehéz volt, ugyanis minden egyes érintésébe beleborzongtam.

- Indulhatunk? - kérdezte nagyot nyelve.

- Izgulsz? - kuncogtam fel, mikor hatalmasat sóhajtva nyitotta ki a kocsi ajtaját nekem.

- Apád mindig a frászt hozza rám. - ismerte be, mikor már beült mellém, és elindította a kocsit.

- Nem kell tőle félni. - nevettem tovább, miközben bepötyögtem a GPS-be a címet, hogy ne nekem kelljen irányítani egész úton. Helyette tudjunk beszélgetni.

- Ezzel nem nyugtatsz meg.

- Nem veled lesz ma elfoglalva, hidd el. Meg amúgy is bír téged. Ha nem így lenne, nem hívott volna meg a házába. - próbáltam nyugtatni.

- Azért hívott meg, hogy még jobban rám hozza a frászt. Vagy hogy tisztázza, hogy ki a főnök.

- Ugyan már! - kacagtam fel - De most tényleg, miért izgulsz ennyire?

- Mert azt akarom, hogy kedveljen. - mondta meggyőzően, és én minden egyes szavától egyre jobban olvadoztam.

- Már most kedvel.

- Honnan veszed?

- Mert neki elég annyi, hogy tudja, én mennyire kedvellek. Akit én kedvelek, azt kedveli ő is. - vázoltam fel a helyzetet heves szívdobogás közepette, és csak az utat figyeltem előttünk.

Sebastian nem szólt semmit pár pillanatig, csak a szemem sarkából láttam, hogy rám néz, és elmosolyodik.

- Én is kedvellek. - mondta halkan, amitől nekem is mosolyra húzódott a szám.

Az út hátralévő részében nem beszéltünk az eddig elhangzottakról, csupán az utat figyeltük, és egy-két emléket osztottam meg vele különböző helyekről.

Az óra majdnem hetet ütött, mikor megálltunk a családi házunk előtt. Kipattamtam a kocsiból, eközben Sebastian csiga lassúsággal sétált mellém, és nagyot sóhajtva nézett a bejárat felé.

- Jaj, gyere már! - ragadtam meg a kezét, és magam után vonszoltam.

- Most már nincs visszaút, ugye? - suttogta, mikor a kulcsomat elővéve kinyitottam az ajtót.

- Megjöttünk! - kiáltottam apámnak, aki a hangok alapján a nappaliban tartózkodott. Sebastian-nel még mindig egymás kezét fogva léptünk be a helységbe, ahol apa nem egyedül ült a kanapén.

- Ó! - mosolyogtam a megszeppent nőre, de fél szemmel láttam, hogy apám komor arccal végigmérte Sebastian-t, aki egyből el is engedte a kezemet - Doktornő! Helló!

- Ugyan! Csak Anita! - mondta a vállig érő, barna hajú nő.

- Örülök, hogy látlak. - bólintottam felé kedvesen, hiszen sejtettem, hogy mennyire zavarban lehet, hiába ismerjük már egymást.

- Én is.

- Ő pedig itt Sebastian, ő az én... öhm... - néztem a mellettem álló férfira, aki kérdőn pillantott rám - A barátom. - mondtam ki végül. Egy kicsit meglepett a szó, ahogy kiejtettem a számon, de belül melegség öntött el. - Ő csak angolul beszél.

- Ó, igen. Apád már említette. - mosolygott rám, majd kezet fogott Sebastian-nel, aki udvariasan bemutatkozott neki.

- Anna? - kérdeztem apámat, aki még mindig csúnyán nézett Sebastian-re.

- Azt ígérte, hogy hétre hazaér. - ahogy apám kimondta az utolsó szót, hangos nevetés harsant a bejárati ajtó felől. Mind a négyen abba az irányba fordultunk, majd mikor megláttam, hogy Anna nem egyedül érkezett, megállt bennem az ütő.

- Ó! Hali! - nevetett tovább a húgom, majd angyali mosolyt villantva, belekarolt a mellette álló férfiba - Gondoltam, meghívom Gábort, ha már mindenki hozott magával valakit.

Éreztem, ahogy a mellettem álló Sebastian közelebb lépett hozzám, és kezét a csípőmre vezette. Ez persze Gábornak is egyből szemet szúrt, és gúnyosan nézett a férfira.

- Rendben! - csapta össze tenyerét apám, amiért nem tudtam elég hálás lenni neki - Üljünk asztalhoz, készen van a vacsora.

Mindenki a konyha felé vette az irányt, csak Sebastian és én maradtunk a nappaliban.

- Minden oké? - fordultam felé.

- Nem számítottam rá, hogy ő is itt lesz. - húzta el a száját.

- Hidd el, hogy én sem. Anna gondolom direkt hívta meg, hogy kellemetlenséget okozzon vele. Ne haragudj!

- Rád sosem tudnék! - simított végig az arcomon - Legalább így még jobban tudatosodik benne, hogy kié vagy.

- Igen? - nevettem fel - Miért? Kié is vagyok?

- Hát nagyon remélem, hogy erre te is tudod a választ. - húzott még közelebb, és csókot nyomott a számra.

- Asztalhoz! - a semmiből termett mellettünk az apám, minek hatására Sebastian egyből elengedett, és szinte vigyázzba vágta magát.

- Igen, uram! - bökte ki nagy nehezen.

- Igen, uram? - kuncogtam, miután mi is a konyha felé vettük az irányt - Lazíts már! Ez nem a katonaság.

- Hát, pedig úgy érzem magam. - hosszan fújta ki a levegőt.

A konyhába érve a hatalmas körasztalnál már ott ült mindenki, így csak két hely maradt számunkra. Apám és Gábor közt maradt két üres szék.

- Még szerencse, hogy egymás melletti helyeket hagytatok nekünk. - jegyeztem meg gúnyosan, majd leültem Gábor mellé. Jobbnak láttam, ha inkább nem ő ül az exem mellett.