Miután Sebastian elment, a szívem még órákig nem akart lenyugodni. Újra és újra csak azokra a szavakra tudtam gondolni, amiket pár órával korábban mondott, azokra a csókokra, amiket váltottunk.
Egy darabig rettentő zavarba voltam miatta, aztán kezdtem megnyugodni. Rájöttem ugyanis, hogy nem kell azért máshogy viselkednem vele, vagy furcsán éreznem magam azért, mert ő az, aki.
Vasárnap délután lévén úgy döntöttem, hogy igenis kihasználom a szabadnapomat, és a nap hátralévő részét pihenéssel töltöm.
Éppen a tévé előtt feküdtem, és a csatornák között váltogattam, mikor megcsörrent a telefonom. Hiper sebességgel kaptam a készülék után, reménykedve, hogy talán Sebastian keres. A kijelzőn azonban az 'Apa' szó villogott.

- Szia! - szóltam bele.

- Szia, szívem. Dolgozol?

- Nem. Itthon vagyok. Kivettem egy napot.

- Nagyon helyes. - hallottam apa hangján, hogy mosolyog - A vasárnapod amúgy is szabad lenne. Figyelj csak... Pont kapóra is jön, hogy otthon vagy. Lenne rám időd este? Szeretnék valamit megbeszélni veled. - nyögte ki nagy nehezen, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem.

- Baj van? - kérdeztem rögtön.

- Nem. Nincs semmi baj.

- Biztos? Megijesztesz.

- Nem kell megijedned, édesem. - nevetett fel apa, minek hatására kicsit megnyugodtam.

- Oké. Bármikor jöhetsz, nem terveztem semmit sem.

- Jól van, akkor este benézek, és viszek valami vacsorát is.

- Szuper. Akkor este. Szia.

Miután megszakítottuk a vonalat, órákon keresztül csak azon kattogott az agyam, hogy mit akar közölni velem az apám. Annyira furcsa volt a hangja a telefonban, mintha valami gond lenne. Nem akartam a legrosszabbra gondolni, de rettegni kezdtem a gondolattól, hogy mi van, ha kiújult a rák. Kibírná újra a család azt a tortúrát, amit az utóbbi alkalommal el kellett viselnünk?

Olyan lassan esteledett be, hogy a percek szinte óráknak tűntek. Talán nyolc körül lehetett, mikor megszólalt a csengő. Az ajtóhoz rohantam, és amilyen gyorsan csak tudtam, beengedtem apát. Mosollyal az arcán üdvözölt, több táskányi ételt tartva a kezében. Nem nézett ki betegnek, inkább izgatottnak tűnt, mint szomorúnak.

- Hoztam kínait! - mutatta fel a szatyrokat, majd lepakolta a konyhaasztalra.

- Szuper. Hozok tányérakat.

Miután asztalhoz ültünk, nem tudtam nekiállni az étlenek. A kezeimet tördelve, ökölnyi nagyságúra zsugorodott gyomorral vártam, hogy apa belekezdjen a mondandójába.

- Nem eszel? - nézett rám érdeklődve.

- Figyelj... Miután felhívtál délután, azóta azon rágódok, hogy mit akarsz mondani? Hallottam a hangodon, hogy valami nem oké, és most meg látom, hogy kerülni próbálod a témát.

- Na jó... - letette a kezében tartott evőpálcikákat, és nagyot sóhajtva dőlt hátra a székben - Valamit szerettem volna elmondani neked, ami telefonban nem lett volna a legjobb téma. Szóval... Ugye elég sokat járok a kórházba... Emlékszel az orvosomra, ugye?

- Öhm... - a gyomrom egyre feljebb kúszott a torkomban - Kovács Anita doktornőre? Igen.

- Tehát... Múltkor találkoztam vele a Westendben, és meghívtam egy kávéra. - hadarta egyre gyorsabban - Aztán utána megbeszéltük, hogy találkozunk újra. Mármint a kórházon kívül... Egy vacsora, vagy valami. De... De még nem hívtam fel. Meg akartalak kérdezni titeket is a húgoddal. Higy mit szóltok hozzá?

Egy pár pillanatig csak bámultam az apámra, majd hangos kacagás tört ki belőlem.

- Te jó ég, apa! - nevettem tovább - A szívrohamot hoztad rám, ugye tudod? Azt hittem, hogy azt fogod bejelenteni, hogy kiújult a rák. Ehelyett azt próbálod kinyögni, hogy randizni fogsz a volt kezelőorvosoddal?

- Csak... Csak ha ti is beleegyeztek. - húzta el a száját.

- Mibe kéne beleegyeznünk? - váltottam komolyra - A te életed, a te döntésed. Nem kell a mi engedélyünket kérned semmiért sem.

- Tudom... Csak mióta anyátok meghalt... - hajtotta le a fejét.

- Azóta nem voltál boldog. Az pedig már húsz éve volt, apa.

- Ő volt életem szerelme...

- Tudom. - áthajoltam az asztal felett, hogy meg tudjam fogni a kezét - De az nem azt jelenti, hogy nem lehetsz újra szerelmes.

- Kösz, kicsim. - mosolygott rám - De azért meggondolom, hogy felhívom-e.

- Miért?

- Mert én ötvenöt vagyok, ő meg negyvenöt. - nevetett zavartan.

- Na és? Nem tinik vagytok, hogy ez bűn legyen. Vagy talán valami más a baj?

- Mi van, ha akar majd gyereket? Nem hinném, hogy ennyi idősen be kellene vállalnom egy kisbabát.

- Hát... Figyelj! Kérdezd meg tőle. De nem hinném, hogy belement volna egy randiba egy ilyen öregemberrel, ha olyan fontos lenne neki a gyerek.

- Nagyon vicces. - kacagott fel - Egyél, kimegyek a mosdóba.

- Oké. - mosolyogtam rá.

Az apám randizni akar. Valahogy erre sosem voltam felkészülve, de jobban belegondolva, neki is kell a boldogság. Kell neki valaki, akit szerethet.
Éppen belekezdtem a mézes csirkébe, mikor kopogtattak az ajtón. Ki lehet az ilyenkor?
Felpattantam az asztaltól, és a második kopogás után már ki is nyitottam az ajtót.

- Szia! - köszönt az ajtóban álló Sebastian.

- Ó... Szia. - néztem rá meglepetten - Hát te?

- Korán végeztem, szóval úgy gondoltam, hogy elmehetnénk vacsorázni. Tudod, az első igazi randi... mint egy pár. - magyarázata közben egyre zavartabb lett, és észrevettem, hogy a vállam felett befelé nézegetett a lakásba.

- Éppen most vacsorázunk. - húztam el a számat.

- Vacsorázunk? - húzta fel a szemöldökét, és kihangsúlyozta a kérdés végét - Kivel?

- Öhm... - kezdtem, ekkor azonban megszólalt mögöttem az apám.

- Ró! Vendéged van? - nézett az ajtó felé érdeklődve.

Sebastian arca még az előzőnél is zavartabb lett, és szemei hatalmasra nyíltak.

- Igen. - válaszoltam apámnak, miközben Sebastian-ra mosolyogtam. Vagyis pontosabban rajta, ugyanis lassan kezdte felvenni a hófehérre festett nappalim színét.

- Á! - lépett mellém apám - Steven, ugye? Örülök, hogy újra találkozunk. Mi járatban? - kérdezte angolul.

- Én csak... Csak... - Sebastian segítséget remélve nézett rám - Én is örülök, hogy újra látom, uram.

- Apa! - szóltam a mi nyelvünkön - Ne hozd rá megint a frászt, oké? És te is tudod, hogy mi az igazi neve. Ne szívasd, kérlek!

- Majd még meggondolom, hogy szívatom-e. Attól függ, hogy mit akar a kislányomtól.

- Apaaaa. - szóltam rá újra.

- Tehát, Steven! - folytatta apa angolul - Mit keres itt ilyen későn?

- Én csak... Csak szerettem volna elhívni Aurórát vacsorázni. - nyögte ki nagy nehezen.

- Hát... Már nekiálltunk enni. Szeretne csatlakozni?

- Nem akarok zavarni. Inkább hagyom önöket, aztán majd máskor bepótoljuk. - nézett rám reménykedve Sebastian.

- Ugyan már. - intett apám, és karon ragadta a Sebastian-t, kinek színe most már tényleg hasonlított inkább egy hulláéhoz, mint egy élő emberéhez.

Becsuktam utánuk az ajtót, és követtem őket az asztalhoz. Hoztam Sebastian-nek egy üres tányérat, majd szinte észrevétlenül megsimítottam a hátát, mikor elmentem mellette. Apám nézéséből persze egyből levettem, hogy kiszúrta az előző tettemet.

- Tehát, Steven... - folytatta apám a zrikálást - Mondja csak... Maga és Auróra... Hogy is van ez?

- Öhm... - nyelt egy nagyot Sebastian, de erőt véve folytatta - Az a helyzet, hogy odavagyok a lányáért. Nála csodálatosabb emberrel még sosem találkoztam, és szeretném, ha ő is legalább fele annyira kedvelne engem, amennyire én kedvelem őt.

Valószínűleg elég idiótán mosolyogva figyelhettem Sebastian-t, hiszen annyira jól estek a szavai. Apa egy darabig csak figyelte őt, majd lassan felém fordult.

- Na és te? - kérdezte úgy, hogy Sebastian ne értse - Kedveled legalább fele annyira őt, mint ő téged?

- Annál sokkal jobban is. - bólintottam teljes bizonysággal.

- Hát jó. - rántotta meg a vállát - Mi lenne, ha elhoznád ezt a beszarit a pénteki vacsoránkra, én pedig meghívnám Anitát?

- Ez egy nagyon jó ötlet, apa. - bólogattam hevesen.

- Remek. Addig beavaton Annát is a dologba. - húzta el a száját - Most viszont magatokra hagylak, mielőtt ez a szerencsétlen elájul. Péntekig lehelj bele egy kis erőt.

- Köszi, apu. - öleltem magamhoz.

- Nem, kicsim. Én köszönöm. - suttogta a hajamba, majd Sebastian felé nézett - Steven! Hamarosan találkozunk.

- Viszlát, uram! - pattant fel Sebastian a helyéről, és zavartan intett egyet apám felé.

Miután kikísértem apát a folyosóra, és elköszöntem tőle, visszasietten a nappaliba a másik vendégemhez.

- Minden oké? - mosolyogtam rá.

- Apád minden alkalommal egyre ijesztőbb lesz számomra. - ismerte be.

- Akkor készülj, mert meghívott a következő pénteki családi vacsira.

- Te jó ég. Teljesen ki akar csinálni, ugye?

- Szerintem lesz neki nálad fontosabb dolga is, ugyanis ha minden igaz, ez amolyan dupla randi lesz, plusz Anna.

- Apád randizik?

- Úgy néz ki, hogy igen. - húztam el a számat.

- Zavar téged?

- Nem. Egyáltalán nem. Csak... Valahogy hirtelen jött, hogy anya után talált valakit.

- Ez nem azt jelenti, hogy őt akarja pótolni, ugye te is tudod? - lépkedett hozzám közelebb, és már nyoma sem volt a pár perccel előtti falfehér pasinak. Sokkal inkább kezdett kipirulni az arca, és kezdtem úgy érezni, hogy rám is ilyen hatást fog gyakorolni másodperceken belül.

- Tudom. Nem is bánom, hogy talált valakit, csak fura lesz látni valakivel.

- Ezt neki is elmondtad?

- Nem. Dehogy. Nem akartam letörni. Olyan boldognak látszott. - emlékeztem vissza apa arcára, mikor Anitáról mesélt.

- Szóval akkor készüljek a pénteki vacsira? - húzott magához közelebb Sebastian, ugyanis szép lassan egyre közelebb araszolt hozzám.

- Igen. És megnyugodhatsz, hogy most nem neked lesz a legcikibb az estéd. Legalábbis apám biztos nem a te szívatásoddal lesz elfoglalva. - nevettem fel.

- Az jó lenne. - suttogta az arcomba.

- Talán Anna sem akar majd kivégezni. - latolgattam tovább.

- Lehetne, hogy nem hozzuk most fel az apádat vagy a húgodat? - tűrt egy tincset a fülem mögé, majd közelebb húzott magához, és úgy csókolt meg, mint aki egész eddig erre szomjazott. És talán így is volt.