Vasárnap reggel fél kilenc volt, én pedig már órák óta fent voltam. Hiába fáradtam el tegnap, mégsem tudtam rendesen aludni. Szégyelltem bevallani magnak, de rettentően izgultam a mai nap miatt. Próbáltam úgy gondolni a következő órákra, hogy csak egy sima ebéd lesz, egy olyan randi, mint a múltkori, de most valahogy jobban tartottam a találkozástól. Próbáltam előre eljátszani a fejemben, hogy mit fogok mondani, meg kérdezni, vagy hogy egyáltalán hogyan fogok viselkedni, ha megérkezik Sebastian. Laza akartam lenni, és nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire ideges vagyok. Amúgy is folyton zavarba tud hozni, szóval ez a mai nap nagyon nem lesz könnyű.

Mivel nem tudtam mit kezdeni magammal, és nem akartam még jobban rástresszelni a Sebastian-nal való találkozásra, arra jutottam, hogy leugrok bevásárolni, hiszen már tegnap is terveztem.

A közeli szupermarketbe mentem, ahol megvettem mindent, ami a bevásárlólistámon volt, illetve ami még eszembe jutott. Több, jókora szatyorral sétáltam haza. A kezeim majdnem leszakadtak, de mégis élveztem a napsütést. Nem volt az a tipikus forróság, pedig már javában tombolt a nyár.

A szomszéd utcában jártam, mikor egy autó lelassított mellettem, és a lehúzott ablaknál megszólított egy már jól ismert hang.

- Elvihetlek? - kérdezte angol szavakkal.

- Mit keresel itt? - lepődtem meg, mikor megláttam Sebastian-t.

- Öhm... Hozzád tartok. Nem tízre beszéltük meg? - nézett az órájára.

- Így elszaladt az idő? - csodálkoztam, majd jobban belegondolva leesett, hogy mivel kilenckor indultam el a boltba, ahol elég sokat elidőztem, bizony járhat már tízre.

- Gyere, szállj be! - mondta, miután kipattant a kocsiból, kivette a kezemből a szatyrokat, berakta őket a hátsó ülésre, majd kinyitotta nekem az ajtót.

- Köszi. - mosolyogtam rá.

- Talán... Elfelejtetted, hogy megbeszéltük a mai napot? - kérdezte bizonytalanul, mikor már mindketten a kocsiban ültünk.

- Neeem. Persze, hogy nem. Igazából már nagyon korán felébredtem, és mivel nem tudtam mihez kezdeni, elmentem a boltba. Nem gondoltam, hogy így elmegy az idő. Nem felejtettem el. - bizonygattam az igazat.

- Az jó. - bólintott, és miközben az utat figyelte, én őt tanulmányoztam. Bal kezével az ablakban támaszkodott, jobb keze pedig a kormányon volt. Ahogy irányította a kocsit, karján minden izom megfeszült. Napszemüveg volt rajta, de a sapkát most elhagyta. A haján megcsillant a napfény, és mivel kicsit hosszabb volt, lágyan mozgatta a szellő, ami befújt a lehúzott ablakon. Nem volt kiöltözve, egy egyszerű, fekete nadrág, és egy zöld póló volt rajta, de tökéletesen festett.

Mielőtt befordultunk volna a lakásom utcájába, kaptunk egy utolsó piros lámpát. Ekkor rám pillantott, és kérdőn nézett.

- Mi az? - mosolyodott el. Tökéletes volt. Az arca, rajta a borostával, a szája, a hófehér fogai. Sosem vizslattam ennyi ideig egyhuzamba, és talán éppen ezért fel sem tűnt, hogy mennyire vonzódom hozzá. Mindigis tetszett, már az első pillanattól fogva, de még a múltkori csók után sem tudatosodott bennem ennyire, mint most. Most valamiért máshogy néztem rá. Egy egyszerű, hétköznapi, de mégis rettentő vonzó pasinak láttam. Én meg itt ültem mellette egy szál melegítőben, meg egy ujjatlan topban. Még a melltartóm is egy otthon használt, ezer éves, de kényelmes darab volt.

- Semmi. - ráztam meg a fejemet, és inkább kinéztem az ablakon. Ekkor eszembe jutott valami. - Egy csomó dolgot vettem. Mi lenne, ha nálam maradnánk, és csinálnánk együtt valami ebédet?

- Nem vagyok egy mesterszakács, de legyen. - bólintott - Jó ötlet.

Nem kellett pár perc, és már a lakásom előtti parkolóban álltunk. Mikor ki akartam venni a táskákat a hátsó ülésről, Sebastian azonnal mellettem termett.

- Majd én viszem, hagyd csak! - előzött meg, bármennyire is tiltakoztam.

Felsétáltunk a lakásomhoz, ahol Sebastian-t előre engedtem a nehéz pakkokkal.

- Köszi. - mondtam neki, mikor lepakolt mindent a konyhában.

- Szívesen.

- Adhatok valamit? Egy kávét, vagy valamit inni? - ajánlottam fel, megelőzve a kínos csendet.

- Egy pohár víz jó lesz. - egyezett bele.

- Ülj csak le. - mutattam a konyhaasztal felé, majd miután helyet foglalt, letettem elé a vizet.

- Kösz. - mosolygott rám újra, majd belekortyolt a vízbe - Nagyon szép a lakásod.

- Ó! - intettem, majd elkezdtem kipakolni a táskákból - Nem nagy szám, de szeretek itt lakni. Itt a magam ura vagyok. Félre ne értsd, imádtam a családommal lakni, de jobb a békesség mindenkinek. - magyaráztam.

- Hát igen. A húgod elég nehéz eset. - nevetett fel - Apád pedig... Ha rá gondolok, a gyomrom a torkomba ugrik.

- Apa nem olyan, amilyennek mutatta magát. Csak szórakozott veled. Mindig ezt csinálja, ha pasi van a közelemben. Egyedül Gábort fogadta tárt karokkal, de őt is csak azért, mert a tanítványa volt.

- Lehet, hogy még mindig jobban örülne neki, nem?

- Nem hinném. Apa is tudja, hogy nem Gábor az igazi. - amint kimondtam az utolsó szavakat, zavartan pillantottam szemem sarkából Sebastian-re, aki érdeklődve várta a folytatást - Sokszor az is eszembe jutott, hogy Gábor jobban szereti apával tölteni az idejét, mint velem. - nevettem fel, ő pedig csak mosolygott. Egész nap mosolyog. Alig szól valamit. Mi van vele? - Anna már más tészta. - váltottam témát az exemről - Ő pontosan olyan, mint amilyennek te is láttad.

- Nem is tudom. - mondta elgondolkodva - Először rám akarta vetni magát, nem sokkal utána, mikor rám nyitott az öltözőben, és félmeztelenül látott, akkor meg mintha ki akart volna nyírni.

- Igen. Kicsit kiakadt, hogy még nem kérted meg a kezét. - kuncogtam fel - De nem haragszik se rám, se rád. Legalábbis egy idő után már nem fog. Tegnap például ő mutatta meg az Insta bejegyzésedet... - csúszott ki a számon a nagy magyarázkodás közben. Ijedten kaptam a tekintetemet Sebastian-ra, aki rezzenéstelen arccal bámult rám - Öhm... Nem... Nem akartam ezt így felhozni. Bocs.

- Semmi baj. - hajtotta le a fejét, de mosolygott - Gondoltam, hogy szóbakerül. Én kérek bocsánatot, nem vagyok biztos benne, hogy meg kellett volna-e osztanom egy ilyet. Mielőtt...

- Mielőtt mi? - vettem mély levegőt, és azt akarjam, hogy kimondja, amit ki akart mondani.

- Mielőtt megbeszéljük a dolgokat. Mielőtt én magam mondom el neked, hogy mit érzek. - vallotta be a szemembe nézve. A szívem pedig a torkomba ugrott, mikor kinyújtotta felém a kezét. Nagyot nyelve indultam meg feléje, és mikor karnyújtásnyira megálltam tőle, ő felkelt a székről. A szemembe nézett, majd végigsimított az arcomon. - Gyönyörű vagy. Te vagy a legszebb dolog, amit valaha láttam. És azt szeretném, ha te lennél a legjobb is, ami valaha történt velem.

Egy lépéssel bezárta a kettőnk közti távolságot. Egy darabig csak vizsgálgatott, majd kezét, ami még mindig arcomom volt, lassan a tarkómra vezette. Másikat pedig a derekamra csúsztatta. Én olyan voltam, mint akit zsinóron rángattak volna. A testem szinte saját magának parancsolt, mikor még közelebb húzódtam hozzá. Aztán a következő pillanatban Sebastian bezárta a távolságot kettőnk között, és lassan, óvatosan csókolt meg. Kezeimmel a hátára tapadtam, úgy kellett kapaszkodnom benne, hogy ne csússzon ki a lábam alól a talaj. Nem olyan vad volt, mint az első. Sokkal több szenvedély, és érzelem volt ebben a csókban. Nem tudtam, és nem is akartam elszakadni tőle. Úgy vonzott magához, akár a mágnes.