Sebastian aznap este ott volt értem, mikor befejeztem a munkát. Egész nap erre a pillanatra vártam, hogy végre újra láthassam. Nem tudom, hogy mit tett velem, de olyan voltam, mint egy tinilány, aki iránt életében először érdeklődik egy fiú.

Elmúlt már nyolc óra, és ő ott állt a terem előtt, rám várva. A nyár elején jártunk, szóval még világos volt. Imádtam ezt az időszakot, mert ilyenkor még este kilenckor is úgy éreztem, hogy korán van.

- Szia! - vettem a vállamra a táskámat, mikor megálltam előtte. Nem tudtam, hogy megcsókolhatom-e nyilvánosan, vagy ezzel várunk még egy darabig, tehát inkább nem tettem semmit. - Bocs, kicsit sokáig tartott a papírmunka. Régóta itt vagy?

- Szia! Nem. Semmi baj. - mosolygott rám baseballsapkája alatt.

- Be is jöhettél volna. - mutattam a terem felé.

- És beszélgettem volna addig a volt barátoddal? - kérdezte érdeklődve, én pedig elnevettem magam - Kösz, nem.

- Szóval? Mi a terv? - váltottam témát  ugyanis nem akartam most Gáborról, vagy bárki másról beszélni. Csak ő volt és én.

- Kocsival jöttem. - mutatott a Ford felé - Gondoltam, tehetnénk egy sétát valami szép helyen. Tudsz ilyet?

- Persze. - bólintottam, majd a kocsi felé vettük az irányt. Ott, akár egy igazi úriember, kinyitotta nekem az ajtót, és megvárta, míg beszállok.

- Merre? - mutatott a GPS felé, hogy írjam be az úticélt.

Csak rámosolyogtam, és bepötyögtem a címet. Hétköznap, kora este lévén nem volt akkora a forgalom a városban, ezért minden fennakadás nélkül sikerült eljutnunk a Gellért-hegyhez.

- De ugye nem fogunk oda felmászni? - nézett fel a nagy szoborra az útról Sebastian.

- Nem. - kuncogtam - Megállunk a parkolóban, onnan már nem lesz messze. De ezt látnod kell. Csodás a kilátás a városra.

Nem sokkal később már a Citadella falai mellett sétáltunk.

- Mesélj a helyről. - nézett fel a hatalmas falakra, melyeken jól látható ágyúnyomok voltak.

- Öhm... Sok mindent nem tudok. - vakartam meg a fejemet - Valamikor az 1848-49-es szabadságharc után emelték a fellegvárat. A város legmagasabb pontja ez, de nem azért építtették, hogy megvédjék a lakosokat, hanem a megfélemlítés miatt. Hajlamosak vagyunk a forradalmakra. - magyaráztam zavartan - Egy időben csillagvizsgálóként működött, de egy ostromnál lebombázták. Ezután egy erődöt akartak belőle csinálni, de sosem fejezték be. Később már csak turisztikai lárványosság lett. - rántottam meg a vállamat - Röviden ennyi, amit tudok róla. Sosem voltam jó történelemből.

- És a szobor? - érdeklődött. Tényleg érdekelte, vagy csak próbált szóval tartani, és beszélgetni valamiről.

- A Szabadság-szobor. Igen, nekünk is van. - kacsintottam rá - A szobrot a II. világháború után állították, miután Budapest ostroma végetért. A szovjet katonák emlékére állították fel a szoborcsoportot, de mostanra már nincs itt mind. Igazából a fő szobor most már inkább csak Budapest egyik legnagyobb jelképe. "Mindazok emlékére, akik életüket áldozták Magyarország függetlenségéért, szabadságáért és boldogulásáért." - olvastam fel a talpazaton található szöveget.

-Ez szép. - nézett rám, majd szemügyre vette a kilátást is. A nap már lemenőben volt. - Gyönyörű a város. Innen olyan békésnek látszik.

- Igen. - léptem mellé, és a Citadella melletti sétány egyik korlátjára támaszkodtam

- És a naplemente is csodás.

- Ugye, mondtam? - húztam ki magam büszkén.

- De te még csodásabb vagy. - nyúlt az arcom felé, de én elhajoltam tőle.

- Nem kellene ezt nyilvánosan, nem gondolod? - köszörültem meg a torkomat.

- Senki sem foglalkozik velünk. - rántotta meg a vállát - Nézz csak körül!

Valóban. Szerelmespárok, vagy tinédzserek csoportjai üldögéltek a szobor lábánál, idős házaspár sétált el mellettünk, vagy éppen egy babakocsit toló házaspár. Tényleg minden nyugodt volt. De nekem valamiért akkor is kellemetlen érzésem támadt.

- Bárki felismerhet. - húztam el a számat.

- És ez téged zavar. Tudom. - hajtotta le a fejét szomorúan - Ne haragudj!

- Nem az a baj, hogy zavar, Sebastian. - simítottam végig a felkarján, minek köszönhetően rám figyelt - Nem is az lenne a baj, ha írnának rólunk. Hanem ami utána jönne, miután hazamész. Én lennék az a szegény, szánalmas lány, akit elhagyott a híres színész, te meg az a szemét, aki itthagyta a lányt. Nem akarom ezt egyikünknek sem.

- Tényleg csodás vagy. - mosolygott rám - Csodás, okos, és gyönyörű. Meg akarlak csókolni, nem érdekel, hogy ki látja, és ki mit gondol. Nem akarom eltitkolni, hogy ki vagy. Persze, hacsak te nem szeretnéd. Ha tartasz az újságoktól, akkor...

- Nem! Nem félek tőlük. Inkább attól, hogy ha más is tudni fog erről, akkor az már komolyabb dolog lesz.

- Az akkora baj lenne?

- Jól érezzük magunkat, szeretünk együtt lenni, de... - temettem a tenyerembe az arcomat.

- De? - nyúlt a kezem utám, kényszerítve, hogy nézzek rá.

- De te elmész. - mondtam fájdalmasan, amitől az ő arca is megenyhült. Egy darabig csak nézett, majd újra a naplemente felé fordult.

- Igen. - motyogta az orra alatt - El.

- Öhm... Tudod mit? - próbáltam kicsit jobb hangulatot teremteni, mert mikor szóba került a hazautazás, valahogy egyből megfagyott minden - Menjünk, és együnk valamit. Éhen halok.

- Oké. - bólintott, majd elindult velem együtt, igaz még mindig nem nézett rám.

Habár rengeteg étterem volt a közelben, mégis inkább egy utcai árusnál vettünk két gyrost, és letelepedtünk a Duna partjára. Már sötét volt, és a város csodásan festett az éjszakai fényekben.

- Nem igazán szóltál semmit, mióta elindultunk a hegyről. - kezdtem, miután haraptam egyet az ételemből - Haragszol rám?

- Hmmm... - mosolyodott el furcsán - Dehogy. Csak hülyén érzem magam.

- Miért? - tekertem meg a fejem értetlenkedve.

- Miért? - kacagott fel, és az égre emelte a tekintetét - Mert ez az egész egy elbaszott helyzet. A nap minden egyes percében rád gondolok. Pedig nem szabadna. Rád sem szabadna néznem, nemhogy veled lennem itt. De megőrülök érted. Megőrülök azért, hogy hozzád érhessek, vagy megcsókolhassalak. Sőt, már azért is, hogy láthassalak.

- Sebastian... Én... - kezdtem volna, de ennél több nem jött ki a torkomon.

- Te nem akarod ezt, tudom. Félsz, hogy átvernélek, vagy hogy nem illünk össze. De hidd el, hogy eszemben sem jutna megbántani téged. Nem érdekel, hogy mit mondanának, vagy mit gondolnának mások. Nem azért bújok el a sapka és a szemüveg alatt, mert nem akarom, hogy veled lássanak. - vette le a fejéről a baseball sapkát - Azért csinálom, hogy neked ne legyen kellemetlen, ha lefotóznak minket együtt. Eszemben sem jutna eltitkolni téged a világ elől.

- Alig ismersz. - hitetlenkedtem.

- Éppen eléggé ismerlek ahhoz, hogy tudjam, mit érzek irántad. - bizonygatta, és közelebb ült hozzám.

- Te... Te érzel irántam? - húztam össze szemeimet.

- Ne mondd, hogy nem vetted észre, Auróra. A rózsák, a randik, az üzenetek. Mind azért van, mert kedvellek. Nagyonis kedvellek.

- Én is kedvellek, de... - szakítottam meg a szemkontaktust - De mi lesz akkor, ha komolyabb lesz a dolog?

- Majd úgy csináljuk, hogy ne legyen.

- Hah... - nevettem fel kínosan - És azt hogyan akarod? Én eddig is megpróbáltam megparancsolni magamnak, hogy ezt nem szabad. Erre nézz ránk!

- Akkor csak nézzük meg, hogy mi lesz ebből. - ajánlotta - De ne hagyjuk ezt veszni. Bármi jobb lenne annál. Jól érezzük magunkat, és nagyonis jók vagyunk együtt.

- Nem tudom. Már megbeszéltük, hogy randizunk, de csak ennyi.

- Ha nem akarnál többet, akkor bele sem mentél volna a randikba. - mosolygott rám - Randizzunk, de ne úgy, mint most. Ne kelljen titokba tartani. Hadd csókolhassalak meg bárhol, és bármikor.

- Én... - keltem fel mellőle - Ezt át kell gondolnom, oké? Kell egy kis idő. Hazavinnél?

- Oké. - bólintott szomorúan, majd ő is felkelt, és halkan hozzátette - Csak ne teljen hetekbe. Az időnk nem végtelen.

Hát ez az. Az időnk egyre csak fogy. És éppen ettől félek. Hogy minél kevesebb lesz az időnk, annál több lesz az érzés.