Az ijedtség, ami Sebastian felől sugárzott, szinte érezhető volt. Szemei óriásira kerekedtek, arca hófehér lett, száját pedig szólásra nyitotta, de nem jött ki rajta egy árva hang sem. Ennyire beparázott volna az apámtól?

- Nem kellene felöltöznöd előbb? - suttogta, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.

- Mi? - fordultam felé értetlenül - Miért?

- Mondjuk, mert egy szál köntös van rajtad. - mondta idegesen, majd kissé higgadtan hozzátette - Nem mintha nem tetszene, hogy alig van rajtad valami, de ha az apád meglát így minket, akkor egyből rosszra fog gondolni.

- Te... - kuncogtam fel - Te most megijedtél az apámtól?

- Nem. Dehogy. Csak nem hinném, hogy pont ilyen első benyomást kéne keltenem nála. Nem éppen így kellene talákoznom vele először. - mutatott az ajtó felé, ahol apa már harmadszor kopogott be.

- Hogy így?

- Ilyen félreérthető szituációban. - hadonászott kettőnk közt.

Annyira aranyos volt, hogy így aggódott azért, hogy mit szól az apám. És nem azért parázott, mert nem akart vele találkozni, hanem azért, hogy apa mit szól majd ehhez a helyzethez. Jó színben akarr feltűnni előtte. Talán... Talán tényleg komolyan gondolta ezt a "próbáljuk meg, mi lesz belőle" dolgot?

- Ne aggódj már, apám nem egy gyilkos őrült, aki lekaszabol, ha a kislánya közelébe mész. - nevettem tovább.

- Akkor nyisd már ki, mielőtt berúgja az ajtót. Így is túl sokat várattad. Mit fog gondolni, mit csináltunk? - hadarta, és idegesen a hajába túrt, majd egy helyben kezdett tipródni. Mosolyogva, és szinte hitetlenkedve fordultam újra az ajtó felé, majd elfordítottam a zárat, és utat engedtem apának.

- Na végre! - csak ennyit mondott köszönés helyett, összehúzott szemmel.

- Bocs, nem találtam a kulcsot. - legyintettem, és beljebb hívtam - Gyere be! Mi járatban?

- Csak a tegnapi vacsorán nem beszéltünk a terem papírjai... - kezdte, majd megakadt a szava, mikor körülnézett a nappaliban - Ó! Megzavartam valamit? - nézett rám kérdőn.

- Nem. Dehogy. Ő... - lépkedtem Sebastian mellé, akin láttam, hogy egyre jobban kétségbeesik. Kezeit először karba, majd zsebre tette, és továbbra is ide-oda lépkedett. - Ő Sebastian Stan, Amerikából érkezett, és a terembe jár edzeni. Csak angolul beszél.

- Aha. - pillantott rám, de csak egy másodpercig csupán. Hiszen, mióta észrevette Sebastian-t, csak őt méregette - Angyal Attila. - nyújtotta a kezét a férfi felé, aki jelen pillanatban inkább nézett ki egy félős, megszeppent kisfiúnak - Szóval amerikai, hmm? - kérdezte angolul. Egy keveset beszélt a férfi nyelvén, de közel sem olyan jól, mint én. De mindent értett, és általában válaszolni is tudott rá.

- Sebastian Stan! - kapott a férfi apám keze után, és megrázta - Örülök, hogy megismerhetem, uram. Sokat hallottam már magáról.

- Valóban? - pillantott rám apa - Hát... Én még semmit nem hallottam magáról. A terembe jár edzeni?

- Igen. - bólogatott hevesen - Igen. Aurórához járok órákra.

- És mi járatban van itt egy amerikai? - érdeklődött apa.

- Öhm... - most Sebastian pillantott rám. Tudtam, hogy mitől tart. Hogy apa kiakad, ha megtudja, hogy ki ő. Mély levegőt véve folytatta. - Egy filmet forgatunk. Pár hónapot az országban töltök.

- Ez az a szépfiú, akiért Anna úgy odavan? - kérdezett engem apa, természetesen magyarul, úgy, hogy Sebastian ne értse - Vele van kitapétázva a szobája, nem?

- Igen. De kérlek, apa. Ne kezdj el kombinálni, oké? Ő csak felugrott, mert éppen erre járt. Pár perccel előtted érkezett. - magyaráztam neki.

- Hé! - nevette el magát - Szóltam egy rossz szót is? Nem vagy már gyerek, el tudod dönteni, hogy mi a jó neked. De mikor megláttam, hogy mennyire be van rezelve tőlem, muszáj volt még kicsit rájátszanom.

- Nagyon gonosz vagy. - húztam össze a szemöldökömet - Nem kell ijesztgetned, oké? Ő csak... Csak egy ismerős, vagy mi...

- Hát persze... - bólogatott, majd egy kis morcos arckifejezést öltve újra Sebastian felé nézett, aki szerintem egyre rosszabbul érezte magát - Majd hívj fel, ha ráérsz, és ez a beszari már nem lesz itt. Lenne egy pár kérdésem róla is.

- Apaaa! - kuncogtam fel.

- Most nem zavarok tovább. - adott egy puszit az arcomra, majd újra Sebastian felé fordult, és őt szólította meg  - Viszlát, Steven. - köszönt el tőle, én pedig csak megforgattam a szemeimet, hiszen tudtam jól, hogy emlékszik a nevére, csak direkt szívatja szegényt.

- Viszlát, uram! - dadogta Sebastian, és újra kezet rázott az apámmal.

Kikísértem apát, közben megígértem neki még egyszer, hogy később felhívom. Mikor becsuktam mögötte az ajtót, egy hatalmas sóhaj szakadt fel a mögöttem álló férfi torkából.

- Jól vagy? - próbáltam komoly lenni, de nem bírtam visszatartani a kuncogást.

- Nem vicces. - mutatott rám a férfi, aki most már sokkal jobb színben volt. Levetette magát a kanapéra, én pedig csatlakoztam hozzá. - Nem mondtad, hogy az apád ilyen ijesztő, és ilyen nagydarab.

- Mondtam, hogy ő vezette a boksz csapatot, nem?

- Attól még nem kell ekkorának lennie. Betojtam tőle.

- Ne haragudj, de már akkor betojtál, mikor becsengetett. - nevettem fel.

- Tudom. Ne haragudj! - nézett rám bocsánatkérő szemekkel.

- Miért?

- Mert így kiakadtam. Nem szokásom, de... De ez most más.

- Más? - nem értettem, hogy mire céloz - Mi más?

- Te vagy más, Auróra. Már mondtam, nem? Mondtam, hogy hogyan érzek. Ezért nem akartam, hogy az apád ilyen helyzetben lásson minket. Nem akartam rossz színben feltűnni előtte. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy csak egy híres színész vagyok, akit nem lehet komolyan venni. Aki esetleg nem méltó a lányához.

- Nem gondolja ezt. - tekertem meg a fejemet, és már kicsit sem tartottam viccesnek a dolgot. Sokkal inkább meghatódtam a szavain.

- Nem akarom, hogy komolytalannak gondoljon, vagy olyannak, akiről mindenki azt hiszi, hogy játszadozik másokkal.

- Senki nem hiszi ezt, Sebastian.

- Mindenki azt hiszi. - hajtotta le a fejét - Mindenki azt hiszi, hogy könnyű nekem, mert híres vagyok. De éppen ez a nehéz a dologban, érted? Vagy azért van velem valaki, mert híres akar lenni, vagy pedig pont az ellentéte. Tehetnék bármit, lehozhatnám a csillagokat is az égről, akkor sem hinnék el, hogy egy átlagos, kicsit sem híres nő elég nekem. Mindig ez volt. Vagy magukat tartották túl sokra, vagy engem. - húzta el a száját, és nagy puffanással dőlt hátra a kanapén.

Én pedig akkor láttam meg benne a fájdalmat. Azt, hogy hiába van meg neki mindene, mégis a legfontosabb hiányzik az életéből. Amit pénzzel nem tud megvenni. A boldogság. Az őszinte, viszonzott szeretet.

- Hű! - szólaltam meg vidáman, legalábbis annak akartam tűnni, hogy kicsit oldjam a helyzetet - Most aztán nagyon külömlegesnek érzem magam. - dőltem hátra mellé, mire ő kérdőn nézett rám - Ha esetleg egy oldalon szerepelnénk az újságban, tuti, hogy a rólam szóló cikket olvasnák el többen. Egy menő edzőtermet vezetek nő létemre, ennél nem is lehetnék már híresebb. A másik meg... Szerintem simán versenybe szállhatnék bármelyik volt csajoddal. Elvégre nézz már ránk! Fiatal vagyok, te meg öreg. - nevettem fel. Sebastian pár pillanatig csak bámult rám, lassan mosolyra húzódott a szája, majd ő is nevetni kezdett.

- Esélyük sem lenne ellened. Még együttes erővel sem. - emelte fel a kezét, és megsimította az arcomat - Tökéletes vagy. És most kezdem úgy érezni, hogy talán túlságosan is.

- Ne hasonlítgassuk ezeket a kettőnk közti súlycsoportokat, oké? Felesleges. - rántottam meg a vállamat lazán, mire csak beleegyezően bólintott. Tovább simogatta az arcomat, de nem szólt egy szót sem.
Aztán lassan elkezdett közeledni felém. Annyira akartam, de a fejemben mégis megszólaltak a vészjelzők. Ne siessünk ennyire!

- Hohó! - toltam vissza a mellkasánál fogva - Van az a fajta lány, aki rád vetné magát, meg van az a fajta, aki berezel tőled. Na, én egyik sem vagyok. Ki kell érdemelni az a csókot, amit már másodszor próbálsz megszerezni.

- Azt a csókot már azóta meg akarom szerezni, mióta csak megláttalak. - suttogta a számba, majd újra hátradőlt a kanapén - De legyen! Kihívás elfogadva!

- Remek! - pattantam fel, és az ajtóhoz sétaltam, majd kitártam előtte - Későre jár, de holnap szabad vagyok egész nap. - mondtam, és kihívóan néztem rá. Ajkába harapva mosolygott rám, majd fejét tekerve kisétált a lakásomból. Az ajtó előtt állva fordult felém.

- Reggel kilencre itt vagyok érted. - mosolygott, majd olyan gyorsan, hogy felfogni sem tudtam, elém ugrott, és lenyomott egy puszit az arcomra úgy, hogy a szája széle elérte az én szám szélét. Meglepődve, és szótlanul bámultam utána, majd gyorsan becsuktam az ajtót, mielőtt elszabadul bennem a lány, aki rá akarja vetni magát.