A szomszédos kis étteremben ültünk Sebastian-nal, egy belső kis eldugott részen, pedig nagyon jó idő volt odakint. De nem akartuk, hogy bárki felismerje, és ne tudjunk nyugalomban megebédezni. Már az italokat is megkaptuk, amikor ő még mindig nem szólt hozzám egy szót sem azon kívül, hogy hol együnk, és hova üljünk.

- Mikor lesz a következő forgatásod? - kezdtem bele a csevegésbe, hátha csak nem talál semmi témát, amiről beszélhetnénk. Na, nem mintha ez sűrűn előfordult volna. Mindig volt valami, amiről el tudtunk beszélgetni.

- Öhm... Holnap hajnalban. - húzta apró, tényleg csak nagyon apró mosolyra a száját - Eljönnél megint?

- Habár simán felkelek korán, de sajnos dolgoznom kell holnap is. - húztam el a számat, pedig tényleg szívesen vele tartottam volna.

- Kár... - kortyolt bele a szénsavmentes vízébe, majd újra csendben maradt.

Eltelt újabb pár perc, én unalmamban a limonádém szívószálával játszottam, Sebastian pedig mindenhova nézett, csak rám nem.

- Oké. - könyököltem rá az asztalra, és közelebb hajoltam hozzá - Mi a baj?

- Miért? Mi lenne? - nézett rám a szeme sarkából, és láttam rajta, hogy próbálja eljátszani, hogy semmi gondja nincs.

- Látom, hogy valami zavar.

- Nem. Tényleg semmi.

- Jó színész vagy, de ezzel most nem tudsz átvágni. - húztam fel kihívóan a szemöldököm, mire végre elnevette magát.

- Oké... Bevallom, hogy tényleg bánt valami. - hajtotta le a fejét.

- Mondd csak! Persze, ha rám tartozik. - emeltem fel védekezőn a kezeimet.

- Nagyonis rád tartozik. Kérdeznem kell valamit...

- Igen? - vártam izgatottan a folytatást.

- Tudom, hogy volt már szó róla, de te és ez bokszoló fiú... Öhm... - kereste a megfelelő nevet.

- Gábor. - segítettem ki.

- Igen. Ő. Szóval te és ő... Tényleg nincs semmi köztetek? - bökte ki nagy nehezen a kérdést.

- Persze, hogy nincs. Már mondtam, hogy most már olyan nekem, mintha a bátyám lenne.

- Pedig nem igazán úgy néz rád. Ez s mai ölelés is... - mondta, de nem fejezte be a mondatot.

- Csak nem féltékeny vagy? - kuncogtam fel halkan, és még közelebb hajoltam hozzá az asztal felett.

- Tudom, hogy megbeszéltük, hogy nem randizunk, csak találkozgatunk. De nem hívjuk randinak... - kezdte a magyarázkodást, de kérdésemre nem felelt - De ha közted és közte van valami, akkor nem akarok bajt okozni nektek.

- Ha lenne Gáborral valami, akkor most nem veled üldögélnék itt, és nem veled várnám az ebédemet. - mosolyogtam rá kedvesen. Vajon tényleg féltékeny lenne?

- Ennek örülök. Csak tisztázni akartam, hogy hogyan állunk. - mosolygott rám sejtelmesen, mikor letették elénk a kiválasztott ételt.

- Hogyan állunk? - érdeklődtem kíváncsian.

- Tudom, hogy nem randizunk, de azért valami hasonlónak hívhatjuk a dolgot, igaz?

- Randizni általában azok szoktak, akik akarnak is egymástól valamit. - világosítottam fel.

- A két tucat vörös rózsa nem volt elég világos célzás, hogy én mit akarok? - kérdezte játékosan, majd mikor nem feleltem neki, leolvadt az arcáról a mosoly - Ó! Értem... Te nem akarsz semmit. - mondta kissé csalódottan.

- Nem erről van szó. - tettem vissza a tányér mellé a villámat - Te is tudod, hogy felesleges ebbe belebonyolódni. Úgy értem, hogy szívesen vagyok veled, mert nagyon jól érzem magam, és nagyon jó veled beszélgetni is. Nem gondoltam, hogy nem a saját nyelvemen találom meg azt az embert, aki megért. - tettem hozzá, majd folytattam az érveket - De te és én teljesen más világ vagyunk. És nem csak az életmódunkra igaz ez, hanem arra is, hogy két különböző kontinensen élünk. Te is tudod ezt, ugye?

- Igen. - hajtotta le szomorúan a fejét. Annyira aranyos volt így, hogy legszívesebben azonnal a nyakába borultam volna - Azért durva, hogy találok egy tökéletes lányt, erre a távolság szétszakít vele.

- Be kell ismernem, hogy én is szeretném. Nagyon is... A tegnap este után meg még jobban. - mondtam, és éreztem, hogy elönti a pír az arcomat.

- Láttam ám, hogy hogyan néztél rám a forgatáson. - kuncogott fel kacéran.

- Kuss. - nevettem zavartan, és hozzávágtam egy szem kukoricát a salátámból - Én nem az a fajta lány vagyok.

- Ebben egy pillanatig sem kételkedtem. - mosolygott meggyőzően, majd pár pillanat után újra komolyabbra fordította a szót - Szóval még csak féltékeny se lehetek erre a bokszolóra, ugye?

- Nem is kell annak lenned. Nem vagyok az a nagy pasifaló, szóval nem nagyon fogsz látni másokkal.

- Tehát csak messziről nézhetlek az elkövetkezendő időben. - jegyezte meg magának, de inkább kérdésnek hatott felém.

- Találkozhatunk ugyan így, mint eddig. - szóltam közbe gyorsan. Bármennyire is úgy gondoltam, hogy nem szabadna vele időt töltenem, valamiért a szívem nem engedelmeskedett az eszemnek.

- Csak nem érhetek hozzád úgy, ahogy akarok. - egészítette ki.

- Jobb lesz mind a kettőnknek.

- Biztos? Pedig úgy láttam, hogy szívesen megérintenéd őket. - hátradőlt a széken, és kicsit felhúzta a pólóját, így belátást nyertem a kockáa hasára.

- Fejezd be! - nevettem el magam. Tudtam, hogy csak poénkodva próbálja feloldani a lassan kínossá váló hangulatot, mert láttam rajta, hogy mennyire zavarja a kialalult helyzet. Tisztában volt vele ő is, hogy ha közelebb kerülnémk egymáshoz, azzal csak bonyodalmat okoznánk magunknak, és talán másoknak is.

- Szóval akkor maradunk barátok? - kérdezte reménykedve, de valójában én jobban reménykedtem benne, hogy meg fogja kérdezni. Elvégre az is benne volt a pakliban, hogy feláll az asztaltól és itthagy, többé pedig nem is látom. De ő nem ilyen...

- Az jó lenne. - bólogattam azonnal az ajánlatra.

- De azért udvarolgathatok néha, ugye?

- Nekem? Persze. El is várom. - feleltem szórakozottan, próbáltam elrejteni, mennyire bánom, hogy nemet kellett neki mondanom, hogy nem ugorhatok a nyakába, és nem szippanthatom be az illatát, hogy nem túrhatok bele a hajába, nem simíthatom végig a tökéletes testét, hogy nem csókolhatom meg, hogy nem veszhetek el benne, és hogy nem nevezhetem a magaménak. Pedig nagyon akartam. Mindennél jobban vágytam rá. A legrosszabb pedig az volt, hogy csak elképzelni tzdtam, higy milyenek lehetnek ezek a dolgok, mert sosem történtek és nem is történhetnek meg.

Azt viszont nem akartam, hogy hónapok múlva egyedül hagyjon, és visszatérjen a saját életébe. Ha most utat engednék az érzéseknek, akkor pillanatok alatt beleszeretnék, és ugyan olyan gyorsan törnék össze, mikor hazamenne.

Nem engedhetem meg magamnak, hogy ennél jobban kötődjek hozzá. Barátok. Annál többek nem lehetünk. Bárcsak ne lenne olyan nehéz parancsolni magamnak.

Hogy is történhetett meg ez az egész? Éveken keresztül senki iránt nem éreztem ilyet, de még csak hasonlót sem. Erre megjelenik ő, és felforgatja az érzelmi világomat, amit nagyon mélyen elzártam magamban. Hogyan tudott hozzáférni? Hogyan sikerült neki ennyi idő alatt?

Jobban belegondolva dühösnek kellett volna lennem rá, amiért ezt művelte velem. Vagy inkább magamra, mert engedtem, hogy ez történjen. Pedig annyi ideig ki tudtam zárni a pasikat az életemből, és csak a munkára komcentráltam. Miért pont most kellett elgyengülnöm, és miért pont egy világhírű amerikai színész miatt? Akivel sosem lehetne semmi...

De szerencsére még idejében megfékeztem őt is, és az én érzelmeimet is. Most, hogy tisztázva lett, hogy csakis barátok lehetünk, minden rendben lesz. Legalábbis nagyon remélem. Már csak a szívemnek kell megálljt parancsolnom, mert minden alkalommal, ha ránézek Sebastian-re, sőt, elég csak rá gondolnom, ki akar ugrani a helyéről. Meg persze a pillangók a hasamban, amik napról napra egyre többen lesznek. Valahogy ki kell irtanom őket, vagy legalább megzaboláznom.

Ugye még nincs késő?