Az ünnepek elteltével és a sikeres költözést követően boldogan készülök a holnapi munkára. Épp a konyhában főzöm a vacsorát, amit Dodger nagy érdeklődéssel figyelemmel kísér.
-Szívem, édesanyád hívott, hogy milyen babaágyat veszünk, mert talált valamit.
-Ohh, akkor vissza is hívom.- szaladtam a telefonomért. Apropó anyuék, hatalmas az öröm. Apa imádja Christ, anya pedig oda és vissza van érte. Azóta minden egyes telefonhívásnál Chrisről és a piciről kérdez, de azért engem se felejtenek el.
Visszasietve a konyhába a telefonnal a fülemen folytatom a főzést , mikor Dodger halkan morogni kezd. Értetlenül figyeltem őt , hisz halvány fogalmam sincs mért nézi meredten az ablakot ami az udvarra néz. Gyanítom láthatott valamit a kertbe, biztos egy macska vagy egy mókus lehet az. Nem tulajdonítva ennek sok figyelmet ,elköszöntem anyukámtól és befejeztem az utolsó simításokat.
-Dodgernek mi baja?-kérdezte tőlem Chris.
-Nem tudom, már jó pár perce így ül itt.-rántottam vállat és felé pillantottam.
-Kinézek a kertbe.-indult meg a terasz irányába, de Dodger rámordult. Értetlenül figyeltem, hisz a gazdájára nem szokott morogni sose.
-Szívem, lehet nem kéne kimenned.-fogtam meg a karját.
-Leoltom a lámpákat és bekapcsolom a riasztót. Kiderül akkor minden.-puszilt bele a hajamba és ellépett mellőlem. Magamhoz hívtam Dodgert és a kanapén ülve figyeltem, ahogy sötétbe burkolózik az egész ház és elkezd csipogni a riasztó, ahogy Chris beírta a kódot.
-Gyere ide.-hívtam magamhoz, mire hozzám bújva átölelt. A kertet figyelve nem láttam semmit se. Nem tudom mit nézhetett Dodger, de hirtelen felpattanva mellőlünk újra ugatni kezdett. Összerezzentem mert hirtelen történt, ő gyorsan az erkélyajtóhoz sietett és ismét morogni kezdett. Chris felkelve mögülem az ajtóhoz lépett és percekig a kertet figyelte.
-Valaki lehet kint.-suttogta halkan.
-Szívem, akkor gyere el az ablaktól. Mi van, ha fegyver van nála.
-Nálam is van. -pillantott hátra a válla felett. Összehúztam magam, mert az eddigi nyugodt vasárnap cseppet se volt továbbra is az.
-Kérlek kicsim, gyere onnan. -könyörögtem halkan neki, mire ellépett az ajtótól és az egyik szekrényhez sietett. Rémülten figyeltem őt, hogy mire készül, mire egy széfet pillantottam meg. Chris egy pisztolyt vett ki onnan és megtöltötte.
-Chris!-néztem őt ijedten.
-Maradj ott.
-Mért van a házban fegyver?
-Azért, hogy megvédjelek titeket.
-Kicsim itt lassan gyerek lesz, te pedig egy fegyvert tartasz itthon?!
-Próbálj meg most ne ezzel foglalkozni. Csak is a ti épségetek számít.
-Nem vagyok nyugodtabb, hogy egy fegyvert markolsz. -Jobban szeretném a combjaid markolni mint ezt kicsim. De most kérlek menj be a hálóba.
-Ki ne menj a házból!-keltem fel a kanapéról és sétáltam felé.
-Nem megyek, csak kérlek ti legyetek biztonságban. Menj be a hálóba. -pillantott le rám a válla felett.
-Kicsim kérlek tedd el. -simítottam a kezem a karjára.-Megrémiszt.
-Menj be a szobába.-hajolt az ajkaim után, majd finoman megcsókolta.- Perceken belül én is jövök.-simította meg az állam.
-Csak tedd el. Akkor bemegyek.-Chris nagyot sóhajtva visszatette a széfbe a pisztolyt, de nem ürítette ki a tárat. Elhívtam Dodgert mellőle és a háló irányába sétáltam. Csendben pakolásztam a gyér fényben ami csak az ablakon keresztül szűrődött be. Még lámpát se mertem kapcsolni, mikor megreccsent az ajtó előtt a parketta.
-Én vagyok csak.-dugta be a fejét Chris. Nekem a szívem kihagyott jópár ütemet ebbe a fél percben. Chris hozzám bújva átölelt és szorosan magához húzott.-Semmi baj. Itt vagyok. Vigyázok rátok.-suttogta a fülemhez bújva.
-Engesztelj ki amiért a frászt hoztad rám.-simítottam a tarkójára a kezem, mire ő az államnál fogva maga felé fordította az arcom és hevesen lecsapott az ajkaimra.

Lágy cirógatásra nyitottam ki a szemeim. Chris gyengéden elsimította a hajam és közelebb csúszott hozzám.
-Jó reggel kincsem.-suttogta halkan, mire Dodger befurakodott közénk és boldogan csókolta végig mindkettőnk arcát. A tegnapi rossz érzésnek nyoma se volt, ilyen ébresztést követően, de szerencse, hogy Chris visz munkába így útközben sem eshet bajom.
Azt mondják új év, újult erő. Hát nem tudom, valahogy nem éppen így érzem. Picit ideges vagyok, hisz ma már főnökként fogok az irodába bemenni, emellett Miával beszélnem kell, hogy van-e fejlemény az Adam üggyel. Mind a kettő nyugtalanít, de leginkább az a tudat, hogy valaki este biztos járt a kertünkben.
Összeszedtem a cuccaim és felöltöztem, próbáltam csinosabbra venni a figurát, hisz mégis csak kisfőnök vagyok. Első napom így meg kell adni a módját ennek.
Chris a nappaliban csatolta az óráját a csuklójára mikor sietős léptekkel indultam meg a konyha felé.
-Nagyon csinos vagy.- jegyezte meg halkan.
-Úgy gondolod?-pillantottam fel a szemeibe a pult mögül, miközben pakoltam a táskámba az ebédem.
-Igen. Remélem az irodád hangszigetelt és kulcsra zárható.-harapta meg az ajkát vigyorogva, majd lassú léptekkel sétált irányomba.
-Megnézhetjük esetleg közösen, persze ha tudsz időt szakítani rám.-simítottam meg a mellkasát.
-Rád bármikor.-simította végig az oldalam.
-Na gyere szépfiú. El fogunk késni.-húztam végig a kezem a karján.
-Te főnök vagy. Késhetsz.-suttogta halkan.
-De nem az első napomon. Szóval gyere.-kaptam a vállamra a táskám és indultam meg az ajtó felé. Chris is utánam sietett, majd a kocsiba beülve el is hajtottunk a ház elől.
Telefonom percenként jelzett a táskámban így nagynehezen kitúrva onnan feloldotta a képernyőt.
-Minden vezetőt várok az irodámban, pontban 8:00 kor megbeszélésre. -Az órára pillantva volt még fél óránk beérni. Nem volt valami vidám hangvételű üzenet így aggódni kezdtem mégis mi lehet ami ennyire fontos.
-Minden rendben?-sandított felém Chris, mivel látta, hogy rágom a szám szélét idegességemben.
-Nem tudom. 8- kor megbeszélés lesz. Ott kell lennem.
-Ohh...Akkor a reggeli menet kimarad.-szomorodott el, mire megcsapkodtam a combját.
-Majd délbe várlak az irodámban.-simítottam végig a kezem a lábán,mire a kézfejemre csúszott a tenyere.
-Alig várom.-csókolta meg a kezem, majd összefonta az ujjainkat.
Az út hátralévő része csendben telt. Hallgattam a rádiót amiben a szokásos reggeli műsor ment. Ahogy közeledtünk a belváros irányába egyre több és több autót véltem felfedezni akik mellettünk araszoltak a reggeli csúcsban ,pont úgy ahogy mi is. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a táskám oldalán és percenként az órára pillantottam, remélve hogy egy picit megáll az idő és mi ezalatt jó pár méterrel előrébb kerülünk.
-Nagyon feszült vagy kincsem.-szorította meg Chris finoman a kezem.
-Igen, mivel első nap, kapásból megbeszéléssel kezdünk. Azt se tudom mit kell csináljak. Emellett valami vadidegen barom sétálgat este a kertünkben és még hozzáteszem az Adam ügyről is kuss van. Hogy legyek nyugodt? -fakadtam ki.
-Tudom,hogy ez mind idegesít, de kérlek gondolj arra, hogy a pici ott van a hasadban. Vigyáznod kell. Nem szabad idegeskedni.-simogatta hüvelykujjával a kézfejem.
-Hhh.. tudom.-döntöttem hátra a fejem a fejtámlának.
A hosszas araszolást követően még épp időben leparkoltunk a Stúdió előtt így rohantam befele az irodába, hogy ledobáljam a cuccaim és odaérjek Mr. James irodájához. A csapatom épp valamin ügyködtek a konyhába, nem is figyeltem mit, mert annyi dolog kavargott a fejemben, hogy ezzel nem tudtam most foglalkozni. Egy gyors köszönést követően ledobtam a cuccaimat a szobámban, majd a telefonom és a noteszom felkapva siettem tovább.
Mia értetlenül figyelt, minek rohangálok ennyire, de rám hagyta. Úgy is tudta elmondom, ha egy kicsit lehiggadok.
Gyors léptekkel szelem át a folyosókat, mire pontban 8:00-kor megálltam Mr. James ajtaja előtt.
Kifújva a levegőt próbáltam rendezni a lélegzetvételeim. Mint aki maratont futott, pláne várandósan nem valami nagy élmény. Szegény kicsi kapaszkodhatott idebent ahogy az elmebeteg anyja rohan össze-vissza a folyosókon keresztül. Hasamra simítva a kezem próbáltam tudatni vele, hogy nagyon sajnálom és igyekszek még jobban odafigyelni rá, hisz ő a mindenünk, az életünk értelme.
Bekopogva beléptem a tárgyalóba és helyet foglaltam.
Csendben figyeltem a körülöttem beszélgető embereket. Látni láttam már kőket, de nem tudtam, hogy ők mind vezetők. Én kis tudatlan itt ülök a nagykutyák közt és halvány fingom sincs mit is kéne csináljak.
-Köszönöm, hogy eljöttetek. Ez az új év nem kezdődik annyira boldogan mint ahogy szerettük volna, hisz egyik társunk sajnos szörnyű kínok közt elhunyt. -köszörülte meg a torkát Mr. James. Mindenki egy emberként hüledezve hallgattuk főnökünk beszédét. Nagyot nyeltem, mert van egy sejtésem kiről lesz szó.
-Sharon elhunyt az ünnepek alatt. Kérlek nagyon vigyázzatok magatokra, mert úgy tudom a tettest aki végzett vele nem kapták még el. -sóhajtott fel keserűen, mire én teljesen ledermedtem. Adam még szabadlábon van? Mért? Mi van ha ő volt a kertünkben tegnap? Remegni kezdett a kezem, éreztem, hogy el fogok ájulni itt helyben. Az asztal szélét szorítva próbáltam összeszedni magam, hogy ne itt mindenki előtt dőljek le a székről. -Ennyit szerettem volna, kérlek továbbítsátok az alkalmazottaitok felé is, de úgy, hogy ne keltsetek pánikot. Vigyázzatok magatokra és ők is. Amíg még ez az ember szabadlábon van, óvatosnak kell lennünk.-zárta le a megbeszélést Mr. James, majd egy biccentéssel távozott a tárgyalóból.
Mindenki felkelt a székéből így én is megindultam az iroda felé. Lépteim lassúak voltak, remegtek a térdeim. Olyan érzés kerített hatalmába, hogy ennek még nem lesz jó vége. Féltem, reszkettem. Tuti fix, hogy teljesen be fogok golyózni. Ez az ember egy elmebeteg. Én hülye pedig bedőltem neki. Chrisnek nagyobbat kellett volna ütnie, hogy fel se keljen, csak akkor ő megy börtönbe.
Elkeseredve beléptem az irodába mikor feltűnt, hogy senki sincs a gép előtt. Mért kell egyedül lennem, hisz eddig itt volt mindenki. Hol vannak?
-Meglepetés!-kiáltották egyszerre ahogy benyitottam az irodámba. Ijedten a szívemhez kaptam és néztem körbe. Az asztalomon apró sütemények voltak és egy csodás csokor virág.
-Meg szerettünk volna lepni az első napodon, hogy ne izgulj annyira. -mosolygott rám Mia boldogan. -Igyekszünk majd minden kérésed teljesíteni és a legjobb csapat lenni ebben az évben is.-meghatódva öleltem magamhoz barátnőm, majd intettem a többieknek is így egy nagy csoportos ölelésben részesültem, ami valljuk be most nagyon jól jött. Remegtek a kezeim és ők még arról semmit se tudnak, hogy Sharon elhunyt, csak Mia.
-Köszönöm srácok. Tündériek vagytok.-törölgettem a szemeim. - De viszont most fontos dolgot kell mondjak, így kérlek üljetek le.-intettem a kanapé irányába. Mindenki csendben leült, Mia látta rajtam, hogy valami nem okés így ami hozzám közelebb lévő fotel volt ,ott foglalt helyet.
-Minden rendben?-kérdezte félve Steve.
-Hhhh.. srácok. Ma reggel volt egy megbeszélés és közölték velünk, hogy az ünnepek alatt Sharon elhunyt.- egy emberként kapott mindenki a szája elé döbbenten. -Tudom, szörnyű hír, de az méginkább, hogy a tettest még nem kapták el, így ő szabadon jár-kel. Kérlek nagyon figyeljetek oda. Vigyázzatok magatokra és a családotokra. Nem szeretném, ha bárkinek is baja essen. Rendben?- néztem őket könyörögve mire Mia felállt mellőlem és átölelt. Szorítottam magamhoz, mert rettegtem. Biztos vagyok benne, hogy engem akar Adam. Mégpedig holtan látni. Gyanítom még jobban fel van azzal bőszítve, hogy nyomozás indult ellene és mivel engem látott a lakásánál a rendőrökkel, gyanítom azt tette össze ebből, hogy az én kezem van a dologban. Holott én csak segítek. Sharon anyja indította el a nyomozást, én csak információt szolgáltattam Jakenek.
-Szóval kérlek vigyázzatok rendben? -engedtem el barátnőm mire mindenki bólintott egyet. -Gyertek egyetek, tereljük most a gondolatunkat más irányba. Ne ez  a szörnyűség nyomja rá a bélyegét a napra.-nyújtottam feléjük az aprósüteményt, mire mindenki falatozni kezdett. Mia finoman simogatta a hátam, hogy megnyugodjak és érezzem, hogy velem van, nem hagy magamra, ami valljuk be most nagyon jól jön.
-Nyugi, minden rendben lesz. El fogják kapni ezt a mocskot.-suttogta halkan.
-Nagyon remélem. De rohadjon meg, hogy így rejtőzködik.
-Jake egész ünnepek alatt ezen az ügyön volt. Ne tudd meg. Ez egy pszichopata.
-Mondtam én. -ingattam a fejem, majd átsétáltam a gépemhez és végig pörgettem az e-maileket. A többiek halkan beszélgettek, míg Mia az asztalom szélén ült és falatozgatott a süteményekből.
-Köszönöm nektek mégegyszer.- simítottam meg a karját.
-Megérdemled, na meg a picúr is. -intett a hasamra. -Ugye jól vagytok?-nézett rám aggódva.
-Igen. Persze, minden rendben.-mosolyogtam rá boldogan.
Csendben figyeltem a csapatom, hálás voltam nekik, hogy ilyen csodás emberekkel vagyok körbevéve.
-Mára mi a feladatunk amúgy? -pillantott felém Mia.
-Hát majd bekellene rendezni lent a stúdiót. A következő jelenethez.
-Rendben. Szólj majd mikor kezdünk. -szállt le az asztalról, majd visszaült a fotelbe velem szemben.
-Egyétek meg aztán majd utána.-néztem boldogan végig rajtuk,  addig úgy gondoltam visszaválaszolok az e-mailekre, amiket kaptam, majd percekkel később felállva az asztal mögül intettem a többieknek és megindultunk a stúdió irányába.
Mia végig mellettem jött, még véltetlen se tévesszen szem elől.
Fellélegeztem mikor leértünk és megláttam Chris. Hatalmas nyugodtság lett úrrá rajtam. Mostmár biztonságban vagyok, nem eshet bajom, hogy ők itt vannak velem.
Csendben ülve az egyik asztalnál dolgoztam ki holnapra az anyagot, mik lesznek a feladatok, mikor eszembe jutott, hogy nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ezt az elképzelést meg tudjuk valósítani.
Felkelve onnan hátra mentem a raktárba ahol a rengeteg bútor és a dekoráció volt összepakolva, majd kutatni kezdtem.
Nem tudom pontosan hol is lehet az amit keresek, mivel a gyér fényben nem igazán látok sokmindent, de óvatosan odébb kezdtem pakolni, hogy jobban szemügyre tudjam venni a körülöttem lévő dolgokat. A folyosó üres volt mögöttem és a helység is ahol jelen pillanatban tartózkodok. Csak egyedül én matatok itt a sötétségben, bele se gondolva, hogy épp senki sincs körülöttem aki vigyázhatna ránk.
Oldalra pillantva egy sétapálcán akadt meg a szemem, így azt gyorsan megragadva kerestem tovább. Ha valaki rám mer ijeszteni azt agyon verem ezzel a fa rúddal isten bizony.
Beljebb és beljebb lépkedve egy érintést éreztem meg a hátamon így hirtelen megfordulva, nyolc szívroham közepedte nyugtáztam magamban, hogy ez csak egy szobor ami le van takarva és annak a keze ért hozzám.
-A csökött kezedet, hogy törném le és a szívbajt hozod rám.-morogtam halkan, miközben kutakodni kezdtem az előttem heverő dobozokban.
Nem éppen halkan bontogattam a dobozokat, miközben szitkozódtam, hogy semmi hely nincs itt arra, hogy keresgéljek egy határozott rántást éreztem meg a karomon.
-Csendben maradsz! Ha sikítani mersz most helyben megöllek.-elöntött a pánik, mert azzal a sötét tekintettel találtam szembe magam akivel semmiképp se akartam. Hogy került ez ide? Az őrökön hogy vergődte át magát? Bár ha a rendőrséget kicselezte, azokat se lehetett nehéz elkerülni.
Szorított a karomon így visszazökkentem a valóságba. A kezemből kiejtve a sétapálcát próbáltam kitépni a karom a szorításából, de esélyem sem volt. Adam visszarántott magához és nekinyomott az egyik szekrény háttámlájának. -Mégis mi a faszt képzelsz te magadról?! Rám küldöd a rendőröket?
-Nem én indítottam a nyomozást.-sziszegtem halkan.
-Azt mondtam kuss.-ragadta meg az arcom. Keze mint a satu úgy fogott. A szívem ezerrel vert a mellkasomban, már attól féltem nem abba fogok meghalni, hogy Adam kinyír hanem, hogy le fog állni a szívem. -A leges legjobb helyen futottunk össze te hülye picsa. Nem tud érdekelni, hogy annak a fasznak a gyerekét várod. Az az egy érdekel, hogy te szépen csukott szemmel itt a mögöttem lévő ládában bezárva legyél holtan. Nem fogsz kiabálni se. Semmit se tudsz tenni.
-Eressz el!-csuklott el a hangom ahogy kapkodtam levegő után.
-Erre rábasztál kiscsillag.-vágott a földre így a körülöttünk lévő dolgok egymás után borulni kezdtek. Adam felrántott onnan, majd visszavágott a szekrénynek.
-Ava minden rendben?-az előttem álló férfi egy kést kapott elő, jelezve ha bármit is merek róla szólni annyi nekem. Bár így is-úgy is annyi lesz. Nem tudom mit tehetnék, hogyan szabadulhatnék innen, de egy a fontos. A kicsinek nem eshet baja! Adam rántott egyet a karomon, hogy válaszoljak Miának akinek a léptei közeledtek irányunkba.
-Igen, persze Mia. Csak levertem egy dobozt. Minden rendben.-remegett meg újra a hangom, mire Adam a kést végighúzta az arcomon. A jég hideg fém érintésére kirázott a hideg. Szemeim összeszorítva imádkoztam, hogy ez csak egy rossz álom legyen, de sajnos nem az volt.
-Segítsek?-kiáltott vissza barátnőm.
-Igen, kérlek.-mire egy hatalmas pofon csattant az arcomon. Az előttem álló férfi ellépett mellőlem és megindult barátnőm irányába. A sétapálca után kutatva próbáltam uralni a helyzetet mire csak arra eszméltem fel, hogy Mia a földre rogy. A kezei az alhasán voltak, majd mikor jobban megfigyeltem az ujjai közt kibuggyanó vért riadtan indultam meg irányába. Mikor már a közelébe voltam Adam elrántott és a földnek vágott. A hasamra esve próbáltam felkelni onnan, de egy éles fájdalom ebben megakadályozott. Sikítani se volt erőm, mert a fájdalom szétáradt a testemben.
-Mondtam, hogy befogod a pofád.-rántott fel, de elernyedve kicsúsztam a kezei közül. Remegett a térdem a fájdalomtól, attól, hogy Mia vérzik és attól, hogy a halálom közeleg.
Adam a sétapálcát felkapva mellőlem a falnak szorított. A torkomnak nyomta a fa pálcát így nyelni és levegőt venni is alig tudtam.
Éreztem, hogy elönt a forróság és ez nem csak a könnyektől volt amik patakokban folytak az arcomon végig, annyira, hogy már alig láttam ki a könnyfátyol mögül, hanem a lábamon végig a combomon egy meleg folyadék csordogált lefelé egészen a bokámig. Akár mennyire is próbáltam megnézni mi is az, nem tudtam, mivel Adam folyamatosan visszanyomott a falhoz. -Most kurvára figyelj ide te kis picsa. A barátnőd ájultan hever ott, mellette szeretnél feküdni, vagy legyen több dolgom és tegyelek be mind a kettőtöket a ládába?
-Húzz... a ..faszomba..-nyögtem ki zokogva, mire újra a földre lökött, de olyan erővel, hogy bezuhantam a dobozok, bútorok közé és lefejeltem az egyik szobor talapzatát.
Fájdalmasan nyitogattam a szemeim, de csak pillanatokat láttam két pislogás között.
Steve Miát szedi össze a földről, míg az őrök bilincsbe verik Adamet, majd ismét sötétség.
Teljesen elnémult a külvilág. Azt se tudom velem mi történik épp. Annyi biztos, hogy valami meleg folyadékban fekszek a földön ami áztatja a ruhám és piszkosul fáj mindenem. A végtagjaim mintha ólomból lennének, nem bírom mozgatni, de még élek! Itt vannak az őrök, akiket tompán hallok amellett, hogy valaki torka szakadtából ordítozik.
Nehezen ismét kinyitva a szemem Chris jégkék szemeivel találtam szembe magam.
Könnyei patakokban folytak az arcomra ahogy az ölébe húzva tart. Mellkasomra borulva zokog az a férfi akit szeretek.
Reszkető kezeimet felemeltem és a nyakára simítottam, hogy közelebb húzzam.
-Valaki hívjon már orvost.-üvöltötte zokogva, mire újra lehunytam a szemeim és a végtagjaim elernyedve hulltak a földre. Elfáradtam.
Borzasztó gyenge voltam. Mozdulni nem bírtam. Azt meg elképzelni nem tudtam, hogy Chris mért zokog ennyire. Biztos megijedt, hogy a földön fekszek ájultan, de az ijedtségen kívül mást is láttam a szemeiben abba a fél másodpercre.
Nem tudom megmagyarázni mi volt az. De szörnyen rossz érzés keltett bennem.
Percekkel később, de lehet órák is lehettek ezek, nem tudom, de egy hordágyon tolhattak. Csak tompán hallottam a körülöttem zajló eseményeket, de ezeket is alig, hisz félig voltam csak magamnál. Zúgott a fejem, gyanítom amiatt, hogy lefejeltem a szobor talapzatát, de lehet a levegőhiány miatt is. Lepillantva a karomra elszörnyedtem, ahogy tovább vezettem a tekintetem magamon. Tiszta vér volt a ruhám, a nadrágom, minden még a hajam is. Ahogy tudatosult bennem, hogy vérzek meg is éreztem magamon ennek a szagát és ez émelygést váltott ki belőlem. Biztos vagyok benne ha ez a sok vér mind belőlem van akkor azért is szédülök.
Tompán hallgattam a körülöttem zajló beszélgetést. Ahogy toltak a hordágyon csak a plafonon lévő ledlámpák villogó fénye vakított el másodpercenként ahogy sietve szelték velem a folyosókat. Halvány foltokat láttam a villogó fények mellett, majd meghallottam a fejem felett egy férfi hangját. Fiatal lehetett, de ahogy felnéztem, nem tudtam kivenni az arcát. Csak egy fehér köpeny volt rajta, mellette meg egy másik férfi, de ő nem viselt ilyet.
-Uram nyugodjon meg, kérem.-teljesen ismeretlen aki épp beszél. Sose hallottam ennek a férfinek a hangját.
-Hogy tudnék? A párom ott feküdt a vérében a földön, hogy tudja ezt mondani, hogy nyugodjak meg? Csináljon már valamit!-zokogott folyamatosan a kezemet szorító férfi, miközben fél kézzel a hajamat simogatta. Az ő hangját ezer közül is felismerem. A gyermekem apja.
-Uram azon vagyunk.-próbálta nyugtatni az ismeretlen férfi, mire egy maszkot tett az arcomra. Résnyire nyitott szemeim Chris tekintetére vándoroltak .Kisírt szemekkel figyelt és szorította az ajkaihoz a kezem, mire elnyomott az álom és megszűnt körülöttem a világ létezni.

Nem tudom mennyi ideig lehettem kiütve, de az feltűnt, hogy nem otthon vagyok. A fertőtlenítő illata és különféle gyógyszerek szaga terjengett a levegőbe. Mellettem egy gép halkan csipogott, aminek a hangja kezdett idegesíteni.
Lassan nyitogatva a szemem Christ pillantottam meg magam mellett, aki a fotelben ájultan aludt. Óvatosan megpróbáltam feltornázni magam az ágyon, de egy éles fájdalom nyilalt a hasamba. Elernyedve rogytam vissza a párnák közé. Sajgott minden mozdulat így inkább azt láttam jónak, ha fel se kelek onnan. Mint akin áthajtott az úthenger. Nem érzem a lábaim, tompa és gyenge vagyok. Zúg a fejem még mindig, de egy biztos. Chris itt van velem és vigyáz ránk.
Kezeimet próbáltam kényelmesen magam mellett pihentetni, de feltűnt, hogy ezernyi drót lóg ki belőlem, ahogy az ágy mellett lévő gépekre vagyok kötve. Megdörzsölve a szemem próbáltam magamhoz térni, mire Chris megmoccant a fotelben. Álmos és meggyötört tekintete egyből megváltozott, ahogy megpillantotta, hogy felkeltem.
-Kicsim!-pattant fel a székből és rohant oda az ágyamhoz. Újra próbáltam, hogy felülök, de ismételten kudarcot vallottam. Nem ment. -Szívem, ne mozogj.
-Hol vagyok? -érintettem meg a kezét. Hangom halk volt, ki volt száradva a torkom. Fájt is piszkosul beszélni. Megijesztett, hogy egyik percről a másikra, hogy meg tud változni az ember élete. Egyszer fent utána pedig a mélybe zuhan, egyetlen egy pillantás alatt.
-Kórházban. -simította végig az arcomat gyengéden. Szemeit figyelve halványan csillogtak. Valami nem volt rendben vele. Olyan mintha beteg lenne. Sápadt az arca, szemei alatt hatalmas karikák. Teljesen össze volt zuhanva a mellettem lévő erős férfi.
Mégis mi történt ami ennyire megviselte? Biztos hogy megijedt, hogy tiszta vér volt a ruhám és, hogy ájultan fekszek. Na meg Mia. Vele mi lehet? Hirtelen Chrisre kaptam a tekintetem. Mi lehet a barátnőmmel? Ugye.. ugye nincs baja? Ahogy felelevenedett a szemem előtt a történtek egyre hevesebb ütemet kezdett diktálni a ketyegőm.
-Mia ugye jól van?-kapkodtam levegő után, ahogy bevillant barátnőm arca.
-Igen. Minden rendben van vele.-mosolyodott el halványan, majd keserűen felsóhajtott. Kezemet az arcára vezettem és az ujjaimmal finoman cirógattam a szeme alatt lévő területet.
-Mi a baj kicsim? -ahogy ezt a kérdést feltettem Chris arca eltorzult és az ágyra borulva zokogni kezdett. Nem értettem mi váltotta ki ezt nála így nehezen, de közelebb csúsztam hozzá, hogy átöleljem. Hosszú percekig zokogott, már már fuldoklott a könnyeitől, így megpróbáltam az álla alá nyúlva felemelni az arcát. Megrémisztett, hogy ennyire sír és nem tudom miért.-Kicsim, minden rendben. Ennyire megijedtél? -cirógattam a haját lágyan.
-E...elment. Nincs ... nincs többé.-nyögte zokogva ahogy a könnyei csorogtak a kezemre. Szemeit figyelve semennyire se csillogtak már. Csak a fájdalmat és a szenvedést láttam benne, meg azt, hogy összetört.
-Ki...kicsoda ?-fájt így látni. Nekem is könnyek gyűltek a szemembe ahogy néztem őt.
-A szerelmünk gyümölcse. A mi kis csillagunk.. nincs már -pillantott le a hasamra, majd tenyerébe temette az arcát. Hidegzuhanyként ért a hír. Elvesztettük a kisbabánkat. A torkom összeszorult és a könnyeknek szabad utat hagyva zokogtam fel hangosan, mire Chris felült mellém az ágyra és magához szorított. Hangosan egymás karjaiba dőlve zokogtunk. Szorosan kapaszkodtam belé, mint egy mentőmellénybe. Felfogni nem tudom, hogy nincs többé. Nem lesz kisbabánk, nem lesz a szüleinknek unokájuk. Chris nem lesz apa ami annyira szeretett volna lenni. Én pedig nem leszek édesanya, ami minden vágyam volt.
A műszer mellettem egyre hangosabb és gyorsabb csipogásba kezdett. Gyanítom a pulzusomat mérte és az most jelen pillanatba cseppet se volt nyugodt. A szívem darabokra hullott és sajgott. Mintha egy tőrt forgattak volna meg benne.
-Kicsim...-hallottam meg Chris rekedt hangját ahogy próbál levegőhöz jutni. -Életem, kérlek....-simította ki az arcomból a hajam.
-Chris nincs... nincs többé?-csuklott el a hangom ahogy néztem a szemeit, amik vörösek voltak a sok sírástól.
-Nincsen szívem. -remegett meg az ajka, ahogy keservesen nézett a szemeimbe.
-Mért?- tört fel belőlem újra a sírás.
-Mert.. mert elvetéltél, ahogy ellökött az a fasz.-szorította ökölbe a kezeit. -A vértócsába fekve találtalak meg.-nyelt egy nagyot ahogy visszagondolt az elmúlt órákra. Lehúzva magamról a takarót néztem végig magamon és simítottam végig a tenyerem a hasamon. Mért nem vagy velünk kincsem? Az én hibám, az egész. Nem figyeltem. Minden másra koncentráltam csak rád nem.
Összedőlt bennem a világ, fel se tudom fogni, hogy ez velünk történik.
-Miattam van ez.-zokogtam fel újra, elkeseredtem, hogy ennyire nem figyeltem erre az egy dologra.-Chris ez az én hibám.-túrtam idegesen a hajamba, szét zuhantam. A szívem zakatolt, ki akart esni a helyéről.
-Nem.. nem kicsim! Erre ne is gondolj.-kapta el az arcom és odahajolt, hogy megcsókoljon, de kiszakítottam a tartásából magam. Szemeimet összeszorítottam így még több könny folyt végig az arcomon és áztatta el a felsőm.
-De igen. Mert hülye voltam! Nem .. nem figyeltem. Mért nem én haltam meg? Én nem tudok így élni Chris..-néztem őt, de fájt a tudat, hogy mindenről én tehetek. Megfosztottam a boldogságától.
-Nem tehetsz te semmiről. Ne mondj ilyet kicsim. -hajolt oda hozzám, majd gyengéd csókokkal borította be az arcom. Nyeltem a könnyeim amik megállás nélkül patakokban folytak. A mellkasom elnehezedett, mintha egy mázsás súlyt tettek volna rá, ettől pedig alig kaptam levegőt.
-Rosszul vagyok magamtól. Meg akarok halni Chris. Így semmi értelme az életemnek. Nem tudlak boldoggá tenni. Nem lehetsz apa..-szüntelenül folytak a könnyeim, amiktől lassan megfulladok. Nem is lenne baj, hisz semmi értelme nincs már semminek se.
-Újra próbáljuk. Vigyázunk még jobban mint eddig. Kicsim ne mond ezt. Nem tehetsz semmiről se.-bújt közelebb. -Nekem te vagy a mindenem. Tőled szeretnék gyereket, veled akarok megöregedni. Ha te nem vagy nincs értelme az életemnek. Nem akarlak elveszíteni, soha! Soha, de soha! Ne mond ezt, hogy meg akarsz halni.-sírta el magát ahogy kiejtette az utolsó szavakat miközben cirógatta az arcom ,majd a hajam hátra simította.
-De látod, hogy erre az egy dologra, a gyerekünkre nem tudtam vigyázni! Hogy akarsz így gyereket tőlem? Egy ilyen elbaszott nőtől aki még megszülni se tudja. Ha megszületik mi lett volna? -cikáztak a rosszabbnál rosszabb gondolatok a fejembe miközben ostoroztam magam.
-Ha megszületik egy boldog család lettünk volna, de így is azok vagyunk. Nem adjuk fel! Most is boldog család vagyunk! És azon leszek, hogy felálljunk ebből a helyzetből és újra a monitoron nézhessük a gyermekünket.
Ne gondolj arra, hogy elhagylak, vagy bármi ilyenre, mert nem foglak. A mi szerelmünk kibír mindent és most szükségünk van egymásra. Nem hagylak soha se magadra, ahogy tudom, hogy te se fogsz engem. Mert szeretjük egymást. -szipogott halkan ahogy a kezeimet szorította a mellkasához.
-De meg se tudtam tartani! -töröltem ki a szememből a könnyeim amik szűnni nem akartak. Kezeim remegtek ahogy rájuk pillantottam. Mint akit ráz az áram, egész testemben remegtem. Szétcsúsztam teljesen.
-A következőnél sikerülni fog.-simította meg az arcom gyengéden.- Nem adjuk fel, nem hagyom.
-De nekem ő kell.-sírtam el újból magam ahogy a vállára döntöttem a fejem.
-Tudom szívem.-dőlt le mellém az ágyra és odadöntötte a párnámra a fejét.- tudom kicsim, hogy ő kell neked.-simította meg gyengéden a hasam.
-Én rossz anya vagyok.-néztem fel a szemeibe.
-Nem.. nem! Ilyenre ne gondolj! A legcsodásabb anya vagy, a legcsodásabb nő akit valaha ismertem. Bújj ide hozzám, gyere.-nyújtotta ki felém a karját. Mellkasába fúrva az arcom szorítottam a pólóját. Elfehéredtek az ujjaim annyira görcsösen kapaszkodtam belé.
-Hiányzik.-sírtam némán, ahogy szorítottam magamhoz őt.-Üres vagyok Chris. Semmi nincs itt bent.-mutattam a szívemre.
-Nekem is hiányzik kincsem. Nagyon hiányzik.-csuklott el a hangja ismét, majd az arcát a hajamba fúrta. Rázkódott a mellkasa így ebből gondolom ő is ismét sír ahogy én is.
Egymás karjaiba fekve zokogva feküdtünk az ágyon. Nem szólalt meg egyikünk se, csak némán sírtunk. Chris finoman a homlokomra adott egy csókot, majd elsimította a hajam. -Megmostam a hajad is, miután végeztek a műtéttel. -suttogta halkan, miközben a keze az arcomra csúszott.
-Te fürdettél?
-Igen. Nem engedtem senkinek se, hogy hozzád érjen. Scott hozott ruhát is anyával, meg ami kellhet.
-Ők tudják? -pillantottam fel rá könnyes szemekkel. 
-Igen.-hajtotta le a fejét szomorúan. -Anyukádéknak is szóltam így nem kell neked elmondani.- húzott közelebb finoman magához.
-Chris... én, én nem akarom, hogy elhagyj. -csuklott el a hangom, majd folytattam.- Én szeretnélek boldoggá tenni, szeretném hogy egy család legyünk, hogy te apa lehess. Úgy gyűlölöm magam ezért, hogy nem vigyáztam, hogy nem ...
-Én szeretlek Ava. Kicsim te vagy az életem, mint már mondtam. Senki mástól nem akarok gyereket, csak is tőled! Mindig kitartok melletted jóban, rosszban. Betegségben, egészségben. -cirógatta finoman az arcom miközben az orrát az enyémhez simította.- soha de soha nem hagynálak magadra. Ezek után meg pláne nem.
-De...
-Kicsim, nem tehetsz semmiről. Mindenről az a barom tehet, te semmiről se. Te mindvégig szedted a vitaminokat, hogy a kisbabánk egészséges legyen és fejlődjön. Egészségesen étkeztél, jártunk mindig orvoshoz. Te mindent ,sőt még többet tettél érte, mint amit lehet. Egy percig ne hibáztasd magad kérlek, mert én rendületlenül ugyan úgy szeretlek, mint eddig, ha nem jobban.
-Szeretlek Chris.-kapaszkodtam meg a kezébe, ami még mindig az arcomat fogta és lágyan simogatta.
-Szeretlek Ava. Mindennél jobban. Te jelented nekem a világot.- bújt a nyakamhoz és finom puszikkal hintette be a bőröm.
-Lesz kisbabánk ugye?-szorítottam magamhoz ahogy a plafont bámultam.
-Igen. Következőre már hárman fogunk itt lenni. Itt fogod tartani a kezedben a mi kis kincsünket.-pillantott fel mosolyogva a szemembe. -Mindennél jobban szeretlek édesem.-húzott a karjaiba.
Lassulni kezdett a szívem ritmusa, de a fájdalmon ami átjárta, sajnos nem változtatott semmi sem. Ugyan úgy égetett és mardosta a lelkem.
Halk kopogásra kaptam fel a fejem, mire egy nővér jelent meg az ajtóba. Egy idősebb hölgy volt, látszott az arcán már a sok év amit maga mögött tudhatott és gyanítom nem egy leány álom, nap mint nap különféle betegekkel találkozni. Kezében pár gyógyszerrel sétált mellém, mire Chris kimászott mellőlem az ágyból.
Egy halvány mosoly kíséretében lepakolt az ágyam mellett lévő éjjeli szekrényre és felém fordult.
-Hoztam pár gyógyszert. Kérem ezeket vegye be.-nyújtotta felém a kis tálkát amire ki volt adagolva az összes színes bogyó.
Sorjába bevettem őket, meg se kérdezve mi micsoda. Biztos vagyok benne ő jobban tudja mi kell nekem.
-Köszönöm.- suttogtam halkan, mire csak egy mosolyt kaptam.
-Pihenjen. Holnap reggel megnézzük minden rendben van-e. Ha bármi baj lenne, itt ez a gomb. Nyomja meg és jövünk.
-Rendben.-mondtam egy nagy sóhaj kíséretében.
Csendben pakolászott még mellettem az idős hölgy. Ellenőrizte az infúziót is ami az ágyam mellett lógott, majd egy mappába felírta a monitorról az adatokat. Gyanítom folyamatosan ellenőrizni fog az éjszaka során is.
Chris finoman megsimította az arcom, ahogy figyeltem a hölgyet, majd magunkra hagyott az ápoló.
-Alszol velem?-kérdeztem bágyadtan tőle ahogy felé fordultam.
-Persze kicsim.-mosolyodott el, majd átsétált a túl oldalamra és bemászott mellém. Oldalára fordulva cirógatta a hajam és az arcom. Csendben voltunk, majd percekkel később felpillantottam rá.
-Mikor szexelhetünk?
-Hat hétig semmi se lehet.-sóhajtott fel elkeseredve. Mellkasába fúrva az arcom elszomorodtam. Még ezt se lehet.
-Istenem...-bújtam jobban hozzá.
-Kibírunk mindent.-simította a hátamra a tenyerét.
-Holnapra letelik az a hat hét?-néztem fel rá könyörögve.
-Sajnos nem, de hidd el észre se fogjuk venni és újból egymáséi leszünk.
-De akkor egész nap veled akarok lenni!-húztam közelebb a pólójánál fogva.
-Egész nap velem leszel.-cirógatta meg az arcom.-Most viszont hunyd be egy picit a szemed.
-Annyira idegen ez a hely Chris.-szorítottam meg finoman a bicepszét.
-Én ismerős vagyok neked. Itt leszek egész este melletted. Az illatom ismered. Bújj hozzám és úgy könnyebben el fogsz aludni.-puszilta meg a homlokom.
-Cirógatsz?
-Téged bármeddig.-mosolyodott el, majd magához ölelve simogatta a hátam, majd a karom.
Csend telepedett a kórházra. Chris lassú lélegzetvételeit és szívverését hallgattam, majd felpillantottam rá.
-Szeretlek!-simítottam meg az arcát.
-Szeretlek.-hajolt az ajkamért, majd egy lágy csókot hintett rá. Mellkasába fúrva az arcom hajtottam álomra a fejem, reménykedve hátha holnapra nem fog ennyire sajogni a szívem, de ezen szerintem soha nem fogom tudni túltenni magam és Chris sem.
Jobban hozzá bújva beszívtam parfümje illatát és lecsúsztattam a kezem a kezére.- Itt vagyok veled.-puszilta meg a fejem búbját. -Minden rendben lesz, ígérem! Most már nem bánthat senki. Biztonságban vagy. -puszilgatta lágyan a hajam, mire én nagyot sóhajtva lehunytam a szemeim és hallgattam szívének lassú ütemét.