ötödik döntés eredménye:

↬ szenvedély

hatodik döntés eredménye:

↬ igen

CHANGBIN már kissé kimerültnek érzi magát. Mikor otthon tartózkodik, ez általános és megszokott állapot, de rendszerint a baráti társaságuk tölti fel energiával. Régen látták egymást utoljára, nem is emlékszik, mikor jöttek össze hiánytalanul ― és most boldog, amiért mindannyian körülötte vannak, viccelődnek és nevetnek egymással, egymáson. Való igaz, ahogyan szépsége, úgy árnyoldala is akad a helyzetnek; Minho és Seungmin órákon át elhúzódó, csupán egyszer-egyszer szüneteltetett vitái, Jisung idióta poénjai és Woojin folyamatos aggodalmaskodása mellett hamar elkezd az ember rendellenes viselkedést produkálni ― fejfájás, hangulatingadozások, vagy például türelmetlenség formájában. 

Innen, a part menti éttermek egyikének teraszáról kellemes kilátás nyílik az óceánra. Van olyan szerencsés, hogy a panorámával szemben ül a hosszú faasztalnál, így rálát a hullámzó vízfelületre ― az már csak ráadás, hogy Felix ücsörög vele szemközt, s miközben a társaság beszélgetve vacsorázik, csilingelő hangon mesél neki valamiről. Talán a kishúgával kapcsolatos történet ― Changbin tudja, mennyire közel állnak egymáshoz ―, viszont őszintén bevallja, hogy nem képes a szavakra figyelni. Sokkal inkább leköti a lelkesedés, ami Felixből árad, miközben egy tál gyümölcssaláta mögül, epreket majszolva magyaráz. 

Minho éppen Changbin jobb oldalán foglal helyet, s ahogyan legjobb barátja, ő is kitünteti figyelmével a csapat egy bizonyos tagját; azonban még emellett is észreveszi, mennyivel másabb embernek hat a fekete fürtös, ha a szőkével beszélget. Amikor pár napja kimaradtak éjjel, és sem őt, sem Seungmint nem találta a nyaralóban, sejtette, hogy történt valami, amiről még nem mesélt neki a fiatalabb. Most pedig kezdi összerakni a részleteket, ám magában megjegyzi, efelől faggatóznia kell még a közeljövőben, mégsem fordul oda a sötét hajúhoz, helyette megvárja, míg kettesben lesznek. 

A hosszú asztal egyik végében az alapzajnál hangosabb zsibongás tör ki. Changbin és Minho is felkapja a fejét, mikor egyöntetű nevetés hallatszik Jeongin irányából, mindenki meglepetésére Channal egyetemben. Könnyes szemmel kacagnak valamin, a kisebb halántékát a másik vállára támasztva próbálja eltakarni arcát a többiek kíváncsi tekintete elől. Nem derül ki, min derülnek ilyen hatalmasat, hiszen egyelőre képtelenek megszólalni az oxigénhiánytól. Changbin mosolyog rajtuk. Jó újra vidámnak látni őket ― pontosan tudja, hogy akad a srácok között, aki csupán ilyenkor mutathatja az igazi énjét. 

Ajkain játszó görbülete azonnal megfakul, s sötét szemei a tenger végtelenségére tapadnak. Nem is kell messzire néznie ahhoz, hogy önmagára ismerjen, s bár már megtanult alkalmazkodni az élethez, amelyet neki osztottak, azért egy kicsit fájó pont a családja felé való hozzáállása. Ekkor tűnik csak fel neki, hogy időközben a szürkület egészen elmélyült, mostanra lassanként ezüsthidat emel a vízfelszínen tükröződő holdfény. Hirtelen visszafoghatatlan vágyat érez az iránt, hogy elvonuljon az emberek közvetlen közeléből, s egy kicsikét egyedül legyen valahol, ahová senki nem lát el. Még számára is ijesztően gyorsak a hangulati változásai, ám már fel is emelkedik a székről, s ameddig a többiek kacagva szórakoznak az előbbi jeleneten, mindössze Minhonak vet oda egy "Mentem!"-szerű elköszönést, majd komótosan kiszivárog az étterem verandájáról. 

Jókora séta áll még előtte a nyaralóig, viszont egy cseppet sem bánja. Legalább kiszellőzteti a fejét, és nem kell kényszeresen elterelnie a gondolatait az őt nyomasztó dolgok felől. Amikor pár napja közölte otthon a szüleivel, hogy lelép a városból, és majd' egy teljes hónapig még csak hallaniuk sem kell róla, ugyan nem mondták, de látta az arcukon a burkolt megkönnyebbülést. A nyár mindig nehéz. Mióta az eszét, vagy a szexualitását tudja, folyamatosan az volt. Emlékszik az esetre, amikor az akkori legjobb barátja náluk töltötte a délutánt. Egyikük sem tudta igazán, milyen határok között mozognak, kik is ők tulajdonképpen a másik szemében, azonban ezek mind felesleges kérdéseknek tűntek, Changbin pedig figyelmetlen volt, óvatlan. Életében nem gondolta volna, hogy csupán egy csók, és egy váratlanul kinyíló ajtó a szüleivel való teljes kapcsolatát fenekestül felforgathatja ― ez pedig a legkevesebb a változások közül, amelyek ezután beálltak. Új iskolát keresett, mert az édesapja ráerőltette az akaratát, eltűrte az anyja vádló pillantásait, apró megjegyzéseit, s kényszeredetten igyekezett elnyomni a valódi személyiségét. 

Ekkoriban ismerkedett össze Minhoval. A sötétkék hajú, kifejezetten furcsa sráccal, aki ugyan mindenkivel jól kijött a környezetéből, mégis a gimnázium új fiújával lógott legtöbbet ― Changbin pedig mérhetetlenül hálás volt, amiért foglalkozott vele, és őszinte érdeklődéssel, elfogadással vált a barátjává. Apránként bemutatta a hozzá közel álló személyeknek. Elsőként talán Jisungnak és Hyunjinnek, majd sorban melléjük társultak a többiek. Changbin végre úgy érezte, hogy másfél évnyi megalázás és szenvedés után ténylegesen tartozik valahová. Ez a nyolc fiú lett az igazi családja. 

Édesbús emlékekbe feledkezve ballag a domboldalban kanyargó, homokos ösvényen. Indigókék árnyalatba burkolózik az égbolt, mindössze néhány csillag ragyog le rá. Alig látja, hová lép, azonban ez nem tartóztatja fel, céltudatosan halad előre az estben. Megnyugtató hallani, ahogy az út mentén égbe törő pálmafák hasított levelei között átfütyül a szél, és a meleg szellőben kabócák duruzsolnak. Mintha jobb lenne a közérzete is, már hall egyebet a saját gondolatain túl, s újra tudatánál van. Lassanként egyre kivehetőbb léptek dobbanása száll feléje. Hátranéz a válla fölött. Vékony és alacsony alakot pillant meg. Személyt nem köthet hozzá, ugyanis puszta sziluettet vesz ki a szeme ebben a sötétségben, de a sietős lépések eltéveszthetetlenül az ő irányába tartanak. 

― Changbin? ― szólítja valaki a nevén. A fiú szíve puszta másodpercre megszűnik dobbanni, aztán sebes iramban kettőt ver, s felgyorsult ritmussal nyargal tovább. Akárhol felismerné ezt a hangot, hiszen olyan kedves a számára; majd a hanghoz tapintás társul, pici ujjak óvatos érintése a felkarján, ahogy az érkező belé csimpaszkodik. ― De jó, hogy megtaláltalak! Aggódtam.

A fekete öntudatlanul teszi tenyerét a szőke kézfejére. Magában realizálja, milyen hűvös a bőre. Nem furcsa, mert a hőmérséklet jelentősen lehűlt, habár még mindig kellemes idő van. Felix közelebb húzódik hozzá, Changbin pedig ellenállhatatlan kényszert érez, hogy az ölelésébe vonja, viszont tudja, semmi oka nem lenne rá. Így csak halványan megingatja a fejét, és reméli, hogy a Hold gyér fényénél nem látszik rajta a múló tépelődés. 

― Mit keresel itt? ― kérdi. Örül a fiatalabb társaságának, szó se róla, de azt nem várhatja el, hogy egyedül miatta faképnél hagyja a barátaikat, majd utána siessen. Egy része bűntudatban fürdik, amiért a kisebb követte őt, egy másik pedig boldog, hiszen ez azt mutatja, valamilyen szinten fontos a számára. ― Azt hittem, ti majd csak később jöttök. Jó volt lent a hangulat, meg minden. 

― Én meg azt hittem, hogy történt valami baj. Egy kicsit megijedtem, mert eltűntél. Minhotól kérdeztem meg, mikor mentél el, tőle tudom, hogy elindultál hazafelé.

Changbin nem tud elvonatkoztatni a ténytől, milyen kedves gesztus ez Felixtől, de az utolsó szó ijesztő mértékben nem jelent számára semmit. Elindult hazafelé. Elindult a nyaralóba, inkább. Fogalma sincs, hol is van az otthon. 

― Aha, igen ― bólogat. Nem szeret hazudni, általánosságban véve egyenes embernek tartja magát, most mégsem szeretné elrontani a szőke kedvét azzal, hogy bevallja, rátört valami negatív hangulathullám, és jobbnak ítélte a távozást. ― Fáradt is vagyok, meg szerintem a tenger gyümölcsei nem az én gyomromnak való ― kuncog halványan. Maga is kihallja a hangjában megbúvó füllentést, de szerencsére Felix, ha gyanít is valamit, csupán felkacag mellette. 

― Látod, én megmondtam, hogy bébipolipokat enni barbárság. A gyümölcssaláta humánusabb. Ha rosszul érzed magad, mi lenne, ha hazamennénk együtt? 

― Nem bébipolipot rendeltem, hanem kalmárt ― mosolyodik el immár őszintén a fekete. Karon ragadja a fiatalt, és újra elindul az ösvényen, ezúttal a fiúval szorosan az oldalán. Sportcipőik talpa alatt súrlódik a homok, s messzebbről hullámmorajlás hallatszik. Ez az idill sokkal békésebb Felix lélegzetének zajaival kiegészítve. 

Nem igazán szólnak egymáshoz. Felix élvezi a csendet, a természet hangjait. Mindig is szeretett közel lenni hozzá, elidőzni benne, és azzal, hogy most gyakorlatilag néhány lépésre van tőle, egészen más embernek érzi magát. Changbin is. Changbin akkor más, ha egymagában van, vagy a családjával. A nem vér szerintivel. Azzal, amelyiket ő választotta, vagy ők választották őt ― tulajdonképpen lényegtelen. Mégis vonzzák a mészkősziklák, a magasság, meg az ottani magányérzet, amelyet lassan már valóban hiányol. Néha megfordul a fejében, talán olyannyira a részévé vált a melankólia, hogy ha eltűnne az életéből, akkor megjelenne benne egyfajta űr. Egy sokkal mélyebb fekete lyuk. 

Az út nem hosszú, sokkal inkább botladozós az éjszakában. Már rátérnek a nyaraló feljárójára, mikor az idősebben tudatosul, hogy még nem szeretne bevonulni a falak mögé. Túl jó barangolni a szabadban ahhoz, hogy ilyen korán bebújjon az ágyba, vagy leüljön a kanapéra semmitmondó filmeket bámulni. Felix ellép mellőle, mihelyst lelassulnak a lépései, s eldugott kulcsot keres egy cserepes virág alatt. Se perc alatt beereszti magukat a házba, és már venné is le a cipőjét, hogy megkezdje esti rutinját, ám Changbin elsiet mellette az előszoba végébe. A fal előtt álló komód tetején pakolászik valamit, mígnem ujjai beleakadnak a Mitsubishi emblémájával ellátott kulcstartóba. Postafordultával lépi át a küszöböt ismét, Felix pedig értetlenül pislog utána.

― Hová mész? 

― Csapatok egy kört a környéken ― von vállat lazán. Ha van valami, amire szüksége van, akkor minden bizonnyal ez az: pár óra az éjszakai utakon, zenével és lehúzott ablakokkal, magasan a sebességkorlát felett. Amióta először ült volán mögött, szerelmévé változott a vezetés, a gyorsaság, nem sokkal később pedig a mentsvárává.

Felix hezitálás nélkül köti vissza cipőfűzőit, közben felnézve rá mélybarna szemeivel. 

― Bin, vigyél magaddal!

Az idősebb nem biztos benne, hogy ez valóban egy jó ötlet ― mert nem az. Egyáltalán nem. Azonban annak, ahogyan Lee Felix feltekint rá, és az íriszei mélyén megjelenik az a különös csillanás, nem képes visszautasítani a kérését, mindössze sóhajtva int a fejével, hogy csipkedje magát. Látszik a szőkén, hogy bujkál benne egy kevéske izgatottság, mikor Changbin kinyitja az anyósülés felőli ajtót, és megvárja, hogy beszálljon, aztán elfoglalja a saját helyét is. 

― Hova megyünk? ― tudakolja Felix. A fekete elfordítja a slusszkulcsot, s visszafogott mosollyal néz szeme sarkából az alacsonyra. 

― Oda, ahol végül kikötünk. 

A világos hajú visszafogottan felkuncog. Kedveli Changbin stílusát, voltaképpen mindent, ami hozzá köthető. Irigyli, hogy ilyen szabad és öntörvényű, hogy mindig megvalósítja az elképzeléseit. Egy része talán szeretne olyan lenni, mint ő, legbelül viszont pontosan tudja, az nem lenne Lee Felix, az nem lenne önmaga. Changbin szinte azonnal leereszti az összes ablakot, ahogy kihajt az úttestre. Nem finomkodik túlságosan, pillanatok alatt hagyják maguk mögött az üdülőtelepülést, s térnek rá egy forgalomtól mentes útszakaszra. 

Felix kérdés nélkül csatlakoztatja mobilját a kocsi hangszórójára, hiszen tudja, hogy a másik nem fog neheztelni érte, s betesz egy lejátszási listát, amit leggyakrabban a barátaikkal együtt hallgatnak. A fekete hangulata fokozatosan javul. Szereti ezt az érzést, apránként a lételemévé nőtte ki magát. A lámpák sárgás fénykörét az éjszakában, a kerekek monoton hangját, amint az aszfalton siklanak. És most azt is, hogy Felix itt ül mellette és mosolyog, rá, a világra, a csillagok felé. Rettentően vágyik rá, hogy jobb tenyerét a combjára csúsztassa, s finoman megmarkolja azt, de van önkontrollja és józan esze, így bal kezét kilógatja az ablakon, s a másikat hagyja a kormánykeréken. 

Csak ekkor fogalmazódik meg benne, merre is tartanak pontosan, tehát az első jobbra tartó kanyarnál letér az eddigi útvonalról. Fél szemmel figyeli a másik reakcióit, s nem kell csalódnia: Felix fülig érő vigyorral konstatálja, hogy lefelé tartanak a lankás domboldalon, egyenesen a partot tűzve ki célként. Nappal is szeret az óceánban gyönyörködni, éjjel pedig ― minden bizonnyal, hiszen még sosem volt ehhez hasonló élményben része ― csak még káprázatosabb a látvány. Changbin pedig őt tartja most annak, egészen egyszerűen káprázatosnak, lenyűgözőnek, ugyanis a vonásaiban igazi boldogság tükröződik.

Mikor a terepjáró elülső kerekei homokba gázolnak, leállítja a motort. Csupán húsz méterre húzódik tőlük a víz, hullámok nyaldossák sötéten ragyogva a fövenyt. Changbin, aki be sem kapcsolta a biztonsági övet, felix oldalához nyúl és egy mozdulattal kicsatolja azt, majd felé fordulva egy nagy mosolyt villant.

― Megjöttünk.

― Nagyon, nagyon régóta szerettem volna éjjel lesétálni egy tengerpartra ― mondja halkan a kisebb. Gyenge ujjakkal kitárja a kocsiajtót, és kilép az utastérből. 

Így, a szabadban állva minden másképp hat. Eddig is menetszél lobogtatta aranyszínű hajtincseit, de a nyílt óceán felől érkező fuvallatok egészen máshogy túrnak közéjük, s táncoltatják meg azokat, míg a tekintete makacsul szegeződik a messzeségre. Changbin is kikászálódik az ülésből, és finoman becsukja az ajtót, majd a fiú mellé sétálva teszi azon az oldalon is ugyanezt. Felixet túlságosan elvarázsolja a látkép ahhoz, hogy bármi mással foglalkozzon.

― Hát, akkor azt hiszem, örülök, hogy megspórolhattam neked egy gyalogtúrát ― felel neki. Jó érzéssel tölti el, hogy tervét siker koronázza. ― Szeretnél járni egyet a környéken? Vagy mondjuk úszni egyet? 

Felix megingatja a fejét. Nem emlékszik arra, hogy említette volna az idősebbnek, mi a legnagyobb vízzel kapcsolatos vágya, de most óvatosan beharapja alsó ajka szélét. ― Kihagyom inkább. Én nem tudok úszni. ― Vallomását rövid némaság követi. Az idősebbnek fogalma sincs, mit válaszolhatna erre. Szívesen megmutatná neki, hogyan kell, de erre talán nem késő este akad legjobb lehetőség, s mire megszólalna, a szőke szemei felcsillannak. Kicsi keze az övére fog, s feleszmélni sincs ideje, Felix már a motorháztetőn áll, magával húzva őt is. ― Viszont támadt egy sokkal jobb ötletem! 

Szükséges pár másodperc, hogy felfogja, mibe szeretné belerángatni a kisebb. Egészen a terepjáró tetején jár, amikor Changbin megvilágosodik, és benyúl a hátsó ülésre, hogy előszedjen egy mindig ott tartott plédet. Felhelyezi azt Felix mellé, majd pillanatokon belül felmászik hozzá. Ahogy kényelmesen leül odafent, arra gondol, olyan ez, mintha valami romantikus filmbe csöppent volna, amelyben éppen efféle randikkal hódítja meg titkos szerelmét ― és Felixet elnézve valóban eltöpreng azon, milyen jó lenne így cselekedni. A kisebb már lábait felhúzva ücsörög a platóhoz közelebb eső részen, s felfelé bámulva számolgatja a csillagokat. 

― Ez tényleg jó ötlet volt ― ismeri el a nagyobb. 

― Bakancslistás dolog a csillaglesés is ― kuncog fel Felix. Ebben a megvilágításban Changbin úgy látja, a csillagok egy része a fiú orcájára költözött, hogy millió szeplő képében virítson tovább. El sem tudná dönteni, melyik látvány lélegzetelállítóbb. 

Nem felel semmit. Száját elhagyják a szavak, akármilyen értelmes válasz, és helyette elnémulva csodálkozik. Felix az éjjeli óceán előtt úgy fest, akár egy angyal. Csak ekkor döbben rá, hogy azok az érzések, amelyek elkezdtek virágozni a szíve tájékán, sokkal komolyabbak, mint eddig bármikor is gondolta. Ujjai ügyetlenül játszanak a pokróc szélével. Már a nyelve hegyén van a kérdés, de nehézkesen tudja csak hangokba önteni. 

― Közelebb jössz? Betakarnám magunkat.

Felix mosolyog. Szégyellősen. Boldogan. Megszűnik a hatalmasnak tetsző távolság, puszta centiméterek maradnak közöttük, Changbin pedig széthajtogatja a gondosan összetűrt plédet, hogy kettejükre teríthesse azt. Mihelyst a puha szöveg kettejük vállára és hátára omlik, minden belsőségesebb lesz. A szőke lassan dől neki. Halántékával az idős nyakhajlatába bújik, úgy ámul tovább a tenger fodrain megtörő ezüstös fénysávon, a csillagképeken és az őket beburkoló jótékony sötétségen. 

Ebben a pillanatban valahogy minden tökéletes. 

hetedik döntés. ― mindenkihez

↬ minho & jisung

↬ hyunjin & felix

↬ hyunjin & jeongin

<3