Seungmin töri valamin a fejét. 

WOOJINNAK ez világos, hiszen a fiatalabb mindig agyal valamin. Ha nyugodtnak is tűnik, a gondolatai biztosan hömpölygő árként zsonganak az elméjében. Ahogy szokott, most is fáradhatatlanul turkál a zsebeiben, aztán a markában fogott cigarettás dobozhoz megpróbál elővadászni egy öngyújtót is. Viharos utóhatások még érzékelhetők a partvonalon, azonban egyiküket sem zavarja, hogy kócossá teszi hajukat a szél, és a sós levegő apró könnycseppeket csalogat a szemük sarkába. 

Mindenért pótolja őket a kilátás, amely eléjük tárul. A messzeségig húzódó óceán végtelennek tűnik. Abban a pillanatban lehetetlenül kicsinek érezik magukat; még a homokos fövenyre zúduló hullámok is embermagasságúra nőnek, s hiába próbálnának dacolni a természettel, nyilvánvalóan alulmaradnának. Tisztes távolságból figyelik, amint a már lenyugvófélben lévő tenger kiszalad a homokra, majd visszahúzódik. A víztömeg még acélos szürkeséggel morgolódik, habár az ég tisztulni kezd, s a napfény helyenként áttöri a sötét felhők falát, arany fátyolra hasonlító csíkokkal célozva meg a földet. 

Egyelőre néptelen marad a tengerpart. Senki nem akar lejönni, hiszen elég kétesnek mutatkozik az időjárás, az emberek pedig biztonsági játékosként töltik a nyaralásukat ― úgy, ahogy az logikus. Azonban minek lehetne nevezni az ő társaságukat, ha nem abszolút logikátlannak?

Jisung a legmerészebb. Mint sokszor, most is ő az első, aki fittyet hány minden épeszű gondolatra, és butaságokba sodródik. Egyikük sem dolgozza fel elég gyorsan a történéseket, ő máris megválik a cipőjétől, s olyan magasságba helyezi, ahol a víz nem veszélyezteti őket. Minho az, aki legelőször utána kap, mihelyst lehajol és feltűri a farmerja szárát. Tisztában van vele, hogy már felesleges ― nem is éri el teljesen a fiatalabbat, csupán egy pillanatra zárhatja ujjai közé az alkarját, ám megállítani nem képes. A narancsos hajú fiú tétovázás nélkül szalad a hullámzás széléig, megvárva, hogy a kíváncsi vízmozgás kiöntsön a fövenyre. Megborzongva élvezi a jéghideg folyadék érintését, mely először csak a lábfejéig, később a bokája fölé magasodik, miközben beljebb lépdel benne. 

Woojin csupán sóhajt egyet, és lemondóan megrázza a fejét. Ismerő őket egy ideje, tökéletesen tudja, hogy ez bizony már veszett ügy. Nem aggódik különösebben. Ha Jisung megfázik, abban biztos, hogy lesz valaki, aki majd levest és teát főz neki, éjszakánként pedig nem hagyja magára. A tippje be is igazolódott, már ebben a pillanatban ― Minho a fejét rázva indul el a másik felé, hogy kiszedje a tengerből. A legidősebb mindössze pár pillanatig nézi a párost: Jisung háttal áll a többieknek, egészen addig, amíg a kék fürtös mellé nem caplat. Minho látszólag mérges rá, amiért felelőtlen és az egészségével játszadozik. Ujjait szigorúan tapasztja a kisebb csuklójára, aki teljes viccet csinál a helyzetből. Vigyorogva forgatja a szemét, mialatt a korholást hallgatja, s innen távolról úgy fest, egyiküknek sem tűnik fel, milyen közel állnak a másikhoz, és hogy a vitájuk leginkább egy idős házaspár civódására hajaz. 

Civódás. 

Nos, igen. Woojin ismét az alsó ajkába harap. Felfogja, hogy Hyunjin és Felix is elindul valamerre, őket pedig Jeongin követi, noha a kicsi csak alkalmas sziklát keres arra, hogy leüljön és vázlatra vigye a látképet, mégsem törődik velük úgy igazán. Az elméjét rég nem az tölti be, hogy mindenkit szemmel tartson, és óvja őket, ahogyan mindig is teszi ― néhány száz méterrel feljebb kalandoznak a gondolatai. Lélekben továbbra is a nyaraló patinás falai közt tartózkodik, valahol Chan mellett. Mindegy, mit csinál most a fiatalabb, vele akar lenni, viszont a többiek miatt nincs rá hirtelen lehetősége.

Igazából tudja, hogy ez csak kifogás, és szimplán önmagának köszönhető, amiért nem teheti meg. Sikerült újfent megbántania a feketét, holott egyáltalán nem szerette volna. Hiába; mostanában minden szétfolyik, úgy, ahogyan a tőle nem messze hullámzó óceán vize teszi. A régi élete meginog, s teljesen tehetetlenül áll a káosz közepén. Nem beszélt róla a párjának, valamiért nem érezte szükségesnek ráterhelni a saját gondjait, pedig utólag visszagondolva: kellett volna. Nem áttolni a bajait másra, csupán megosztani vele. Chan valószínűleg azt hiszi, ő rontott el valamit a kapcsolatukban. Már nem elég neki, nem szereti annyira, nem kötődik hozzá olyan mértékben. 

Hazugság. 

Woojin életének egyetlen biztos pontja van. Egy alappillére, amihez mindennél jobban ragaszkodik; Bang Chan. A fiú, akit szépen lassan tönkretesz önmagával. 

A fejében újrajátszódik a tegnap este. Elég élénken él az emlékeiben minden általa, s párjaként kimondott szó ahhoz, hogy még jobban fájjon a folyamatos viták ténye. Nem találja azt a pontot a kapcsolatukban, ahol a dolgok ekkora fordulatot vettek, s ez elmondhatatlanul nyomasztja. Lassan fordítja a fejét a domboldalon álló ház felé. A nyugodt, üdülővárosi látvány olyan kellemes, hogy egy pillanatig talán képes volna elfelejteni, milyen élethelyzetben áll, azonban utána ismételten feldereng számára minden. 

Az egyetem, a munka, a családja és a párkapcsolata, amik lassú ütemben, de annál biztosabban bomlanak meg. Ez így nem mehet tovább ― tudatában van, mégsem akad rá a megfelelő ösvényre. 

Talán minden ott kezdődik, hogy tisztázza magukat a barátjával. 

hatodik döntés. ― xiuxxi választása

↬ igen

↬ nem