BANG CHAN szívesen ébredne arra, amint az arcán napfény csíkjai szaladgálnak, ám ezeket az ábrándokat kegyetlenül zúzza szét valaki a földszinti ajtók valamelyikének becsapásával. Esküdni merne, hogy hallja, miként megremegnek a vékony falak, de fennáll az esélye a puszta tévedésnek is; végtére nem aludt túl sokat az éjszaka, elképzelhető, hogy képzelődik. Nem fordul meg azonnal, pedig általában át szokott gördülni a másik oldalára, hogy a karjait a mellette fekvő fiú köré fonja ― az általánosítás merész dolog, tekintve, milyen kevés meghitt ébredésben volt részük az utóbbi időben.

Ez az egyetlen probléma: Chan most sem érzi, hogy maga mögött egy másik test hője fűtené a paplant és őt magát, ez pedig néma keserűséggel tölti el. Mégis igyekszik pozitív dolgokat észrevenni; azt, ahogyan a függöny meglibben a szellőtől, ami gyaníthatólag egyenesen az óceán irányából bukik át a résnyire nyitva hagyott ablakon, vagy ahogy a kávé illata felszállingózik a konyhából. Ezek olyan apróságok, amelyeket nagyra értékel. Chan tulajdonképpen szeret élni, szereti az összes kis részletet, ami darabokból épít egészet, mégis elveszettnek érzi magát. Miközben lassanként felül, megdörzsöli a szemeit és nyújtózkodva kiropogtatja a gerincét, újból a gondolatai közé keveredik, vajon miért is van itt, hogyha alapjában véve félt eljönni otthonról?

Nem, tulajdonképpen tagadhatná, hogy fogalma sincs, ám mindennél pontosabban tudja a választ: Woojin miatt érkezett, azért szívja az itteni sós, óceáni levegőt, mivel az idősebb megemlítette, milyen szívesen töltene egy pár hetet a barátaival ― azaz barátaikkal, bár Chan csupán belesodródott ebbe a társaságba, s a mai napig helyet igyekszik találni benne. Megingatja a fejét. Úgy véli, nem korrekt Hyunjinnel szemben, ha abszolút nem mutat érdeklődést a nyaralásuk felé, vagy kifejezi a megbántottságát. Emellett pedig egyáltalán nem az a személyiség, aki tönkretenné más szórakozását a saját nyavalyáival. 

Csendesen tekint körbe a szobában. Szemmel keresi azt a pontot, ahová ledobta a tegnapi ruháit, azonban a napsütéshez egyelőre nem alkalmazkodott pupillája nehezen dolgozza fel a látképet. Lassanként mégis kibontakozik előtte egy sötét kupac, gyaníthatólag pulcsiját és azt a térdnél szaggatott farmert rejtve magába, amit legszívesebben hord. Fáradtan szedi szét a földre hányt darabokat, majd a bőröndjéhez ballagva egy tiszta pólót és alsóneműt ás elő a mélyéről. Kapkodva öltözik át, hiszen utálja, ha valaki váratlanul betoppan. A szégyenlőssége egészen érthetetlen mindenki szemében; az alkata tökéletesnek nevezhető. Tónusos izmokkal rendelkezik, kisportolt, azonban túlzásba nem vitten kigyúrt, míg bőre kreol árnyalatban játszik. Általában Minho jegyzi meg, hogy igazán észrevehetné már, mennyire jó parti, és kihasználhatná a lehetőséget a teste rejtegetése helyett ― ilyenkor Woojin rendre csúnyán, szúrós tekintettel bámul a fiatalabbra, ő pedig egyszerűen elpirulva néz másfelé. 

Most is, megszokott módon derékig merül az ideiglenesen sajátjának kinevezett szekrénybe, hogy megtalálja a hűvösebb napokra elcsomagolt pulcsit. Mellőle millió fekete árnyalatban pompázó pólót söpör arrébb, de mit lehetne tenni, ha nem érzi komfortosan magát azokban, és az időjárás tökéletes alibit szolgáltat? 

Rövidesen mindennel kapcsolatban összeszedi magát ― már csak a szíve kis darabjait kéne tökéletesen a helyükre billentenie, amik Woojin megszokott, de hirtelen hiánya miatt mozdultak el. Hiába ötlik fel benne ez a gondolat, azonnal elszégyelli magát. Nyomában behúzza a háló ajtaját és ölés léptekkel a lépcső teteje felé indul, miközben némán szidja a saját elméjében kavargó káoszt. Az idősebb elfoglalt, sok teher nehezedik a vállára; legalábbis ezt mantrázza, mintha így meg nem történtté nyilváníthatná a sok elhalasztott találkozást, a kevés együtt töltött időt és nélkülözött törődést. Ahogy egyik lába a másikat követve lefelé repíti a lépcsőfokokon, az előszobából Jisung élénk hangja harsan fel. Úgy szakítja félbe a csöndet, akár a puskalövés.

― Nézd már, csak nem felébredtél? ― Szőke tincsei a szemébe zuhannak, amint Chan felé fordítja a fejét. Az ajkai szélén játékos, ámbár lusta mosoly ível, a nagyobb nem is tudja hová tenni, csupán a fiú kanapén heverő alakján tartja a tekintetét, míg talpa a lépcső legalsó fokáról is le nem kerül. ― Átaludtad, hogy mit találtunk a küszöbön!

Chan a szemöldökét ráncolja. Az utóbbi mondatnak vajmi kevés értelmét látja, de talán tényleg úgy van, ahogy az imént a kisebb mondta, és mindössze túl sokáig barangolt az álmok világában. Nos, nem éppen ― a konyhából kiszűrődő morgolódás egyértelműen Changbinhoz tartozik. Lassanként fel is bukkan a boltív alatt. Nyaktól felfelé látszik csak, hiszen nem hajol ki teljesen a nappaliba, pusztán azért kel fel az asztal mellől, mert Jisung piszkálódása tettre szólítja.

― Kizárlak egy éjszakára oda, aztán meglátjuk, mennyit jár majd utána a szád ― fenyegeti meg a fiatalabbat. A másik pimasz görbülete nem kopik, csupán szélesebbé terül ajkain, így Changbin összehúzott szemmel, morcosan bámul rá, de nem szól többet. Egyikük sem beszél, néma csendben méregetik egymást, ám a hallgatagságot megtörve a sötét hajú mély sóhajt enged ki a tüdejéből, s mielőtt véglegesen lezártnak tekintené az aprócska konfrontálódást, az orra alatt elmotyogja: ― Baszódj meg, Han Jisung.

Chan értetlen. Valóban az, habár már kezd összeállni a fejében egy teória halvány körvonala. Nevetséges elképzelni, hogy Changbin, jó eséllyel a bejárati ajtó előtt töltötte az éjszakája nagyobbik részét, de nem lehetetlen ― ez a tény pedig önmagában is megalapozza az elmélkedéshez való jogot. Úgy dönt, nem töri magát sokáig, inkább megkérdez majd valakit a történtekről. Mondjuk egy olyan srácot, aki nem harapja le a fejét az érdeklődése miatt. 

― Majd elmesélhetnétek, hogy mi ez pontosan. Felkeltettétek az érdeklődésemet ― említi meg, mintegy mellékesen. Jisung felvigyorog rá, még mindig a heverőn fetrengve.

A konyha irányából kellemes illatok szállnak. Hűvös levegőben keverednek, Chan pulcsit viselve is megborzong, és ahelyett, hogy a megszokott reggeli kávé zamatát már a szájában érezve valóban átlépne a boltív alatt, a pillantása a huzat bejárati helyét kezdi kutatni. A portálajtó szélesre tárva áll, rajta keresztül egészen az óceán haragos felszínéig látni le, ám a festői képhez csak hozzátesz Lee Felix törékeny, múzsákat szégyenítő sziluettje, amint a tenger felől közeledő fuvallatok ostromában egy csészét szorongat kezei között. Furcsán idilli minden, pedig érezhetően közeledik a vihar, Chan pedig arra gondol, mekkora tréfa lenne az élettől, ha már a nyaralásuk elején a nyakukba szakadna az ég.

Magában eltervezi, hogy túllendül a napját indító sérelmeken. Nem lehet önző, félre kéne tolnia az összes fájdalmán. Megingatja a fejét, és ahogyan kiseper a látóteréből pár fekete hajtincset, betér a konyhába. Szemöldök ráncolva konstatálja, hogy a társaságuk legidősebb tagja megtermett papírzacskók között pakolászik, s valószínűleg frissen vásárolt termékeket tesz a helyükre, mialatt a konyhapulton álló melegszendvicssütőben gyaníthatóan a reggelinek való készül. Egy csapásra elszáll a bánata, és inkább lágy mosollyal figyeli, ahogy a barátja tevékenykedik. Annyi békét áraszt magából a látkép, hogy nehezére esik elmozdulni az ajtófélfa mellől, és megacélozni magát, ezzel szervezetébe juttatni egy csészényi kávét. Mégis elindul, a lépései macskákéhoz hasonlóan könnyű, és Woojin már csak azt veszi észre, hogy a nála fiatalabb elnyúl mellette, s ujjai közrefogják a kávéfőző fülét. 

― Jó reggelt!

Csupán egy mosoly, amit Chan irányába intéz. Kinyitja a fejük fölé felszerelt konyhai szekrényt, és a mélyére süllyeszt egy csomag háztartási kekszet ― Minhonak vette; tea mellé issza, hiszen utálja a koffeintartalmú italokat ―, majd csak ezután fordul teljes testével a kisebbhez. A fekete hajú határozottan jobban érzi magát már csak attól, hogy az idősebb szája felfelé kanyarodik, ezért gyorsan kerít egy csészét valamelyik tárolóból, s elkezdi összeállítani az italát. Nem szeretne nyálas lenni, idegesíteni vele a másikat, vagy talán kikészíteni, inkább tartózkodóbbá válik, és pusztán hasonlóan rávillant egy kedves mosolyt.

― Neked is. ― Úgy szólal meg, mintha előző éjszaka nem implicit konfliktus után tértek volna nyugovóra, és ez a nagyobbnak is feltűnik, ám nem tudja megindokolni, mi hat számára ilyen ambivalensül a fiúban. Távolságtartóbb, de mégis nyugodt és aranyos, nyoma sem érzékelhető sértődöttségnek. 

― Hogy aludtál? 

Woojin utólag rájön, hogy ezzel a mondattal akár veszélyes vizekre is evezhet, azonban abban a pillanatban nem fut át ilyesmi az agyán. Mindössze érdeklődni szeretne, kicsit talán kedveskedni Channak, hiszen a lelkiismeretfurdalás nem hagyja őt nyugodni. Tisztában van vele, hogy a fiatalabb nem ezt a bánásmódot érdemelné, ráadásul sokkal többet kaphatna, mint amit ő maga nyújtani képes, de nem tehet semmit, ha egyszer ennyire végtelenül szereti a feketét. Pontosan tudja, hogy felé is hasonló érzelmek irányulnak, de kettejük kapcsolata olyan leírhatatlan és kaotikus, hogy kifogy a szavakból ― pedig elméletben ilyesminek sosem szabadna megtörténnie, ha már dráma- és irodalomtanárnak készül az egyetemen. Az egyetemen, ami miatt kevesebb figyelmet szentelhet annak, aki igazán fontos; Bang Channak.

― Tűrhetően ― mosolyog tovább a kisebb, akinek szavaival szemben a szeme alatt sötétlila karikák rajzolódnak ki, Woojin mégsem jegyzi meg neki ―, de reggel egy kissé fáztam ― állapítja meg. Mielőtt az idősebb megindokolhatná, hol járt és miért kelt fel előbb, mint hogy együtt ébredhessenek, véget ér a rögtönzött hatásszünet, és Chan kiegészíti magát. ― Szerintem nyitva felejtettük valamelyik ablakot. 

A legidősebb bólint. Valóban, rémlik számára valami ilyesmi, noha most legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy melyik nyílászáró maradt kitárva ― egy másikat bezárt ő, nagyon is, sőt. Egyetlen probléma, hogy az inkább hajaz bejárati ajtóra, mint bárminemű ablakra, s emiatt Seungmin és Changbin szemében jelenleg nem túl népszerű. Természetesen pár óra múlva szent lesz a béke, ezt tudja jól; a legalacsonyabb fiúnak csak szüksége van egy kis pihenésre is, ugyanis az igazat megvallva, a veranda padlója megeshet, hogy nem kényelmes, míg Seungmin pusztán elszívott néhány szál ― nevezzük úgy ― cigarettát, hogy teljesen lenyugtassa az indulatait. Igen, nála ez a problémamegoldás megfelelő módja, a többiek pedig inkább csak vállat vonnak a szokásai felett, mint hogy újabb vitákat robbantsanak ki.

Woojin egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Túl van a kávézáson, második adagot meg nem kíván a szervezete, viszont még nem akarja magára hagyni a fekete hajút. Tennivalója sem maradt, így tanácstalanul vesztegel, Chan pedig nem veszi észre a kellemetlenkedését ― avagy nem akarja észrevenni, s helyette szándékosan huny szemet felette. Woojin elgondolkodik, magához merje-e ölelni a fiatalabbat. Vágyik arra, hogy a rutinszerűnek tekintett reggeli ölelésekbe ezúttal is beletemetkezhessenek, hogy egy-egy gyors csókkal köszöntsék az új napot, azonban a történtekre való tekintettel nem bátorkodik. Beletörődően harap az ajka szélére, és csupán finoman megsimítja a fiú karját, aztán kisétál a nappaliba. Végszóként röviden hátraszól.

― Gyere majd ki. Szerintem a teraszon leszünk.

Chan ismét egyedül marad. A rátelepedő csendben csak a gondolatait hallja. Lehetséges, hogy csalódva szeressen valakit annyira, ahogyan Kim Woojinnal teszi?

nincs átnézve, guys.

btw, úgy veszem észre, hogy csappan az érdeklődés a sztori iránt, úgyhogy ez így érdekes lesz. azért chan szemszögére épül ez a rész is, mert a legutóbbin mindössze hárman szavaztak. mindegy, majd megoldjuk, hehe

puszi mindenkinek <3