― Tulajdonképpen annak is megvan a maga hangulata, mikor az egész partot elmossa az eső, és a vihar nagyjából letépi a tetőt az ember feje felől ― jegyzi meg FELIX, miközben végigtekint az összeverődött társaságon. 

Ritka, hogy mindannyiukat egyben, ekkora nyugalomban látja. Hiába ragaszkodnak egymáshoz, kisebb-nagyobb viták rendre felütik a fejüket a csoportban, mégpedig általában Seungmin és Minho között. Egyiküket sem lehetne balhés srácnak nyilvánítani, de kettejük véleménye kapcsán mindig van valami apróság, amiben megtalálják a nézeteltérést. És most, annyi civódás után teljes nyugalomban ücsörögnek egymás mellett a szőnyegen; Felix épp csak ki tudja venni az alakjukat a rájuk boruló sötétségben. Mind a kilencen a nappaliban kuporognak. Nem mondhatni, hogy az esőzés végére várnak ― nem számít arra senki, hogy ez az egész másnapig lerendeződik ―, sokkal inkább tapasztják a szemüket a tévé képernyőjére, s figyelik a Marvel-maraton kezdetéül szolgáló filmet. 

Jisung az egyik egyszemélyes fotelban csücsül. Felix jót mosolyog, amikor észreveszi Minhot, amint a fiú terpeszbe húzott lábai között foglal helyet, még akkor is, ha csupán a szőnyegen ül, de a fejét a fiatalabb térdén nyugtatja. Meghitt a látványuk, és a szőke már reménykedik is benne, hogy talán, talán van esély kettejükre ― végül is, előbb vagy utóbb a vakságnak el kell tűnnie a szemük elől. A kanapé másik végén Woojin és Chan fekszik. A legidősebb finoman átkarolja a barátját. Nyíltan látható, hogy őket nem is annyira a program, mint egymás társasága foglalkoztatja; az viszont mindenki előtt titok, hogy a fekete hajú ekkor könnyekre tudna fakadni, hiszen rég érzett már ennyi törődést a nagyobbtól, ez a mennyiség pedig szokatlanul labilis érzelmi állapotba sodorja. 

A konyha felől hallatszik, ahogy Hyunjin és Changbin halkan beszélgetnek. Ők készítik el a pattogatott kukoricát, ezt már a tervezgetés elején kikötötték, azonban kivehető, hogy egy helyiséggel odébb, a csendes diskurzus kevéssé szól a nassolni valóról, mintsem valamiről, amiről bölcsen suttognak. A film háttérzaja elmossa a szavakat, így pusztán érthetetlen foszlányok szűrődnek kifelé, na meg az étel kellemes illata, aztán a mikró éles sípolással jelez, hogy befejezte a feladatát, s a páros egymás után előtűnik a konyha boltíve alól. 

― Kész a popcorn ― jelenti be Hyunjin. A tálat, amit egész eddig a kezei között szorngatott, most a dohányzóasztal közepére helyezi, mindenkitől elérhető távolságban, aztán a tekintete lopva megkeresi a legfiatalabbat. 

Jeongin ― furcsa módon ― pár perccel ezelőtt tűnt el. Senki nem vette észre, amikor kiszivárgott a helyiségből, ezért a világosbarna enyhe csalódottsággal foglalja le az üresen maradt fotelt. A lelke mélyén remélte, itt lesz már a kisebb is, és esetleg el tudja intézni, hogy a közelében legyen a házimozizás alatt ― Changbin és ő épp erről beszélgettek, ameddig elkészült az étel. Felix pedig nem világtalan. Elmondható róla, hogy ő igazán jól tájékozott, ha a társaságuk érzéseit vesszük, mivel nyitva tartja a szemét, és ez bőven elég, hogy kérdések nélkül megtudjon egy csomó mindent. Látja, hogy Hyunjin kedve lejjebb hagy, ám nem képes többet foglalkozni az üggyel, amikor Changbin lehuppan mellé a kanapéra. Így, hogy négyen ülnek már itt, kezd fogyni a hely; valójában az idősebb nem bánja, hogy a combjuk összeér, illetve Felix mámorítóan gyümölcsös illata közvetlen közelről lengi körbe. 

Úgy látszik, most minden jó. Most minden rendben van, a saját kis medrében folyik, és végre leülepszik az összes probléma. A lekapcsolt villany fénytelenségében Felix lassanként visszanyeri a látása élességét, ezért végignézheti szeme sarkából, amint Jeongin sziluettje felsejlik az előszobai boltív másik oldalán. Világosságban élesen kirajzolódnának a legkisebb zavart vonásai, miközben azon tanakszik, hová másszon be úgy, hogy kényelmesen elférjen minden barátja a hosszú film alatt, ám igencsak tanácstalannak fest. 

Hyunjin megoldja a helyzetet; kinyújtja a kezét, hogy gyengéden a másik csuklójára fonja az ujjait és maga felé húzza. Halkan beszélnek pár szót. Jeongin megilletődöttségében ösztönösen az arca elé kapja szabad tenyerét, ám realizálva a mozdulatot, csupán addig ügyeskedik, míg úgy tűnik az egész, mintha csak megvakarná az orrnyergét. Hyunjin mosolyog, ha Felix füle nem csal, meglehet, hogy csendesen fel is kuncog. Az ő almácskáin is pirosas foltokat világít meg a tévé fényköre, azonban egy céltudatosabb mozdulattal a combjára vonja a kicsit. Ő zavartan harapdálja az ajlsó ajkát. Pillanatonként vájja bele a fogait, majd kiengedi közülük, s távolról is látható, hogy apránként kisebesedik a felület, majd vérezni is kezd, de nem hagyja abba. Nem teszi, mert nem tudja; mindössze a tény, hogy Hwang Hyunjin ölében ül, miközben a fiú őt öleli, és az ő lapockáján nyugtatja az állát, kétszeresére gyorsítja szíve ütemét. 

Felix mosolyog.

Igen, most tényleg minden jó, minden nyugodt és kellemes. Odakint újult erővel zendül fel a vihar. Gyönyörű lehet majd holnap a partról kapott látvány, mialatt a zápor utóhatása még hatalmas hullámokban nyilvánul meg, melyek erőteljesen ostromolják a homokos fövenyt. El sem tud képzelni szebbet a vihar utáni csendnél, ami fojtott és passzívan agresszív, mégis érezhető, hogy vége van, és a legközelebbi nem siet elébük; valósággal vágyott arra, hogy másnap reggel az első napsugaraknál lássa az óceán koránt sem lecsillapodott, de békülőfélben lévő tükrét. 

Fel sem fogja, melyik jelenet váltja az előbbit, ugyanis a figyelme régen elkalandozott a nappaliban közösen nézett filmről. Fele annyira sem érdekli a cselekmény, mint az, amikor Seo Changbin lehunyt pillákkal vállára dönti a fejét, és egyenletes szuszogással jelzi a helyiségben tartózkodók felé, mennyire kényelmesen megvan ő így is. Felix ugyanúgy reagál, mint a legjobb barátja. Még csak fel sem tűnik neki, amikor a szája belsejét fogai közé csípi, és rágcsálni kezdi, szokatlanul gyakran piszkálva a körmeit. Örül, amiért az idősebb ― valószínűleg ― mindjárt elszenderedik, mert így kevesebb az esélye, hogy bármelyik pillanatban lelepleződhet rózsaszín árnyalatba forduló arca miatt. Sajnos mély levegőkért sem kaphat, hiszen a lélegzetvétele hangosabbá válna tőle, ez pedig igencsak feltűnő.

Most pedig Felix érzékei is eltompulnak. Az alapjáraton véve éles látása, a hallása és egyéb erénye, miknek köszönhetően folyamatosan naprakész ― egyszerűen leállnak működni. 

Senki nem veszi észre, hogy a nappali mindük számára forró és égető lesz abban a percben, hogy a gondolataikba merülnek. Igazából az elkezdett film is semmissé válik, ugyanis jó néhányuk gondolatai eveznek egészen más vizeken. Felix tapintatosságból sem tekint oldalra, amikor fél füllel hallja, amint Chan belesóhajt Woojin nyakába az apró, őt érő csókoktól. Nincs közöttük rendben valami ― ez nyílt titok, csupán senki nem beszél róla, és inkább némasággal burkolják körbe a témát, mintha az nem is létezne probléma formájában. 

A következő villámlás pillanatnyi fényárt terít a szobára. Kopognak az esőcseppek, Felix szempillái pedig fokozatosan nehezülnek el. Ez ellen még a háttérben szóló film hangos szinkronja sem tehet semmit; feje önkéntelenül hanyatlik Changbinére, azt azonban senki nem firtatja, tenyere miképp csúszik az idősebb combjára.

töltelék rész, hogy valami a lassú
tempójában, de haladjon előre

az előző résznél még mindig lehet szavazni!

csók mindenkinek <3