második döntés eredménye:
↬ jeongin

JEONGIN mindig jobb lábbal kel fel. Ez amolyan babona, amit mindenki ellenkezőképp ismer, de neki sosem sikerül megszegnie ― akkor is mosolyog és vidám, ha odakint zuhog az eső, vagy éppen mínusz fokok röpködnek. Ezúttal is jó a hangulata. Nem aludt túl sokat, és valljuk be őszintén, pihent már nyugodtabban is, mint Lee Felix térdével a gyomra közepén tette, de ezekkel együtt is pozitív a hozzáállása, miközben felül a puha takarók között. 

Nem először nyaral már a tengerpart ezen részén, így a megszokott impressziók elkezdenek feltörni az emlékei között, ahogy a csattanásig eresztett roló pici résein át besejlenek a napsugarak, s arany pöttyöket terítenek a hófehér szőnyegre. Itt ébredni valahogy más, mint bárhol az eddig ismert helyek közül; kellemes emóció bontogat virágot a mellkasa mélyén, mialatt az elméjén átfut néhány gyerekkorából származó élmény ― tavaly még a szüleivel érkezett ide, most pedig a legjobb barátaival van.

Oldalra néz közvetlenül ezután, hogy lássa a valóságban is, amiről gyakorlatilag meg van győződve. Csalódnia nem szükséges: Felix mellette szundít. Fejét a karjaival körbeölelt párnába fúrja, ezért arca kissé pufibbnak tűnik, szeplői viszont elevenen sziporkáznak a lesütött, hosszú szempillák árnyékában. Ebből a szemszögből figyelve Felix hasonlít egy kisgyermekre. A viselkedése is sokszor tükröz ilyesmit, ám legbelül igenis komoly srác. Jeongin megingatja a fejét, és eszébe jut, tegnap éjszaka hogyan keltette fel őt. Akkor legszívesebben fel sem emelte volna a fejét, de mégis szíven ütötte az idősebb ijedt hangja, na meg a tény, hogy ismételten Changbin miatt aggódik, aki valószínűleg felelőtlenül csak a saját orrát követte. Még mindig a fülében csengenek a halkan elsuttogott szavak, amikkel a vörös felébresztette ― nem csoda hát, hogy most, nagyjából fél tizenegy magasságában békésen szendereg. Jeongin nem tudja megállni, hogy egy rövid másodpercig ne nyúljon hozzá a számára olyan érdekes, festett tincsek egyikéhez. Épp csak kisimítja az idősebb lehunyt szeme elől, aztán akkor, ahogy Felix pillái halványan megrezzennek, már arrébb is húzódik és kikászálódik a legjobb barátja mellől.

Noha idegenül érzi magát valaki más nyaralójában, hamar képes túllendülni a feszélyezettségen, s az emeletről lefelé vezető lépcsőn ballagva azon agyal, mit kéne készíteni reggelire, hogy a csapat összes tagjának elég legyen, mégse töltse az egész reggelt konyhapultok között tengődve. Könnyű léptei alatt elhalóan reccsennek meg a fokok, amíg végül vastag zokniba bújtatott talpai a márványlapozott padlóra érnek. Valahonnan besüvít a langyos szellő, feltételezhetően nyitva maradt az egyik hatalmas ablak ― furcsa, mert Woojin általában becsukja őket, akkor is, ha a saját panellakásán van. Megrögzötten tart attól, hogy a semmiből eső kerekedik, s bever a kitárt nyílászárókon. 

Gyanús a csend. A légmozgások némán keringenek körülötte, egy pillanatra talán hallja is, amit a reggel távolról érkező napsugaraitól megtudva elmesélnek neki, ám tovarebbenek a végtelenbe, vissza az óceán felé, és Jeongin ismételten egyedül marad. Egyedül. Furcsán nagy mozdulatlanság honol a házban. A megszokott az lenne, ha a banda egyik része már bőven talpon volna. Ha néhányan épp csak hazaesnének a boltból, míg a legidősebb a konyhában pakolászik, Chan pedig aggódóan lesné az őrültebb ötletek lassú formaöntését, hogy idejében beavatkozhasson, amennyiben probléma adódik. Ennek ellenére senkit nem lát egyik helyiségben sem, mindössze az ablakon beáradó napfény nyújtja árnyékát a puha szőnyeggel fedett járólapokra. 

Minden nyugodt. 

Ez nem vall rájuk.

Jeongin összevonja a szemöldökét. Fogalma sincs miből fakad ez az élettelen légkör, és vajon hová tűnt mindenki, azonban a világ minden kincséért sem kopogna be valamelyik szobába megbizonyosodni, él-e valaki a helyiségek egyikében ― mert mi van akkor, ha mindenki alszik? Ehelyett csupán visszaóvakodik a saját hálójukba, és leheletfinoman nyomja le a kilincset, hogy az elképzelései szerint magához vegyen minden festéket, amit magával hozott egy jókora dobozban. A reggeli fények kellő ihlettel töltik el, és leküzdhetetlen vágyat érez alkotni valamit. 

Olyan benyomása támad, mintha szellem volna, és csupán hangtalanul járna a folyosókon, azonban fájdalmasat nyikordul az ajtózsanér, ahogyan puhán besurran. Leszorítja a szemhéját, vele együtt pedig önkéntelenül a nyakához vonja a vállait is ― ijedten pislog az ágy irányába, vajon felkeltette-e az eddig alvót. Felesleges riadalom; Lee Felix már a vastag takarók között ébredezik. Álmatag szemeiből mindössze sötét csíkok látszanak a reggeli felkelés után, miközben hunyorogva emeli a plafon felé egyik karját, végigropogtatva a csigolyáit egy kellemes nyújtózkodás kíséretében. Szabad tenyerén maga mögött támasztja a súlyát, és az emiatt magasabban eső vállára hagyja dőlni a tarkóját ― vörhenyes tincsei kuszán, kócosan merednek száz irányba. 

Jeongin megtorpan a küszöbön. Nem törődik azzal, hogy a nyitott ajtón át bekalandozik a hideg levegő, és borzongásra készteti a vele egy légtérben tartózkodó idősebbet, aki ezért összébb gömbölyödve húzza magára a takaró csücskét. A kisebb fejében egyvalami tengődik szakadatlan módon, mialatt őt bámulja és csodálkozik, elámul azon, milyen kincseket tartogat az élet ― valahol a szíve mélyén féltékeny is talán. Féltékeny Felixre, amiért elragadó. Bájos. Ártatlanul gyönyörű.

És Jeongin ebben a pillanatban hasonló szeretne lenni, mint a nagyobb. Hasonlóan szép, tökéletes, hibátlan ― de tudja, hogy ezek egy része számára sosem valósul majd meg, mert nem Lee Felixnek, hanem Yang Jeonginnak született, így legyűri a kósza gondolatokat, s beljebb lép a szobában. Egyébként sem szabadna ilyesmit forgatni a fejében. Az ember nem lehet irigy a legjobb barátjára.

― Jó reggelt, Hyung. Bocsánat, ha felébresztettelek ― nyögi ki. Szemei a vörös törékenynek tetsző alkatára tapadnak, de a megszokott elbámészkodás helyett ezúttal azon agyal, vajon csakugyan ő tehet-e az ébredésről. 

A másik szelíd mosolyt varázsol ajkai szélére. Jeongin látványa egészen felvidítja, így jókedvűen fordul felé, és figyeli, amint a magasabb céltudatossá avanzsált lépésekkel közelíti meg a fal mellett álló polcot, aztán az egyikről leemel egy nagyobb dobozt. 

― Jó reggelt, Inie. Nem te keltettél, nyugi. Már fent voltam pár perce. ― A rőt-tincses fiú felkuncog. Általánosságban mély hangja most karcos, kissé érdes, de a külsejével alkotott hatalmas ellentét sem csorbítja azt a különlegességet, amely belőle árad. ― Mit csinálsz?

A fiatalabb kapkodva szedi le a tároló tetejét, majd izgatottan kezd kutakodni. Elnyitja ajkait, és éppen megosztani készülne a terveit, ám valami hirtelen közbevág; valahol lent csapódik egy ajtó, ezt követően léptek dörrennek a földszinten, viszont csak felkapja a fejét és a résnyire nyitva hagyott nyílászáró felé tekint. Nem foglalkozik a lenti történésekkel túl sokáig, hiszen visszatér a keresgéléshez, időnként a barátjára pillantva.

― Festeni szeretnék ― közli. Ujjait egy csomó ecset köré fonja, csokorba gyűjtötten emelve ki a doboz legaljáról, ahonnan pár vízfestékes paletta társaságában vastag papírt is teremt. ― Olyan szép most minden, hogy egyszerűen olyan érzésem van, mintha muszáj lenne.

― Akkor ha megvársz ― jut hirtelen Felix eszébe ―, felkapok valamit, és amíg festesz, iszok melletted egy kávét. Rám fog férni, nagyon fáradt vagyok. Csak tudnám, mitől. Te is kérsz majd egy csészényit? ― érdeklődik. Felhajtja a dunyhát, lábait óvatosan bújtatva ki alóla, akár ha a hűvös levegő ártalmas lenne rá. Rövidnadrággal takart combjai hófehérek, ráadásul a viszonylag alacsony termetéhez képest igenis hosszúak. 

Ő talán a hibátlanság megtestesülése. 

― Rendben, persze. Míg elkészülsz, én lemegyek és nekiállok lefőzni azt a kávét. Siess!

Már csupán csak a maga után széthagyott művészkellékek, az arrébb dobott doboztető és egyéb apróságok árulkodnak arról, hogy az imént itt járt. Hónalja alá szorított holmikkal egyensúlyozik lefelé, majd szűkös negyed órán belül másodszorra veti be magát a konyhába, hogy valamivel kapcsolatban hasznossá tegye magát, s ugyan most sincs senki, akivel útja közben összefutna, immár nem furcsállja annyira a helyzetet. Felix ébren van, lejön és vele tölt egy kis időt ― ez bőven elég ahhoz, hogy ne érezze magát elhagyatottnak egy vadidegen lakás falai között. 

Mindent leszór az étkezőasztalra, és sietősen felkutatja a kávéfőzéshez elengedhetetlen dolgokat. Ameddig várakozni kényszerül, a konyhaszekrényből kisajátít egy régebbinek tetsző, használtas bögrét, és csaknem csordultig tölti csapvízzel. Precízen előkészül az alkotáshoz: az alapanyagokat kiviszi a teraszra, s elhelyezi az ottani asztalon. Mire a kotyogós kávéfőző hangosan adja a tudtára, hogy iható a tartalma, tökéletes körülményeket készít. Felixre hagyja, hogy amikor leér, megcsinálja a saját italát, és inkább nekiül a munkának, azonban a balkonról elé táruló látkép mégis hiányos.

A távolban húzódó óceán sötétkék felszíne most valamiért más, mint tegnap volt, amikor megérkeztek a partra. Nyoma sincsen langyos, szelíd fodroknak, amelyek pajkosan vetődnek a fövenyre. A helyükön hófehér tarajos, háborgó hullámok hánykolódnak, korbácsolják a víztömeget éktelen haraggal, és úgy csapódnak a messzeségben meredeken emelkedő mészkőfalaknak, hogy félő, porrá zúzzák őket. Ijesztő. Hatalmas. Fenséges. Meglehet, hogy ezekkel a kifejezésekkel lehetne a legkönnyebben leírni a panorámát ― aztán a portálajtó szinte hangtalanul tárul fel, és egy kisebb termetű fiú lép ki rajta.

Felix egyszerű szabású, szűk farmert visel és pasztellkék, bő pólót. Végtelenül átlagos, nem tartalmaz semmiféle különleges elemet a megjelenése, de magába foglal egy töredéket a békességből. Pusztán azért, mert úgy jelenik meg a teraszon, mint aki a tekintetével akarja lecsillapítani a közelgő vihart, miközben kávéjába kortyolva nekidől a színüvegből épült korlátnak. 

― Lix hyung, nem ülsz le? ― kínálja hellyel maga mellett a fiatalabb. 

A fonott székek egyike felé bök az állával, mialatt mutató, - és hüvelykujja szorításában egy megnedvesített ecsetet forgat, és éppen laza, könnyed simításokkal színezi a makulátlan lapot a kék ezer árnyalatával. Az alacsonyabb válaszul megingatja a fejét és a korlátra könyököl, elmerengve bámulja a tengert. Ezen megvilágításban a szeplői ugrálnak édes almácskáin, s a szép formájú szemek alatt. 

Jeongin ekkor váratlanul megtalálja azt, ami hiányzik a festményéről, ami érdekes benyomást költöztet majd belé, aztán kimossa az ecset puha szálai közül azt az acélszínű árnyalatot, ami pillanatokkal ezelőtt még a fékezhetetlen óceánt elevenítette meg, s inkább vöröses narancssárgát vesz fel a helyére. Oda sem figyel a papírra, a csuklója magától mozdulva húz vonalakat, s olyan érzése támad, mintha külső szemlélőként nézné végig, amint Lee Felix beleköltözik egy műalkotásba. 

Jeongin szeme csillog.

Tulajdonképpen ez olyasfajta szikrázás, amibe felesleges dolgokat belemagyarázni, érzelmeket erőszakolni ― ugyanis ilyen mögöttes tartalomtól mentes. Mindössze művészlélek, egy kissé érthetetlen és furcsa, ráadásul meglelt valamit, vagy valakit, aki helytelenül is beleillik az általa megalkotott műbe. 

Hyunjin a portálajtó félfájának támaszkodva nem ezt látja. Csupán az örömteli csillanásokat veszi észre, s az ő íriszeiben egészen mások ragyognak fel; gyémántszerű könnyek. Elfordítja a fejét a látványtól, s inkább elnéz az odakint lévő két fiú felett az óceánra. A dühösen hánykolódó hullámok számára nem ezt jelentik. Ő úgy gondolja, a tenger csalódott. 

Hwang Hyunjin abban a másodpercben maga a tenger. 

harmadik döntés. ― mindenkihez 

 ↬ hyunjin

 ↬ jisung

↬ minho