A Nap már réges-rég átadta helyét a Holdnak, így a tenger felszínére ezüsthidat vet az égitest tükörképe, miként a víz játékosan fodrozódik, és finom csipkékben mossa a partot. WOOJIN csupasz lába a hullámokban ázik. Cipő és zokni nélkül ücsörög egy jókora, lapos kövön, s bokáig hagyja, hogy sós cseppek borítsák a bőrét. Megnyugtató a hely, a béke és a mély csend. Az óceán halkan morajlik a távolból, ott, ahol a horizontból feketén válnak ki a mészkősziklák és a közeledő dagály minduntalan nekivágódik a meredek falnak, barlangokat koptatva belé. Olyan kellemes neszt ad, ahogyan összemosódik a fövenyt szegélyező pálmafák lobján éneklő kabócákkal, hogy egy ültő helyében képes volna elaludni, ha a szemei nem tapadnának fáradhatatlanul  egy könyv lapjaira. 

A csillagok és a holdfény vajmi kevés megvilágításnak bizonyulnak, de nem bírja letenni az aktuális regényt, hanem inkább erőlteti a szemét és rákényszeríti, hogy alkalmazkodjon a lehetőségekhez. Érzi, hogy fáj a feje tőle, és tudja, mennyire egészségtelen így roncsolni a látását, ennek ellenére beletemetkezik a szavak szépségébe. A pólóján átsüvít az éjszakai szél, és talán futólag meg is borzong, de a mozdulat nem tudatosul az agyában, amellyel feljebb cipzározza a felsőtestére simuló fekete kardigánt. Gyakorlatilag elvész a sötétségben, csupán a bőre sápad messziről, és az árnyéka válik ki a fehér homok monotonitásából. A dagály emelkedő hullámai lassanként a földön látszódó mása nyakáig emelkednek, pedig valójában éppen csak elérik a bokáját, és elindulnak felfelé a lábszárán. Nem realizálja, hogy a növekvő vízszint rohamosan magasodik, s apránként teljesen körbeveszi az ülőhelyeként szolgáló követ, mert elmélázik és egy olyan világba kerül, amit a saját ideáljának formál ― azzal együtt is, hogy a tengerpart ezekben az órákban pontosan olyan, amire neki szüksége van.

Csendes. Elhagyatott. Végtelenül békés. 

A jóleső magány közepén az olvasott sorokból máshová vezetik őt a gondolatai. Azon kattog, mit csinálhatnak odahaza a többiek. Egytől-egyig a szíve mélyén őrzi mindegyiküket, hiába a tény, hogy naponta többször is képes összeveszni vagy éppen vitázókat békíteni a folyton problémázó csapatban. Nincs köztük olyan, akire ne lehetne ráaggatni a nehéz eset címkét, ugyanis borzalmasan különböznek egymástól ― de mitől válik egy barátság széppé, ha nem az ellentéteket összekötő millió kiskaputól?

Végül feltekint. Elfelejti az éppen felfelé néző két lap közé csúsztatni a könyvjelzőjét, ezért a könyv úgy záródik be, hogy csupán a jelenet dereng az elméje egyik hátsó zugában, amit legutoljára olvasott, azonban a számok nem. Nem túl messze, pálmafák kisebb ligete felett a domboldalban álldogál egy elegáns villa; külső falai kellemes mályvaszínben pompáznak, ablakai tágasak és sok fényt eresztenek be, az üvegből készült erkélyeken pedig végigszalad a holdfény. Már feketeségnek kellene honolnia belül, ám az egyik hálószobáról jól láthatóan meg tudja mondani, hogy ég a villany. 

Sóhajtva pillant le a kezei közt forgatott kötetre, aztán körbenéz, hová is dobta le a sportcipőjét, vele együtt a zokniit. Meglepve tapasztalja, hogy bár a lábbelik ugyanazon a ponton nyugszanak, ahol lerúgta őket, s még mindig a szikla túlsó végéből figyelnek, fél pár zoknija nincsen a közelében. Feladja a keresést, mikor rádöbben, hogy valószínűleg leesett a homokra, s már messzire sodorták a hullámok ― és egyébként is, ez csak egy darab fekete zokni, nem olyan fontos ―, aztán  megrántja a vállát és magára kapja mindazt, ami maradt. Kényelmetlen csupasz, ráadásul vizes talppal felhúzni egy cipőt, de az igazi megvilágosodás csak akkor éri, ahogy teljes lelki nyugalommal leugrik a kőről, és vádliig azon nyomban bőrig ázik. Halk szitkot mormol el, de elvigyorodik önnön bénázásán, majd a könyve társaságában, átnedvesedett cipővel és egyetlen zoknival nekivág a lankás tájnak. 

A bejárati ajtó tárva-nyitva áll, a szó legpontosabb értelmében. Valamelyik okos kiékelte egy darab fával, hogy ha véletlenül kizárnák magukat, kulcs híján is biztosan bejussanak. Buta dolog, azonban abszolút kinézhető a haverjaiból, ezért csak felülemelkedik a tényen, hogy bizonyára néhányan az éjszaka közepén csatangolnak, és ki tudja mikor érkeznek meg. Eljátszik a gondolattal, hogy talán lehetne egy kicsit szemét, csak most ez egyszer, és kitolhatna a fiúkkal egy ártalmatlan csínnyel. Végül is, ha elég élelmesek, megoldják ők valahogy a bejutást. Sokáig álldogál az ajtó előtt, mire engedi erősebbé válni a gonoszkás oldalát, s miután átlép a küszöbön, egy gyors mozdulattal kipöcköli az ajtórésbe rekesztett botot. Előre hallja, milyen szitkokat él majd meg a veranda az éjszaka legkésőbbi percein, azonban mindössze viccnek fogja fel a szituációt. 

Habozás nélkül indul el a lépcsőn fölfelé, hogy birtokba vegye az ágyát, amit Hyunjin úgynevezett nagypapájának nyaralójában egy időre kisajátított magának, vele pedig igényt tart Bang Chan éjjel-nappali társaságára. Meg sem rezzen, amikor a várt feketeség helyett világító asztali lámpa fogadja, és a sarokba tolt kanapén egy összegörnyedt fiú alakja vesztegel. Halvány mosolyt von az ajkaira, s besurran a hálóba. A sarokvasak apró nyikordulására Chan felemeli a fejét ― sötét tincsei belezuhannak a látóterébe, ezzel eltakarva egy részét az éberen csillanó, ám fáradt arcon elhelyezkedő szemeknek. Fáradt, ez lerí róla, és Woojint hatalmába keríti egyfajta aggodalom. Lehuppan a fiatalabb mellé, a könyvét valamelyik díszpárna elé hajítja, és azonnal átkarolja a másikat.

― Mesélj, mi történt, bébi? ― érdeklődik. A hangja olyan halk, mint a kint játszadozó szellő, és mély, akár a végtelen óceán. Chan úgy érzi, képes volna alámerülni és megfulladni benne. 

Álmos mosolyt húz a szájára. A halántékát Woojin vállára támasztja, de gondosan ügyel a szemkontaktus fenntartására. Megnyugtatják a csokoládészín íriszek, csupán az óvó pillantás le tudja csillapítani a gondolatait.

― Fogalmam sincs ― felel tétován. ― Én sem értem. Nem tudok elaludni, csak forgolódok. 

Egy momentumig megüli a hallgatagság a szobát. Fénytelen minden, pusztán csillagok sziporkáznak a tintaárnyalatú égbolt leplén, és ők ragyogják be a kényelmes méretű teret. A mellettük világító kislámpa szinte észre sem vehető fénykört bocsájt. Az idősebb sóhajt. A lelkére telepszik valami jól ismert, és minden alkalommal gyűlölt rossz érzet. Tisztában van vele, hogy nem is alaptalanul. Van mit bánnia ezzel kapcsolatban.

― Egyre gyakrabban fordul elő, hm? ― suttogja. 

― Egyre kevesebbet alszol mellettem. ― Chan finoman megvonja a vállait. Nem szeretne semmit erőltetni, vagy rákényszeríteni a nagyobbra, mert attól, hogy neki szüksége van az ő jelenlétére, nem feltétlenül van ugyanígy viszont. 

Woojin alig észrevehetően harapja be az alsó ajkát. Másnak talán elkerülné a figyelmét, de a feketének nem, hiszen az összes mozdulatára ki van élezve, úgy ismeri őket, hogy tanulmányt írhatna belőlük. Hogy is ne, ha Woojinban megtalálta a személyt, akiért készségesen feladna bármit? Szótlanok. Az est hangjai helyettük is beszélnek. Egy rövid percig kényszeredetten fülelnek az éjszakába, meghallgatják a szelek regéjét és belefeledkeznek a dagály morajlásába, azonban az idősebb feszeng a hallgatag közegben. Lehunyja a szemét, ám még akkor zavartan kinyitja, ezzel egy időben pedig megnyalja az ajkát és választ akar szolgáltatni.

Chan tenyere a szája elé tapad. Nem szeretne kifogásokat hallani, valami olyasmit, amiben ismét kételkednie kell. akkor már jobb, ha semmiféle indoklást nem kap, nincs mit megkérdőjelezni. Maga mondja ki, ami a nagyobb nyelvén várakozik kimondásra, s ezután Woojin kissé még inkább elszégyelli magát.

― Tudom ― bólint lassan a fiatalabb ―, az egyetem. ― Itt a barna is csak helyesel, habár az orcája halványpirosra változik. Utál mentegetőzni, mégis elkerülhetetlenül belecsúszik ebbe a hibába. Miért nem tud egyszer az életben figyelmesebben viselkedni? Gyűlöli ezt az oldalát. Gyűlöli magát. ― Woojin. Nyár van.

Az idősebb ajkait fedő tenyérben egy megbánó, gyenge puszi lel helyet. Hirtelen felindulás, valami olyan, amit nem igazán lehet megmagyarázni, de abban a pillanatban békítő szándékkal keletkezik. Chan torka enyhén elszorul. Enyhén ― épp csak annyira, hogy egy hosszas töredék-másodpercig nem jut levegő a tüdejébe. Most ő érzi magát rossznak, bűnösnek, amiért állandóan emlékezteti a másikat az idióta, át nem gondolt ígéretekre és fogadalmakra, amiket részben egymásnak, részben önmaguknak tettek. Elhúzza a kezét, s kibontakozik a melegen szorító karok közül. A nem messze világító kislámpához nyúl, és egy óvatos nyomással lekattintja azt. Csend van. Sötétség. Jótékony, egyben pedig fájó. 

Felkel, nyomában megreccsennek a dívány rugói, s vaktában elbotorkál az ágyig, amely közös. Csupán egy széles kétszemélyes foglalja a helyet. A távolabbi oldalhoz ballag, majd beszédet mellőzve leheveredik rá. Mostanra úgy gondolja, aludni biztosan nem fog, viszont lesz min kattognia a hátramaradt órák ideje alatt. Woojin szótlanul tesz ugyanígy. Befekszik mellé a takaró alá.

Aznap éjjel nem meri átölelni őt.

első döntés. ― mindenkihez

↬ seungmin & changbin

↬ minho & changbin

vannak személyre szóló és
közös döntések,
ami mindenkihez szól,
ilyen módon lesz jelezve.
az első opciónál megjelölöm
majd az illetékes(eke)t, hehe ^^