harmadik döntés eredménye:

↬ hyunjin

HYUNJIN valószínűleg tudatában sincs a mozdulatainak, amikor ellöki magát az erkélyre vezető ajtó félfájától, és hosszúra nyújtott léptekkel megiramodik a kijárat felé. Csupán azt figyeli, hová dobta le a cipőit. Egyelőre halvány lila fogalma sincsen arról, merre indul majd, mindössze felrángatja a lábára megviselt surranóit, aztán feltépi a bejárati ajtót. Hangos dörrenéssel adja mindenki tudtára, hogy itt járt, de már felesleges keresni ― és csakugyan az, hiszen mire Jeongin átlép az erkélyre nyíló küszöbön, hogy megnézze, mi történt odabent, mindössze a fáradt nappali látványa ásít rá.

Furcsa ― talán ez a megfelelő szó, ami leírja ezt a Hyunjinban kavargó érzést. Féltékenység és csalódottság egyvelege, azonban, ahogy a lépteit követve vakon barangol végig nyaralójuktól a város széle felé haladó útig, már tudja, mekkora butaságot is művelt. Mélyen belül tisztában van a tényekkel, és egy kicsi része fel van készülve a valóságra. Képes ő a racionális gondolkodásra; a baj pusztán annyi, hogy szerelmes. Hogy rettenetesen elgyengül minden mosolytól, amit Jeongin az ő irányába küld, és még inkább azoktól, amelyeknek nem Hyunjin lesz a végső tulajdonosa. És ez furcsa ― kijelenthető, hogy ő maga is az, tekintettel arra, miként kóvályog az egyre felfelé ívelő napkorong most közelgő vihar miatt aggodalmas tekintete alatt. 

Kívülről sem úgy néz ki, mint egy átlagos tinédzser az ő korából kiszakadva: lábszárközép magasan végzőző, bő farmernadrágot és rikító színű, csíkos pólót hord a legkevésbé sem hozzáillő, mintás zoknival a Nike cipő alatt. Csípőjére vastag, fekete öv feszül, s a szilikon karkötők úgy villannak fel a sajátságos, neon árnyalatokban, mintha legalábbis Hyunjin maga megragadt volna a nyolcvanas és kilencvenes évek között, hozzávegyítve az ezredforduló utáni divatot. Különös srác; egyesek szerint hóbortos, vagy érdekes, megint mások őrültnek hívják. Önmaga sem tudja eldönteni, vajon a három kategória melyikébe eshet ― meglehet, hogy nem is vágyik válaszra, csupán egymás után nyújtja a lépteit, s hagyja, hogy azok sietve fussanak a járda kopott burkolatán.

Itt, távol Szöul mindig zajos és forgalmas helyeitől, Hyunjin úgy érzi, teljesen más emberré vedli ki magát. A hosszúra nyúló csendet csak a környéken nyaraló család kisgyermekeinek kacagása, na meg a tenger távolról is tökéletesen kivehető morajlása töri meg. A gazdagságot sugárzó házak mellett elhaladva egyikre sem figyel oda igazán, noha a széles, színekben bővelkedő kis dűlő ezernyi szépséget rejteget. Mégis a lába elé bámul, és a cipőjén fel-felvillanó hófehér sávokkal alkotott ellentétben azt tanulmányozza, miként növekednek a beton repedéseiben kis, díszes virágok. Haszontalan dolgokon elmélkedik, ő így véli, amikor felkapja a fejét és a szemöldökét összehúzva megszaporázza lépéseit, ám a valóság az, hogy ez igenis szükséges; emlékeztetnie kell önmagát, hogy a beton is kemény, de képes megtörni, a virágok viszont nem azért nőnek ki ott, hogy fájdalmat okozzanak neki. 

Mialatt felpillant, a távolban nagyjából vele egy magas, széles vállú alkatot lát. Pár utcával lejjebb sétál, a kezében pedig nagy szatyrok lógnak, ráadásul a magán viselt pulóver igencsak ismerős számára valahonnan. Az egyre beboruló égbolt előtt, Hyunjin hirtelen felismeri a fiút, aki öles léptekkel szeli a távolságot, és egyenesen ahhoz az utolsó, magányosabban ácsorgó nyaralóhoz siet, amelyikből ő akkora lendülettel távozott. Kim Woojin szokatlanul későn iparkodik hazafelé, hogy reggelit készítsen a bagázsnak, aki a ami reggelen eléggé későn kelt fel ― feltéve persze, ha azokat vesszük példaként, akik ágyban töltötték az éjszakát. Hiába telik meg a mellkasa csordultig azokkal a kellemetlen emóciókkal, melyeket legszívesebben kitépne onnan, vállalva az utánuk következő kínzó ürességet ― az ajkai halvány mosolyra húzódnak. Lelki szemei előtt szinte látja is, amint Jisung kinyitja a bejárati ajtót, és a hajnal csípős levegőjével együtt Seo Changbin, Kim Seungminnal  egyetemben betrappol az előszobába. 

Nos, igen. Ezek ők, a valós arcuk. Az az oldaluk, ami abszolút természetes és egy cseppet sem mesterkélt vagy előadott; mert most nincsen semmi, ami frusztrálhatja őket, ami súlyt terheljen a vállukra, mindössze az új helyzet, hogy kilencen vannak összezárva egy luxusfelszereltségű épületbe, s egy kerek hónapon keresztül maguk irányítják az életük teljes egészét. 

Szóval, őszintén? 

Mi kellhet több ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol?

Teljesen felesleges dolog, ám eszébe jut a kedvenc Shakespeare idézete. Emlékszik, annak idején, amikor a lázadó stílusa még javában tombolt, és az önkifejezését kereste egy csomó őrültségen át, az oldalára akarta varratni: Üres a pokol. Minden szörnyeteg a felszínen van. Tulajdonképpen jót kacagott, amikor ezt a két, rövidke mondatot megpillantotta Changbin oldalán hónapok elmúlásával; mennyi lehetett erre az esély? 

Changbin. 

Changbin is rosszul van. 

Hyunjin tudja, látja a szeméből akkor, ha egymásra tekintenek és egy kicsivel tovább tartják a szemkontaktust. Ismeri őt, noha nem azért, mert annyira sok időt töltöttel el kettesben. Csupán az íriszei mélyén ugyanaz a fájdalom ücsörög, mint ami Hyunjinében is. Tisztában van a pontos okkal is, habár azzal gyakorlatilag mindenki; egyedül Lee Felix nem, aki mintegy világtalanként bolyong, s önhibáján kívül hagyja ignorálva az idősebb apró jelzéseit. 

A telefonja megcsörren a farzsebében. Ó, hiszen miért is nem hagyta otthon? Fogalma sincs, így csak némán sóhajt, de a tüdejéből kiáramló levegőben minden el nem mondott érzelem és teher ott lappang; kiszabadul a mellkasából, de a szíve nem lesz könnyebb, ugyanazzal az ólomsúllyal dobog a bordái börtönében. Íriszei makacsul vizslatják az óceán messzeségbe nyúló formáját, s talán megkísérlik összeszámolni a tarajas, hófehér hullámokat, azonban inkább rányom a hívás fogadására utasító gombra, mielőtt megnézné, ki is keresi ennyire fáradhatatlanul, hogy a sokadik csörgés után sem teszi le a kagylót.

― Igen? ― Nem köszön, nem mutatkozik be, ugyanis annyit elkapott a periférikus látása, hogy nem ismeretlen szám rikított a kijelzőn. Meglehet, taplóság, amit jelenleg művel, de tényleg csak magányt kíván, egyedüllétet, akkor is, ha egyébként megrögzötten keresi a közelséget. 

― Hol vagy? ― Se név, se egyéb nem hallatszik el, az aggodalmas hangszín mégis egyértelműen elárulja a tulajdonosát. Hyunjin barból, bármikor felismerné Lee Felix jellegzetes hangtónusát. Nem akar kétségbeesett módon választ adni, de voltaképpen lehetőséget sem kap; a szőke fiú a vonal túlsó végén folytatja a beszédet. ― Reggelizni fogunk nemsokára. Tudod, az egész banda együtt, közösen.

Hyunjin magában bólint, akkor is, ha ezt a másik nem látja, de a felszín alatt ő is úgy zúg és hőbörög, akárcsak a tenger teszi ebben a másodpercben. Dagálynak érzi magát, aki bármelyik momentumban kiönthet a partra, hogy az apállyal együtt eltüntesse a dolgokat; legfőképpen a saját érzelmeit.

― Oké. Jó étvágyat ― hagyja a fiatalabbra az egészet. Tudja, mire megy ki a játék, és hogy ez a kijelentés még csak enyhe jelzés volt afelé, hogy haza kéne indulnia. Mégis el akarja emelni a telefont a füle mellől, majd kinyomni addig, amíg Felix szóhoz sem jut. Ez már csak így szokott menni, viszont ezúttal megakadályozza a szőke felcsendülő hangja.

― Le ne merd rakni, mert ha megcsinálod, egészen biztos, hogy megetetem veled azt a cuccot, amit Woojin hyung Seungminnek és Changbinnak főz, kijózanító valamiként.

Hyunjin ujja pedig félúton megáll a mozdulatában. Felix mindig céltudatos volt a saját módján, és a borzalmas, hogy ismeri ő nagyon jól, habár nem testközelből azt a másnaposság elleni házi praktikát, amit a legidősebb szíves örömest alkalmaz mindannyiukon. Rettenetes, ezt nyugton állíthatja mindenféle rácáfolástól mentesen, s a legcsekélyebb mértékben sem szeretné megkóstolni. 

― Adj egy órát ― kéri halkan. Vajon hány perc alatt lehetne leérni a tengerpartra, és egy nagy íven visszakanyarodni a nyaralójukhoz?

A fiatalabb frusztráltan felsóhajt. Hyunjin hallja, hogy a háttérből a megszokott kavarodás zajlik, a hangok ― többek között Jisung és Minho egymással folytatott kiabálása ― a vonalon keresztül is elég erősek, mígnem egy, az összeset keresztülvágó üvöltés elnémítja mindannyiukat. Kétség sem fér hozzá, hogy Changbin tűrőképessége sodródott a határaira. Valósággal érezhető, hogy a rövid süvöltés, illetve az azt követő pár szitokszó milyen veszekedés kezdetét szakítja félbe, ezzel pedig Felix figyelme is visszakalandozik a hívás másik felén várakozó sráchoz, s miután felfogta a szavait, határozottan kijelenti:

― Biztos, hogy nem ― a barna hajú látja maga előtt, miképp a másik fiú megrázza a fejét, és a szőkére szívott tincsek puhán a homlokába esnek ―, hát egy óra alatt te a világból is kigyalogolsz...

Nem mond semmit. Nem szól egy árva szót sem, ugyanis pontosan a tudatában van annak, hogy igazat kell adnia, mivel a tervei is részint ekörül forognak, ám azt is tudja, hogy egy kis csavargás után végül ismételten a ― hívjuk így ― nagyapja házában kötne ki. Egy pillanatig alsó ajkára harapja a fogait, s végiggondolja a lehetőségeit, ám barátja újfent hamarabb kezd beszélni. A hangneme annyi megértést sugall egyik momentumról a másikra, hogy Hyunjin méltán teszi fel magának a kérdést: miért nem Felix? Miért nem ő?

― Hyunjin. ― Csendes. Egészen a szívéig hatoló. Annyira, hogy az idősebbnek továbbiakra szüksége sincs; önkéntelenül fordul vissza az úton, és indul a messzeségben pihenő nyaralólakás felé. ― Kérlek, gyere haza. Várunk rád. ― A hívás monoton zümmögése elhal. A fiú fülére már csak a süket telefonvonal tapad. Kinyomja a készüléket, és sebtében a nadrágja hátsó zsebébe rejti, majd nem is gondolkozik sokat, tétovázás nélkül kanyarog az aprócska, hangulatos utcákon. 

Az itteni távolságok nem jelentenek sok erőfeszítést számára. Hosszú kilépésekkel se perc alatt átkel az üdülőváros szélén álló közökön. Ignorál minden érdeklődő tekintetet, amit a megjelenése és ő maga bevonz, csupán célirányosan ballag előrefelé. A feje fölött fekete felhők gyülekeznek ― ezúttal nem csak képletesen véve. Fedetlen karjára koppan az első vízcsepp, majd a második és a harmadik is. Egymást követve lecsorognak a három világosbarna, gyöngyökkel ékesített, vékony fonaton és az ajka irányába szaladnak tovább; aztán befurakszanak a ruhái alá, s a nyárral éles ellentétben hideg érzést borzongatnak át a gerincén. 

Óceáni vihar, ami következik. Az útját szegélyező pálmafák levelei sikoltva susognak, ahogy az egyre erősebben tépő szél hányja-veti őket, a haját is felismerhetetlen szénaboglyává rendezi. Mire az utolsó száz métert futva megteszi, a ruhájából csaknem facsarni lehet a vizet. Felrohan a lépcsőfokokon, és már nyúlna a kilincsért, hogy idejében berobbanhasson az előszobába; azonban az ajtó feltárul, és a nyílásban álldogáló alak gyorsan odébb ugrik. Hyunjin hálásan lép be, jobb kezével azonnal hátratűrve a szeme elé keveredő hajszálakat, amelyek most jéghideg esőcseppektől állnak vastag tincsekbe. A tekintete egy nála jóval alacsonyabb fiúra villannak. Kék pulóvert visel, meg egyszerű farmert, és az íriszei olyanok, mintha a vihar és a tenger egyszerre tükröződne bennük. Egy törülközőt nyújt felé. Hyunjin halványan megremegő ujjakkal veszi el tőle.

Az elméjében kérdések kergetőznek.

Miért nem Lee Felix?

Miért nem ő?

negyedik döntés. ― Pakkson választása

↬ woojin

↬ seungmin

lassan kezdem feladni a sztorit, pedig magasan ez a kedvencem lol.
szeretem, hogy aktívak vagytok (;  

igazából megírva valószínűleg meg lesz, 
tehát mindegy a dolog, nem is sürgős. 

puszi mindenkinek, nemsokára újra jelentkezek! <3 

szokás szerint nem néztem át,
majd ha lesz időm, az egész sztorit átolvasom.
kínzás lesz szerintem, mert nagyon vontatott,
de ha ti szenvedtek, én is fogok, ígérem!!