HYUNJIN  olyannak tűnik a társaságban, mint annak közepe és lelke, noha mindannyiuknak szerepe van abban, hogy ilyen jól kiegészítik egymást. Mégis ő tehet a kellemes hangulatról, ami körbelengi a nappalit. Hálás pillantások kísérik az összes lépését ― amiket egy pár szivárványszínű zokniban ró ―, ugyanis nélküle egyikük sem vonulhatott volna el egy teljes hónapra az isten háta mögé kötelességek, család és feszélyezettség nélkül.

― Tényleg, hogy sikerült megszerezni a kérót? ― kérdezi váratlanul Changbin. Hátrahajtja a fejét a kanapé támlájára, aztán a magas fiú után néz. Arcán látszik, mennyire örül az együttes nyaralás lehetőségének; főleg, hogy ezzel megválhat egy időre a szüleitől.

Hyunjin mosolyog. Dús ajkai elbűvölő vonalra görbülnek, többek figyelmét is azonnal felkeltve, de ez már senkinek nem jelent újdonságot. Megszokták, hogy a barátjuk a legmegszokottabb pillanatokban is képes megfagyasztani a levegőt egyetlen ártatlan pillantással vagy mozdulattal, mert a különös viselkedése ellenére ― vagy éppen neki köszönhetően ― igenis attraktív. Jeongin alig észrevehetően kisebbre húzza magát a háromszemélyes kanapén, mire Felix kérdőn tekint le rá. Nem érti a fészkelődés okát, amivel a fiatalabb kissé jobban hozzásimul az oldalához, viszont nem kérdez semmit. Csupán szorosabbra vonja magához a kicsit, és a vállán átvetett keze miatt nyugtatólag megsimítja Jeongin karját.

― Van annak előnye, ha az unokák fiatalabbak nálad, öcséd a barátnőjénél tölti a napjait és jóban vagy a nagymamád pasijával ― vonja meg a vállait. 

Tudják, hogy hol tartózkodnak, meg azt is, mennyire kell vigyázniuk itt mindenre, mivel nem valamelyikük rokonának nyaralójában ücsörögnek, de olyan nagyon nem izgatják magukat a tényen. Hyunjint sem érdekli különösképpen. Ott hagyja a helyiségben összeverődött bagázst és átlép a konyhát meg nappalit összekötő boltív alatt. Hűtőtáskákban hoztak egy csomó ételt és italt, azonban a napokban még biztosan beszaladnak pár helyi üzletbe, hiszen a megállapodásuk értelmében egyetlen tálca sört sem hoztak, vagy bármilyen töményt. Igazság szerint Changbin ötlete alapján egyik este el akartak látogatni a tengerparti szórakozóhelyek közül valamelyikbe. A legfiatalabbak között akadtak, akik nem rajongtak túlzottan a kezdeményezésért, azonban tökéletesen tisztában vannak vele, az ő szavuk ilyen téren semmit nem ér. Ha néhányuknak mehetnékje van, bizony a társaság nagyobbik része követi majd őket ― ha másért nem is, de kötelességtudatból. 

A konyhapulton szatyrok és bevásárlótáskák fekszenek össze-vissza. A rendszertelenség közepén forgolódva úgy érzi, jelenleg képtelen volna felülemelkedni rajta és elpakolni legalább egy részét a rögtönzött káosznak. Feladja az ezen való puszta gondolkodást is, és helyette megmarkol pár zacskó chipset az asztal lába mellett álló hatalmas nejlonzacskóból, s kerít hozzá egy üveg kólát is. Letudottnak tart minden mást, ezért azon nyomban visszatér a többiekhez. 

A nappaliban elhelyezett bútorokon keresztül és kasul hevernek a barátai. Meg sem lepődik azon, hogy Seungmin a padlóra vágott kabátja mellett guggol, majd pillanatokon belül felkel és a kezében tartott papírdobozzal és öngyújtóval együtt megcélozza a szobából nyíló óriási ablakokat, azt keresve, amelyiken át kiléphet a tenger felé néző, tágas erkélyre. Changbin rögvest feltápászkodik az eddigi helyéről és átadja azt neki, mert feltett szándéka a fiatalabbal tartani. Hyunjin lehuppan a kanapéra, és laza mozdulattal passzol a többi fotel irányába egyet-egyet a rágcsákból. Mindannyiuk elevennek érzi magát, ami azért furcsa, mert eközben végtelenül kimerültek, pedig még csak nem is ők vezették végig a több órás kocsiutat. Az mégis a javukra írható, hogy egészen problémamentesen bezsúfolódtak a kilencen a Seo fiú  hétszemélyes autójába, s egy indulatos szó sem érkezett a Mitsubishi platójában utazó Jisung és Felix felől. Sőt, mi több: Changbin végig amiatt aggodalmaskodott a volán mögött ülve, miért honol ilyen sűrű csend leghátul. Percenként húzta le a platót és utasteret elszeparáló kicsi, belső ablakot azért, hogy megtudja, élnek-e még egyáltalán az ott hánykolódók. 

― Ha most Bin úgy jön vissza, hogy a világáról sem tud ― jegyzi meg váratlanul Minho, aki az emeletre vezető lépcsőn kullog a nappali felé, ráadásul szemlátomást nem aggódik a szobák elrendezése miatt, s ez egyenes ágon jelenti azt, hogy valamelyikben már tökéletesen berendezkedett ―, esküszöm megcsapom. Seungmintól megszoktuk, hogy alapból be van állva, de Changbin nem ezen él.

― Ezen? ― vonja fel a szemöldökét Jeongin. 

Álmosan pislog a lámpafény alatt, hosszú pillái árnyékot vetnek az arcán. Talán őt merítette ki leginkább az út, így az este közeledtével egyre fáradtabbá vált, most pedig, az éjszaka beálltával erőnek erejével próbálkozik ébren maradni. 

― Ezen. ― Woojin mindössze bólint. Nem hajlandó konkrét választ adni, noha a legfiatalabb valami indoklásra, magyarázatra vár. Hagyja, hogy inkább elcsendesedjen és Felix mellé bújva elnyomja az álom. Nem arról van szó, hogy gyerekként kezelné, de vannak olyan dolgok a társaságukban, amelyek körül íratlan szabály a hallgatás, ezért egyáltalán nem tervezi megtörni a szokásokat. 

Jeongin pedig beletörődik. Az idők során megtanulta, hogy a faggatózás Woojin esetében semmit nem használ, azt csak a többi fiúnál képes ütőkártyaként használni. Elcsillapodik és öntudatlanul engedi a fejét a vörös srác vállára bukni. Felix mosolya egészen más, mint ahogy Hyunjin bámul rá ― összeszűkített szemekkel, vidáman, ám mégis mélabús vágyakozással. Figyeli, ahogy idegen ujjak csúsznak a sötétbarna tincsek közé, és kedveskedően forgatják őket. Idegenek, mert nem az övéi, holott nagyon szeretne ebben a pillanatban Felix helyén lenni és maga tartani a karjaiban a legfiatalabb gyenge, megfáradt mivoltát. 

― Hyunjin? Hyunjin? 

Valahonnan szólítja egy hang. Hallja, de nem bírja elszakítani a tekintetét a látványtól. A hívogatás nem hagy alább, a neve sokszor röppen fel az egyre türelmetlenebb ajkakról, mígnem hirtelen csettintést érzékel az arca előtt. Ijedten rázza meg a fejét, hogy a gondolatai kitisztuljanak és újra képessé váljon a Földön járni. Chan hajol át feléje a dohányzóasztalon, bal tenyerét annak lapján támasztja, hogy ne essen át rajta. Mikor feleszmél, ismételten látja a körülötte összegyűlt srácokat: Minhot, aki leveti magát az egyszemélyes fotelben üldögélő Jisung karfájára, s véletlenül az alkarjára is. Woojint és Chant, akik furcsán méregetik őt, de hát nem lepődhet meg az ilyesmin, ha maga alapozza meg a kérdő pillantásokat a viselkedésével, na meg a vele szemben lévő kanapén játszódó jelenetet, ami elterelte a figyelmét. Hirtelen világosság támad a fejében, és eszébe jut, mennyire nem volna tanácsos lebuktatnia az érzéseit ezekkel az idióta elkalandozásokkal.

― Bocsánat, Hyung ― pislant fel a távolabbról őt néző feketére. ― Nem figyeltem.

― Mindegy, csak azt kérdeztem, hogyan alszunk majd?

Hyunjin legszívesebben rávágná, hogy neki mindenki lényegtelen. Felőle alhatnak egy szobában, vagy az összes fiú külön helyiségben, viszont szíve szerint igényt tart a legkisebb társaságára, ám nem teszi. Mielőtt meggondolatlanul elnyitná az ajkait, összeszorítja még a fogait is. Meggátolja a tervezetlen szavak kiejtését, és egy pár momentumig elmélkedik.

― Igazából mindegy ― vonja meg a vállait. Kifelé tekint, oda, ahol a csillagos ég alatt az elmaradott két srác, Seungmin és Changbin cigarettáznak; vagyis reménykedik, hogy csupán azt teszik. ― Van elég szoba, úgyhogy egyenként eldönthetitek, hogy vágytok-e valakire egy helyiségben hozzátok, vagy maradtok egyedül. ― Megint megrántja a vállát, és cinkos mosolyt húz az ajkai szélére, miközben visszanéz a nappaliban levőkre. ― Mondjuk ha meghallgattok egy tanácsot, szerintem várjuk ki, amíg az a kettő végre bejön. Ha szimplán füstszaguk van, akkor minden fasza, ha meg nem csupán... nem csupán füst, összerakjuk őket közös hálóba, idegesítsék csak egymást a hülyeségeikkel. 

Jisung felnevet. Kissé lejjebb süpped a fotelban, mire ezzel egy időben Minho agyán átfut a gondolat, hogy helyet keres magának az ülőalkalmatosságok valamelyikén, vagy éppen nemes egyszerűséggel megemeli magát, aztán a karfáról a szőke combjára vándorol. Természetesen helyben marad, mert nem szeretne béna kifogásokat rögtönözni, márpedig a befejezése elkerülhetetlenül ez lenne az akciójának. Végszóra nyílik az ajtó, és minden bent beszélgető egy személyként sóhajt fel, ahogyan a frissen érkező duóra tapasztják a szemüket ― már, ha lehetne őket frissnek hívni. A ruháikba ivódott dohányszagot a kitárt ajtón beáramló sós tengeri levegő sem képes semlegesíteni, még ezzel együtt is kegyetlenül töménynek bizonyul.

Minho fintorog, az orrára édes ráncok szaladnak. Édes, Jisung csak ennyit tud megállapítani magában, aztán harsogó nevetésben tör ki a többieket követve, akik a mellette ülő megjegyzésén kacagnak.

― Gyárkémények. 

― Fogd be, te sem vagy jobb ― fűzi hozzá Jisung. 

Játékosan meg akarja csapni a másik felkarját, azonban Minho elkapja a csuklóját. Fel sem fogja, hogy az ujjait továbbvezeti onnan, aztán a szőkéi közé kulcsolja, s kettejük kezét a saját combjára vonja. Nem csak ő siklik el felette. Mindenki így tesz. Mindannyian kimerültek. Kimerültek a csomagolásban és a lelki megpróbáltatásokban.

A nyitva felejtett portálajtón keresztül hűvös, borzongató szellő süvít be az óceán felől.