「 🎸 」

Minden gyorsan, de óvatosan történt. Izgalmas volt figyelni, ahogy bejárja az általa irányított androiddal a bazi nagy lakást a penthouse legfelső emeletén. Egy ideig néma csendben játszott, összehúzott szemekkel koncentrált. A játék hallatszódott; csupán a karakterek beszéde és a tipikus adrenalin fokozó zene szólt a háttérben. Szokásomhoz híven hátradőltem a fotelben és faltam a szavait és a cselekedeteit a játékon belül. Ha jól vettem ki, akkor nyomokat, bizonyítékokat gyűjtött az otthonban élő androidról, aki magánal tartotta a kislányt. Kellettek az információk, hogy a deviáns bizalmába tudjon férkőzni kint a tetőn a medence mellett. Elnézve őt, teljesen ki tudtam kapcsolni az agyam.

Ez már alighanem napi rutinommá vált, ahogyan az is, hogy minden stream után hagyok neki egy hosszabb üzenetet azzal kapcsolatban, hogy mennyire jól csinálja, amit csinál és csak így tovább. Párszor kétségbeesetten kértem, hogy válaszoljon, és legnagyobb örömömre beiktatta a nagy valószínűséggel több ezer napi üzenet közé az enyémet, amire egyetlen egy alkalommal válaszolt is. Persze attól függött az egész, hogy heti beosztásom szerint mikor jutott időm arra, hogy értelmes szöveget hagyjak magam mögött. Nem kell hosszú legyen, csak tartalmas. Na és persze a streamek is közre játszottak, mivel legtöbbször – elmondása szerint – nem foglalkozott a szakkörökkel és tanfolyamokkal, amikre a szülei befizették, és tanfolyam helyett mindig volt valami közvetítés, akár csak pár League of Legends meccs, Red Dead Redemption vagy éppen Minecrafton belül építette a házát, amit nem is olyan rég kezdett el. Elmesélése szerint elég sok elfoglaltságot kitalálnak neki előre, és sokszor rákényszerítik, hogy elvégezze azokat, de igazi lázadóként „menőzik" a lógással.

Talán élő közvetítés előtt ivott energiaitalt, ami éppenséggel beütött, hiszen túlpörögve kezdte nyomkodni a kontrollert. Esetleg a fennálló helyzet hozta lázba: azon ügyködött, hogy Daniel – így hívják a rendszerhibás androidot – nehogy leugorjon a tetőről a karjaiban szorongatott kislánnyal, vagy akár lelője a pisztollyal, amit a nappaliból szedett egy dobozkából. A deviáns egészen normális állapotban volt addig, míg meg nem tudta, hogy a család le akarja cserélni – derült ki a detektív android nyomozó és megtörtént esetek kisfilmként való visszajátszására képes programjaiból.

Meglepődtem egy pillanatra, mert Sunwoo úgy mozgott a játékon belül, mintha már csinálta volna párszor ezelőtt. Elengedhetetlenül ordított néha, mikor valami máshogy sikerült, mint számított rá. Ahogy úgy érezte, hogy készen áll arra, hogy beszéljen Daniel-lel, odasétált a tető pereméhez. Magabiztos volt, de akármire nyomott, csak szoftver instabilitást eredményezett, ennek köszönhetően szinte megállás nélkül engedte útnak érzelmeit a streamer, mire néhány idegen ember kopogott be a szobája. Hangosan kérdezgették tőle, minden rendben van-e, és mikor nem válaszolt, benyitottak. Ezt követően legnagyobb csalódottságomra eltűnt a kép, csak feketeség látszódott. Azt írta, hogy öt perc szünet lesz. Hirtelen tűnt el a kamera elől, valószínűleg nem volt más választása, ki kellett menjen az ajtón túlra, hogy biztosítsa az embereket a rendben létéről. Valószínűleg a szülei voltak azok.

Amíg Sunwoo távol volt, kiléptem a teljes képernyős közvetítésből és rá akartam keresni valamire a játékkal kapcsolatban. Ismeretlen fanoldal jött be, amin egy öregebb faszi (Hank?) és Connor (az android?) voltak. Nem tudom, hogy mi volt, de talán spoilereztem magamnak azzal kapcsolatban, hogy mi fog történni velük. Mellesleg az oldal tele volt hirdetésekkel, szokásosan fiatal lányok vagy fiúk, középkorú pasasok mozogtak a kis képeken, amik kiéhezett, elvált vagy éppen nős férfiaknak készült, esetleg nagyon magára hagyott nőknek, hogy nagy valószínűséggel a videó tartalmával kielégítsék magukat. Olyanoknak készült, akik rászorulnak, mert a kapcsolatuk nem éppen a legjobb. Kopogtak az ajtómon, mire megcsúszott az ujjam, és véletlenül rányomtam az egyikre, így megnyitotta az oldalt, amin egyből elindult egy videó. Szerencsére fejhallgatón szólt a hang, ezért nem hallotta az ajtón berontó húgom, hogy mi történik, vagyis éppenséggel mi vette volna kezdetét két velem nagyjából egyidős fiú között. Hamar lecsaptam a laptopom tetejét, és mérgesen fordultam felé.

– Nem tudsz kopogni úgy, hogy megvárod a válaszomat? – szóltam hozzá sértetten, mire csak szúrós szemeket kaptam cserébe. – Mit akarsz?

– Valamin rajtakaptalak, vagy mi? – kérdezte sejtelmesen, és közelebb ugrált a laptopomhoz. Nyúlt volna, hogy felnyitja, de automatikusan a kezére csaptam. – Furán viselkedsz...

Megforgattam a szemem. Végül tudtomra adta, hogy Anya hagyott nekünk kaját a hűtőben, és szeretné, ha elfogyasztanánk, valamint örülne, ha időben beérnék a munkahelyemre. Sietősen kihessegettem a kishugomat a szobámból, majd megnéztem az órámon, hogy még van közel harminc percem azelőtt, hogy útnak kell indulnom azügyből, hogy pontosan megérkezzek a váltásra.

Azért, hogy elteljen az idő, végül az akusztikus gitárom kötött ki az ölemben, ami eddig az íróasztalomnak támasztva nyugodott. Jobb kezem ujjait a húrokra igazítottam, majd elkezdtem pengetni. Néhány hang hamisan csengett, így előkaptam a hangolókulcsomat, és szorítottam néhány szálon. Ügyeltem arra, hogy nehogy elszakadjanak a már húzott húrok, mint legutóbb, mikor béna voltam. Most éppen jól sikerült behangolni.

Elkezdtem játszani a jelenlegi kedvenc dalomat, ami egy amerikai metál banda 2018-as száma. Hiába van megszámlálhatatlan mennyiségű zene és szöveg, amik szintén a kedvenceim, ez a dal mégis mindegyik felett áll. A régi énem jut eszembe róla, nyilván, mivel ez a címe (The Old Me). Régen, mikor még minden sokkal jobb volt, akkoriban mertem önmagam lenni, viszont azóta túl sok minden változott meg. Mostanában nem merem kifejezni magam, és más által alkotott dalok mögé bújok meg.

De tényleg, vajon mit reagálnának az emberek, ha elkezdeném teljes átéléssel, full komolyan énekelni az „I don't like who I've become, a hollow shell of someone" részt? Mosolyognának, mert szép hangom van, vagy mert jól játszunk? Igen. És ez a lényeg.

– And I feel like a stranger to myself, I don't need to start over – folytattam a szöveget halkan dúdolva, miközben ujjaimmal óvatosan fogtam le a húrokat. Megfelelő akkordok lejátszása után sikerült visszahallanom a számomra kedves dallamot, ami boldoggá tett. – I just need to get back to when I didn't wake up to this hell I'm in – motyogtam továbbra is, s hagytam, hogy a zene magával ragadjon. Visszarepültem az időben, egészen addig, míg a szüleim nem váltak el, és Szöul külvárosában éltünk, mint egy boldog család.

– Na, hiányoztam? – hallottam meg hirtelen egy elsőnek ismeretlen hangot, mielőtt elvesztem volna az önsajnálatban és depresszióban, amit a szüleim válása okozott. A húrokat érintő ujjaim is félresiklottak meglepettségemben, mire fülsértő hangot adott ki a kezemben lévő gitár. Összeszedtem magam és hamar félretettem a hangszert, vissza a szokásos helyére.

Az órára pillantottam, és azonnal elszomorodtam, mert kicsit elrohant az idő, túl sokáig volt távol Sunwoo, aki most még a lelket is elüldözte belőlem, annyira megijesztett.