("Fél éve már annak, hogy Olaszország fővárosába költöztem, de most éreztem meg először azt, milyen is az, amikor valaki szívvel is itt van, nem csak agyban. Ahogy pedig a barátnőmre néztem, aki mosolyogva figyelt egy idős házaspárt, akik egymást átölelve vették fel az újabb zene lassú ritmusát, tudtam, hogy életem egyik legjobb döntését hoztam meg azzal, hogy kirepültem a családi fészekből, hátrahagyva a szeretteimet, hogy egy új, kalandosabb és kihívásokkal teli életet kezdhessek meg.")

Spicces állapotban és nagyon jókedvűen sétáltunk vissza a szállodába, valamikor hajnal három és négy között. Hónapok óta nem éreztem magam ilyen jól és az est folyamán Camilla még arra is rávett, hogy egy kicsit táncoljunk, ami rám igencsak nem volt jellemző. Az meg pláne nem, hogy pár pohárka forralt bor és puncs után már én noszogattam a barátnőmet, hogy csatlakozzunk néhány jóképű olasz fiatalember társaságához, akik hiába néztek ki szívdöglesztően, buták voltak, mint az ékszíj. Hamar ott is hagytuk őket.
A spontán kialakult kis utcai fesztivál sok lehetőséget rejtett magában. Főleg az étel és italárusoknak, de megannyi ember, beleértve minket is, tudott belőle profitálni. Leginkább a jó hangulatot és ismeretségeket, egy estére szövődött románcokat és egykori szerelmek görcsös elengedését, zokogást, kacagást és, ami a legfontosabb, temérdek élményt. Mert számomra, ez az éjszaka egy felejthetetlen élmény marad. Egy olasz kisvároska, amiről az emberek többsége még csak nem is hallott, annyi mindent adott nekem, amiért soha nem lehetek elég hálás. Hiába nem ismerkedtem meg senkivel, hiába nem kötöttem életre szóló barátságokat, szerelmet meg pláne nem, de sikerült az, amire már nagy szükségem volt. Az elengedés. A szüleim, a testvéreim és Bogi hiányának fájdalmát, a honvágyamat, a bizonytalanságot az egyetem és annak tandíja miatt, a stresszt a régi és az új munkahelyem miatt és, ami talán a legfontosabb, azt a fájdalomérzetet és megaláztatást, amelyet a Leclerc családtól, de főleg Charlestól kellett elszenvednem. Persze ezek a dolgok nem múltak el, korántsem, de enyhültek és ez hatalmas megnyugvást jelentett a számomra.

Ezzel a kis, többnyire szelídnek mondható kis szórakozással ünnepeltük meg az újév beköszöntét. Úgy tartják, hogy amilyen az év legelső napja, olyan lesz a többi is, ha pedig hihetünk a babonának, akkor az azt jelenti, hogy igen dolgos lesz a 2018-as év. A több tucat pincért, a szakácsokat, a recepciósokat és az alkalmi munkásokat, azaz minket is beleértve. Mindenkinek meg van a maga helye és dolga. A miénk Camillaval az, hogy segítsünk az italok szervírozásában. Gyakorlatilag egész este és éjszaka, ameddig tart a szálloda által tartott szilveszteri ünnepség, alkoholtól roskadozik tálcákkal fogunk egyensúlyozni a burzsuj népség között. Nagyszerű lesz. De ezzel ráért akkor foglalkozni, először egy kiadós alvás várt ránk.
Miután az éjszakai recepciós, karikás szemekkel, fejcsóválva, ám egy apró mosollyal az ajkain engedett be minket a vészkijáraton, lifttel felmentünk a megfelelő emeltre, majd ahogy átléptük a küszöböt, becsuktuk magunk mögött az ajtót és lecibáltunk magunkról minden olyan ruhaneműt és a lábbeliket, amelyekre nem volt szükségünk, bedőltünk az ágyba és abban a szent percben el is aludtunk. Biztos vagyok benne, hogy nem csak én, a barátnőm is. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt fél évben hányszor aludtam akár tízig is, nemhogy délután kettőig. Pontosan egyszer, szilveszter napján. Bár igaz, ami igaz, én még tudtam volna aludni, Camilla viszont már egy jó ideje fent volt és úgy gondolta, hogy elég volt nekem is az alvás. Nos, tévedett. Enyhe hányingerrel ébredtem, ami elenyésző volt, ahhoz a fejfájáshoz képest, amit éreztem. A magamhoz térésem után próbáltam kikelni az ágyból, hogy igyak, de ahogy talpra álltam, azzal a lendülettel huppantam is vissza. Izzadtam, de egyben rázott a hideg, zúgott a fülem és pontok táncoltak a szemem előtt. Az olasz lány aggódóan jött oda hozzám és guggolt le elém, habár nem igazán tudott semmivel sem javítani a helyzetemen. Camilla kérésemre hozott nekem egy pohár csapvizet, majd miután kiürítettem annak tartalmát, inkább visszadőltem az ágyba, hogy ott szenvedjek tovább. Arra hamar rájöttünk, hogy ez nem szimpla másnaposság lesz, egyrészt, már számtalanszor voltam szenvedtem az alkohol mellékhatásaitól, az nem ilyen volt, másrészt nem is ittam annyit, hogy attól rosszul legyek. Végül két halálnyögés között az internet segítségét hívtuk, ahol a web doki először agydaganatot, majd stroke-ot, utoljára pedig migrént állapított meg. Inkább maradtunk az utolsó opciónál, az kevésbé terhelte meg a kis ártatlan lelkünket.

Minden eshetőségre fel voltunk készülve, mielőtt még idejöttünk volna, így volt nálunk fejfájáscsillapító. Bár nem volt olyan erős, hogy a migrénnel elbánjon, mégis reménykedtem benne, hogy egy kicsit enyhíteni fogja a szűnni nem akaró rosszullétet. Ahhoz viszont, hogy be tudjam venni, ennem kellett, hogy valami felszívja a szinte öklömnyi nagyságú tablettát. Szenvedve lehúztam magamról a tegnapi ruháimat és egy otthoni mackónadrágba, valamint egy agyonmosott pólóba bújtam. Az elkenődött sminkemet vízzel leöblítettem, majd papucsban elindultunk a konyhára, ahol hálásan fogyasztottuk el az ebédünket. Végig olyan voltam, mint akit agyonvertek, csiga tempóban közlekedtem, ettem meg az előttem levő ételt és ugyanilyen gyorsasággal vettem be a gyógyszert, ami nagyon lassan akart hatni. Hálát adtam a magasságosnak, hogy az esti eseményre voltunk beosztva, így volt időm kiszenvedni magam. Ugyan Camilla próbált meggyőzni, hogy beszéljek a főnökkel, hogy engedjen el a mai munkanapról, de én hallani sem akartam róla. Ünnepnap lévén dupla bérért dolgoztunk, így pótolni tudtam azt az összeget, amit nemrégiben levontak a fizetésemből.

Azt követően, hogy a mosogatóknak odavittük a tányérjainkat, megköszöntük az ebédet és visszamentünk a szobánkba. Hamar visszafeküdtem az ágyba és nyakig betakaróztam. Mielőtt még elnyomott volna az álom, megkértem a barátnőmet, hogy ébresszen fel öt óra felé, aki eleget is tett a kérésemnek. Leizzadva, rossz közérzettel keltem, de legalább már nem akartam papot hívatni, szóval akár mondhatnám is, hogy hatott a gyógyszer.
Nagy nehezen felültem az ágyba és a már szebb napokat is látott hajamban túrtam. Az ujjaim itt-ott megakadtak egy-egy csomóban, néhol megvakargattam a fejem, majd egy hatalmas ásítást kieresztve feltápászkodtam, hogy elmenjek fürdeni és egyúttal megejteni egy alapos hajmosást. Már vagy hat napja nem mostam meg... Ami göndör hajnál nem feltűnő annyira, de ha már elkezd viszketni... Na, akkor már gond van. Mindig is utáltam ezt a procedúrát, nagyon sokáig tartott, fárasztó volt és én egy híresen lusta embernek tartom magam. Valahogy a hajam mindig annyira zsírossá válik, hogy feltehetőleg, a harmadik világ jóllakna belőle.

A hajamat és testemet egy-egy törölközőbe csavarva sétáltam ki a gőzzel elárasztott fürdőnkből. A nagy ruhakupachoz sétáltam, ami több nap, büszke termése volt. Nap végén sokszor csak leráncigáltam magamról a göncöket, amik rajtam voltak és a bezárt bőröndöm tetejére dobáltam, mondván, majd elrakom. De, ahogy teltek múltak a napok, egy valóságos ruhaszörnyeteget neveltem ki és attól tartottam, hogy öntudatra ébred. Az utolsó lökést az adta, hogy elhatározzam a rendrakást, mikor rám borult a sajátos illatot árasztó kupac, egyenesen rám. Ráébredtem, olyanná váltam, mint az öcséim. Ezen pedig sürgősen változtatni kellett. Majd holnap, a semmit sem kell elsietni elv alapján. Addig visszapakoltam a gyűrött rongyokat, úgy, hogy megálljon támaszték nélkül.

Míg én a ruháimmal szenvedtem, addig Camilla továbbra is az ágyán ült és a telefonját nyomkodta, mikor óriási csattanást hallottunk meg kintről. Mindketten abbahagytuk, amivel az idáig foglalkoztunk és az ablakhoz siettünk, hogy rájöjjünk a zaj forrására. Egészen addig egyikünknek sem tűnt fel, hogy míg a meleg szállodaszobában pihenünk, vagy az esetemben szenvedek, odakint ítéletidő tombolt. Már nyoma sem volt annak a nyugalomnak, ami tegnap uralkodott. A hevesen fújó szél alaposan megtépázta a környezetet. Leláncolt székeket és asztalokat döntött fel és reptettet arrébb akár több száz méterre is. A fákat, amelyek talán már a Föld teremtése óta ott álltak és büszkén magasodtak szinte az égig, kihívás elé állította a természet. Mintha csak egy viadal szemtanúja lehettünk volna és nem tudtuk még csak megtippelni sem, ki jön ki belőle győztesen. A fák vagy a még nagyobb hatalommal bíró szél. Mindenesetre nem tartogatott túl sok jót az este. Ágak hevertek mindenfele, a pár nappal korábban leesett hó most újra a levegőbe került, mintha csak el akarná fedni a valós pusztítást, ami vélhetően az idő előrehaladtával csak még nagyobb lesz. Egy lélek sem kószált az utcán, a hoteltől nem olyan messze lévő főúton, amelyen általában hosszú sorban kígyóznak az autók, most csak egy-két személyautó haladt, azok is olyan tempóban, hogy azt is hihettük volna, megmerevedtek és onnantól kezdve a táj részévé váltak. Akárcsak egy katasztrófa filmben.
Senki sem merte kockáztatni a saját, illetve mások testi épségét, akár gyalogos, akár kocsiban ülő. De mi sem ácsoroghattunk az ablak előtt az örökkévalóságig. Éppen akkor szakítottuk el a tekintetünket a kint tomboló viharról, mikor kialudtak az utcai lámpák. Ennek oka hamar kiderült a számunkra, mikor visszafordulva a sötétség okát kutattuk. Egy emberesebb, hatalmas faág zuhant a vezetékekre, melyek a súlyos csapástól leszakadtak és ide-oda himbálóztak. Ekkor a nap már alacsonyan járt és a félhomályban immáron csak az autók reflektorai nyújtottak némi támpontot.
Odabent, a hotelszobában, ahol volt áram és fűtés, biztonságban éreztem magam és azt hiszem ezzel Camilla is így volt. Csak bízhattunk abban, hogy a vihar csitulni fog és nem tesz ehhez hasonló vagy akár még nagyobb károkat. Viszont a műszak kezdetéig rohamosan fogyott az időnk, nem értünk rá tovább. Ameddig én a csaknem kikukázott ruháimat kapkodtam magamra, addig barátnőm is elszaladt fürdeni. Az elmúlt napok atrocitásai és az egész napos migrén már a külsőmön is meglátszódott, így egy nagyon halvány sminket vittem fel az arcomra, hogy ne kapjanak tőlem sikító frászt az emberek. Elég, ha csak magamat ijesztgettem a megjelenésemmel. Mire a fürdő ajtaja nyílt, én is éppen végeztem a hajam kontyba kötésével.

Pontban hét órakor, teljes pompánkban, vagy valami olyasmiben, már az étteremben álltunk, várva, hogy megkezdődjön az eligazítás. Szinte minden dolgozó ott volt, leszámítva azokat, akik nappalra voltak beosztva valamilyen pozícióra vagy éppen éjszakára a recepcióra. Ez mindössze csak néhány embert jelentett. A nagyszabású esemény lebonyolításához, minden élő és mozgó emberre szükség volt. Bbár az esetemben ez a felére csökkent, újfent kezdtem úgy érezni magam, mint akit agyonvertek, de tartottam magam a többiek előtt, csak Camilla látta, hogy valami megint nem stimmel velem.

Nem volt sok időm sajnálni magam, hamar megérkezett a főnökünk, oldalán egy szigorú tekintetű asszonnyal, akit addig csak látásból ismertünk. Ez a hölgy adta ki az utasításokat, gyorsan elhadarta, hogy miért vagyunk ott, mit kell megtennünk az esemény előtt, közben és utána. Mindenkitől 120%-os teljesítményt vár Ő és a vezetőség is, majd zárásként tapsolt kettőt, hogy húzzunk a dolgunkra.
Mindenki összeállt kettesével. A hatalmas étkező asztalokat félretoltuk a falakhoz, ezeket hófehér asztalterítőkkel fedtük le, majd jóval a később ezeken helyeztük el az ételeket. Fenntartottunk jó néhány helyet azoknak, akik vacsorázni kívántak a svédasztalos választékból, de ezeket is arrébb, főként a gigantikus panoráma ablakok elé csoportosítottuk, bár a vendégek nem csodálhatták az éjszakai égboltot, sokkal inkább a hatalmas hóvihart, ami egyre csak erősödött.

Számtalan csillogó és bohókás dekorációval díszítettük ki a termet. Minden egyes elemből csak úgy sütött, hogy a szálloda fejesei minél inkább megakarják nyerni maguknak a vendégek fiatalabb tagjait is. Több fényképezőgépet is elhelyeztünk, olyanokat, amelyek a használójuknak azonnal kinyomtatja az elkattintott jelenetet aprócska filmekre. Melléjük mindenféle kreatív kelléket készítettük, mint például a hurkapálcika felragasztott papír bajusz vagy kalap. Érződött, hogy semmire nem sajnálták a pénzt, annak reményében, hogy a hotelben megszálló vagyonos emberek a jó hírnevüket vigyék, plusz vissza is térjenek majd hozzájuk.

Mindenki kivette a részét a készülődésbe, de így is órákat vett igénybe. Még az utolsó utáni pillanatokban is kaptunk feladatot az eligazítást tartó nőtől, aki végigvezényelte az egész előkészületet. Kilenc óra magasságában sikerült elvégeznünk végső simításokat, az ételek és az alkoholmentes italok a hosszú asztalsorokon roskadoztak, ezt követően pedig megérkeztek a vendégek. Mi mind, a dolgozók, a konyhában nyomorogtunk és meghallgattuk az utolsó utasításokat a már nem is annyira merev tekintetű nőtől, zárószóként pedig megköszönte az eddigi munkánkat és utunkra engedett. A pultra rakott, a pezsgőspoharakkal megrakott tálcák közül mindenki felkapott egyet-egyet és a kijárat felé indult. Én és Camilla az utolsók között voltunk, aki tovább kérlelt, hogy szóljak valakinek a rosszullétem miatt, de én minduntalan leintettem, hogy kibírom. Ki kellett bírnom.
A vendégek közé érve egy mosolyt erőltettem az arcomra. Mindenhol elegánsan felöltözött emberek voltak, hiszen szilveszteri dekoráció ide, várható party hangulat oda, lerítt, hogy nem a szomszéd ereszd el a hajam bulijára készültek és ez így volt jól. Hiába nem tündökölt a helyiség úgy, mint az év többi napján, nem vesztette el azt a fényűző külsejét, amibe tökéletesen beleillet a kiskosztümöt, illetve zakót viselő hölgyek és urak látványa. Közöttük szlalomozva, igyekezve nem leönteni senkit, rá kellett jönnöm, hogy valamiben mégsem különbözik annyira ez a fajta ünneplés, azoktól a házibuliktól, amelyeket mindig olyanok tartanak, akiket mindenki csak hallomásból ismer. Az alkoholt úgy fogyasztották, mintha csak vizet innának és ezzel egyenesen arányosan lettek egyre hangosabbak és derűsebbek a csoportokba verődött emberek. Többször is megfordultam a konyhán, hogy újabb pezsgőket, valamint más alkoholtartalmú italokat felpakoljak a tálcámra, majd visszamenjek az ünneplők körébe.

Természetesen a Leclerc család is tiszteletét tette, ezúttal teljes létszámban. Charles a barátnőjét átkarolva beszélgetett és nevetgélt a bátyjával. Igyekeztem őket messzire elkerülni, de kénytelen voltam elhaladni mellettük, néhány alkalommal. Igaz, egyszer sem fogadtak el tőlem semmi, már nem azért, mert nem fogyasztottak volna semmit, feltehetőleg, sokkal inkább azért, mert nem szerették volna, hogy bármihez is közük legyen, amihez nekem is. Ha az egy pohár, hát akkor az. Arthur viszont folyamatosan kellemes csalódást okoz. Ezúttal is minden alkalommal mosolyogva köszöntött, mikor találkozott a tekintetünk, olykor-olykor viszont kérdőn pillantott rám, mikor nem tudtam eléggé elrejteni az iránti késztetésemet, hogy végighányjam a termet.

Az éjfél rohamosan közeledett, én mégis egy örökkévalóságnak éreztem az idő múlását. A legtöbb munkatársammal egyetemben, már felhajtottuk a hosszú ujjú fehér ingünket és kifulladva ingáztunk a fülledt levegőjű terem és a pokolian forró konyha között. A magas hőmérsékletet nem csak a pincérek érezték meg. A drága zakók és blézerek már lekerültek, tulajdonosaik pedig az ideiglenesen kialakított táncparketten táncoltak az egyre hangosabban dübörgő zene ütemére. A közérzetem egyre csak romlott és a konyhára beérve győződtem meg arról, hogy szólnom kell valakinek. A bent uralkodó forróság hatására megszédültem és hátratántorodtam. A tálcámat leraktam az első utamba kerülő pultra és fordultam is ki onnan. A fejemet forgatva próbáltam megkeresni a főnökömet, aki szintén részt vett az újévköszöntő bulin. Akárhányszor láttam, mindig más társasághoz szegődött és láthatóan nagyon jól érezte a saját közegében, nyomát sem láttam annak stílusnak, amivel hozzám viszonyult.
Hamar megpillantottam a tömeg között, a legnagyobb bánatomra, Leclercék koszorújában. Ha nem jelentkeztek volna azok a tünetek, amelyek délután is, minden bizonnyal megfutamodtam volna. De nem volt más választásom, összeszedtem minden bátorságom és megindultam feléjük. A felettesemnek nem tűnt fel, hogy hozzájuk igyekszem, abból kifolyólag, hogy háttal állt nekem, ellenben az édesanyával és a legidősebb fivérrel, Lorenzoval, akik velem szemben voltak. A mosolyuk azonnal eltűnt, amint rám pillantottak, arcuk kérdővé vált.

- Khm – köhintettem el magam kínosan és felnéztem a magas férfira, miközben magamon éreztem a rám szegeződött a szempárokat. – Elnézést kérek a zavarásért, de szánna rám néhány percet, kérem? – a főnököm látszólag nem szívesen, de mogorva ábrázattal arrébb sétált velem.

- Mi van már megint?

- Uram, nem érzem jól magam, engedélyt szeretnék kérni, hogy felmehessek a szobánkba bevenni a gyógyszerem. Az délután is segített, utána rögtön visszajövök – magabiztosan adtam elő magam, ám zavaromban végig az ujjaimat tördeltem.

Az szálloda vezetője összehúzott szemmel méregetett, vélhetőleg azt mérlegelte, vajon hazudok-e, ám nézhettem ki annyira rosszul, hogy végül bólintott egyet és közölte, hogy siessek vissza. Hálásan megköszöntem neki és sarkon fordulva otthagytam. Abban a pillanatban hatalmas csattanás rázta meg helyiséget, amely odakintről származott. Az ünneplő tömeg közül néhányan ugrottak egyet, de senki sem szentelt neki nagyobb figyelmet. Elkönyvelték magukban, hogy biztos nem messze belecsapott valamibe a villám, a tomboló vihart látva pedig, ez igen valószínűnek tűnt.
Én sem voltam hajlandó egy percnél is tovább vesztegelni ott, Leclercéket gyorsan kikerülve próbáltam minél hamarabb kikerülni a forgatagból. Ugyan beletellett némi időbe, de fellélegezve hagytam magam mögött az állott és fülledt levegőjű termet. Ha csak egy hangyányit is, de máris jobban éreztem magam. A legközelebbi lifthez sétáltam, ahol annak hívása után várnom kellett arra, hogy megérkezzen, és végre beszállhassak. Sóhajtva sétáltam be a kivilágított fémdobozba, nyomtam meg a megfelelő gombot és dőltem neki a felvonó oldalának. Ajtó lassan csukódni kezdett, viszont, amikor már csak egy rés választott el a kint zajló eseményektől, egy kéz jelent meg, ezzel visszafordítva az eseményeket. A felvonó ajtaja újra tárva nyitva állt, ezzel felfedve az indulást megakadályozó kilétét.

Charles Leclerc teljes nyugalommal szállt be mellém a liftbe és nyomta meg az emelete számával ellátott gombot.

- Már csak ez hiányzott – motyogtam magam elé, továbbra is hátradőlve. Az ajtó végre bezáródott.

- Mit mormolsz? – kérdezte egy cseppnyi kedvesség nélkül.

A szememet lehunyva ráztam meg a fejem. Úgy döntettem nem állok bele a vitába, fáradt voltam és túlságosan hasogatott hozzá a fejem. Néhány pillanatig békés csend honolt közöttünk, amit kettőnk közül Ő tört meg. Pedig jobban járt volna, ha csöndben marad.

- Ja, persze, hogy semmi. Bár gondolom az öcsém társaságát jobban élveznéd – döbbenten nyitottam ki a szemeim és egyenesen szembe találtam magam Charles szenvtelen tekintetével. Már szólásra nyitottam a szám, hogy mégis mi a fenéről beszél, de a monacói belém fojtotta szót. – Álszenten cseverésznél vele és szégyenlősen mosolyognál rá. Megtévesztenéd, mint ahogy velem is tetted. Arthur még fiatal, nem jönne egyhamar, hogy a szép és kedves külsőd ellenére, valójában rohadsz belülről...

A legsebezhetőbb pillanatomat találta meg, a szavai egészen a lelkem legmélyéig hatoltak. Újra visszatért megszégyenülés érzése és a fájdalommal karöltve táncot jártak a fejemben. Hangja alig ért el hozzám, pedig folyamatosan beszélt. A szemeimet szorosan lehunytam, védve magam a szidalmaktól és a fel-feltörő sírástól. Mindez mindhiába. Az első könnycsepp után, amely végiggördült az arcomon, megszámlálhatatlan mennyiség követte. Charles felhorkantva gyakorlatilag rám förmedt, hogy hagyjam abba a bőgést, nem fogja bevenni a csupán mű krokodilkönnyeket és nem is fog megsajnálni. Talán abban a pillanatban, de lehet, hogy az azutániban vagy az azt követőben, de elpattant valami nálam. Az agyamban lekapcsolták a villanyt, a redőnyt pedig lehúzták. Nekirontottam és ököllel ütni kezdtem a mellkasát. Minél nagyobb fájdalmat akartam neki okozni, holott ez szinte lehetetlen volt. A monacói fiú próbálta lefogni a kezem, de én minden alkalommal kihúztam magam a fogásából és tovább ütlegeltem, miközben üvöltöttem vele. Mindennek elhordtam és olyan mondatok is elhagyták a számat, amelyeket korántsem gondoltam komolyan, mégis jól esett kimondani őket. Leginkább, hogy utálom Őt, hogy bárcsak soha ne ismertem volna meg Őt, a nyomorult családjával egyetemben és, ami talán a legrosszabb volt mind közül, hogy bár hagytam volna ott meghalni azon a bizonyos napon, bár ne lettem volna ott, hogy megakadályozzam, hogy a tehetetlenül sodródó kamion maga alá gyűrje. Ekkor sikerült elkapnia mindkét karomat és többé már nem hagyta, hogy további csapásokat mérjek rá. Döbbenten figyelte, ahogy a zokogástól fuldokolva tépem ki magam a szorításából, hátrálok el tőle, majd magatehetetlenül csúszok le a földre. Az arcomat a tenyerembe temettem, próbáltam lehiggadni, de nem sikerült. Már másodjára szakadt el nálam a cérna a héten, mindkétszer az egyik Leclerc fivér társaságában. Bár az egyik egy jóval kisebb megborulást és annak is csak az utórengését kapta, míg a másik a teljeset végignézhette. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor akadtam ki ennyire durván. Egyetlen egyszer, ott, a liftben.

- Laura... - csúsztatta a kezét a vállamra, de én azonnal ellöktem onnan.

- Ne érj hozzám – kiabáltam már-már önkívületi állapotban.

Ahogy ezt kimondtam, több minden történt egyszerre. A lift hirtelen megállt, az addig ragyogó fényben úszó felvonó pedig elsötétedett. A vészvilágítás felkapcsolódott, a halvány, szürkés-zölden világító lámpán kívül, egyéb fényforrásunk nem maradt. Lentről tompa sikoly hangzott fel. Alig halható csörömpölés, majd újabb sikoly, az azelőttinél valamivel halkabb. Néhány másodpercig tartott, míg a felismerés bekúszott az agyamba.

- Ne, ne, ne, ne... Csak ezt ne, kérlek – könyörögtem, magam sem tudom kinek. Felpattantam, mintha az előző kirohanásom meg sem történt volna és a vészhívott kezdtem el nyomogatni, remélve, hogy valaki minél előbb a megmentésemre siet. Sokáig, egyre kétségbeesettebben nyomkodtam azt a francos gombot.

- Hagyd, lehet, hogy áramszünet van az egész szállodában, kétlem, hogy mi vagyunk a legégetőbb probléma jelenleg – szólalt meg Charles, akiről talán egy pillanatra meg is feledkeztem. Ő egyáltalán nem tűnt idegesnek vagy feszültnek, avégett, hogy beragadtunk abban a rohadt liftben, ráadásul ketten. Szimplán csak leült a felvonó egyik sarkába és onnan figyelt.

- Fogd be a szádat! – förmedtem rá. – Én legalább próbálok valamit tenni.

- És mit érsz el vele? – erre már nem válaszoltam.

Továbbra is a segélyhívótól vártam a megoldást, de ahogy telt múlt az idő és senki nem reagált, egyre inkább kezdtem elveszteni minden reményem és, ami még rosszabb, azt a gátat, ami megakadályozta, hogy eluralkodjon rajtam migrén hatásai és talán egy picike pánik is. Úgy döntöttem, jobb, ha én is helyet foglalok a lift egyik sarkában. A felhúzott térdemet markolva, szorosan lehunyva tartva a szemem, próbáltam minél egyenletesebb mély lélegzeteket venni. Az elmúlt percek történései túlságosan felzaklattak, így a kezdődő pánikkal is meg kellett küzdenem. A sírást már nem tudtam, de nem is akartam elfojtani. Némán folytak le az arcomon, hagyva, hogy rászáradjanak.

- Laura...

- Hagyj már békén – kérleltem, nem, inkább követeltem remegő hangon.

- Laura, engedd, hogy segítsek... - észrevétlenül közel lopózott hozzám, mellém térdelt, a hüvelykujjával pedig megpróbálta letörölni a könnyeimet, én azonban elfordítottam a fejem.

- Mert eddig is annyit segítettél – elfúló hangon válaszoltam. A kezét újra az arcomra vezette, ezúttal nem engedte, hogy elforduljak Tőle, de nem is kényszerített, hogy ránézzek. Csak ott tartotta hatalmas tenyerét, miközben a hüvelykujjával óvatosan cirógatni kezdte az arcom egy pontját. Baljával végigsimított a nyakamon, amely végül a vállamon állapodott meg. Egy apró, alig észrevehető mozdulattal közelebb húzott magához. Talán azt hihette, hogy nem vettem észre, mert nem húzódtam el tőle, pedig éreztem. Mégis maradtam.

- Tudod – a hangja édes volt, akárcsak a méznek, melyet a teába rakunk -, amikor rajtam is eluralkodtak az érzelmek, amikor kiabáltam, törtem-zúztam, vagy éppen pánikrohamot kaptam, mindig apukám sietett a segítségemre, amit abban a pillanatban sose éreztem annak. Utáltam őt, anyát, a testvéreimet és egyszerűen csak világot. Azt éreztem, hogy mindenki ellenem szegődött, függetlenül attól, mi váltottam ki belőlem ezt az állapotot. Csak az számított, hogy megszabaduljak a terhemtől, nem törődve azzal, mekkora fájdalmat okozok a körülöttem lévőknek. Nagyon csúnya dolgokat mondtam neki minden alkalommal, amikor próbálta elérni azt a Charlest, akit ő megismert. Szelíden és barátságosan közelített felém, ami így visszatekintve elég megterhelő lehetett a számára. Soha nem kaptam nyaklevest, soha nem ordítozott velem, hogy most már hagyjam abba a hisztit. Tudod mit tett? Beszélt hozzám. Gyakorlatilag bármiről, amit csak el tudsz képzelni. Hogy anyának miért van annyi cipője, hogy milyen trehányak vagyunk mi hárman, a testvéreimmel, hogy a szomszéd bácsinak már nem az igazi a hallása, így a televíziót már maximum hangerőn hallgatja. A téma tényleg mindegy volt, ám a hatása volt az, ami igazán számított. Elterelte a figyelmem és onnantól kezdve már nem tudtam visszazökkenni az azelőtti állapotba. Az agyamat lefoglalták a cseppet sem fontos, ám az ő előadásmódjában igen érdekes kérdések és válaszok. A vége mindig az lett, hogy magához ölelte a síró fiát, aki rettentően szégyellte magát a viselkedése miatt. Egyszer sem kaptam büntetést az ilyenek után. Mindig azt mondta, hogy néha mindenki elveszti a kontrollt, emiatt pedig nem bántani kell a másikat, hanem segíteni kell rajta. Ő volt a legjobb ember a világon. Az én hősöm - a végét szinte már suttogta.

Eleinte, dacból, végig egy pontra koncentráltam, majd csak néztem magam elé és időközben fel sem tűnt, hogy a hasának döntve a fejem egyenletesen veszem a levegőt. A karját még szorosabban fonta körém, jobbja továbbra is az arcomat simogatta. Egészen közel húzott magához, de tudtam, bármikor elengedne, ha úgy akarnám. Könnyes szemmel emeltem rá a tekintetemet, még mindig Nekidőlve. Charles lepillantva rám, szomorú mosolyra húzta az ajkait. Szemei csillogtak, a félhomály ellenére is tisztán látszott. Belefagytunk a pillanatba, csak a jó Isten tudja mennyi időre. Utoljára a megismerkedésünk napján kerültünk ennyire közel egymáshoz, miután elrántottam a felé tartó kamion elől. Ezúttal azonban Ő mentett meg engem. Kirángatott abból a borzalmas kavalkádból, amibe belesodródtam a saját magam és a monacói által.

- Köszönöm – suttogtam alig hallhatóan.

- Ugyan – távolodott el tőlem hirtelen. Lehuppant mellém, a karjaink összeértek, bennem mégis megmagyarázhatatlan hiányérzet támadt. – Ha valamit, hát ezt jól megtanultam apukámtól. Biztos büszke lenne most rám, ha látna – a hangja bánatosan csengett.

Óvatosan simítottam a kezemet a kézfejére, amit maga mellé ejtve a felvonó padlóján pihentetett. Charles az egymáson nyugvó kezünkre pillantott, majd egyenesen rám szegezte a tekintetét. Egy szempillantás alatt megváltozott körülöttünk a levegő. Bennem ragadt a szusz, szinte már el is felejtettem, mennyire kikészültem a migréntől. Charles ködös tekintettel, mintha nem lenne tisztában a tettei következményeivel, újra az arcomra vezette a kezét és egy arasznyit közelebb húzódott hozzám. Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem és inkább tovább vittem a beszélgetésünket, még mielőtt valami meggondolatlant tettünk volna. Úgy égett az arcom, mint a Reichstag.

- Biztos volt olyan, hogy apukád nem tudott ezzel a módszerrel megnyugtatni, igaz? Olyankor mit tett? – a monacói elhúzódott tőlem, én is elengedtem a kezét és már a karjaink sem súrolták egymáséit.

- Énekelt – összehúzott szemmel néztem rá. – Ne nézz így, tényleg. A legváratlanabb pillanatokban volt képes dalra fakadni, gyakorlatilag a világ összes stílusában. Emlékszem, egyszer még valami heavy metal dalt is elhörgött nekem. Na, ez általában mindig hatott. Ha a szép szó nem segített, hát a döbbenet csak kiűzte belőlem a pszichopatát. Valójában, be kell vallanom neked, hogy nagy kő esett le a szívemről, mikor már nem ziháltál és egyszerűen csak megnyugodtál, így pedig nem kellett alkalmaznom a második lépést. Abba mindketten belehaltunk volna, ugyanis a hangomtól ez a beragadt szar is úgy döntött volna, hogy bármit csak ezt ne. Megadta volna magát és lezuhantunk volna – az arca végig komoly maradt, a szemeiben viszont huncut fény villant egy pillanatra, ami azonnal el is tűnt onnan. Újra bánat költözött a hangjába. – Egy ideje már nem beszéltem róla senkinek. Talán azért, mert ha nem mondom ki, kevésbé fáj. Mintha nem is történt volna semmi. Ez volt az első karácsonyunk nélküle. Nem volt ott az ünnepi vacsoránál, akkor sem, mikor körbeültük az apró karácsonyfánkat és ajándékozás közben sem szórakoztatott minket a borzalmas favicceivel. Hiába vártam rá, nem jött, és már nem is fog soha megérkezni – végig lehajtott fejjel suttogta maga elé a szavakat. – Túl sok szerettemet vesztettem el az elmúlt időszakban és nem telik el úgy nap, hogy ne jutnának eszembe.

Néma csönd állt be kettőnk közé. Lehetetlen volt, hogy olyan szavakat találjak, amelyek vigasztalóan hatottak volna a számára, így csendben maradtam. Ahogyan Ő is. De mégis úgy éreztem, hogy tennem kell valamit, hogy tudassam vele, megértettem a mondandója lényegét. Ha csak egy kis gesztusként is, de felvezettem a karján a kezemet, egészen a válláig, amire enyhén rászorítottam. Felsóhajtott.
Hosszas percek elmúlása után, a karórájára hangosan csipogott, amire rögtön rászegeződött a tekintete, majd egy újabb, nagyobb sóhajt préselt ki magából.

- Boldog újévet, Laura – úgy múltak el az év utolsó percei, hogy egy liftben ragadtam egy olyan sráccal, akit csak néhány napja ismertem meg és még csak nem is kedveljük egymást. Ennek ellenére úgy gondoltam, magamnak is nehezen bevallva, talán ennek így kellett történnie. Elhatározásra jutottam.

- Akkor most, hogy már 2018-at írunk, lehet új lappal kellene kezdenünk... Szeretnék bocsánatot kérni a kirohanásom miatt. Nagyon rosszul voltam egész nap, fáradt voltam az elmúlt napoktól... Uralkodnom kellett volna magamon. Tényleg sajnálom, Charles.

- Nekem kell elnézést kérnem tőled – rázta meg a fejét -, szörnyű dolgokat mondtam neked... Soha nem beszéltem így senkivel, veled mégis megtettem. Bunkó voltam veled az első pillanattól kezdve, amiért nem hagytál teljesen hidegen. Zavart, hogy túl dacos voltál és, hogy otthagytál. Haragudtam rád, mert jól érezted magad az uszodában azzal a ficsúrral. Utáltalak, hogy közel engedtél magadhoz és gyűlöltelek, amiért hirtelen ellöktél magadtól. Végül pedig csalódott voltam, amiért azt láttam, hogy az öcsémhez máshogy viszonyulsz, mint hozzám. Még sincs mentségem a viselkedésemre. Szégyellem magam, amiért megaláztalak és bántottalak. Nem lepődnék meg azon, ha teljes szívedből megvetnél és soha nem bocsátanál meg – meglepett az őszintesége. Talán végig kedvelt engem?

Kinyújtottam felé a jobbomat.

- Kezdjünk új fejezetet, mit szólsz?

Charles kisimult arccal fogadta el a felé nyújtott kezemet. Magam sem értem, miért bocsátottam meg minden disznóságát, ilyen hamar, de ezt éreztem helyesnek. Ezután már nem folytattunk magasröptű beszélgetéseket. Még kiszedtem belőle, hogy miért hagyta ott ünnepséget.Nem túl meggyőző előadás keretein belül vázolta, hogy csak a telefonjáért ment volna fel, én mégis úgy tettem, mint aki hisz neki.

A fejembe lassacskán kezdett visszakúszni az addig enyhülő, elviselhetetlen fájdalom. A fejemet hátradöntöttem a hideg fémfalnak majd, ahogy egyre inkább elnyomott az álom, a mellettem ülő fiúnak kezdtem dőlni. Az utolsó dolog, amit érzékeltem, hogy a fejemre döntötte sajátját. Az utolsó néhány szót alig hallhatóan préseltem ki magamból.

- Neked is boldog újévet, Charles.

2019. 11. 04.