("Ahogy egyre többet beszéltünk róla, éreztem, megint kezd fojtogatni a harag, amit a két monacói iránt tápláltam. Inkább elmentem fürdeni, majd bebújtam az ágyba. Mire Camilla is végzett a fürdéssel, addigra már félálomban voltam, nem sokra rá pedig már az igazak álmát aludtuk mindketten.")

A következő napokban alig néhány alkalommal futottam össze Charlessal, amit tulajdonképpen nem is nagyon bántam. Az a néhány eset azonban, amikor egymásba botlottunk, nem zajlott olyan zökkenőmentesen, mint ahogy én azt szerettem volna. Eleinte, még próbált hozzám kedvesen fordulni, beszélgetésbe elegyedni, ám én mindannyiszor passzívan fogadtam a közeledését. Ez nem tartott tovább egy, legfeljebb másfél napig. Egy alkalommal megkérdezte tőlem, hogy miért viselkedek ilyen ellenségesen Vele és, hogy megbántott-e valamivel. Abban a pillanatban, mikor válaszolhattam volna, a semmiből tűnt fel a háta mögött a bátyja, aki összehúzott szemekkel figyelt minket. Charlesnak természetesen nem tűnt fel a testvére jelenléte, tekintve, hogy az meghúzta magát tisztes távolságban. Nem rohant oda, hogy kimenekítse a "bajba jutott" drága öccsét. Csak figyelt. Tesztelt, hogy mit lépek arra, hogy a monacói újfent megkeresett. 

- Hagyj engem békén. Van nekem elég dolgom, minthogy kitöltsem a gazdag kölkök unalmas kis perceit. Kopj le! - vágtam hozzá durván, majd otthagytam a folyosón a döbbent tekintetű fiút.

Ezután már egyáltalán nem próbált meg felém közeledni. Ha hozzám is szólt, az általában valamilyen sértő és lenéző stílusban tette, úgy ahogyan én is tettem az utolsó szóváltásunk alkalmával. Amibe csak tudott, belekötött. A lehetőségek tárháza mintha csak kinyílt volna számára és nem igen akaródzott neki becsukni azt. Gyakorlatilag bárhol, bármilyen szituációban képes volt belém kötni.
Mikor éppen a medencéknél felügyeltem, mindenért ugráltatott. Hol törölközőért, hol új köntösért, hol italokért és hiába magyaráztam el, hogy ezek jelenleg nem tartoznak a munkakörömbe, hajthatatlan volt. Addig zaklatott és bánt velem egyre gorombábban, fenyegetett, hogy panaszt tesz a munkámra, míg megtettem, amit kér. Nincs szükségem arra, hogy idő előtt megváljanak tőlem én pedig a majdani fizetésem jelentős részétől. Csak ez tartotta bennem az erőt. Már csak pár napot kellett kibírnom, de Charlesnak köszönhetően, úgy ébredtem fel minden nap és indultam el dolgozni, mintha csak Vietnamba készülnék. Láttam rajta, hogy mekkora elégedettséggel tölti el, hogy megnyert egy csatát. Tulajdonképpen nem csak Őt, hanem az idősebbik testvérét is. Mintha valamiféle elégtétel is csillant volna a szemében. Kisebbik testvérén nem láttam ilyesfajta érzelmet. Épp ellenkezőleg, inkább sajnált. Az egészből semmit sem értett.

- Mégis miért viselkedsz így vele? - tette fel Charlesnak franciául a kérdést egy újabb csípős megjegyzés után, miközben lepakoltam melléjük a tiszta köntösöket. 

- Mindenki azt kapja, amit megérdemel - nem adtam semmilyen jelét annak, hogy minden szavukat értem, tettem tovább a dolgomat, ami valójában nem is lett volna kötelességem. De belül tomboltam.

- Nem értelek, hisz... - a végét már nem hallottam, mivel visszaindultam a helyemre, a pult mögé.

Onnan figyeltem, ahogy néha-néha felém pillantanak a heves gesztikulálások közepette, majd a legfiatalabb testvér megrázza a fejét és inkább otthagyta őket. Talán ő a legnormálisabb hármójuk közül. Bár kíváncsi lettem volna, hogy ha nem csak hárman jöttek volna le a medencékhez, akkor mert volna-e így viselkedni bármelyikük is. Mint később kiderült, de még mennyire. A munkám sokszínűsége végett pár napra pincérnőnek is avanzsálódtam. A rákövetkező nap is úgy alakult, hogy felszolgálnom kellett. Természetesen egy bizonyos társaság, akiket mindenáron elszerettem volna kerülni, oda ültek le, ahol nekem kellett kiszolgálnom őket. Reggel és este is. Mintha csak direkt csinálták volna. A korai időpontban lévő étkezést, még csak-csak megúsztam. Úgy tűnt jó kedve van mindenkinek, senki sem akadékoskodott, nem úgy mint este. Megjegyzést kaptam a terítékre, ki kellett cserélnem. Az asztalon lévő gyertya zavarja őket, vigyem el onnan. Ne így rakjam le eléjük az ételeket, ne úgy az italokat. Nekem pedig úgy kellett ugrálnom, ahogy ők fütyülnek. Mert a kedves vendégnek mindig igaza van. Persze csak egy embernek jelentett mindez problémát. Charlesnak. Ezáltal pedig nekem is bonyolította a dolgomat. A tömérdek plusz munka miatt teljesen megcsúsztam a többi asztal rendelésével. A nagy kapkodás miatt pedig csetlettem-botlottam. Kétszer akartam leejteni a hófehér tányérokat, amelyekre a frissen elkészült ételek kerültek. Egyszer pedig sikerült is elejtenem a tálcát, amin a poharak roskadoztak... Egészen addig, míg ripityára nem törtem őket. Amikor elkezdtem felszedegetni a nagyobb darabokat, sikeresen elvágtam az ujjam, minekutána abból ömleni kezdett a vér. Nyilvánvalóan mindez a vendégek előtt történt. Egy szó mint száz, nem az én napom volt. Ott telt be a pohár, amikor a monacói a hajamra tett megjegyzést. 

- Hölgyem - húzta gúnyos mosolyra az ajkait, mikor odaléptem hozzájuk, hogy kérnek-e még valamit -, nem gondolt még arra, hogy összefogja rendesen a haját.

- Tudja Uram - kezdtem szolid mosollyal az arcomon -, az ilyen göndör hajat, amilyen nekem is van, nem lehet úgy összefogni, hogy ne álljon ki egy-egy szál. Remélem ezt megérti.

- Ami azt illet nem igazán. Hajszálak kerülhetnek az ételbe, amiért itt mindnyájan, akik ezen a csodás helyen tartózkodnak, borsos árat fizettünk. Ha egyszer nem képes megfelelően felkötni az igencsak dús hajkoronáját, talán el kellene gondolkodnia a hajháló viselésén. Olyanon, amilyeneket a konyhán dolgozók szoktak hordani - akkora hangerővel beszélt, hogy többen is felénk pillantgattak, összesúgtak és szolidan helyeseltek az ifjú monacói szavaira. Nyilvánvalóan az volt a célja, hogy lejárasson mindenki előtt. Eredményesen, nekem pedig elegem lett.

- Inkább ne a hajszálak miatt aggódj, hanem tedd össze a két kis kezed, hogy még nem köptem bele a kajádba - néztem mélyen a szemébe, miközben megtámaszkodtam az asztalon. Olyan hangosan beszéltem, hogy csak és kizárólag az asztalnál ülők hallják a szavaimat. A körülötte lévők csak pislogtak, néhányan felháborodottan vontak kérdőre, hogy mégis mit merészelek, de én csak Rá figyeltem. Ő pedig rám. Már egyikünk sem mosolygott. - Könnyű lehet arról az oldalról beszélni, ahol Te vagy. Anyuciék az úri picsád alá tettek mindent, az ég világon semmit sem kellett ahhoz tenned, hogy jól élj, ezért mersz ilyen hangnemben szólni az olyanokhoz, mint én. Akik jóval a te és a teremben helyet foglaló hölgyek és urak társadalmi osztálya alatt húzzák az igát. De rossz emberbe kötöttél bele. Szarok én rá, hogy ki vagy te vagy, hogy honnan jöttél és mennyi pénzed van. Egy gazdag, elkényeztetett kis senki vagy, akiben egy szemernyi tisztelet sincs a másik iránt és akibe egyszer hatalmasat fog rúgni az élet. Viszont jól jegyezd meg, velem nem fogsz kibaszni. Persze lehetsz "férfi" és rohanhatsz az főnökömhöz panaszkodni és követelni, hogy rúgjon ki. Egész nyugodtan. Nem érdekel, de ami sok az sok. Nem hagyom, hogy megalázz mások előtt és... - egy kéz simult a vállamra, majd egy hang is társult hozzá.

- Minden rendben? - a mély bariton, mely ezzel az egyetlen kérdéssel is tekintélyt tudott magának parancsolni, a főnökömhöz tartozott. 

- Uram - húztam ki magam. Egy pillanat alatt átfutott az agyamon, mit is kéne valójában mondanom, de mindez hiábavaló volt. Megelőztek. 

- Semmi nincsen rendben, Federico! - kelt ki magából az idősebb szőke hajú nő.

Már onnan tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem, mikor a keresztnevén szólította a mellettem álló jóvágású, középkorú férfit. Esélyem sem volt, hogy mellém álljon. A hölgy, aki mindent kétséget kizáróan az anyja volt a Leclerc fivéreknek, mindent elpanaszolt.

- Ez a lány - nézett rám megvetően - olyan minősíthetetlen stílusban beszélt a fiammal, hogy az felháborító. Hogy meri venni a bátorságot, hogy így beszéljen bárkivel is?! Pláne úgy, hogy fizető vendégek vagyunk és a mi, a kisasszonnyal ellentétben, végig tisztelettel beszéltünk vele. A fiaim is!

Itt már közbe kellett szólnom, mert ekkora hazugságot már én sem tudtam lenyelni. A főnököm tekintélyt parancsoló jelenléte ellenére sem. Még, hogy tisztelettel viselkedett velem a fia... Ezt ő maga sem gondolhatta komolyan, ha mégis, akkor nekünk egészen mást jelent ez a szó.

- Már megbocsásson, de ne állítsunk valótlant. Úgy beszéltem, ahogy. Ám az, hogy a maga kisfia tiszteletteljesen bánt velem, azt erősen költői túlzásnak érzem.

- Van képed még az anyámat hazugnak is beállítani?! - förmedt rám ingerülten az addig csendben üldögélő legidősebb Leclerc fiú. Élvezte a műsort, ebben biztos voltam.

- Jó, elég! - szólt közbe a főnököm és csitító jelleggel feltette a kezét. - Sajnálom, hogy a lány kellemetlenséget okozott nektek. Ígérem, elfogok vele beszélgetni és viselkedése a megfelelő szankciókat fogja maga után vonni. Ha bármivel jóvá tehetjük ezt, kérlek szóljatok, állunk rendelkezésetekre.

Az asztalnál ülő társaság elégedetten bólogatott, megkapták, amit akartak. Én pedig nem is számítottam másra. Azt is előre tudtam, látván a mellettem álló férfi nyakán kiduzzadó ereket, hatalmas lecseszés volt kilátásban. A Leclerc családról lepillantott rám, kevésbé kedvesen és szólt, menjek vele. Utoljára még találkozott a tekintetünk Charlesal és nem azt láttam Rajta, amire számítottam. Az elégedettség helyett, sokkal inkább sajnálat ült ki az arcára. Nem hatott meg. Minden gyűlöletemet és haragomat igyekeztem belevinni abba az egy pillanatba. Leakartam dugni egy merőkanalat a torkán, hogy aztán azt az öklömmel tartsam lent. 
A főnököm után sétáltam a konyhára, ahol egy csendesebb helyen megtorpant és megfordult. Tekintetét látva, semmi jóra nem számíthattam. A szemei csakhogy nem vérben úsztak, légzése szapora volt a visszatartott dühtől. 

- Teljesen elment az eszed?! - dörrent rám néhány néma másodperc után. - Az odakint lévők valamennyien tehetős, befolyásos emberek, akik könnyűszerrel kelthetik rossz hírét a szállodámnak, ráadásként még hinni is fognak nekik. Mindennek okozója pedig egy ostoba csitri lenne, aki nem képes befogni a száját és tenni a dolgát. Lehajtani a fejét és igenis úgy ugrálni, ahogy fütyülnek neki. Amiért a fizetését kapja, ami nem csekély összeg, ha az emlékeim nem csalnak. Igazam van? - szegezte nekem a kérdést szigorúan, ellentmondást nem tűrően. Mindketten tudtuk a választ.

- Igaza van, Uram - szóltam halkan, le-le pillantva a lábaimra. Egy másodperc alatt elérte, hogy meghunyászkodjak előtte. Ezidáig nem sok ember érte ezt el.

- Persze, hogy igazam van! Tetejében neked még pont olyan emberek előtt sikerült lejáratnod minket, akik évek óta hűséges vendégeink, emellett pedig jó barátaim. De abban biztos lehetsz, hogy a kis szereplésednek meg lesz a következménye. Elbúcsúzhatsz a mai fizetésed egy szép kis részétől. A Leclerc család mai vacsorájának árát levonom a béredből - húzta gúnyos mosolyra az ajkait. 

- Ezt nem teheti - tátottam el a számat. - Hisz az rengeteg pénz!

- Már hogyne tehetném - jelentette ki keményen. - A két kis kezedet pedig tedd szépen össze és imádkozz, hogy ez ne a teljes napi munkadíjadat jelentse. Könnyen megeshet - horkantott fel lekezelően. Láthatóan jól szórakozott a nyomoromon, ám egy másodperc alatt visszaváltozott rideg szörnyeteggé. Tett felém egy apró lépest, a hangját lecsendesítette. - Most pedig jól figyelj ide, kislány! Csak még egyszer halljak meg rólad bármit is, akárcsak egy kósza panaszt, páros lábbal foglak kirúgni innen. Megértetted? - bólintottam. - Nagyszerű, most pedig menj vissza dolgozni, nem a lazsálásért fizetlek.

Egy szó nélkül fordultam meg és mentem vissza a vendégekhez. Nagy erőfeszítésembe tellett, hogy ne bőgjem el magam. No nem azért, mert annyira megijedtem volna a fenyegetéstől... Sokkal inkább az igazságtalanság miatt, ami engem ért. Annyira mérges voltam a világra és mégsem adhattam ki, ez pedig ahhoz vezetett, hogy annyira reszketett a kezem, hogy alig bírtam megfogni a tányérokat. Kis híján elejtettem egy jókora kupacot, de még időben sikerült bevinnem a konyhára és lerakni a mosogatóba. Amikor elértem ahhoz a bizonyos asztalhoz, összeszorított fogakkal fegyelemre kényszerítettem a testem. Nem akartam, hogy lássák, mennyire kikészítettek. Nem szóltak hozzám és én sem hozzájuk. Rájuk sem néztem, mégis éreztem az égető tekinteteket. Elvettem előlük az üres tányérokat, ám azt már nem kérdeztem meg, kérnek-e még valamit. Ha kívánságuk lett volna, úgyis szóltak volna. De nem kértek már semmit, csevegtek még egy ideig, majd zárás előtt nem sokkal távoztak. A főnökömmel való összetűzés után, már nem igazán szóltam senkihez, nem mosolyogtam, nem próbáltam meg elhitetni az emberekkel, hogy minden rendben van. Nem is lettem volna képes rá. A tehetetlen düh túlságosan is elhatalmasodott rajtam. Miután minden vendég befejezte a vacsoráját és visszavonult a lakosztályába, amilyen gyorsan csak lehetett kitakarítottuk a helyet és leléptünk. Vagyis rajtam kívül mindenki elhagyta a helyiséget. Nekem még szükségem volt néhány perc csöndre, amikor senki sem piszkál, senki sem szól hozzám és csak úgy általában nem zavar a létezésével. Az étteremből nyíló, a téli szezonban nem üzemelő, teraszt választottam a legmegfelelőbb helynek, hogy könnyítsek a lelkemen. Úgy ahogy voltam, egy szál blúzban sétáltam ki a decemberi fagyba és támaszkodtam meg a korláton. Csak egy hangyányit kellett elengednem magam és a könnyeim máris patakokban folytak. Hosszú perceken át álltam odakint és csak sírtam és sírtam. A hideg a csontomig hatolt, fájt, de egy tapodtat sem voltam hajlandó mozdulni. Még nem. Még túl sok minden nyomta a lelkem, túlságosan szomorú voltam ahhoz, hogy törődjek bármivel is.
A süvítő szél és a zokogásomból eredő zihálás tökéletes összhangban voltak. Mintha a természetes is érezte volna a szívemet szorító érzést és velem együtt sírt volna, egyre hangosabban és erősebben. Talán emiatt sem hallhattam meg a mögöttem nyitódó, majd csukódó üvegajtó hangját. Csak egy meleg, már-már forró tenyeret éreztem meg a karomon, ahogy kissé rászorít a már szinte érzéketlen testrészemre. Abba hagytam a sírást és döbbenten figyeltem a személyt, aki aggódóan méregetett.

- Szia... - szólalt meg bizonytalanul. A kezét még mindig nem vette le rólam. - Szóltam az imént, bár nyilvánvalóan nem hallhattad ebben a zajban - nevetett fel kínosan és vakarta meg a tarkóját. A szabad kezével.

Jobbját még mindig rajtam tartotta. Meleg volt és védelmező, én pedig csak néztem őt. A fagy és a hirtelen jött fáradtság beférkőzött az agyamba és kiszorított onnan mindent. Csak néztük egymást. Ajkait rágcsálva próbálhatott valamilyen érzelem után kutatni az arcomon, de én csak bambám bámultam vissza rá. Rászorított egy aprót a kezemre. 

- Minden rendben van? - bólintottam. - Akkor miért vagy idekint? 

- Inkább te mit keresel itt? A családoddal kéne lenned, nem? - húztam ki a karomat a fogásából. Vette a lapot, a kezét hanyagul zsebre dugta, megvédve ezzel a hidegtől. 

- Én csak... - hebegte - Csak szerettem volna bocsánatot kérni a benti miatt. Elég nagy seggfejként viselkedtünk veled, pedig nem érdemelted meg - hajtotta le fejét szégyenébe. - Remélem, hogy nem kerültél nagy bajba... - motyogta még mindig lefelé, így alig értettem meg, amit mondott. Tudtam volna, mit mondani. Rátudtam volna zúdítani mindent. De inkább megtartottam magamnak. 

- Mindegy - ráztam meg a fejem homlok ráncolva. - Legalább most már tisztába raktam magamban, hogy mennyit is érek veletek szemben. 

Zavartan kapta el rólam a tekintetét, mikor újra a szemébe néztem. Pár másodperces csend után újra szólásra nyitotta a száját.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy te kevesebbet érsz, mint mi?! - nézett a szememben meglepően dacosan. Azt sem hagyta, hogy válaszoljak. Megtette helyettem ő. - Mert ha igen, akkor még életemben nem hallottam ekkor hülyeséget és...

A szél újra felsüvített, hozzám pedig újra nem ért el a hangja, hiába állt tőlem nem messze. A szája folyamatosan járt és elég indulatosnak is tűnt. 

- Most őszintén - szólaltam meg, mikor abbahagyta a heves szónoklatát, ami számomra csak tátogás volt -, minek jöttél ide?

Felsóhajtott.

- Mondtam már. Rosszul éreztem magam a történtek miatt és nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy bajba kevertünk. Egyszerűen csak bocsánatot szerettem volna kérni. 

- Nincs miért elnézést kérned. Ha valaki, hát te igazán nem tehetsz semmiről - mondtam némi hallgatás után. Még egy halvány mosolyt is ki tudott csikarni belőlem az az őszinteség, amivel kiejtette a szavakat. 

Úgy láttam, mintha már kevésbé lenne feszült. Viszonozta a mosolyomat, majd hirtelen a fejéhez kapott.

- Milyen bunkó vagyok! Még be sem mutatkoztam... Arthur Leclerc.

- Laura Balázs - fogadtam el a felém nyújtott kezet, ami Charles öccséhez tartozott.

Nagyon is meglepett ez a fiú kedvessége és, hogy ennyire szívén viselte a néhány órával azelőtt történteket. Nem csak hajlandó volt felkeresni engem és bocsánatot kérni, hanem még egy jó darabig kint szobrozott velem. Nem beszélgettünk. Nem próbáltunk jópofizni egymással, de mégis jól esett, hogy amikor már azt hittem, hogy ez a nap életem legszörnyűbb napja, az utolsó pillanatban egy kis fényforrást jelentett a borús helyzetemben. Végül Arthur nem olyan meggyőző unszolására, beleegyeztem, hogy menjünk vissza. Amikor beértünk a melegre, megborzongtam és úgy éreztem, mintha a testemet megannyi tűvel szurkálnák agyon. A mellettem lépdelő fiú is valami ilyesmin mehetett keresztül. Együtt léptünk be a liftbe, ahonnan én távoztam először. A szobánkba beérve Camillát már az ágyban találtam, éppen a telefonját nyomkodta. Mikor meglátott lerakta maga mellé és kérdezősködött, hogy merre voltam, amit én lerendeztem annyival, hogy még beszélgettem néhány kollégával lent. Félhomály volt, így nem láthatta a borzalmas külsőmet, amit nekem volt szerencsém megcsodálni a fürdőszobai tükörben. Nem is igazán időztem sokat a fenséges külsőmön. Levetkőztem és beálltam a forró zuhany alá, ahol percekig csak folyattam magamra a vizet. Miután elkészültem, megtörölköztem, pizsamába bújtam, majd a szobába visszamenve eldőltem az ágyon. Másra sem vágytam, mint egy kiadós alvásra.

A sírás megtette a hatását. Úgy jött álom a szememre, hogy esélye sem volt az agyamnak a szárnyalásra. Ha pedig Camilla nincs, az én szárnyalásom is véget ért volna ezen a helyen.

2019. 09. 04.