Eltátott szájjal bámult rám Charles, miután kilépett a felvonóból. Nem csodálom, hogy meghökkent. Gondolom nem számított arra, hogy engem talál a recepciós pult mögött, ráadásul szétbőgött fejjel. Épületes látványt nyújthattam. Döbbenten néztük egymást. Nem tudtam elképzelni, hogy mégis mi a fenét kereshetett itt ilyenkor. Hirtelen megrázta a fejét, mint, aki épp felocsúdott a döbbenetből és sietős léptekkel közelített felém. Időközben megdörzsöltem a szemem, hogy az utolsó könnycseppeket is eltüntessem onnan. Hamar elém ért és aggódó tekintettel vizslatott. Ismerős volt a szituáció, csak megcserélt szereposztásban és ezúttal nem tehénkedett rajtam. 

- Mi a baj? - olyan képet vágott, mintha minimum összevertek volna és nem csak sírdogáltam volna egy kicsit.

- Semmi... Csak filmet néztem - jelent meg az ajkaimon egy halvány, kínos mosoly. Azonban rögtön el is tűnt, mikor észbe kaptam, hogy ki is áll előttem. - De miért is érdekli ez Önt? 

 - Nem érdekel, - váltott át egy pillanat alatt Ő is dacos hangnemre - csak azt hittem, hogy valami baj történt. Ennyi az egész. 

- Értem. Mint mondtam, nem történt semmi. És mondja, mit keres itt? Hajnali egy óra van.

- Nem tudtam aludni... 

- Aha. Hadd találjam ki, kérem... Úgy gondolta, hogy ha már nem jön álom a szemére, felfedező túrára indul, hátha talál egy nyomorultat, akit majd boldogíthat. Hát gyorsan felejtse el, hogy majd én szórakoztatni fogom. Menjen vissza a családjához. Késő van és gondolom reggel ünneplik a karácsonyt, nem árt, ha kipihent lesz - úgy bámult rám az előttem fiú, mint, akinek épp most mondták meg, hogy nem létezik a Mikulás. - Vagy esetleg van valami tényleges problémája?

Akkora szemekkel nézett rám, hogy már-már megbántam a nyers stílusomat. Egy pillanatra csalódottságot véltem felfedezni a tekintetében. Ismét megrázta a fejét, gondolom, hogy válaszoljon az utolsó kérdésemre, majd lassan megfordult és elindult.

- Jó éjszakát - mondta nagyon halkan. 

- Most már jobb lesz - valahogy úgy éreztem, hogy fordult a kocka. Most először én voltam Vele bunkó ok nélkül és valahogy nem esett jól a lelkivilágomnak. Egy hatalmas sóhajjal újra megszólítottam. - Várjon! Tessék, ez az Öné... Boldog karácsonyt! - dobtam oda neki az utolsó megmaradt, még érintetlen csokoládémat. 

Könnyedén elkapta a kissé lapos dobásomat és egy ideig csak a kezében tartott édességet bámulta. Már kezdtem attól félni, hogy kővé dermesztettem a mogyorós csokimmal, de csak megmozdult. Rám emelte smaragd íriszeit, amelyekből kétkedés tükröződött vissza rám. Talán nem értette, hogy mi volt ez a hirtelen stílusváltás. De, hogy őszinte legyek, magam sem tudom. Gondolom az a kevéske lelkiismeretem megbökdösött belülről, hogy legalább egy apró gesztust tegyek az irányába a szeretet ünnepén. 

- Köszönöm, - kezdte bizonytalanul, majd lassan visszajött hozzám, hogy visszaadhassa a kapott finomságot - de én ezt nem ehetem meg.

- Miért nem? Allergia vagy diéta?

- Az utóbbi.

- Na ne mondja. Csak nem valami modell fiúka maga? A lábát is epilálja? - kukkantottam ki a pult mögül, hogy megnézhessem a lábait, de azokat hosszú melegítőnadrág takarta.

- Nem vagyok modell - mosolyodott el egy pillanatra. Most először láttam úgy, hogy nem szigorú arccal bámult a világra. Tényleg csak egy pillanatig tartott az egész, így meg sem tudtam rendesen figyelni. - Sportoló vagyok.

- Mit sportol? 

- Autóversenyző vagyok. Nem régen szerződtetett le a Sauber a 2018-as Forma 1-es szezonra - éreztem, hogy mekkora büszkeséggel ejti ki ezeket a szavakat. 

- Nocsak, ki sem néztem volna Magából- vigyorogtam rá. - Nem fiatal még egy kicsit a Forma 1-hez? 

- 20 éves vagyok, szóval lehet. De ez volt életem lehetősége, hülye lettem volna kihagyni. Ha már a kornál tartunk... Nem tegeződhetnénk? Egyrészt az első alkalommal sem magáztál, másrészt nagyjából egyidősek lehetünk. 

- Legyen - vajon, hogyan és miért emlékszik, hogy tegeztem-e vagy magáztam aznap, mikor elrántottam a kamion elől? - Egyébként igazad van. Őszintén gratulálok a szerződésedhez, büszke lehetsz magadra.

Szavaim hallatán egy nagy mosoly ült ki az arcára. Úgy nézett rám és köszönte meg, mintha legalább én ajánlottam volna fel Neki azt az ülést. Viszont így jobban szemügyre tudtam venni, milyen, amikor mosolyog. Két apró gödröcske jelent meg az arcán, amitől az egész ábrázata olyan kisfiússá vált. A szemei csillogtak és így sokkal inkább emlékeztetett egy aranyos, jóképű srácra, mint egy arrogáns seggfejre. Csak akkor kaptam észbe, hogy egy ideje csöndbe állunk egymással szemben, mikor végeztem az arca körbepásztázásával. Tekintetünk újra találkozott, én pedig olyan zavarba jöttem, mint eddigi életem során, talán soha. Valahogy muszáj volt megtörnöm a kínos csendet.

- Tudod, többet kéne mosolyognod... Sokkal kedvesebb tőle az arcod. 

- Van benne valami, - vakarta meg a tarkóját - majd igyekezni fogok. 

Teljesen megőrültem, de megengedtem, hogy ott maradjon velem. Mondjuk nem is tűnt úgy, mintha nagyon le akart volna lépni. Kitartóan ácsorgott a pult előtt és munkámról kezdett el kérdezősködni. Volt egy olyan érzésem, hogy teljesen hidegen hagyja, hogy mit kell csinálnom a recepción vagy éppen az étteremben. De becsületére legyen mondva, érdeklődően végighallgatta az egészet. Viszont nem egészen értettem a kialakult szituációt. Mégis mi a fenéért törekedett arra, hogy folyamatosan felhozzon újabb és újabb, teljesen érdektelen témákat, miközben a gyönyörű barátnője várta szobájukban. A magam érdekében nem firtattam a dolgot. Az egészet azzal nyugtáztam, hogy bizonyosan nem tudott aludni és csak arra vágyott, hogy valaki elszórakoztassa. Az már teljesen mindegy, hogy kicsoda az a valaki. 

Egy idő után megsajnáltam, hogy míg én többnyire kényelmes ültem, addig Ő az egyik lábáról a másikra állt. Szóval elővettem a legkedvesebb énemet és hellyel kínáltam, amit nem átallott elfogadni. Lehuppant a mellettem lévő székre, amit egy kicsit közelebb húzott felém, mint, ahogy eddig állt. Egyszerre feszélyezett a közelsége és hozott lázba az a tudat, hogy gyakorlatilag most csak ketten vagyunk és erről senki az ég adta egy világon nem tud, rajtunk kívül. Az általa okozott zavartságom igen hamar elillant. Annyira közvetlenül viselkedett és az egész annyira természetesnek hatott, mintha már régóta ismernénk egymást. Igazából csak általános dolgokról beszélgettünk, semmi mélyreható témát nem érintettünk. De nem is kellett. Nem vagyunk mi olyan kapcsolatban, hogy kiteregessük egymásnak a szennyest. Elmeséltem Neki, hogy mérnöknek tanulok Rómában és, hogy az egyetem finanszírozása végett kényszerültem rá arra, hogy a karácsonyomat egy síparadicsomban töltsem, munkával. Azt mondanom sem kellett Neki, hogy nem olasz vagyok. Szerintem a debil akcentusomból jött rá...
Mikor már meguntam, hogy folyamatosan csak magamról beszélek, szóra bírtam Őt is. Amellett az információ mellett, hogy autóversenyző, nem sok mindent tudtam meg Róla. Úgy tűnt, hogy nem szívesen mesél Magáról. Azt azért kiszedtem Belőle, hogy az anyanyelve nem az olasz, hanem a francia, mivel Monacoban született. Soha nem szerettem ezt a nyelvet. Az iskolában lehetőségem volt még, a kötelező nyelven, az angolon kívül, valamint a választott olasz nyelv mellett, még franciát is tanulni, de nem nyerte el a tetszésemet. Azonban, úgy voltam vele, hogy ha már egyszer belefogtam, nem hagyom abba. Ennek köszönhetem, hogy ugyan nem olyan jól, mint angolul és olaszul, de valamennyire tudok franciául. Ám ezt nem kötöttem az orrára. A kiejtésem amúgy is szörnyű, ezzel tisztában is voltam. Bár az sem tetszett, aki szépen, helyes kiejtéssel beszélt. Valahogy távol állt az ízlésvilágomtól. Azonban az a fránya kíváncsi természetem, amelyet már oly sokszor átkoztam, most is előbújt. Érdekelt, hogy esetleg az Ő franciájától is rosszul lennék-e... Nos, nem. Az általam annyira utálatosnak vélt nyelv, az Ő szájából úgy hangzott, mint egy égből jövő áldás. Bár szerintem a személye miatt tetszett annyira. Be kellett vallanom magamnak, hogy borzasztóan könnyű kedvelni Őt. A korábbi bunkó stílusa ellenére is.
Arról fogalmam sem volt, hogy mit mondott. Hiába kérdeztem, nem volt hajlandó elárulni. 
Érdeklődtem még a barátnőjéről is, de nem igazán akart róla sem beszélni. Annyit tudtam meg a lányról, hogy Giadanak hívják és, hogy nemsokára lesz a harmadik évfordulójuk. Viszont ezeket az információkat is szinte harapófogóval tudtam csak kihúzni Belőle. Inkább nem erőltettem tovább ezt a témát. Ezután egy kicsit megállt a beszélgetés. Ő nagyon elmerült a gondolataiban én pedig nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Charles törte meg előbb a beállt csendet. A családom felől kérdezősködött, akikről én készségesen meséltem. Főleg a két ördögfiókáról, akik megkeserítették a mindennapjaimat, mikor még otthon voltam. Például arról a hagyományról, amely miatt szinte rettegek a születésnapomon. Ugyanis Beni és Máté, apukámmal karöltve, előszeretettel öntenek le mindenféle trutyival. Ha mázlim van, nem raknak semmi büdöset abba a löttybe és nem érzem a szagát egész nap. Annyi szerencsém van, hogy nyáron születtem. Mondhatná az ember, hogy ennyi év után számíthatnék rá. Ez valóban így is van. Tudom, hogy aznap vár rám egy alapos fürdés és hajmosás, azonban azt már nem, hogy, mikor, hol és a legfontosabb, milyen formában kapom a nyakamba a szeretettel és gonddal elkészített kotyvalékukat. A mellettem ülő fiú kifejezetten jól szórakozott a nyomoromon. Én annyira nem élvezem ezeket az ajándékokat, ám az édes nevetése engem is mosolyra késztetett.
Mikor Rátereltem a szót, ezúttal sem volt túl kommunikatív. A családjáról csak annyit tudtam meg, hogy van egy bátyja és egy öccse, akikkel nagyon jól kijön. Velük is jött ide karácsonyra, illetve az anyukájával és Giadaval. Valamint a lány családja ma csatlakozott hozzájuk. Az apukáját még csak szóba sem hozta és én sem kíváncsiskodtam. Biztos oka volt annak, hogy nem említette.
Időközben rávettem, hogy egye meg legalább a csokoládé felét, amit adtam Neki. Hisz most úgyis szünet van és amúgy is le fogja majd dolgozni. Az idő szinte elsuhant mellettünk és háromnegyed ötkor néztem rá újra az órára. Ezt is csak amiatt tettem meg, mert Charles egy hatalmasat ásított és nem tudtam eldönteni, hogy ennyire untattam a mindössze félórás beszélgetés alatt vagy mert már későre jár-e. Amikor megnéztem az időt, majdnem leestem a székről. Az a fél óra, valójában majd' négy volt. Alig hittem a szememnek, mikor megláttam a számokat a telefonom kijelzőjén.

- Menj csak nyugodtan aludni, már késő van. Vagyis korán - mosolyogtam rá, mikor egy újabb ásítást próbált elnyomni.

- Nem, nem vagyok álmos. Csak szeretek ásítozni - ennél rosszabb kifogást még életemben nem hallottam. Egészségesen ki is nevettem emiatt. 

- Ja, azt én is. A kedvenc hobbijaim közé tartozik - gúnyoltam ki. - Na de komolyan, menj pihenni. Én is nemsokára végzem. Meg mellesleg... Nem biztos, hogy jó lenne ha észrevennék az "eltűnésed".

Az utolsó érvemre egyetértően bólintott. Tudta, hogy igazam van. Hiába nem csináltunk semmi olyasmit, amit fel lehetne róni nekünk, mégis éreztem, hogy balhé lenne belőle, ha kiderülne. Ezzel Charles is tisztában volt. Végül ötkor elköszönt tőlem és visszament a szobájába. Bármennyire is nem szerettem volna beismerni, igazán jól éreztem magam a társaságában és egyfajta szomorúságot éreztem, hogy elment. De a józan eszem pontosan tudta, korábban el kellett volna küldenem. Sőt, meg sem kellett volna engednem Neki, hogy itt maradjon velem. Csak akkor tört rám az az érzés, mikor már nem volt a közelemben, hogy egyáltalán nem volt helyes, hogy itt volt. Pedig tényleg nem csináltunk semmi kivetnivalót. Még csak egy pillanatra sem érintkeztünk. Inkább nem rugóztam tovább a dolgon, mert csak egyre rosszabbul éreztem magam. Már amúgy sem tudnék rajta változtatni. Majd legközelebb, ha egyáltalán lesz ilyen, okosabb leszek és erősebb, hogy eltudjam küldeni. Vissza a családjához és a barátnőjéhez.

Hat előtt pár perccel megjött a váltásom, így néhány aláírás után, végre felmehettem a szobámba. Egy kiadós alvás elé néztem, melyet egy kicsit sem bántam. Camillával csak összefutottam az ajtóban, ugyanis a lány ma újra a felszolgálói tudását csillogtathatta meg. Kapkodva igazította magán a blúzát, futtában köszönt és már ott sem volt. Késésben volt. Igazából meg sem lepődtem. Ha nem nyúzzák, hogy igyekezzen, akkor mindig elkésik. Gyakorlatilag mindenhonnan. Állítom, hogy a saját temetéséről is elfog majd késni. 

Miután becsuktam magam után az ajtót, ledobáltam magamról a ruhákat, majd gyorsan magamra húztam a pizsamámat. Nyögve dőltem be az ágyamba. Mikor végre vízszintes testhelyzetbe kerültem, a derekam hatalmasat roppant. Más esetben megijedtem volna, hogy spontán módon eltört és biza' ez már a vég, meghalok. Azonban már napok óta fájdogált, így megváltásként ért ez a hang. Kicsit mozogtam, hogy megtudjam, hogy rosszabb lett-e, de a fájdalom teljesen elmúlt. Épp ideje volt. 

Hiába éreztem magam úgy, mint egy elhasznált zsepi, jó darabig nem tudtam elaludni. Bárcsak valami világmegváltó terven járt volna az agyam. Azzal még tudtam is volna mit kezdeni. De csak Rá tudtam gondolni. Főleg azon, hogy, miért volt ilyen velem úgy, hogy eddigi tetteinek teljesen ellentmondott. Még egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy skizofrén. Az mindent megmagyarázna és, hogy néhány órával ezelőtt nem is Charles volt az, akivel beszélgettem, hanem valaki más. Ám ezt az ötletet gyorsan el is vetettem. Inkább nem akartam ilyesmikre gondolni. 

Majd' két óra forgolódás után sikerült elaludnom. Viszont szinte a fél napot végigaludtam. Az idő alatt, mikor ébren voltam, nem csináltam semmi számottevőt. Csupán egyszer hagytam el a szobát, mikor lementem ebédelni, de utána rögtön vissza is mentem. Végre tudtam hódolni a szenvedélyemnek. Mindig is rajongtam a krimi könyvekért és most végre jutott időm az olvasásra. Egészen Camilla érkezéséig az ágyamban ültem a könyvemmel. A lány kikészülve lépte át a küszöböt. Gyorsan elment fürdeni, hogy felfrissüljön egy picit. Mikor lehuppant a saját ágyára, félretettem a vaskos kötetet, hogy beszélgethessünk. Már éppen el akartam mesélni neki, hogy este társaságom akadt, amikor bealudt. Csak halkan felnevettem, ahogy ránéztem a barátnőmre, aki kicsavarodott pozícióban, csorgó nyállal húzta a lóbőrt. Mosolyogva takartam be, majd én is elmentem zuhanyozni.
Hiába fetrengtem egész nap, sokkal fáradtabb voltam, mintha dolgoztam volna. Hamar elnyomott az álom.

Hajnali ötkor bocsánatkérés nélkül süvített bele a levegőbe Camilla ébresztője. Átkoztam azt a borzasztó kukorékolást, amely az édesdeden szunyókáló lány telefonjából üvöltött. Vártam egy kicsit, hogy hátha kikapcsolja, de meg sem mozdult, így kénytelen voltam kivergődni az ágyamból. Hogy megbosszuljam a rémes ébresztő zenét, rácsaptam a fenekére, hogy felébredjen. Igaz, nem ütöttem nagyon, de így is egy hatalmasat ugrott, majd, mikor tudatosult benne, hogy nincs vész, nekem dobta a párnáját. 

Bár nyúzottak és fáradtak voltunk, viszonylag hamar elkészültünk. A konyhán kapott reggeli elfogyasztása után, a műszak vezetőnktől megkaptuk az instrukciókat, hogy pontosan mi is a feladatunk, mint szobaszervizes. Az egyik ilyen például a fürdőlepedők, köntösök, illetve a WC papírok cserélése és pótlása a szobákban. Valamint a szobák takarítása, miután mindennel végeztünk. Kilenc óra tájt el is indultunk, két nagy felpakolt gurulós kocsival. Minden emelet, minden szobájába be kellett kopognunk. Természetesen csak azokba, ahol nem volt kint a "Ne zavarjon" tábla. Ilyen esetekben egy cetlit hagytunk, hogy később újrapróbálkozunk. A két kocsinak köszönhetően, barátnőmmel, egész jól haladtunk. Az egyik oldalt ő csinálta, míg a másikat én. Már éppen a nyolcadik emeleten tartottunk, mikor az én oldalamon, szinte, mintha kihaltak volna az emberek. Pedig, ha minden igaz, az összes szoba foglalt az egész hotelben. Már a harmadik ajtón kopogtattam, de senki sem válaszolt. Mindháromra egy cetlit biggyesztettem és tovább álltam. A negyediknél újra próbálkoztam. Motoszkálást hallottam odabentről, majd hirtelen kivágódott az ajtó. Egy bizonyos zöld szempár köszönt vissza rám. Mosolyogva üdvözöltem Charlest és megkérdeztem, hogy mire lenne szükségük. Amint átadtam Neki a felsorolt dolgokat, azon nyomban hátralépett, így láthattam, hogy koránt sincsenek egyedül a barátnőjével. Szinte az összes családtag ott lehetett, kivétel nélkül. Amikor megpillantottak, vegyes érzelmek tükröződtek vissza az arcukról. Volt, aki közömbösen vette tudomásul, hogy ott állok az ajtóban, ilyenek volt az idősebb személyek, némelyik még fel sem emelte a fejét, nemhogy köszönjön. Volt, aki egy halvány mosollyal az ajkán intett felém, ő volt Charles öccse. A maradék, akik az előbbi két kategóriába nem sorolható be, meglehetősen furcsán méregetett. Mintha csak a fejembe szerettek volna látni.
Mindez csupán néhány másodperc alatt zajlott le, a monacói fiú már újra előttem állt. Gyorsan elköszöntem és a következő ajtóig sétáltam. Mikor ott végeztem, ajtócsukódást hallottam magam mögött. Nem igazán foglalkoztam vele, egészen addig, míg meg nem éreztem egy kezet a vállamon. 

2018. 05. 05. / 2019. 08. 07.