Az ébresztő kíméletlenül szólalt meg reggel hétkor. Ösztönösen nyomtam rá a szundira és a másik oldalamra fordultam. Bár a tegnap hajnali keléshez képest ez az időpont, már egy aranyos gyerekkacagással ért fel, ezúttal mégis sokkal nehezebben tartottam nyitva a szemeimet. Amikor már harmadjára nyomtam ki az ébresztőmet, nagy nehezen kimásztam a melegséget és gyengédséget nyújtó ágyból. Ahogy az alvó barátnőmre pillantottam, elfogott az irigység. Legszívesebben én is visszafeküdtem volna, de nem tehettem. Összeszedtem a ruháimat és komótosan a fürdőszobába mentem. Miután lezuhanyoztam, befontam a hajam és felvittem egy szolid sminket. Amint végeztem, a pizsamámat a bevetetlen ágyra tettem, belebújtam a cipőmbe és megpróbáltam olyan halkan távozni amennyire csak tudtam, hogy Camillát ne ébresszem fel. Lent, a konyhán kapott reggelit fogyasztottam, miközben a kollégáimmal beszélgettem. Megismerkedtem egy velem körülbelül egyidős sráccal, Antonioval. Olyan dús, göndör barna hajjal áldották meg az égiek, hogy késztetést éreztem, hogy beletúrjak. A mosolya pedig valami elképesztő, igazi fogpaszta reklámba illő. A vonzó külsőhöz egy igazán fantasztikus személyiség is társult. A kissé perverz humora nem egyszer hozott zavarba az étkezés során, de már egy-egy  félmondatával is megtudott nevettetni mindenkit. Kiderült, hogy ma egy műszakban leszek vele, a wellness részlegen. Legalább jó társaságban fog telni a nap, gondoltam. Fél kilenckor felvettük a munkát és mielőtt megérkeztek volna a vendégek, előkészítettük a helyet. Kihelyeztünk több tucat törölközőt, a napágyakat áttörölgettük, a szaunákat bekapcsoltuk, valamint felmostuk az egész helyet. Fél óra múlva meg is érkezett egy kisgyermekes család, akik habozás nélkül vetették bele magukat az élménymedencébe. Egy jó darabig csak ők tartózkodtak a hatalmas, medencékkel teli helyiségben. Egy idő után viszont elég sok ember szállingózott be, akik után rendet kellett raknunk. Nem volt sok dolgunk, szerencsére nem voltak trehányak. Csupán néhány üres poharat kellett elvinnünk, melyeket a napozóágy melletti asztalkán hagytak. Ahogy végeztem a dolgommal, visszamentem a pult mögé, ami mögött a napot töltöttem Antonioval. Körbepillantva feltűnt, hogy nem túl sok személyzeti tag tartózkodott bent. Ott voltunk mi ketten, mint mindenes, két úszómester, akik váltották egymást, valamint a három masszőr, akik egy-egy szobában voltak, szinte egész nap. Később még érkezett egy koordinátor, akik különféle vízi tornagyakorlatokat mutatott, az arra vágyóknak.
Az olasz fiúval épp valamin nagyon nevettünk, mikor belépett az a személy, akire a legkevésbé sem vágytam. A családja is vele tartott, a szőke lánnyal fogták egymás kezét, Charles mégis engem nézett végig, onnantól kezdve, hogy észrevett. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam elszakadni a tekintetétől. Túlságosan kíváncsivá tett a gondolat, hogy vajon mit rejthet az a fehér köntös, amit magára vett. Nem is kellett sokáig várnom arra, hogy megtudjam. Nem csalódtam a látványban. Nem az a kimondottan izmos fiú, de a felsőteste szépen ki van dolgozva. Bár nem folyamatosan, de tartottuk a szemkontaktust. Igyekeztünk feltűnésmentesen egymásra nézni. Mint kiderült, elég bénák voltunk benne. Antonio észrevette, hogy már nem ő áll a figyelmem középpontjába.

- Tetszik? - lökött meg a vállával játékosan.

- Kiről beszélsz? - néztem rá ártatlanul és hátat fordítottam Charlesnak.

- Ne nézz hülyének kislány. Láttam ám, hogy szemeztetek egymással azzal a fiúval - bökött a fejével arra, ahol álltak. - Szóval bejön?

- Jól néz ki, csak kár, hogy egy bunkó. Valamint, ott a barátnője.

- Már ismeritek egymást?

Töviről hegyire elmeséltem neki az egész megismerkedésünket, semmit sem kihagyva a történetből. Ő is azon a véleményen volt, mint Camilla, hogy biztos csak azért viselkedett velem így, mert megviselte a majdnem halála. A tegnapi kedvességére az az elmélete született, hogy biztos megbánta, hogy ennyire modortalan volt. Elfogadtam a feltevését, lehet, hogy tényleg ezért volt ilyen, egy nappal ezelőtt.

Antonio remek humorának és személyiségének hála nagyon gyorsan telt a nap. Vissza kellett fognunk magunkat, hogy ne kacagjunk olyan hagosan, ami már zavarhatja az embereket. A fiú többször is átkarolt és hazudnék, ha azt mondanám, hogy zavart. Jól esett a közeledése, de a nap folyamán rá kellett jönnöm, hogy barátságnál több nem lesz köztünk. Egy kicsit bántam, hogy így alakult, de úgy érzem Antonioval nagyon jó barátok leszünk. 

Nem igazán szakadtunk meg a munkában. Az egyetlen feladat, ami folyamatos elfoglaltságot jelentett, az otthagyott, használt törölközők összeszedése, melyeket el kellett vinnünk mosásra, majd pótolni azokat. Ahogy arra számítani lehetett, több volt a szennyes, mint a tiszta, amelyeket használni lehetett. Többen is panaszkodtak a hiányukra, de illedelmesen a türelmüket kértük és megígértük, hogy hamarosan megoldjuk a problémát. Pár perc múlva Antonio elment ebédszünetre és megbeszéltük, hogy visszafelé beugrik a tiszta törölközőkért, ugyanis körülbelül akkor lesz kész a mosás, mikor végezni fog. Amint egyedül maradtam elkezdtem unatkozik és nem tudtam mit kezdeni magammal. Takarítani valóm nem akadt és senkinek sem volt szüksége rám. Bár ennek igazából örülnöm kellett volna, hisz egy kis láblógatás a munkahelyen, mindig aranyat ér. Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, hogy közelednek felém. 

- Bocsánat, elfogytak a törölközők, esetleg tudnátok kirakni másikat - szólított meg a húszas évei közepén járó férfi az oldalán Vele. 

- Sajnos jelenleg nem tudunk kihelyezni egyet sem. De a mosás lassan elkészül, amit a társam hoz majd vissza. Elnézést a kellemetlenségekért - mosolyogtam rá, mire bólintott, hogy felfogta. Már azt hittem, hogy távoznak, de nagyot tévedtem.

- Ha esetleg a munkátokkal  foglalkoznátok, ahelyett, hogy flörtöltök egymással, talán nem fordulna elő ilyen - szólalt meg undok hangon Charles. A meglepődöttségtől még a szám is tátva maradt, de ahogy láttam, a mellette álló férfit is meglepte a kirohanása, mivel kikerekedett szemekkel nézett Rá.

- Tessék?! - ennyit tudtam kipréselni magamból. Már éppen szólásra nyitotta volna a száját, de másik férfi megakadályozta ebben.

- Sajnálom, az öcsém nem úgy gondolta... Ugye?!

- Pontosan úgy gondoltam, ahogy mondtam - nézett mélyen a szemembe. Mégis mit képzel el magáról?! 

- Már ne is haragudjon, de magának ehhez... - azonban befejezni már nem tudtam, ugyanis feltartotta a kezét olyan stílusban, amivel azt kívánta kifejezni, hogy nem kíváncsi a mondandómra. 

- Hogy mi közöm van hozzá?! Ha csak fele annyira a munkátokra figyelnétek, mint egymásra, akkor nem kéne ilyen kellemetlenségeket elviselnünk, mint ez. Tekintve, hogy egy vagyont fizettünk a helyért, amiből a fizetésetek származik. Ha nem szeretnétek, hogy panaszt tegyünk rátok, sürgősen oldjátok meg a problémát - mondta egyre ingerültebben, majd sarkon fordult és elment. A másik férfi még mindig ott állt, ugyan olyan döbbent arccal, mint én. Talán ő is érezte, hogy ez egy kissé túlzás volt, tekintve, hogy még mindig csak fürdőlepedőkről van szó.

- Elnézést a testvérem viselkedéséért, - kezdte kínosan - nem szokott így viselkedni. Nem tudom, hogy mi üthetett belé... 

- Biztos csak a "rangban" alatta lévőkkel ekkora leereszkedő pöcs - mondtam gúnyosan. - A társam nemsokára visszaér és azonnal orvosoljuk a fennálló problémát.

A férfi levette a hanghordozásomból, hogy azt akarom, húzzon el. Újra bocsánatot kért és az öccse után ment. Bár azt mutattam, hogy egyáltalán nem hatottak meg a szavai, belülről fortyogtam. Ha nem, mint vendég és alkalmazott szerepkörben lettünk volna, gondolkodás nélkül felképeltem volna. Nem értettem egyáltalán, hogy meri megengedni magának ezt a stílust, bárkivel szemben is. Pláne úgy, hogy nem adtam okot arra, hogy így beszéljen velem. Lehet, hogy köze lehet ahhoz, hogy Vele ellentétben, én szemmel láthatóan soha nem tudnám kifizetni, akár egy napra is, ezt a helyet. Viszont, ha csak azért néz le, mert az anyagi helyzetem jóval Övé alatt van, nagyobb seggfej, mint hittem. Legszívesebben odamentem volna Hozzá, belerúgtam volna az úszómedencébe, utánaugrottam volna és addig tartottam volna lent, míg meg nem fullad. A gyilkos gondolataimnak Antonio érkezése vetett véget. A kezében tartotta a várva várt tiszta törölközőket, melyeket ki is helyeztünk. Mikor nem messze tőlük letettem egy jókora kupacot, egy pillanatra találkozott a tekintetem Charleséval, aki csak egy gúnyos mosolyra húzta a száját. Bár odamehettem volna Hozzá és letörölhettem volna a képéről. De ehelyett megfordultam és visszamentem az olasz fiú mellé. Elpanaszoltam neki a kis incidensünket, amely valamelyest megnyugtatott de a hangulatom még mindig a béke feneke alatt volt. Legalább kiadhattam magamból a felgyülemlett haragot. Antonio csak hitetlenül rázta a fejét, miszerint ő sem tudja hova tenni a dolgot. Abban viszont megegyeztünk, hogy ennyit arról az elméletéről, hogy tegnap azért volt velem kedves mert bűntudata volt. Valószínűleg a kedvétől függ hogyan bánik az emberekkel.

Négy óra után pár perccel én is elmentem ebédelni. Nem meglepő módon tésztát kaptam valamilyen szósszal. Már majdnem a felét elfogyasztottam, mikor barátnőm robogott be. Az éjszakai recepciós műszak este hatkor kezdődik, így mielőtt munkába állt volna, feltöltötte az energia készleteit. Látta rajtam, hogy nyomott hangulatban vagyok, de elintéztem annyival, hogy majd később elmesélem. Nem volt kedvem elmondani neki is, hogy mi húzott fel ennyire, na meg, nem akartam őt is idegesíteni ezzel. Mert abban teljesen biztos voltam, hogy ugyan úgy felhúzta volna rajta magát, sőt, akár még jobban is, mint én. Amilyen forróvérű. Bevallom a társasága üdítően hatott a kedélyállapotomra. Már sokkal jobb kedvvel mentem vissza dolgozni, ahol, nagy szerencsémre, Charlesék már sehol nem voltak. Ez csak még inkább fokozta a jó kedvemet. 

Az utolsó öt óra a munkaidőnkből csigalassúsággal teltek el. Már nagyon untam folyamatosan bemondani, hogy éppen milyen program következik, mert hiába mondtam el, legalább kétszer, még így is odajöttek megkérdezni. Ráadásul akadt néhány hisztis vendég is, akiknek soha nem volt jó semmi. Bár jó ez a munka, de hosszútávon biztos, hogy nem tudnám csinálni. Túl sok lenne számomra, hogy hosszú éveken keresztül emberekkel kelljen foglalkoznom. Nem vagyok én annyira szociális típus, hogy ezt kezelni tudjam és ne váljon belőlem tömeggyilkos...
A végén már szörnyen szenvedtünk Antonioval, de végül, pontban kilenc órakor kipateroltunk mindenkit. Voltak néhányan, akik akadékoskodtak, hogy maradni szeretnének még, de a lehető legtürelmesebben elmagyaráztuk nekik, hogy záróra van. Ha akarják, a holnapi napot is itt tölthetik, de most muszáj lesz távozniuk. Nagy nehezen, de sikerült felfogniuk és nagy duzzogva elmentek. Végül ketten kitakarítottuk az egész helyet, mellyel tízre végeztünk. Mivel ő nem hotelben lakott, a recepción búcsúztunk el egymástól. Ám a távozása előtt még bemutattam neki Camillát, aki, amikor meglátta Antoniot, rögtön felcsillant a szeme. Ahogy észrevettem az olasz fiúnak is nagyobb mosoly kúszott az ajkaira, mint egész nap bármikor.
Miután elhagyta a helyiséget, ottmaradtam a barátnőmmel beszélgetni egy kis ideig. Elregéltük egymásnak, hogy hogy telt a napunk és túlzás nélkül állíthatom, hogy neki jobban alakult, mint nekem. Tekintve, hogy egész nap csak henyélt. A holnapi napom nekem is csak városnézéssel és pihenéssel fog telni, egészen este hatig, míg be nem kell jönnöm dolgozni. 
Mikor rám került a sor, hogy meséljek, a mondandómból direkt kihagytam a délutáni eseményeket. Már nem volt aktuális, illetve addigra már túlléptem rajta és nem akartam újra belelovalni magam. Barátnőm sokat kérdezett Antonioról, akiről készségesen meséltem is, már amennyit kiderítettem róla ezalatt az egy nap alatt. Éppen azt ecsetelte, hogyan kéne becserkészni az olaszt, mikor kopogtak a üvegajtón. Mivel csak ketten voltunk az egész hallban és teljesen elmerülve pletykáltunk, hatalmas ugrottunk a hirtelen jött hanghatástól. Amikor a zaj forrásához fordultunk, megláttuk Charlest és azt a férfit, akivel délután odajött hozzám. Tíz óra felé a fotocellás ajtókat már beszokták zárni, ezért az emberek nem tudnak bejönni, csak akkor, ha a recepciós kinyitja nekik a vészkijáratot. Mivelhogy nem reagáltunk, újra kopogtak. A sötétített üvegnek köszönhetően kiválóan láttuk őket, azonban ez fordítva már nem volt igaz. Az idő kint nagyon lehűlt és egy kellemes hóvihar is kialakulóban volt. Tisztán láttam rajtuk, hogy nagyon fáznak. Ha már úgyis álltam és, hogy Camillanak ne kelljen feleslegesen megmozdulnia, elkértem tőle a kulcsot, hogy beengedhessem őket. Bár azt mondtam, hogy túlléptem a bunkózásán, de egy kis bosszúvágy még mindig munkált bennem. Direkt nagyon lassan nyitottam csak ki az ajtót. Gondolván, fagyoskodjanak még egy kicsit. 

- Nem veszünk semmit - mondtam hangosan, miután kicsaptam az ajtót. Mikor meghallották a hangomat, mindketten felém néztek.

- Még egy kis fagyhalált sem? - szólalt meg szórakozottan Charles testvére. 

- Azt meg pláne nem. Na, jöjjenek - mentem beljebb, jelezve, hogy kövessenek. 

Amint bejöttek, bezártam az ajtót és visszasétáltam barátnőmhöz. A két férfi sűrű hálálkodás közepette a lift felé vette az irányt. Míg a felvonó meg nem érkezett, Charles sűrűn, lopva hátrapillantott, egyenesen rám. Amikor ezt észrevettem, olyan lesajnálóan néztem rá, hogy egy életre elmenjen a kedve, mindenfajta verbális és nonverbális kontaktustól, ami velem kapcsolatos. Szerencsére a lift hamar megérkezett, így nem kellett tovább elviselnem a kellemetlen pillantásait. Vagy nem vette észre vagy nem akarta észre venni, hogy az unott arckifejezésemmel azt sugallom Neki, nem vagyok Rá kíváncsi. 

Camillanak is feltűnt, hogy izzott a teremben a levegő, negatív értelemben, de inkább nem kérdezett rá. Pár percig még csevegtünk, majd én is felvonultam a szobánkba. Miután lemostam a sminkem, vettem egy forró zuhanyt, pizsibe bújtam és lefeküdtem aludni. Annyira kimerültem, főleg az egész napos kedvességtől és udvariasságtól, amit muszáj volt végig tartanom, hogy amint bedőltem az ágyba, már aludtam is. Legközelebb arra keltem fel, hogy barátnőm jön be a szobába. Próbált halkan közlekedni de nem igazán jött össze neki. Egy ideje már matatott valamivel, ami hatalmas zajt csapott.

- Mi az Istent csinálsz? - szólaltam meg a reggeli rekedtes hangomon. 

- Hoppá, bocsi, hogy felébresztettelek - suttogta, most már teljesen értelmetlenül. - A pizsimet keresem.

- A fürdőben láttam utoljára - fordultam a fal felé, azzal a céllal, hogy tovább aludjak. 

- Tényleg - csapott a homlokára.

A hangokból ítélve elment fürdeni, de már nem foglalkoztam vele. Már éppen teljesen álomba merültem volna, mikor nyílt a fürdő ajtaja, majd az olasz barátnőm bebújt az ágyába. Egy ideig még helyezkedett, majd csöndben maradt. Egy darabig...

- Laura - suttogta - alszol?

- Mmm...

- Valaki keresett az éjjel - kuncogott, majd rögtön utána ásított egyet. A válaszom ugyanaz volt, mint az előző kérdésére. Pár percnek el kellett telnie, hogy eljusson a tudatomig, mit is mondott.

- Micsoda? Ki keresett? - fordultam meg. Azonban, akitől megkaphattam volna a választ, már hangosan szuszogott.

2018. 03. 10. / 2019. 07.12.