A rajtam fekvő fiú tágra nyílt szemekkel, kissé elnyílt ajkakkal bámult rám. Szaporán vette a levegőt, valószínűleg az ijedtségtől. Ellenben velem, akiben megakadt a szusz, ugyanis az ismeretlen teljes testsúlyával rám nehezedett. Az arcom, minden bizonnyal, kellemes vörös árnyalatot vehetett fel, a hirtelen jött közelségtől. Vártam, hogy hátha észbe kap és lemászik rólam, de nem történt meg. Folyamatosan csak engem vizslatott, de én is bepótoltam azt, amit néhány órával ezelőtt nem tehettem. Vékony arca enyhén borostás volt, az orra pedig hegyesebb. Dús szemöldöke ívét jó néhány lány megirigyelhetné. Keskeny ajkain, melyek csak pár centire voltak az enyéimtől, elidőztem egy kicsit. Legszívesebben végighúztam volna rajta az ujjamat, de legyűrtem magamban a késztetést. Azért az elég érdekesen vette volna ki magát... Azonban, mikor a szemeibe pillantottam, mást láttam, mint amire számítottam. Lebilincselő zöld íriszei elkeseredettséget tükröztek, amely, ha jobban megnéztem, az egész arcára kiült.
A romantikusnak cseppet sem nevezhető pillanatunk csupán néhány másodpercig tartott, én mégis sokkal többnek éreztem. Bár szívesen maradtam volna még úgy egy kis ideig, hogy jobban felfedezhessem arca minden egyes kis szegletét, a levegőm vészesen fogyatkozott és kezdtem fázni is a hideg, hóval fedett betonon. 

- Leszállnál rólam? - nyöszörögtem. A idegen fiú megrázta a fejét, feltehetőleg ekkor tudatosult benne, hogy még mindig rajtam terpeszkedik és zavartan eleget tett a kérésemnek.

Némán leült mellém és csak bámult maga elé. Gyorsan feltérdeltem és közelebb hajoltam Hozzá. Időközben a kamion is megállt, a sofőr pedig futólépésben tartott felénk.

- Úristen, jól vannak? - kérdezte lihegve, mikor odaért hozzánk. Láttam rajta, hogy tényleg megrémült, amin igazából nem is csodálkozok. Mekkora lelki teher lehetett volna számára az, ha tényleg elütötte volna Őt. Amekkora sebességgel haladt, szinte teljesen biztos, hogy azonnal szörnyet hal.

- Én igen - küldtem felé egy biztató mosolyt. - Te rendben vagy? - néztem rá a még mindig csendben ücsörgő srácra. Rám emelte a tekintetét és kis fáziskéséssel egy aprót bólintott.

- Biztos? Ne hívjam a mentőket? - guggolt le elénk a sofőr és a kezét a vállára helyezte, hogy magára irányítsa a figyelmét, hisz újra szüntelenül mustrált. Az érintésre felocsúdott és a férfi felé fordította fejét.

- N-nem köszönöm, tényleg jól vagyok... Csak egy kicsit megijedtem - szólalt meg most először a földön ülő fiú, kissé erőtlen hangon. - Sajnálom, az én hibám volt, nem figyeltem oda. Ön jól van?

- Persze, fiam. A rémületen kívül kutya bajom sincs. Gyertek álljatok fel, mert megfáztok - először én tápászkodtam fel, majd mindketten segítettünk felállni a riadt srácnak. - Elvigyelek benneteket? - nézett hol rám, hol Rá. Gondolván, hogy nem engem lapítottak ki majdnem, megvártam, ameddig Ő válaszol.

- Nem kell, nincs messze a szálloda, ahol megszálltam - válaszolta, majd a férfi rám nézett megerősítésre várva. 

- Valóban, én pedig ott dolgozom, szóval el tudom kísérni, hogy biztos ne essen semmi baja - mosolyogtam rá. - De azért köszönjük szépen.

- Rendben fiatalok, örülök, hogy nem esett semmi bajotok. Nekem viszont muszáj mennem, mert a főnököm meg fog ölni ha még többet kések - nevetett fel kínosan. - Vigyázzatok magatokra!

- Ön is! Legyen szép estéje.

Miután elköszöntünk egymástól, megvártuk, míg a sofőr visszaszállt a kamionba és elhajtott. A srác felvette a földön heverő fülhallgatóját, ami az esés következtében esett ki füléből, majd elindultunk. Lassan ballagtunk a szállásunk felé, csöndben. A kezeit zsebre dugta és maga elé meredt, azonban néha-néha egymásra sandítottunk. Csak akkor hágott igazán a tetőfokára a kínos szituáció, mikor véletlenül találkozott a tekintetünk. Rég éreztem már ennyire kényelmetlenül magam és az agyam szinte skandálta, hogy szólaljak már meg, hogy véget vessünk ennek.

- Ömm... Biztos jól vagy? - csak egy pillanatra nézett rám és bólintással válaszolt. Hát nem túl beszédes... Alig vártam már, hogy visszaérjünk, azonban olyan tempóban haladtunk, hogy egy teknős is lekörözhetett volna minket. Kár, hogy nincsenek errefelé teknőcök, biztos jobb társaság lett volna, mint Ő. De be kellett érnem Vele. - Tuti? 

- Igen - válaszolta türelmetlenül. Így aggódjak valakiért... Micsoda egy kellemetlen alak. Vajon az egész személyisége ilyen vagy csak a majdnem baleset miatt fordult be ennyire?! Nem minden arany, ami fénylik, ugyebár... 

- Amúgy, Laura vagyok - nyújtottam felé a kezem. Csak lenézett rám, de nem viszonozta a bemutatkozást. Lenéztem a kinyújtott kezemre, majd a szemébe és felhúztam az egyik szemöldököm, jelezvén, hogy várok a viszonzásra. Időközben megálltunk és egymást bámultuk. A kezem még mindig nyújtva volt, nem vagyok az a fajta, aki feladja. Ha ki akarok deríteni valamit, akkor ki is fogok. Hosszú perceken keresztül meredtünk egymásra, de nem volt hajlandó megszólalni. A nyakam teljesen beállt, a folyamatos felfelé nézéstől, mivel körülbelül a válláig érhettem. - Te pedig...? - segítettem egy kicsit rá, mikor már meguntam a hallgatását. Bosszúsan felsóhajtott, majd se szó se beszéd otthagyott.

Köpni nyelni nem tudtam. Ott álltam, mint egy hülye, döbbent fejjel és kinyújtott karral. Csak úgy otthagyott! Na nem. Ezt azért nem. Alig tudtam utolérni, a hosszú lábaival olyan nagyokat lépett. Bezzeg most tudott sietni és nem úgy vánszorogni, mint egy nyugdíjas. Még nincs tisztában azzal, hogy engem nem lehet csak olyan könnyen lerázni. Vagyok én annyira kitartó és főleg makacs, mint Ő. Nagy nehezen sikerült beérnem, de csak nehézkesen tudtam Vele lépést tartani. Míg Ő lépett egyet, addig én kettőt. 

- Tudod, ha már megmentettem a hátsód, lehetnél egy kicsit kedvesebb is... - szóltam Rá sértetten. Végül is, nekem köszönheti az életét... Még ha gondolkodás nélkül is cselekedtem és nem hősködésből, az ember csak elvárhatna egy kis kedvességet.

- Jó - fújtatott - akkor kösz - úgy mondta ki a szavakat, mint akinek a fogát húzzák.

- Ennyire ne légy lelkes - horkantam fel.

- Mit vársz, hogy hálálkodjak?! - kérdezte ingerülten és megtorpant.

- Isten ments, csupán azt, hogy ne kezelj úgy, mintha a seggedből rángattál volna elő! - mordultam Rá. Kirohanásomra pusztán egy szemforgatás volt a válasza. Arrogáns pöcs. Tartottam Vele a szemkontaktust és a tekintetemmel sugalltam Neki, hogy elmehet a francba.

Hamar meguntam az értelmetlen szemezést, amiben, csupán nézéssel, elküldtük egymást az anyjába. Lesajnálóan elnevettem magam, megráztam a fejem, majd ezúttal én fordultam meg és hagytam ott egy szó nélkül. Nem izgat az idióta neve! Kevés ember tud annyira felhúzni, hogy még az sem érdekel, hogy megnyerem-e a "csatát" vagy sem. Nos, Neki sikerült. Ráadásul elég rövid idő alatt. Csak arra vártam, hogy végre ne kelljen látnom az öntelt képét. 
Azonban egyáltalán nem siettem, hogy lehagyjam. Amúgy sem sikerülhetett volna a hosszú lábai miatt. Normális tempóban lépkedtem és erősen koncentráltam, hogy ne essek pofára, ugyanis addigra már besötétedett és alig láttam valamit. Ráadásul a hó miatt, itt is csúszott minden. 

A név nélküli fiú mögöttem kullogott és dörmögött valamit az orra alatt, de nem figyeltem Rá. Az sem biztos, hogy olaszul beszélt. Mondjuk azt nem értettem, hogy miért nem hagyott ott. Simán megtehette volna, nem rohantam volna utána és szerintem ezzel tisztában is volt. Újfent nem szóltunk egymáshoz az út hátralévő részében. Már kezdtem átfagyni és a fogaim is összekoccantak, amit biztos, hogy Ő is meghallott, de nem reagált semmit, mikor végre megpillantottam a kivilágított szállodát. A lépteimet egy kicsit meggyorsítottam, csakúgy mint Ő, egészen addig, míg mellém nem ért. Rám sandított és mondott valamit, de nem hallottam.

- Mit motyogsz? - kérdeztem meg egy cseppet sem kedvesen. Felsóhajtott.

- Charlesnak hívnak - nocsak. Mégis csak beadta a derekát. Egy pillanatra meglepődöttség ült ki az arcomra, de szinte azonnal visszatért a semleges arckifejezésem.

- Oké.

- Ennyi?

- Mit vársz, hogy hálálkodjak?! - ismételtem meg a nem olyan rég elhangzott kérdését. Láttam az arcán, hogy nem tetszett Neki, hogy a saját szavaival vágok vissza Neki. Ám szerencsére, ekkor értünk vissza a hotelbe és a fotocellás ajtón keresztül beléptünk a fűtött hallba, ahol azonnal leráztam. - Jó éjt Charles.

A lift helyett inkább lépcsőztem. Mindenképpen el akartam kerülni azt, hogy még több időt töltsek Vele, ráadásul egy szűk helyre összezárva. Inkább nem kockáztattam. Illetve jót tett egy kis testmozgás az felgyülemlett feszültség levezetésére. Ha már az eddigi sétám nem lett volna elég. Mikor felértem a szobánkba, Camilla már pizsamában ült az ágyán és a telefonját nyomkodta. Lecseszett, hogy minek nekem telefon, ha nem tudom felvenni. Észre sem vettem, hogy hatszor keresett.
Miután én is lezuhanyoztam és bebújtam az ágyba, mindent elmeséltem neki. Majdnem két órán át pletykáltunk, illetve én panaszkodtam, a sötétben. Amikor kifogytunk a témából, elnyomott minket az álom. Nem szoktunk már este nyolckor aludni, de rettentően hosszú és fárasztó napunk volt és az előttünk állóak sem lesznek könnyebbek. 

***

Hajnali ötkor Camilla egy hatalmas nyögéssel nyomta ki az ébresztőt, majd a másik oldalára fordult. Én, bár elég nehezen, de felültem az ágyamon, mert tudtam, hogy ha követem a barátnőm példáját, akkor rögtön a legelső napunkon elfogunk késni. Amit nem hinném, hogy tolerálnának. Kábán bámultam magam elé, majd minden erőmet összegyűjtöttem ahhoz, hogy kimásszak a meleg és biztonságot nyújtó takaró alól. Szobatársam egy pillanat alatt visszaaludt és hangosan szuszogott, ezért megbökdöstem.  

- Elmegyek fürdeni, addig próbálj meg felébredni - résnyire kinyitotta a szemeit és bólintott, aztán visszaejtette a párnára a fejét, mintha mi sem történt volna és újra alváshoz készülődött. - Na, ne aludj vissza. Ülj fel, úgy könnyebb lesz - mondtam nevetve. 

Nyafogva ugyan, de feltornázta magát ülőhelyzetbe. Mikor láttam, hogy nagyjából már magához tért, birtokba vettem a fürdőszobát. Mindössze tíz perc alatt lezuhanyoztam, a törölközőt magam mögé csavartam és elhagytam a helyiséget. Camilla addigra már előkészítette a munkaruháját. Amint meglátott felkapta azokat és bezárkózott a fürdőbe. Miután alaposan megtörölköztem, felvettem a tiszta fehérneműimet, egy fekete nadrágot és az itt kapott fehér, hosszú ujjú ingemet. Elég vastag anyagból készült, de egyáltalán nem állt rosszul rajtam. Amin magam is csodálkoztam, ugyanis rajtam nem mutatnak túl előnyösen ezek a ruhadarabok. Ez viszont pont ott és pont úgy feszült, ami még nekem is tetszett. Mivel ma az éttermi részen leszünk, nem hagyhattam kiengedve a hajam, így a természetes göndör, barna hajamat egy laza kontyba fogtam. Csak egy halvány sminket tettem fel, hogy valamennyire kompenzáljam a kialvatlanságomból eredő disznószemeimet. Mikor elkészültem, szobánkban lévő állótükör elé álltam. Egészen meg voltam elégedve a kinézetemmel. Minden egyes ruhadarab rám feszült, ami tökéletesen kihangsúlyozta a homokóra alakomat. Camilla épp ekkor jelent meg, felöltözve. A pizsijét ledobta az ágyra és a neszesszereinkkel a kezünkben beléptünk a párás helyiségbe. Fogat mostunk, illetve barátnőm még sminkelt is. Gyorsan beágyaztunk, felvettük a szintén fekete cipőinket, majd utolsó lépésként mindketten megnéztük magunkat a tükörben.

- Anyukám, így még randizni is elmehetnénk - kuncogtam fel. 

- Hát azért én így nem mennék el, lerí rólunk, hogy pincérnők vagyunk - nevetett fel. - Bár szerintem te tuti fogsz tetszeni annak a Charlesnak... - kacsintott rám.

- A franc akar Neki tetszeni...

- Ugyan már! Hisz azt mondtad, hogy jóképű és, hogy eléggé bejön neked.

- Igen, ezt közvetlen azelőtt mondtam, hogy leparasztoztam... Erre miért nem emlékszel?! - húztam fel az egyik szemöldököm, amire csak egy vállrándítással felelt.

Háromnegyedkor elhagytuk a szobánkat és a személyzeti konyha felé vettük az irányt, ahol kaptunk egy-egy tartalmas szendvicset, reggeli gyanánt. Én mondom, ez ám a jó munkahely. Jól fizet, biztosít szállást és még ételt is kapunk. Kár, hogy az eddigi munkahelyeim még csak fele ennyire sem közelítették meg ezt.
Pontban hatkor munkára készen álltunk. A reggeliztetés csak nyolckor kezdődött, de addig előkellett készíteni mindent. Megterítettük az összes asztalt és egy-egy mécsest tettünk mindegyikre, melyeket a vendégek érkezése előtt néhány perccel gyújtottunk meg. A frissen sült péksüteményeket, a pirítósokat és a különféle ízesítésű omletteket kihelyeztük három nagy asztalra. Az utóbbiakat lefedtük, hogy nem hűljenek ki. Az ételek mellé több nagy kancsót is kiraktunk, amelyekben teát, gyümölcslevet, kakaót illetve frissen facsart narancslevet szolgáltunk fel. A kávé volt az egyetlen, amit külön meg kellett rendelniük és azt mi, felszolgálók szervíroztuk. Elsőre furcsállottam, hogy azt mégis miért nem rakhatjuk ki a többi ital mellé, de végtére is olaszokról van szó, akik, bármilyen napszak is legyen, kávéznak. Így, az imádatukból kifolyólag, dukál nekik a frissen lefőtt kávé. Mindennel elkészültünk, mire az első vendégek szállingózni kezdtek a hotel éttermébe. Mindenki pontosan tisztában volt vele, a svédasztal fölé kihelyezett tábláknak köszönhetően, hogy a kávét külön kell megrendelni. Mivel elég kevesen voltunk sok asztalhoz kellett rohangálnunk. Én a hatalmas panorámaablakoknál szolgáltam fel, ami körülbelül 15-20 asztalt jelentett. Egyre többen lettek, én pedig pörögtem, mint a Duracell nyuszi. Már csak egyetlen asztal maradt üresen az én részemen, amit épp akkor foglaltak el, mikor leraktam egy idős házaspár elé cappuccinojukat. Sietős léptekkel közelítettem feléjük, azonban azonnal visszavettem a tempómból, mikor megláttam, hogy kik is ültek le. Komolyan... Úgy három asztallal nem tudtak volna arrébb ülni?! Akkor nem nekem kellett volna kiszolgálnom őket és illedelmesen viselkedni azzal a tuskóval.

- Jó reggelt kívánok! Mit hozhatok Önöknek? - léptem oda hozzájuk és próbáltam egy nagyon kedves, természetes mosolyt varázsolni az arcomra. 

- Jó reggelt kívánunk! Én szeretnék kérni egy ristrettot - szólalt meg az idősebbik nő mosolyogva. 

- Én is azt szeretnék kérni - mondta az egyik férfi, aki ránézésre a húszas évei közepén járhatott. A három fiú eléggé hasonlított egymásra, gondolom testvérek. Miután felírtam a már eddig elhangzott rendeléseket, vártam, hogy folytassák, de csak csendben ültek. 

- És Önök? - néztem végig a maradék három emberen. Charlest, amennyire csak tudtam, figyelmen kívül hagytam. Csak egy pillantást vetettem Rá és máris továbbsiklott a tekintetem a mellette ülő lányra, majd a fiúra. Ellenben végig éreztem magamon a tekintetét.

- Egy cappuccinot szeretnék kérni - szólalt meg halkan Charles és anélkül, hogy Ránéztem volna, felírtam a jegyzettömbömre a kért kávé nevét. Felpillantottam, hogy folytassák, de ők nem kértek semmit. 

Egy hamis mosollyal az ajkaimon otthagytam őket, hogy leadhassam a rendelést a baristának. Az étterem dugig volt és már csak néhányan nem kapták meg a kávéjukat. Nekem is ez volt az utolsó rendelésem. Míg a fekete italok készültek, addig megtámaszkodtam a pulton és csak bámultam ki a fejemből. Mivel Charles pont szemben helyezkedett el velem, amikor feléjük pillantottam, összeakadt a tekintetünk. Egyenesen a szemembe nézett, majd néhány másodpercig bámultuk egymást, ám elkaptam Róla a tekintetemet, ezzel megtörve az igazán furcsa pillanatot. Ő maga sem gondolhatja komolyan, hogy ott ül mellette a barátnője és velem akar szemezni... Ráadásul, ahogy viselkedett tegnap, ne várja el tőlem, hogy a kötelező körökön kívül, kedves legyek Vele. 
A rendelésük hamar elkészült, a csészéket egy tálcára helyeztem és megindultam feléjük. Egy mosoly kíséretével leraktam mindenki elé a kért italt.

- Kedves egészségükre. Szóljanak ha bármire szükségük lenne - válaszként csak bólintottak, én pedig visszamentem a pulthoz.

Piros pont nekem, amiért csak egy pillanatra néztem Rá, annak ellenére, hogy Ő hátradőlve alaposan végignézett rajtam. Egy nappal ezelőtt még úgy viselkedett, mint egy suttyó, most meg kereste a tekintetem, mindezt úgy, hogy a családja mellette van. Sőt, még édesen szorongatták is egymás kezét a szőke hajú lánnyal. Valami nincs rendben a fejében, az egyszer biztos. Amikor visszaértem az előző helyemre, direkt háttal álltam meg Neki, de a tekintete szinte lyukat égetett a hátamba. Miután Camilla is végzett a dolgával, megállt velem szemben és furán vigyorgott rám.

- Na mi az, kit láttál, akinek ennyire örülsz? - viszonoztam a mosolyát.

- Elég sok mindenkit, van egy-két szemrevaló hímegyed itt - nevetett fel halkan. - De inkább az a kérdés, hogy te kit láttál? - húzogatta a szemöldökét még mindig egy hatalmas vigyorral az arcán. 

- Kit láttam volna? 

- Jaj, ne tégy úgy mintha nem tudnád kire gondolok - forgatta meg a szemeit. - Mutasd, hol van a kis titokzatos srác - kémlelte végig a termet, hátha felismeri a személyleírásom alapján, de nem járt sikerrel, így kíváncsian rám nézett. Egy hatalmas sóhajtottam, mert már kiismertem annyira a hónapok folyamán, hogy tudjam, addig nem fog békén hagyni, míg meg nem mutatom neki. Ha kell, akkor maga deríti ki és azzal csak rosszabbul járnék.

- Jó, de ne túl feltűnően! Pont szemben ül veled, ott, az ablaknál. Látod? Fehér póló van rajta és egy szőke lány ül mellette.

- Az a barna kócos hajú? - vezette oda a tekintetét, ahová mondtam neki. Válaszként egy aprót bólintottam, miszerint igen, jó embert néz. - Nem semmi! Neked aztán van ízlésed drága barátnőm! - veregette meg diszkréten a vállam és felkuncogott. - Tényleg olyan jól néz ki, mint ahogy azt mondtad. Még így messziről is.

- Mondd csak... Neked tényleg kimaradt az a rész, amikor azt mondtam, hogy bunkó?! 

- Ugyan már, lehet, hogy csak rossz passzban volt! Végtére is, majdnem meghalt. 

- Valójában nem számít, hogy miért viselkedett úgy, ahogy. Nem érdekel - de még magamnak sem akartam bevallani, hogy talán egy kicsit mégis zavart.

- Biztos? Mert egyébként folyamatosan felénk pillant - vigyorgott, mint a vadalma.

- Biztos piszkálja a csőrét, hogy tegnap csak úgy faképnél hagytam és most még csak egy percre sem szentelem Neki  figyelmemet. Nem hiszem, hogy hozzá van ehhez szokva - válaszként megkaptam, hogy túl makacs és önfejű vagyok, de ezzel eddig is tisztában voltam. 

Inkább ráhagytam az egészet és kerestem magamnak valami elfoglaltságot. Az elsőként érkezett vendégek már befejezték a reggelijük elfogyasztását és távoztak. Leszedtem utánuk az asztalt, majd szépen lassan az egész helyiség kiürült. Kitakarítottunk és utána már nem nagyon volt dolgunk. Néhány, nem itt megszálló embert kellett kiszolgálnunk, ugyanis az éttermet bárki igénybe vehette. Szerencsére azonban nem voltak olyan sokan. Az ebédnél egy kicsit megszaporodtak, de a nagy roham inkább a vacsoránál volt. Akkor már mi szolgáltunk fel mindent. Az elő - és a főételtől kezdve az italokon át a desszertig. Ekkor láttam újra Charlesékat, akiknek sikerült ugyanott helyet foglalniuk, ahol reggel is. Ami azt jelentette, megint engem ért a megtiszteltetés, hogy a rendelkezésükre állhattam. 

Annyian voltak, hogy azt sem tudtam hol áll a fejem és nem elég az, hogy rohangáltunk, mint egy őrült az asztalok között, még jól be is fűtöttek, amitől majdnem megfulladtunk. Hiába tűrhettük fel a ruhánk ujját, akkor sem bírtuk elviselni a hőséget. Mikor odaléptem ahhoz a bizonyos asztalhoz, hogy felvegyem a rendelésüket, erősen lüketett a fejem és szédültem, amit ők is észrevettek. 

- Jól vagy? - fogta meg a kezem a legfiatalabbnak tűnő fiú. - Elég sápadt vagy, ülj le egy kicsit - állt volna fel azonnal, de megállítottam.

- Nem, köszönöm - mosolyogtam rá. - Csak nagyon meleg van és már nem bírjuk. Nem érdekes. Sikerült már választaniuk?

Aggodalmas pillantások közepette leadták a rendelésüket, majd a konyhára sétáltam, hogy kitűzzem a cetlit, amire felírtam a kért ételeket. Majd vissza az éhes emberek közé. Olyan volt, mint egy mókuskerék. Rendelés felvétele, konyha, következő asztal majd az elkészült étel kivitele. S ez végestelen végig. Az italrendelések is folyamatosan érkeztek, amelyeket csak gyorsan kikaptam a hűtőből és már vittem is a megfelelő asztalokhoz. Bár, bénáztam egy kicsit, mert volt, hogy összekevertem az asztalokat és a kért italokat. De szerintem, kezdőként egész jól helytálltam. Nem ejtettem el semmit és senkire nem borítottam rá semmit. Charlesék rendelését csak két részletbe sikerült kivinnem. Mikor mindenki elé letettem a tányérját, jó étvágyat kívánva távozni szerettem volna, de megállított egy felém irányuló kérdés.

- Jobban vagy már? - érdeklődött Charles. 

- Igen, köszönöm a kérdését Uram, már kiválóan érzem magam. Jó étvágyat a vacsorájukhoz - válaszoltam kedvesen, de kimérten.

Tíz órakor az utolsó vendégeket is kitessékeltük és bezártunk. Charlesék is elég későn távoztak, Ő leghátul ment és mielőtt kilépett volna az ajtón, még rám nézett, de úgy tettem, mint aki észre sem vette. Amilyen gyorsan csak tudtunk, kitakarítottunk mindent, utána pedig mindenki vagy hazament vagy a hotel egyik szobájába. Olyan jól esett végre leülni az egész napos állás után, hogy nem voltam hajlandó megmozdulni. Még fürdeni sem volt kedvem elmenni, de mivel nagyon leizzadtam, emiatt pedig olyan szagom volt, mint egy döglött halnak. Akkor már régen gondok vannak, ha az ember nem képes elviselni a saját szagát. Ezzel Camilla is így volt, de ő előbb kapcsolt és beelőzött a fürdéssel. Szerencsére nem időzött el túl sokat és én is lezuhanyozhattam. 
Felfrissülve és illatosan dőltem be az ágyba. Állítottam ébresztőt, ezúttal csak magamnak, mert barátnőm holnap éjszakás lesz a recepción, így ő megússza koránkelést. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágyba és bár azt hittem, hogy hamar el tudok majd aludni, nem sikerült. A mellettem lévő lány már rég az igazat álmát aludta, de nekem egyre csak járt az agyam. Magam sem tudom miért, de egy emberen morfondíroztam végig. Egész nap, olyan szépen ki tudtam zárni a fejemből Charlest, most mégis rajta gondolkodtam. Egyszerűen nem tudtam ép ésszel felfogni, hogy mégis miért érdeklődött irántam ilyen kedvesen. Ha előző nap nem lett volna olyan paraszt velem, hihetném egyszerűen azt, hogy csak puszta aggodalom egy másik embertársa iránt. Bár lehet, hogy tényleg erről van szó és csak túlgondolom a dolgokat. Azonban a legnagyobb kérdőjel az egész napban és helyzetben, hogy miért kereste folyamatosan a tekintetemet. Megannyi kérdés és még több elmélet született meg a fejemben, de nem jutottam semmire. Végül, hosszas próbálkozás után, sikerült elaludnom. 

2018. 02. 09. / 2019. 07. 03.